Kelet-Magyarország, 1970. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-13 / 292. szám

». «Ma!

RELET-MAGYARORS2Ä8 —VASÁRNAP! MELLÉKLET

1970. december 1®,

1

Gerencsér Miklós:

4 pákozdi tóparton

A kenyérnek, a friss pár- aának és a jó emlékeknek van olyan illatuk, mint a száraz nádnak, ha felmelegszik a napon, örsi János fészket mélyesztett magának a langyos nádkévékbe, dereka alá puha leveleket kotort, hogy minél boldogabb al- * vasa legyen a fényen. Aki nézi, csak egy öregembert lát, szeméire húzott kalappal, meghökkentő formájú bajusszal, amely sodronykötéllé csavarodik és nem oldalra mered, hanem előre, mintha ebbe kapaszkodva tanulnának nevetni a dédunokák.

Aki viszont nemcsak nézi, de ismeri is, az a Velencei-tó Neptunuszát tiszteli benne. Dédunokája ugyan nincs, családot neon adott neki a szerencséje, ám annál több halászt nevelt a tóra fél évszázadon át édes ■ fiaiként, mint ahogy őt szoktatta a vízi élet csendes küzdelmeire apja, nagyapja.

Hajnali négykor evezett ki fölszedni a varsákat, a ladik fenekére rázott 30 kiló cifrakárászt, dévérkeszeget, mátyáscsukát, néhány sudárpon- tyot, megpucolta, száradni teregette szerszámait, mázsára akasztotta a zsáikmányt, hogy számot adhasson róla a szövetkezetnek. Miután letudta reggeli kötelességét, falatozni

telepedett a halászkunyhó asztala mellé: bicsikáját komótosan csikorgatta a fehér házikenyérben, módjával kóstolgatta hozzá a paprikás ceé- osiszalonnát — öregembernek ártalmára lehet, ha mohón él a zsíros eledellel. Mire ellátta munkáját és bevégezte a fröstököt, a nap épp a pá- kozdá honvéd emlékim ű fölé emelkedett, az égnek arra a pontjára, ahonnan legjobban melegítik a sugarak örsi János nádkévékből vetett királyi fekhelyét. Alszik, amíg tart a napi álmodnivalója, aztán elbeszélget az útjába akadó ismerősökkel és ismeretlenekkel, beballag a faluba, alkonyaikor megint vízre száll lerakja szerszámait, hogy hajnalban az örökké új izgalommal kutassa, mekkora gyűrűket varnak maguk köré a varsak arák.

Ami tíz esztendeje történt, az régen volt, de a tegnapi hajnal sincs közelebb, mint a 63 évvel ezelőtti, amikor először hajthatta egyedül ide apja halásztanyájára Csipke nevű lovukat. Felrakták a halat a szekérre, vitték a székesfehérvári piacra eladni, kilóját három krajcárért. Hazafelé jövet kispörköltet fizetett neki az édesapja Weisz Vilmos híres beszálló vendéglőjében. Aki megjárta Amerikát, annak sem lehet fontosabb az

élménye, mint őrei Jánosnak ez az első fehérvárt út. Azóta halász.

I'izénkét éves korától cser- ződött fényes barnára a bőre és miközben a legszívósabb kőrisfa evezőket Is megemésztette a víz, ő elnyű- hetetlenné szikárult a hátán.

A keleti táncok szertartása sem áll több finomságból, mint a halászmatuzsálem tudománya. Akármilyen megkapó látvány a földönjárók szemével pillantani a nádligetek, lagúnák, tisztások lebegő síkjára a pákozdi dombok magasából, ez csak durva észlelés az öreg halászéhoz képest. Neki megválj ja ezernyi árnyalatát a víztükör. Ahol hideg vibrálást csillogtat a mély, ott hasztalan rejtőzik háló, ahol viszont nyugalmat párolog a lágy, zöld felület, ott szívesen portyáznak a keszegrajok. Csobban a víz: más a súlya, másként szakadt fel a tükör hártyája, ha fürdik a ponty, vagy ha rabol a csuka. És hiába egy a tó, teknősében sokféle a víz, aszerint, hol homokos, hol iszapos, hol köves a fenék, hol milyen hínár tenyészik. A halász kéz-« be veszi a vergődő halat, s megállapítja színéről, merre élte világát, honnan tévedt a varsába. Különbeni is, a hal magán viseli a természet tökéletes bölcsességét. Háta zöldes, kékes, szürke, aszerint milyen színű vízben úszkál, hogy ne lássa meg a fölötte vitorlázó sirály. Hasa ezüst, amilyennek alulról támadó ellenségei látják ^ vizen át az eget. Csak a mozgása árulhatja el, s a veszélyben mindig a pillanat töredékébe sűrűsödik a végzet. Meseország ura a halász, amikor ladikjával a nádas árnyékába simulva nézi végig, miként vallják meg neki titkukat százezer évek törvényei. S ha már a mesére emlékezteti mindez, talán ő tudja a legjobban, miért kötik az emberek a gólyához az emberszületés misztériumát. Hiszen a vizekben lépkedő gólyák, gémek a lábukra, meg a tollúkra szedik a halak ikráit, messze tájakra repülnek velük és széthintik az életet, hogy örök maradjon a vetés.

