Kelet-Magyarország, 1970. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
f#TTl. október 4. ». óidat KELET-oIAGYARORSZAG — VASÁRNAPI MELLÉKLET A könyvtár: * társadalmi alapintézmény LENIN A KULTURÁLIS SZÍNVONALAT a könyvtárak fejlettségével mérte. Tette ezt azért, mert mint tudós és forradalmár világosan látta, hogy a könyvtár társadalmi alapintézmény, amely az iskola mellett a modern társadalomban minden egyén, de minden kulturális intézmény számára is egyaránt biztosítja a művelődéshez, a tanuláshoz szükséges irodalmat, könnyen hozzáférhető formában. A gazdaságirányítás új rendszerének megjelenése előtt a kulturális irányításban is többnyire központi utasítások döntötték el, hogy hol, milyen és mekkora fejlesztés-beruházás indokolt. A megyék, a városok és a falvak művelődésügyének irányítói a magasabb döntés végrehajtói voltak. Ma azonban az övék a döntés és a felelősség is, hogy a kultúrára szánt anyagi eszközöket, a művelődést szélesen alapozó intézményekre, iskolákra, könyvtárakra fordítják-e elsősorban, vagy látványos népszórakoztató vállalkozásokra költik. A könyvtArhasznALATNAK NÁLUNK több mint kétmilliós tömegbázisa van. Tavaly a 9190 tanácsi és szakszervezeti könyvtárból (állományuk 23 574 940 kötet) több mint 50 millió könyvet kölcsönöztek ki. A Szovjetuniót, Angliát, Dániát és talán Svédországot kivéve egyetlen európai országban sem olyan magas a könyvtárból kivitt, egy lakosra jutó könyvek száma, mint hazánkban. Mégis, számos igazgatási-művelődéspolitikai vezető szemében a könyvtár csak sokadrangú intézmény. Közfelfogásunk a könyvtárat valamiféle szép- irodalmi kölcsönzöhelynek - tartja, amely jó ha van, de .nem nagy baj, ha nincs. Nem látja benne — távlatában sem — azt az információs központot, amely minden ember számára biztosítja a szükséges irodalmat az egyéni érdeklődéshez. a továbbképzéshez, a művelődéshez és a szórakozáshoz. Ilyen könyvtárakhoz — történelmi okok folytán — nem szokott hozzá a nép, de a pedagógus és termelési-műszaki szakember sem. Fejlődésünk meggyorsítását, főként a műszakiak állandó továbbképzésének a megalapozását, a tájékozódást és visz- szakeresést lehetővé tevő korszerű könyvtárak nélkül nem érhetjük el. ELSŐSORBAN A VIDÉKI VAROSOKBAN kell kifejleszteni a nagy információs értékű központok könyvtárát. Vidéki városaink 90 százalékában nincs modem értelemben vett könyvtár. Egy tanulmányi versenyre jelentkező gimnáziumi tanuló a 40—50 ezer lakosú városból gyakran pesti könyvtárban kénytelen megkeresni a szükséges kiadványokat. Van jó néhány .korszerű, gazdagon ellátott könyvtárunk, — például Kaposvárott, Tatabányán, Veszprémben, Kiskunhalason, — amelyekre méltán büszke a megye, a város lakossága, sőt az ország is. De megjelentek már kisebb városokban, sőt községekben is az igazi könyvtárak: Pakson, Szigetváron, Marcaliban, Pilisvö- rösváron, Mélykuton, Kiskun- majsén; Szombathelyen, Miskolcon, Nyíregyházán és Barcson pedig a közeljövőben nyílik majd meg európai színvonalú könyvtár. Ahol létrejöttek, igénybevételük is igen nagyfokú. Ez nemcsak az olvasótábor számszerű növekedésében jelentkezik, hanem abban is, (különösen a veszprémi és a kaposvári példa mutatja), hogy a város értelmisége, a közélet vezetői nélkülözhetetleninek tartják a könyvtárt mindennapi munkájuk ellátásában. Éppen a legjobban ellátott helyeken szorgalmazzák és támogatják a városok párt-és tanácsi vezetői a könyvtár további bővítését, mert kiteljesedett működése rádöbbentette őket az intézmény jelentőségére, arra, hogy a könyvtár valóban, a lenini