Kelet-Magyarország, 1970. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-13 / 292. szám

Becsvágy

és szolgálat

Egy tiltakozás késztetett arra, hogy megírjam ezt a cikket. A község tanácselnöke igyekezett eltéríteni attól a szándékomtól, hogy művelődési házuk életéről szóló riportomban leírjam a helyi szobafestő mester nevét. „Igaz. társadalmi munkában ő mázolta át az épület hét ajtaját és a huszonkét ablakot is... De mérhetetlenül hiú, becsvágyó ember, onnét ered az egész buzgalma. Rögtön megvenne tízet az újságból, bekere- teztetné. fennen mutogatná mindenkinek. Hiányzik belőle az a szerénység, ami nélkül nincs új típusú ember...”

Nem tagadom, fittyet hánytam az elnök figyelmeztető szavára. Leírtam riportomban a becsvágyó kisiparos nevét, sőt az áldozatkészségét dicsérő szavakkal sem fukarkodtam.

Becsvágy is fűthette. De ez a becsvágy nem alantasabb, mint a Nemzeti Múzeumot alapító Széchenyi Ferenc grófé volt. ö sem titokban és névtelenül ajánlotta fel már akkor is nagy vagyont jelentő gyűjteményét, hogy azokból végül is kisarjadjon nemzeti könyvtárunk és az ország legbecsesebb múzeuma. Az alapító gróf 'példája sokakban ébresztett hasonló becsvágyat és nyomában százak, ezrek szolgálták az áldozatkészség kisebb-nagyobb gesztusaival a magyar művelődés ügyét,

Szerencsére, történelmünk bővelkedik a társadalom javát szolgáló ilyen kisebb-nagyobb szenzációkban. Hogy az események főszereplői titkon arra gondoltak, ez a cselekedetük hírt szerez majd nekik? Nincs abban semmi kivetnivaló. Még a becsületére oly kényes Petőfi sem hagyott kétséget afelől, hogy bízik az utókor hálájában. Ki ne ismerné sorait, melyekben a sírjaiknál áldó imádsággal leboruló unokákról írt!?

Vidéken jártomban olykor ma is látok még emléktáblákat hajdani ipartestületi vagy olvasóköri helyiségek falán. E táblák többnyire név szerint is felsorolják azokat, akik pénzből vagy karjuk erejéből a legtöbbet adták ahhoz, hogy 4 közjót szolgáló intézmény létrejöhessen

Közművelődésünk manapság se nélkülözi a mecénásokat. Művelődési házak, parkok, utak százai készültek el az elmúlt tíz-tizenöt évben is társadalmi munkával. Az árvízkárosultak talpraállítására összegyűlt százmillió forintok pedig, arra utalnak, — jóllehet a mi viszonyaink között egyénileg senkinek sincs lehetősége arra, hogy olyan hatalmas alapítványt helyezzen a nemzet asztalára, mint annak idején a dúsgazdag Széchenyi Ferenc, — az összefogott, társadalmi méretű segítő akció olyan eredménnyel jár,: amihez a hazafiságtól felbuzdult főrendek egyéni gesztu-, sai nem is mérhetők.

De névtelenek óhajtanak maradni, akik pénzben vagy munkában sokat tettek falujukért vagy éppen a hazáért? Lehet, hogy sokan mit sem törődnek a külső megbecsülés jeleivel. Ám semmivel sem csökken szememben azok segítőkészségének értéke — érdeme, akik büszkék arra, amit tettek. Miért ne tudjunk arról, hogy egy falusi honfitársunk több ezer forintnyi munkát végez azért, hogy a község művelődési háza szép és vonzó legyen?

Vannak helységek az országban, ahol rájöttek már, milyen tettre sarkalló erő a lokálpatrióta becsvágy. Tudunk varosokról — községekről, ahoi a bizonyos mennyiségű munkát elvégző aktivistáknak emlékérmet, oklevelet adnak. A Budapest fejlesztéséért kiemelkedő eredménnyel munkálkodó tervezőknek, művészeknek a főváros tanácsa évről évre aranyérmet és pénzjutalmat ad át. És erről a sajtó, rádió, tv is hírt ad.

A társadalmi munkások becsvágyát szolgálják az ilyen gesztusok? Azt is. Korunkban, amikor a feltörő emberi becsvágy ezer kiélési formára lel, s e kiélési formák gyakran öncélúak, vagy éppen károsak, csak tisztelhetem azt a .becsvágyat, amelyik az ország, a község vagy akárcsak egy tanyai iskola felvirágoztatásához kapcsolódik.

Nem kételkedem azonban, hogy karrieristák, a hírnév vágyának megszállottjai is odacsapódnak egy-egy jó ügyhöz. & inkább keresik a hírt, dicsőséget, mint a munkát Ez a veszély azonban minden közösségi akcióra leselkedik.