I 1 e hát a természet ts embert mértékkel gyönyörű, s éppen az ellentétek összhangja teszi oly páratlanná az öreg halász életét. Az előbb megfigyelt egy harcsát, amely ravaszul mozgatta bajuszát, mintha giliszta lenne, így csalogatta öblös szája elé a keszeget, hogy bekapja. Aztán kipillantott a partra, a Mészek hegy tetejére; ahol a negyvennyolcas honvédek

emlékoszlopa áll és eszébe jutott szülőfalujának hiresszép leánya, a pákozdi Málnás Margit, aki almát vitt Jellasics katonáinak és a faggatásra elmondta, hogy a honvédek fele Komaromba vonult, mire Jellasics is Komárom felé küldte serege felét. A csatában derült ki, hogy bizony teljes a magyarok tábora. Ezt a nagyapja mesélte neki, s azt is, hogy éppen itt, Pákozd és Sukoró között, a halásztanyájuknál szorult bele a tóba az ellenség.

Pompás szürkésem suhan elő a ká prázó égből, karcsúra nyújtja testét, szárnyát puha siklásra teríti. Honnan jött, miféle vágy röpítette haza az ismeretlen távolságokról? Kár kutatni, a sugallatára hallgató vándormadár sorsa az övé, rokona Rigó Jancsinak, akinek csak fészket adott a pákozdi nádfedeles ház, de magasba emelkedvén alig írta le az első kört, nagy utakra repült, szárnya alatt a hegedűjével, Furcsa láz vidámí- totta a falut, ha egy-egy őszön

megjelent hercegasszony

szeretőjével a búcsúban. Kifizette az összes mézeskalácsot, amennyi csak volt a legnagyobb sátorban, elment a kocsmába, nábobi jutalomért kölcsön kérte a prímás hegedűjét, végigjátszotta legszebb nótáit, aztán tovarepült örökre a szürkegómek nyomtalan csapásain. A fehérvári piac, Weis Vilmos uraim kispörkölt- je mellett Rigó Jancsi lett az öreg halász legkedvesebb gyerekkori emléke.

Nem tudni, melyik szép emlékét álmodta végig a nád- leveles deréfcaljon, de úgy ébred, mint aki ünnepről érkezett.

— őrei bácsi, volt-e már haragosa ?

— Uram. soha az életben.

Motorcsónak érkezik a partra, utasai sietnek a halászcsárdába. Térkép után lavíroztak áit a tó túloldaláról a •náderdők, lápszigetek között, a lagúnák labirintusaiban. Fogalmuk sincs, hogy a kunyhó felé lépkedő öregember diktálta rá valaha a térképre a neveket: Mélyláp, Feketevíz, Kismihály, Sukonaj, Holtinger. Nagj^ámgi tisztás. Tu- rózsák, Vendel, Ketrékvizek...

íyi int a Mélyvíz tisztáson fürdik az amur. Nagy rajok köröznek a felszínen, i támlásuk gyűrűkkel, ék alakú hullámokkal rajzolja tele a vizet, magasra dobódó testük fehéren csillan a távolból. Az öreg megtorpan, mélyre apadt szeme felparázslik, rabul ej- tetten csodálja a fürdő halakat. Mindent feledve csóklyáí ragad, megveti lábát a ladik farában, ellöki magát a parttól, siklik befelé a lagúnán, hogy a tisztásra érve úgy bóduljon szelíd mámorba, mintha először látná közelről, miiként forr a víz a halak táncátóL

A tévés naplója — Brecht új arca — Válogatás az anarchizmusról — Hasznos tanácsadó

A Kossuth Könyvkiadó új donságai hói

„A nagy Karthágó három háborút viselt. Az első után még hatalmas maradt, a második után még lakható volt. A harmadik után nyoma sem maradt a Földön.” Bertolt Brecht írta e sorokat 1951-ben, a hidegháború vészterhes napjaiban, a német revansizmust véve célba a nehézfegyverként dörgő szavakkal. A művésznek s közéleti embernek egyaránt ismert, elismert Brecht új arcát ismerhetjük meg abból a kötetből, amelyet a német eredeti lefordítása után, Bér- tolt Brecht irodalomról és művészetről címmel tett közzé a kiadó. A Brecht körül időről időre föllángoló vitákban egy valamit senki nem vonhatott, s vonhat két- ségbe. Azt, hogy a valóságra érzékenyen reagáló, a napit és az elvon tat, a naturálisán valót és a művészien sűrítettet egyaránt értő, művelő alkotóról van szó. Brecht e szélesebb nyilvánosság előtt alig. vagy egyáltalán nem ismert,

tehát új arcát mutatja meg a szép kiállítású kötet, amelyben időszakonként csoportosítva találjuk meg a nagy művész beszédeit, leveleit, cikkeit, maga számára készült jegyzeteit.