értelemben „kulturális alapintézmény”. A NEMRÉGEN LEZAJLOTT országos népművelési KONFERENCIÁNAK talán a legfontosabb tanulsága, hogy meg kell vizsgálni a konkrét tennivalókat az egyes intézmények fejlesztésével kapcsolatban. A könyvtárak vonatkozásában a legfontosabb feladat megvizsgálni: hogyan áramlik polcaikra a könyv. Ismeretes, hogy a tanácsi könyvtárakban a beszerzésre fordított hitelek az 1964-es 29 millióról 1968-ig 18 millióra, vagyis évi tízmillióval csökkentek. Súlyosbítja a gondot, hogy ez a csökkenés elsősorban a falusi könyvtárak ezreit sújtotta: a 10 millióból 7 millió esik falura! Könyvkiadásunk növekvő ütemét a csökkent könyvbeszerzési keretek egyre kevésbé elégítik ki, s nagy a veszélye annak, hogy a könyvhiány nyomán az olvasólótszám stagnálása, majd fogyása szükségszerűen bekövetkezik. Változott-e azóta a helyzet? 1969-ben 2 millióval javult a mérleg. Reméljük, hogy a következő években tovább javul. Elgondolkoztató azonban ezeknek az összegeknek az esetlegessége. Ennél is nagyobb golid az, hogy az egyes működési feltételek tekintetében a szocialista országokhoz viszonyítva igen el vagyunk maradva. Például a könyvtárosokkal való ellátottság tekintetében. A Szovjetunióban 1400—1500, Romániában és Bulgáriában 3000 falusi lakosra esik egy-egy főfoglalkozású könyvtáros, nálunk pedig a nagyobb településhelyű megyéinkben 10—15 000, aprófalvas megyéinkben pedig 40—50 000 lakosra. KÖNYVTARAINK KÜLSŐ MEGJELENÉSÉT — az említett eredmények ellenére is — a következő tények jellemzik: könyvtári fiókokon (számuk 2600) általában szekrények értendők, a 2800 községi könyvtár közül legalább 1600, a 101 járási közül legalább 50, a 32 városi közül 25 nem felel meg még a minimális követelményeknek sem. Külör 'isen a művelődési otthonokban elhelyezett könyvtárak szűkösek. A kis községekben létrehozott klubkönyvtárak sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a könyvtár a régi állapotában maradt, sőt, nem ritkán a korábbinál rosszabb helyzetbe került. Megoldatlan ma még néhány városunkban a könyvtár elhelyezése. Kecskemét nagy múltú, 100 000 kölrtes, nagyságára az országban a hatodik, is egyik legjobb gyű.ita- rnényű vidéki közművelődési könyvtára 553 négyzetméteren szorong, 6000 felnőtt olvasójával! Hasonló a helyzet Baján és Sopronban; az utóbbi helyein a könyvtárat régi helyéről alagsorba, a réginél rosz- szabb körülmények közé helyezték. Cegléd könyvtára a 10 000 lakosú pilisvörüsvári könyvtárnál is lényegesen kisebb... A sok kis könyvtár létrehozása hasznos volt a társadalmi fejlődés kezdeti szakaszában, de ma már arra van szükség, hogy elsősorban a nagy központi városi könyvtárakat fejlesszük (ezek természetesen lehetnek megyei, vagy járási tanácsok által fenntartott könyvtárak), amelyeknek korszerű ismeretet nyújtó anyaga intézményhálózati csatornákon a legkisebb faluba is eljuthasson. KÖZÉLETI TÉNYEZŐINK EGYRE VILÁGOSABBAN LATJAK a könyvtári helyzet megjavításának szükségességét, a könyv és a könyvtárak művelődésügyi jelentőségét. Ezt fejezi ki az írószövetség „Olvasó népért” mozgalma, s a sajtó is egyre többet foglalkozik a témával. Sok jel biztat a reményre: a könyv és a könyvtár nem lesz sokáig periférikusán kezelt területe a közm ű vetődésnek. Sallai István ÖT FIATAL KÖLTŐ RUDNAI GÁBOR IC.'" ' n s/üí_' 'em Budapesten. Az ELTE bölcsészkarának IV. éves hallgatója vagyok. Hetvennél több publikációm jelent meg; szerepeltem az UNIVERSITAS 68 antológiában, megnyertem a vietnami pályázatot. Játszótér, vihar előtt Üres a tér, még leng a hinta, mintha időtlen órainga szelne szelet s a tér felett lebegő levegő lev siet sodor s a por, mintha a bánat nyúlna utánad. fröccsen feléd, amíg az ég megreped, s minden sötét mintha tinta folyna szét. BESZE Születtem 1945-ben. Édesapám még születésem előtt elesett a fronton. 