Kelet-Magyarország, 1970. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
*. oldal KET.ÉT-MAGYA'RORrt’MG — VA^inwAPT MÉT.T.tÜKT.ET 1 1979 otrtóber f. Franc Oconnor: FÉRFI A HÁZNÁL Arra riadtam fel, hogy a konyhából anyám köhögését hallom. Már korábban is köhögött néha, de eddig nem figyeltem fed rá. Ez a köhögés most megijesztett. Kiugrottam az ágyból és mezítláb futottam ki a konyhába. Ott láttam anyámat a reggeli bizonytalan fényben. Összegörnyedve ült a fonott karosszékben és az oldalát fogta. Olyan fáradtan és segélykérőén nézett rám, hogy elszorult a szívem. — Beteg vagy, mama? — kérdeztem. — Már semmi baj... — mo- solyodott el. — Feküdj le, majd én begyújtok — ajánlottam fel a segítségemet. — Ugyan! Úgyis van más mimikáim is...! — Mindegy, most nem tudsz dolgozni. Nem megyek iskolába, hanem vigyázok rád... — Hagyd csak! Mindjárt jobban leszólt... Fel'tápászkodott és bizonytalan lépteikkel indult be a szobáiba, Most már láttáim, hogy nagyon beteg. Kimentem és egy egész öl rózsát hoztam be. Mama mindig takarékoskodott a tüzelővel, ezért mindig füst volt amikor begyújtott. Én teleraktam a tűzhelyet rőzsévél és csakhamar vígan lobogott a tűz. Az első csésze teát bevittem. — Hogy ízlik? — kérdeztem anyámat. — Nagyon jő, erős... — mondta. Reggeli után kimentem az utcára és láttam pajtásaimat, amint mennek az iskolába és átkiáltoztak nekem. — Én ma nem megyek iskolába... — kiáltottam vissza nekik. — Anyám beteg. Hozzátok el a házi feladatot...! Aztán bementem, töltöttem még egy csésze teát anyámnak és egy ceruzával, meg egy papírral, bementem hozzá. — írd fed, mit hozzak a boltból... — kértem. — Orvost hívjak ? — Nem, nem._ — tiltakozott. — Még azt mondaná, hogy menjek kórházba. Inkább hozzál valamilyen gyógyszert a patikából... — írd fel, hogy ne felejtsem ed! Hazatérve, otthon találtam szomszédasszonyunkat, Minni Rajent, aki eljött meglátogatni a mamát. — Hogy érzed magad, mama? — kérdeztem. — Nagyon jól — felelte. — Csináljak neked teát? — kérdeztem ismét. — Majd én — szólt Minmi Rajen. — Én is meg tudom! — tiltakoztam és már a konyhából hallottam Minni hangját: — Nagyszerű gyerek! — Kincset ér! — felelte az anyám. — Férfi a háznál... Ebéd után anyám játszani küldött, de én csak a ház mögé mentem, ahol egy kis patakocska folydogált. Itt nagyon szerettem időzni és innen félóránként bemehettem megnézni a maimát. Bealkonyodott. Az újságos fiú hangos kiabálással kínálta az újságjait; én is vettem ©gyet, hogy felolvassam anyáimnak. Este Minni is eljött még egyszer. — Ha reggelig nem lenne jobban az édesanyád, el kell hívni az orvost. — Az orvost? — kérdeztem ijedten. — Nem fogja a kórházba küldeni? — Remélem, nem... De ha beküldi is, mit lehet tenni? Mama másnap reggelre se lett jobban. Mindent megcsináltam, amit kellett és ami az erőmből futotta. Begyújtottam, reggelit készítettem és elszaladtam Minni Rajenhez. — El kell menni az orvosért... — szóltam be hozzá, aztán futottam is tovább, majd haza, hogy rend legyen, ha jön az orvos. Előkészítettem a lavórt a tiszta vízzel, szappant és törülközőt, meg az ebédet. Az orvos csak ebéd után jött. Azt mondják róla, ő a legjobb orvos az