Van község, ahol utcát neveztek el egy olyan tani tőrét aki egész életében szeretettel és nagyon eredményesen tanítgatta a falu gyerekeit? Tavaly egy álló hétig kutattam ilyen falu után. Legalább tucatnyi helységben jártam, ahol legendák öveznek egy- egy rég holt pedagógust. Némelyik helyen a tanács- titkár vagy a tsz-elnök kivitt az utcára és ilyesféléket mondott: „Akit itt lát, az mind az öreg rektor ur türelméből, szeretetéből kapta az írást-olvasást; a boltost ő tanította számolni; az újságot itt úgy lapozza a nép, ahogy ő mutatta: o volt itt a szellem napvilága... De utcát azért nem neveztek el róla. Az iskola falan sem hirdeti tábla az ilyen nagyszívű pedagógusok

^Pedig az ember szomjazza az elismerést. Mi másért írja a költő a vers alá a nevét és mi másért látja az olvasó e gondolatsor végén, hogy írta:

Bajor Nagy Ernő

(MTI foto — Herczeg István felvétele.)

A Budai Vár esti fényben.

A HANG és a klíma

Valaki azt mondta a minap: az emberi hang olyan erős, egyszerre gyógyíthat és beteggé is tehet. Az illető nem a modern orvostudomány és fizika új ágára, a hanggal való gyógyításra gondolt hanem a vezetők és a beosztottak közötti viszonyra. Élő példát is mondott, az egyik idősebb tsz-pa- faszt és a fiatal főagronómus szóváltását. A főagronómus a munkaegységvita után magából kikelve ordított az idősebb emberre, aki a becsületté1 megdolgozott járandóságát tette szóvá: „Most már takarodjon a szemem elől.. ”

Szerencsére elvétve találkozunk ilyen durva, önérzetet sértő kirohanásokkal. Az évek során az emberek nemcsak anyagiakban gyarapodtak, hanem önérzetben, emberségüknek kijáró igényeik dolgában is. Egyszerűen nem tűrik el az embertelen hangot. A hibák, rendellenéssé- gek szóba kerülésekor is elvárják, hogy az ne sértő, megalázó módon hangozzék el. Mégis, szépítenénk a valóságot, ha ujjongva kiáltanánk világgá: nálunk ma már nincs baj a hanggal, minden vitás, vagy annak látszó ügy a szocialista emberség írott és íratlan szabályai szerint zajlik le.

Olvasóink leveleiből is előbukkannak olykor bíráló megjegyzések; durván odavetett szavak valamely műhelyfőnöktől a fiatal ipari tanulónak, vagy a fiatal mérnök vaskos kifakadása az idősebb „szaki” elméretezett munkájára, és így tovább. Sajnos, az esetek nagy részében a levélírók maguk kérik, hogy maradjon névtelenségben az ügy, homályos célzásokkal hozzuk az „illetékesek” tudomására: így nem szabad bánni az emberekkel. De azokkal a panaszos levelekkel sem jutunk sokkal közelebb a vétkesekhez, amelyek neveket, beosztásokat is tartalmaznak. Mindkét fel a

maga igazát — a másik sértő viselkedését — bizonygatja. S ember legyen a talpán, aki utólag — és idegenként — próbálja vallatóra fogni a HANGOT.

De nem Is valószínű, hogy a lapnak, vagy valamelyik felsőbb fórumnak kell igazságot tenni, változtatásra bírni azokat, akik erkölcsi felfogásuk, vagy néha csupán hangulatuk, tapintatlanságuk miatt megfeledkeznek magukról. Ezt egyedül és folyamatosan a munkahelyi közvélemény végezheti el, amely a demokratizmus, az emberi méltóság ügyében a legilletékesebb.

Sokszor nem is a drasztikus formák a jellemzőek Ezek a ritkábbak. Vannak kifinomult, cinizmusba mártott hajtásai is a sértegetésnek. Tipikus esfete az, amikor a közhivatal flegma alkalmazottja kétértelműen, szakzsargon szavakkal kioktatja a jámbor — és többnyire idős ügyfelet — aki pironkodva távozik a rápirítotl

„butasága” miatt. Munkahelyi — termelési értekezletek; munkamegbeszélések is kaphatnak egészségtelen felhangot, ha a felszólalók a* egyenes és emberséges bírálatokat, megjegyzéseiket rafinált képletekkel, a beavatottaknak szánt utalásokkal helyettesítik.

Természetesen az igazságnak a felét mondanánk el, ha elhallgatnánk a legkülönbözőbb beosztásban lévő vezetőket érő kimondott, vagy suttogóra fogott hangokat Olyan levél kevés érkezik az illetékes fórumokhoz, amelyben a műhely-, vagy brigádvezető, tsz-elnök. vagy más vezető orvoslást kéme, meri emberségében megbántották. Az emberségnek két oldala van. Akkor tarthatok igényt rá, ha én is betartom a munkatársakkal, felettesekkel szembeni emberiesség írott és íratlan törvényeit.

Sem a jó, sem a rossa hang — köztudott — nem isten áldása vagy büntetése. Mindig olyan, amilyen a munkahelyi mikroklíma, amilyenné formálják a vezetők és a beosztottak közös akarattal.

P. ca