1952-ben családommal Ceglédre költöztem. A Váci Gépipari Technikum elvégzése után a Kiskunfélegyházi Vegyipari Gépgyárban dolgoztam, mint gyakorló technikus. 1964 óta a BOOR ANDRÁS 28 éves vagyok — optimista. Verseimet, novelláimat öt éve közük a különböző lapok, folyóiratok; publikációim száma pedig elérte az ötvenet. Most érkeztem el oda, hogy első verseskötetem „Hullámok” címmel megjelenhet. Novellásköteten is dolgozom; remélem, hogy ez is napvilágot lát. Önzetlenül Mindened leszek ha úgy kívápod Holdvilág-fényed elalvó napod Szolgalélekkel hajlongó királyod Magadba látó szem-ablakod Gőg mosoly árnyék a szádon Haragtól pattant ránc-fonal Bolondos porzó szerelem-virágon Harmat lángszínű vállaidra Bánat-viharban tiszta tó Megfagyott ősz a téli házban Sóhaj-szavakra-olvadó Az leszek ha úgy kívánod Akard szeress és az leszek Hálád elől majd partra szállók Hogy meglopjanak az érdemek IMRE budapesti Ganz-MÁVAG-ban vagyok diszpécser. Hej, diófa, diófa!... Hej, diófa, diófa! sokat nőttél azóta: ágad alatt kedvesem öleltem szerelmesen. Hej, diófa, diófa! ágad megnőtt azóta, hogy alatta kedvesem csókoltam szerelmesen. Hej, diófa, diófa! Kiszáradtál azóta, ágad alatt gyászruhát hordott szívem, bánaté' neked sírta el s ágad letörte a búbánat... Hej, diófa, diófa! Hej, diófa, diófa... IANCSÓ ILDIKÓ 1943-ban születtem Budapesten. Egyetemi végzettségű tanár és könyvtáros vagyok, — jelenleg a Képző- és Ipar- művészeti Lektorátus művészeti előadója Asszonyok Körülülik az ágyadat szoknyájuk sötét lobogó virrasztónak súlyos szívük kezükben bíbor olvasó ölükben örök iszonyat szemükben örök iszonyat bekerítik az éjszakád virrasztanak virrasztónak szoknyájuk sötét lobogó szivedre száll vádol kísért fölriad fekete madár tenyeredből issza a vért SZÜTS BERNÁT Budapesten születtem 1941- ben. Dolgoztam gyárban, kutatóintézetben, a mezőgazdaságban és a népművelés területén. Voltam főiskolai hallgató és újságíró. Bármit írjak is, a küzdő ember eleven harcáért teszem. őszi iák Hová mentek, őszi fák, kopáran? Az ég rátok szakad szürkén. Varangy nyom a földhöz. Menjetek csak, őszi fák, fényesen. Fölszakad az ég, kéken. Zölden szálltok a magasba. Akik földhöz tapadva élnek, holtak. Akik szerelemmel szállnak, győznek. tómű adó-vevők működésbe léptek. Ke tél tűnk a negyedik utcába fordult be. — Átkutatni a házakat, a padlást. A lehető legkevesebb csomagot hozzák az emberek — kiáltotta a tizedes. Hárman ugrottunk a vízbe. A létrához igyekvő férfihez gázoltam. — Adja a cuccot, jöjjön a kétől tűhöz. — Az asszony meg a gyerekek... — mutatott a padlásra. A padlásajtóban egy asz- s.zony kucorgott kot nagyocska gyermekkel. Belekapaszkodtam a létrába, hogy nem cs vszik-e el, aztán intettem, hogy jöjjenek lefele. Nem mozdultak. Fekete Jani, a kötő ncimborám, gázolt mellén. — Bent egy lélek sincs. Hányán vannak? — Nem tudom. Fogd meg a létrát, felmegyek. Kötésig ért a víz. Ólomne- hez lett a lábam, amikor a létrán lépkedtem felfele. Az asszony jajveszékelt, a nyolc, tíz éves forma gyermekek riadtan néztek rám. — Ülj a nyakamba — mondtam a nagvobbi knak. Szó nélkül engedelmeskedett. A kétéltű a létráig Earolt. A nyakamba ültetve vittem a gyerekeket a kocsihoz. Az asszony leereszkedett a létrán a víz széléig. Janival összeforrtuk