A brechti példa, az aktualitásokra való érzékeny reagálás mint kiadói gyakorlat sem mellékes, Erről az erényről tanúskodik az a válogatás, amelyet Marx, Engels és

Lenin műveinek az anarchizmusról szóló részeiből állítottak össze, s foglaltak kötetbe. A hatvanas évek végén az anarchizmus, elsősorban a nyugati országok diáksága körében, papírokon pihenő tan helyett, ismét a jelszavak,^ a gyakorlat mezét öltötte. Ez fölkeltette másutt is az érdeklődést, ha persze nem is maga a tan, akkor eredete, története iránt. A válogatás egyrészt jó szolgálatot tesz azzal, hogy — a szemelvényeket okosan válogatva — fölvázolja az ’ anarchizmus fejlődéstörténetét, másrészt annak a szívós, sokoldalú és következetes harcnak a bemutatásával. amit a marxizmus klasszikusai vívtak — sűrűn drámai körülmények között, mint Lenin — az anarchistákkal.

Hasznos tanádidó a kiadó újdonságai közül kiválasztott harmadik kötet, a Rácz Zoltán írta s összeállította Családi és társadalmi ünnepek. A harmadik, javított és bővített kiadás azt igazolja, hogy a kézikönyvre igényt tartanak a tanácsok, a társadalmi szervezetek aktivistái, mindazok, akik szocialista társadalmunk ez új, nemes, mindenképpen támogatásra érdemes vonásait, szokásait öregbíteni, s terjeszteni akarják. A könyvben útmutatást találhatnak a névadó ünnepségekre, éppúgy, mint az esküvők megrendezésére, a nyugdíjba vonulók búcsúztatására, s a legszorho- rúbbra, a temetési szertartásra. A különböző — meglepően nagyszámú — ünnepek, események szerves részei életünknek, s jó, hogy e rész formáit m, tartalmában egyre inkább szocialistává válik. Ebben segít ez a kötet is.

Tollat fogott a tévés, Pásztor Ferenc, a televízió ismert riportere útikönyvet írt. 100 nap nyeregben című útinap- lója 30 ezer kilométeres szovjetunióbeli út krónikája. A televízió három mun- katársa — a szerző mellett Zih Bélö operatőr, aki szép fényképekkel illusztrálta a kötetet, a Szabó István asz- szisztens — magyar interna- Clonalistákat keresett fel, hogy megörökítse hősi harcaikat, s megmutassa sorsukat, mai életüket. Az útikönyv nem csupán e munkát követi nyomon, hanem szórakoztató stílusban megismerteti az olvasót a riportút buktatóival, derűs és megható eseményeivel, a vendégeket mindenütt tárt karokkal fogadó szovjet emberek kedvességével. A szubjektivitást nem röstellő szerző bepillantást enged a riporteri, operatőri munka kulisszatitkaiba is, s közben csodás tájakat, remekmívű műemlékeket vonultat él szemünk előtt.

CM)

Régi, porosodó és elsárgult iratok között bukkantunk rá az első nyíregyházi templom. a csűrtemplom rajzára. Az 1775-ös dátumot viselő rajz Igen jó állapotban van. Altnak idején a csűrtemplom a mai Kossuth téren, a szobor helyén állott.

Hammel József fetw.

Dorothy L. Sayers:*

A megzöldült manchesteri

„ötszáz fant jutalom Willi am Strickland kézarekerí tőjének” — hirdette az újság öles betűkkel, majd alatta következett a bűnöző személyleírása: „Kora 43 év, magassága 6 láb 1 hüvelyk, haja sűrű, ezüstösfehér, de könnyein lehet, hogy festeti. Eltűnésekor őszes szakállt viselt, de azóta esetleg leborot- váltatta: i világosszürke egymáshoz közelülő szemek; nagy orr, erős, fehér fogak, egyik-másikban arany tömés-/bal hüvelykujján ütéstől származó kék folt. Félte•Dorothy n. Sayers (1893 —1951) angol írónő munkássága igen széles körű, ö fordította angolra Dante Isteni színjáiékának két első részét. Irt történelmi drámákat, s igen sok de- tektívtörténet is.

hetően igyekszik elhagyni, vagy már el is hagyta az országot”

Mr. Budd, ki tudja hányadszor végigolvasta a személyleírást, aztán szomorúan félretette az újságot. Száz meg száz borbélyüzlet van Londonban, nagyon valószínűtlen, hogy William Strickland épp az ő kicsiny, rosszul menő műhelyét választaná, hogy betérjen egy hajvágásra, borot vál ásta, avagy éppen haj festésre.