egész környékiem. — Csak a rendelőintézeti gyógyszertár van most nyitva — szólt hozzám, míg írta a receptet — És az bizony messze van. —- Elmegyek oda is... — feleltem örömmel, hogy az orvos nem említi a kórházat. — Derék fiú vagy! — A legjobb gyerek az egész világon — dicsért anyám. — Nagyon derék! Segíts is édesanyádnak... Előbb-utóbb úgyis megtudod, hogy jobb anya nincs a világon! A gyógyszertár csúnya kis szobácska volt. Egyik oldalon a falnál pad, azon egy kislány ült. A másik oldalon egy olyan kis ablak, mint az állomási pénztáraké. — Várnod kell — szólt ki az ablakon egy lány, amikor átvette tőlem a receptet. — El kell készítenem a gyógyszert. Addig ülj le. — Kinek viszed az orvosságot? — fordult hozzám a kislány, aki a padom ült. — A mamának... Nagyon köhög... — Lehet, hogy tüdőbaj? Egyik nővérem is abban halt meg... — aztán elmesélte a nővére betegségét, én pedig meséltem neki a patakomról. Észre se vettük, hogy elmúlt az idő. — Júlia! — kiáltott ki a fehér köpenyes lány az ablakon. — Az én orvosságom már kész. Neked még várnod kell. De megvárlak... Júlia megvárta, amíg az én orvosságom is elkészült. Amikor pedig kiadták nekem is, furcsa dolgot mondott: — Kóstoljuk meg, milyen. Az biztosam jobb, mint az enyém... A nővérem mindig rossz ízű orvosságot kap. Megkóstoltuk; egész kellemes íze volt. És útközben hazafelé, Júlia isimét kérte, hogy adjak még belőle. — De akkor nem marad... — szóltam aggódva. — Ne félj, marad! Tele van az üveg! De addig-addig kóstolgattuk, míg az egészet megittuk. Rettenetesen megrémültem. Úgy éreztem, hogy nagy bűnt követtem el. És elsírtam magamat. — Miért sírsz? — kérdezte Júlia. — Anyám beteg és mi megittuk az orvosságát! — Mondd, hogy elejtetted az üveget, és eltört... De én sírva mentem haza. Olyan rosszul éreztem magamat, hogy úgy éreztem, meghalok.— Mi történt veled, kisfiam? — hallottam az édesanyám hangját. — Elveszítettem az orvosságodat... — zokogtam és anyám ágyára borulva, arcomat a takarójába rejtettem. — Csak az a baj? — kérdezte megkönnyebbülten. — De mintha lázas lennél... — tette hozzá, megsimogatva a fejemet. — Nem is igaz, amit mondtam, mama... — zokogtam. — Megittuk az orvosságodat... — Nem lett volna szabad, hogy elengedjelek olyan messzire. Feküdj le, kisfiam. Leültem az ágy szélére, anyám felkelt, hogy kifűzze a cipőmet. És előbb elaludtam, mielőtt ő lefektetett volna. Egy idő után felnyitottam a szememet és Minni Rajent pillantottam meg. — Semmi baj — mondta anyámnak. — Reggelre elmúlik... Félálombam hallottam, amint anyám és Minni Rajen beszélgettek. Ez megnyugtatott. Jó volt tudni, hogy van édesanyám, aki szeret és szeretni fog mindig. És ez olyan jó, olyan csodálatos érzés volt... Angolból fordította: Antalfy István A Hold elégiájától a Nemzeti dalig A magyar—ukrán irodalmi kapcsolatokról A magyar—ukrán irodalmi kapcsolatok történetének egyre újabb adatait sikerült felderítenünk. Az Ukrán Szovjet Enciklopédia 1963-as kiadása szerint Petőfi első ukrán tolmácsolója a századvégi neves költő-forradalmár, Pav- lo Hrabovszkij volt, akinek két versfordítása, a Füstbe ment terv és a Falu végén kurta kocsma 1897-ben jelent meg