a karunkat. — Üljön rá és kapaszkodjon a váltónkba — mondtam az asszonynak. — Maradt még fent valaki? — fagatia őket a tizedes. — Nem. — A szomszédban hányán vannak ? — Csak a két öreg. A kidőlt kerítésen átment a kétéltűnk. A keidben egy kutya úszott a szalmakazal felé, amelynek tetején ázott tollú tyúkok gubbasztottak. A szomszédos házakból jajveszékelés hallatszott. A kétéltű a tornác mellé sodródott. Az ajtót nem bírtuk kinyitni. Feszítővassal dobtuk le a sarkáról. A ház partosabb részen épülhetett, mert itt csak térdig ért a víz. Egy öregasszony guggolt a sutban. Jani átnyalábolta és vitte ki a kocsiba. Az én emberem az ablakpárkányon ült. Arca borostás, ráncos és komor volt. — Trézi, ne menj, az istenedet. Ha a ház összedől, dűljön ránk. Mer anélkül... — Jöjjön báesikám, itt nem lehet maradni. — Menjen innen... A tizedes bekiáltott: — Gyorsabban, gyerünk már. Hiába. Az öreg nem jött le az ablakpárkányról. A szomszéd begázolt a szobaija, kérlelte, hogy mozduljon, mert a vályogfal hamar elázik ám, megcsúszik és leszakad a tető. A tizedes sápadtan állt az ajtóban. • — Lefogni és gyerünk. Mit tehettünk, Janival két- oldalról közelítettük meg az öreget, a tizedes nieg a lábát próbálta elkapni. — Bátyám, az életéről van szó — magyarázta a tizedes már a kétél tűben. — Ház nélkül mit ér az? — Indulhatok? — kérdezte a volán mellett ülő őrvezető. — Fekete honvéd, harmad- magával itt marad. Az istállókban kössék el a jószágot, vezessék dombos helyre, amíg vissza nem fordulunk. Indulás! Derékig vizes voltam. Prüsszögtam. A rumot csak később kaptuk meg a feketekávéval. Amikor a vízbe fűlt malacokat, tyúkokat láttain sodródni az árral, úgy éreztem, hogy a gyomrom a torkomba szökik. Nem tudom hányadszor fordult a kétéltű emberekkel, holmikkal, jószágokkal megrakodva, amikor a tizedes hátraküldött bennünket. — Ott majd kaptok ebédel is. — mondta. Ebédet? Ilyen korán? Később vettem csak észre, hogy a nap már ereszkedett lefelé a nyugati látóhatár szélén. Zsibbadt lábamat kinyújtottam a pokrócon. Az erőltetett menetgyakorlat után sem éreztem ilyen fáradtságot. Pedig most nem is volt hátizsákom. A cigaretta elaludt a számban. Arra ébredtem, hogy Jani rázza a vállamat. — Gyere komám, indulás Egész este, éjszaka, sőt még másnap délelőtt is jártuk az utcákat. Emberek és élő állatok után kutattunk. Az álom súlyos köde rám nehezedett. Talán csak akkor rebbent el nevetés a számról, amikor egy süldőt pillantottam meg az egyik ól padlásán a vészjóslón karicsáló tyúkok között. A szerencsétlen állatot a kétségbeesés kergette fel a tyúkok létráján a padlásra. Odaintettem a fiúkat. A kétéltű óvatosan megállt a padlásajtó alatt. A süldő kezesbárányként tűrte, hogy megfogom és leeresztem a kocsiba. Ott nyomban lelapult, meg se mozdult, amig a száraz földre ki neon tettük. — Még egyszer végigmegyünk az utcákon, aztán ebéd és reggelig pihenő — mondta a tizedes. Államat dörzsölgettem. Kétnapos szakállaim viszketett. Az ebédet alig tudtam megenni. Az iskola égjük osztályában. ahová elszállásoltak bennünket pihenőre, lehuppantam a vastagon szétterített szalmába és szinte ugyanabban a pillanatban el is aludtam. Másnap hat órakor a hadnagy kiáltására ébredtünk. Sorakozó után, a rövid eligazítás előtt, azt mondta: — El vtársak, katonák, ai első csatát megnyerték, de a nagy ütközet még most kezdődik... Egy óra múlva már kiirt voltunk a vízzel árasztott faluban, aztán a gátakon. Harmincnégy napig mindennap. Aztán visszamentünk a kaszárnyába. Mintha egy csendes, békés szigetre érkeztünk volna.