Mr. Budának ugyanis az utóbbi időben rosszul állt a szénája. Éppen üzletével szemben nyitották meg a villogó nikkel fejmosótálaikkal, lila és narancsszínű függönyökkel, új elektromos burákkal felszerelt elegáns hölgyfodrászatot. Szíve mélyén tudta, hogy ó az igazi

művész. Néha etszomorodott

a kcmkurrensek silány munkáján, mivel eszébe jutott, hogy ő ezt mennyivel szebben csinálta volna.

Ilyesmin töprengett akkor is, amikor a műhelyajtóban időzött, s látta, hogy' egy nagy termetű férfi sietős léptékkel egyenesein felé tart.

— Bocsánat, uram, tessék csak, uram — lépett vissza az ajtóból Mr, Budd, hogy helyet csináljon a bejövének

— Tud hajat festeni? — kérdezte az idegen türelmet- lenül.

— Igen uram, természetesen — felelte Mr. Budd felvillanyozva.

— Akkor jó. Az asszonykámnak nem latszik ez a vörös haj; azt mondja, nagyon feltűnő. Tudja, jóval fiatalabb nálam, ezért meg kell nyernem a tetszését — no, szeretném, ha befestené valami kevésbé feltűnőre. Mondjuk sötétbarnára, mit gondol?

— Az úgy nagyon jól lesz. uram.

— És borotválja le a szakállamat is!

— Teljesen igaza van, uram, a szakáll ma már nem olyan divatos, mint volt És egyébként is, önnek rendkívül határozott álla van.

— Valóban? — szólt a férfi, aztán hátradőlt és eline- vette magát. Mr. Budd észrevette erős, hófehér fogait, amelyek közül az egyikből elővUlant egy arany tömés. No Iáim, ez a férfi nyilván azok közül való, akik sokat költenek a megjelenésükre. Remélheti, hogy a jómódú férfiból rendszeresen visszatérő vendég lesz, aki majd beajánlja őt barátainak is. Hozzákezdett a munkához, s közben mint a borbélyok általában, fecsegett sporttól, politikáról, majd rátért arra a témára, ami már három1 hét óta foglalkoztatta: a menches- teri gyilkosságra.

— A rendőrség, azt hiszem, már a reményt is feladta — vélekedett a vendég.

— Talán a jutalom, az ötszáz font. még segít — vetette közbe Mr. Budd.

— Jutalom is vtan? Arról nem hallottam.

— Bent van az esti újságban, uram. Óhajtja megnézni?

— Igen, lekötelezne, ha ideadná.

Mr. Budd átnyújtotta vendégének az újságot. Mr. Budd, aki a tükörből figyelte őt, észrevette, hogy hirtelen mozdulattal maga felé rántja a bal kezét, amely hanyagul pihent a szék karján. De addigra már Mr. Budd megpillantotta a póruljárt hüvelykujjat.

A férfi hirtelen felkapta tekintetét és Mr. Budd elfogta a pillantásált a tükörben.

— Biztos vagyok, — szólt a borbély — hogy az az ember már régen túl van árkon bokron. Későn jutott eszükbe, hogy jutalmat ajánljanak.

Az idegein felnevetett. Mr. Budd az üvegein át kinézett az utcára, s látta, hogy a szemközti üzlet már bezárt, de az utca még nyüzsgött az emberektől. Milyen könnyű lenne most...

— Kérem, siessen, — szakította félbe töprengéseit «

vendég. — A festés meg hát-' ra van.

Mr. Budd arra gondolt, ha most megpróbálna kirohanni az ajtóin, ez a szörnyű ember rávetné magát, visszaránci- gálná és betörné a fejét, ahogyan a nagynéniével tette. Deháf neki mindemképpen előnye van... Ha határozottan cselekszik, kiér az utcára, mielőtt a másik fölkászálódna a székből. Mr. Budd tehált óvatosan az ajtó félé húzódott

— Mi baj? — kérdezte az idegen.

— Csak kiléptem egy pillanatra, hogy megnézzem a villanyórát — jött vissza Mr. Budd engedelmesen.

— Nyolc óra múlt tíz perecéi — felelte a férfi — megfizetem külön az idejét.

— Ugyan, szó sincs róla, — tiltakozott Mr Budd. Még egyszer nem kísérletezhet. Ha hamarabb rájön, miről is árulkodik az a hüvelykujj meg az aranyfog, akkor segítségért futhatott volna,' miközben a férfi haja még szappanos volt, s az arcát is be-