a Ívovi Zorja című folyóiratban. Amikor később az időszaki sajtót böngésztem, kiderült hogy Hrabövszfcijt megelőzte Vaszil Scsurat, aki ugyancsak Lvovban, de kiét évvel korábban 1895-ben, tette közzé ukrán nyelven Petőfi néhány versét: A költészet, Az őrült, Ez a világ amilyen nagy című verseket. További kutatásaim során azonban kezembe került egy 1892-es, ugyancsak Ívövi folyóirat, s benne a nagy betűkkel szedett cím, Elegija miszjaca, alatta pedig zárójelben Ol. (vagyis Olekszandr) Petőfi. Tehát Petőfi verse: A hold elégiája. Jelenleg ez tekinthető az első, ukránul megjelent Petőfi - versnek. A fordító: Oszip Makó ve j jeles galíciai költő, prózaíró, kritikus és irodalomtörténész. A magyar és az ukrán szöveg egybevetése azt mutatja, hogy Makpvej híven adja vissza a vers gondolatmenetét, a költői képeket, a ritmust, a rímelést. Valószínűleg eredetiből fordított, vagy legalábbis egyeztette fordítását az eredetivel. Egy évvel későbbről származik Az őrült című Petöfi- vers ukrán szövege, Ivan Pleskan fordítása. A radikális mozgalmakban Is tevékenykedő Pleskan utolsó éveiben megpróbálta sajtó alá rendezni költői munkáit, de korai halála megakadályozta ebben. Kéziratban maradt, s csak legutóbb előkerült írásai között Lermontov- és Heine- fordítások mellett megtalálták Petőfi vemét. Az őrültet is, amelynek szenvedélyes hangulata különösen közel állt Pleskan érzelemvilágához. Nemrég került kezembe egy teárpátvidéki naptár, amely az első világháború idején látott napvilágot, benne a Nemzeti dal fordítása. Színes, érdekes tolmácsolás, s egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy nem közvetítő nyelvből, vagy nyers- fordításból, hanem eredetiből készült : a fordító ugyanis az árnyalatokat is megérezte. Érdekes, hogy nem cirill, hanem Latin betűkkel nyomták. Ugyanitt jelent meg a Befordultam a konyhára kezdetű Peitőfi-vers fordítása is. Ugyanaz a dallamhűség és —■ ma már talán naivnak tűnő, mégis elbűvölő hatás, melyet a fordító a kárpáti ukrán tájszavak használatával ért el. Hogy miért nem nevezem meg ezt a jól verselő, jó nyelvérzékű fordítót? Azért, mert nem ismerem a nevét — a naptár nem közölte. De kutatom. tovább magam is és talán lesz, aki nyomra vezet. Hálás lennék érte. Jurij Skrobinec ukrán költő, műfordító Egy különös jubileum A tízéves jubileum, amelyről szó lesz, azért különös, mert egy olyan intézményhez fűződik, amely hivatalo- r n nem is létezik. A szatmári tájmúzeum alapjait ezelőtt tíz évvel kezdték lerakni a helytörténet iránt érdeklődő tanárok, diákok, szatmári patrióták. Azótá több ezerre gyarapodott a tárgyi és szellemi emlékek száma. Főként a szatmári nép ősi gazdálkodási eszközei, a népi építészet és néprajz körébe tartozó értékek kerültek a legkülönbözőbb raktárakba. Ugyanis nincs állandó otthona a gazdag gyűjteménynek. Nem feladatunk mérlegelni és eldönteni, hogy a gyűjtemény jelenlegi állománya — összetételében, minőségében — elegendő alap-e az önálló tájmúzeurr életre hívásához. A megyének ez a vidéke, a szatmári tájegységhez tartozó mintegy 250 ezer ember azonban a hihetetlenül virágzó országrészen, ahonhan számos múzeumba vándoroltak már tárgyi emlékek, valójában nem lát múzeumot. Nem azt sajnáljuk, hogy. a híres szatmári népi építészeti alkotások a szentendrei skanzen- ba vándorolnak, hisz az országot gazdagítják, soknak valóban ott van a helye. Kár lenne azonban, ha — lekerülne a napirendről a szatmári múzeum ügye. A város és. a járás vezetői az erőfeszítések ellenére eddig találtak megoldást a gyűjtemény elhelyezésére. Elképzelések. — sőt határozatok is születtek már — a múzeum épületének kijelölése, „birtokbavétele” ügyében, de mindig közbejött valami. Jelenleg átmeneti raktár szerepét tölti be a megüresedett épület, amelyet a múzeumnak szemeltek ki. Valójában mindenki akarja, hogy legyen állandó tájmúzeuma Mátészalkának, s a tájegységhez tartozó 82 községnek. Mégis a tízéves jubileumon még hajléktalan a régi korok és a közelebbi, múlt gazdálkodási, néprajzi — és kallódástól, — megmentett emlékei. Azzal sem vigasztalódhatnak a. járásban, hogy a közigazgatásilag a mátészalkai járáshoz csatolt Vaja múzeuma most már az övék is. A szatmári tájmúzeum sajátos értékeit nem tudja és nem is hivatott pótolni — a különben pezsgő életű és állandóan gazdagodó Vay Ádám Múzeum. Ezért is érdemes szólni a jubileumról, amely — remélhetőleg újabb ösztönzést — a lehetőségek keresését — is magával hozza azok számára,. akik honalapítói és szorgalmazói a szatmári tájmúzeumnak, s a városi ranghoz méltó kulturális létesítmények megteremtésének. P. G. Ol KÖNYV Pintér István: A magyar front és az ellenállás A szerző 1944 március 19- től 1945 április 4-ig tárgyalja a magyarországi eseményeket, a magyarországi ellenállás történetét. 1944 március 19- én szállták meg nyíltan a nácik Magyarországot és egészein addig a nagy tömegeket megtéveszthették azzal, hogy Magyarország önálló és önkéntes szövetségese Hitlei Németországának. A megszállás után gyorsultak fel az események, vezettek október 15-ig, Horthy eleve bukásra ítélt kiugrási kísérletéig, a hazai fasisztáik hatalomátvételéiig, a terror elképzelhetetlen fokáig, majd a szovjet hadsereg győztes hadműveletei során az ország teljes felszabadulásáig. „Hogyan kerülhetett mégis sor — írja a szerző — 1944 tavaszán Magyarország katonai megszállására? Amíg „jól mentek a dolgok” — nem volt probléma. A magyar kormány hű szövetségesnek bizonyult. A sztálingrádi csata, a háborúban beállott döntő fordulat után azonban az uralkodó körök angolszászba«!! elemei, akik kezdettől fogva reálisabban látták az ország helyzetét és számoltak a fasiszta Németország vereségével, most már olyan lépéseket sürgettek, amelyek aztán még a nácik veresége előtt lehetővé tennék a süllyedő hajó elhagyását E körök jól tudták, hogy a háborús vereség a magyar fasisztarendszer bukását jeleníti, tehát minden bizonynyal azon területek elvesztését is, amelyeket a „szövetségi hűség” fejében Hitlertől kaptak. Olyan kiutat kerestek tehát, amely Magyarország számára úgy biztosítaná akiválást a Németország oldalán viselt háborúból, hogy Magyarországon a fennálló rendszer bizonyos, a lényeget kevéssé érintő változtatásokkal továbbra is fennmaradhasson, és a megszerzett területeket is megtarthassák.” Az elképzelések óhatatlanul megbuktak, a kormányzót lemondásra kényszerítették, majd elhurcolták a németek. Megkezdődött Budapesten és az országban a jól koordinált náci-nyilas terror, a tömeges emberirtás, ezrek és ezrek halálra kínzása. A féktelen terror áldozataivá váltak olyan emberek is, akiknek más bűnük nem volt annál, hogy józanul és reálisan ítélték meg a történelmi eseményeket. Pintér István könyve a korszak legmélyébe hatol le és mutatja meg az összefüggéseket. Az ízléses kiállítású könyv a Kossuth Könyvkiadó gondozásában ielemt mea. Szurcsik János Munkácsy-díjas képe előtt. Hammel Jóweí fetv. Bába Mihály; A kéfélfuek közlegényei Hajnali egy órákor a fény kettészelte az éjszakát. A hálóteremből a csend elmenekült a sötétséggel. — Ébresztő, föl! A hadnagy hangjára megelevenedtek az ágyak. Még az álomszuszék Marosi is felült. Mi az, mi történt? — pislogtunk egymásra, csak ! nem éjszakai gyakorlatot akarnak már megint tartani? — Felszerelés: csizma, zsá volyruha, derékszíj. Tíz perc múlva sorakozó az udvaron. Kapkodva öltözködtünk és vetettük be az ágyat. A raj- parancsnokok sürgették a fiúkat, segítettek is. Odakint még sötét volt. A motorúk dübörgése behatolt a hálóterembe. Mégiscsak éjszakai gyakorlaitra megyünk, dörmögtem Fekete Janinak & kedvetlenül hajtogattam ösz- sze a pokrócot. — Rá se ránts, majd alszunk utána — csippentett Jani cinkosan. Mindig mindenre talál biztató magyarázatot. A dübörgés nőtt, növekedett, aztán, góndolam, amikor felsorakoztak a kocsik, elnémult. Futólépésben mentünk az udvarra. Villámgyors számolás, jelentés. A hadnagy a lépcsőn állt. — Katonák! Most kaptuk a jelentést. A víz átszakítotba a gátat, álmában lepte meg az embereket. Sok falut méter magasan árasztott el a víz. Menteni megyünk, Legelőször is a lakosságot, aztán az élő állatot és az értékeket kell biztonságos helyre szállítani. Utasítás a rajparancsnokoknál. Indulás! A rajparancsnokok csak azt közölték, hogy melyik kétéltű- re kapaszkodjunk fel. Bekapcsolták a motorokat. A kocsik egymás után dübörögtek ki a taktanyau d varról. Kellemes, hűvös nyári éjszaka volt. A rajparancsnokok a zseblámpa fényénél olvasták a sebtiben írt parancsokat. Fekete Jani oldalba bökött: — Na, komám, ez igazi éjszakai gyakorlat lesz — mondta hangosan, hogy a motorzúgásban is megértsem a szavát. — Fiúk, rá lehet gyújtani, mert később kevés időtök lesz füstölni — adta meg az engedélyt a tizedes és ő maga is elővette cigarettáját. A rossz úton is a legnagyobb sebességgel mentünk. Csendben, szótlanul ültünk, cigarettáztunk. Az út szalagja derengett a sötétségben. Egy pillanatra lehunytam a szememet. Megpróbáltam elképzelni a gátak közül kilépő víztengert, mely álmában lepte meg a falut, bezúzta a kerítéseket, nekirontott az ajtóknak, aztán az ablakoknak, rombolt, sodort mindent, ami útjába akadt. Csak akkor döbbentem meg a valóságtól, amikor szender- gésemből felriadva megpillantottam az első házat. A szennyes áradat az ablakot is elnyelte. A ház végénél egy derékig vízben gázoló ember próbált eljutni a létráig. Feje tetején batyut cipelt. A hadnagy kétéltűje az út mellett állt. Egy szakaszvezető zászlóval adta a jelzéseket. Tovább, tovább! A rövidhul-
