Kelet-Magyarország, 1970. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
Gesztus és hangulat Először meglepődött az igazgató az elhangzott kérdésen: szerinte jó-e a közhangulat jelenleg az üzemben? Majd indulatosan így felelt: „A termelés nem hangulatkérdés, engemet nem azért fizetnek, hogy babusgassam az embereket, hanem azért, hogy nyereségesen termeljek. Elmúlt már az udvarolgatás ideje, pénzzel, anyagiakkal lehet a legjobban dicsérni, fegyelmezni, s ha valakinek nem tetszik, maga dönthet, elmegy-e, marad-e.” Vitathatatlanul sok igazság van ezekben a szavakban. Ide kívánkozik az ellenpélda is. Hallottam, az egyik megyebeli termelőszövetkezet elnöke a lehető legrosszabb eredményekről számolt be a közgyűlésen — amiben a vezetőség felelőssége is közrejátszott, — de amikor szünet következett, sorba járta az embereket, mindenkihez volt egy „kedves” szava: javul-e már a reumája; hogy tanul a gyermek; mikorra várják a kisbabát, stb. Igaz, hogy deficittel zárt a szövetkezet, de az elnök közvetlensége kedvezően alakítja az emberek hangulatát. Semmi szükség az effajta szimpátiajátékra, az így befolyásolt közhangulat legfeljebb önámítás, a gondok leplezése. Tehát annak a vezetőnek van igaza, aki azt vallja: őt nem azért ültették igazgatói székbe, hogy szeressék? Ezzel a véleménnyel már nemcsak érdemes, de szükséges is vitába szállni. Ha elfogadjuk annak igazát, hogy a munkahelyi jó közérzet, jó közhangulat előbb-utóbb termelőerővé válik, akkor joggal kérhetjük számon a legfontosabb poszton lévő vezetőtől: mit tesz ő személy szerint annak kedvező formálásáért. Tovább menve: mit és hogyan vállal a közösségi morál alakításából? Egyáltalán: milyen a munkakapcsolata azokkal, akik a gépek mellett élik le az életüket? Mielőtt félreértésre adnánk okot: nem valamiféle puszipajtás viszonyra gondolunk, hanem arra a kapcsolatra, amely minden szálával a kollektív gondokat fogja át, azok megoldására hat. Különben is, a munkás nem azt igényli a vezetőtől, hogy a pertut igya meg vele, vagy vállveregetés kíséretében érdeklődjék családi helyzete felől. A megbecsülést sokkal inkább azáltal érzi, ha beavatják a munkahely kisebb-na- gyobb dolgaiba, ha kikérik a véleményét az elképzelések végrehajtásakor. Ez nagyon is befolyásolja a munkás közérzetét — ha úgy tetszik: a hangulatát — aminek azért eléggé döntő szerepe lehet a feladatok pontos, lelkiismeretes végrehajtásában. Valljuk be: gond ez még elég sok helyütt. A vállalati önállóságot némelyek egy szűk vezetői kör önállóságaként értelmezik, gyakran az egész kollektívát érintő elhatározások abban a bizonyos „elefánt- csonttoronyban” születnek, amelynek az. ajtaja párnával bélelt. Több' oka lehet ennek. Akadnak, akik csak a saját elképzelésüket tartják az egyedüli jónak, úgy képzelik, csakis az lehet helyes, amit ők akarnak. Pedig sokkal célravezetőbb volna, ha az ilyen vezető a kollektíva nyilvánossága előtt próbának vetné alá elképzelését: megáll-e javaslata az ellenérvek pergőtüzében is? Máskor pedig a nyilvánosságtól való szorongás érzése miatt marad“ „szűkebb körben” mindaz, ami az egész munkáskollektívát érdekelné. érintené. Mondani sem kell, hogy az ilyen bizonytalankodás mennyire káros lehet a végrehajtás folyamatában. Érdemes visszakanyarodni e ponton a már említett igazgató álláspontjához. Az igaz, hogy az anyagi érdekeltségnek rendkívül nagy ereje van a munkafegyelem alakításában. Ám az is igaz, hogy — mint már annyi esetben — sok helyütt hajlamosak az új abszolutizálására. Kétségtelen, a gazdasági reform meggyorsította az igazságosabb anyagi érdekeltség kialakításának folyamatát, — de az is tény, hogy nincs teljesen hézagmentes érdekeltségi rendszer, az elismerésben és a fegyelmezésben jelentős szerepe van a szubjektivizmusnak is. Hogyan lehetne mégis megtalálni a legigazságosabb ösztönzést? Egyszerű a válasz: ha mindenütt gondoskodnak a szükséges társadalmi ellenőrzésről. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a közösség szempontjából fontos döntések, elhatározások kellő nyilvánosságot kapjanak- Csakhogy az sem mindegy, hogyan tájékoztatják a munkásokat ezekről a kérdésekről! Megfigyelhető napjainkban, hogy több vezető csakis közgazdasági kategóriákban, mutatókban képes beszélni, mert ma így divat. Ügyet sem vet rá. hogy a munkások értik-e mindazt, következtetni tudnak-e saját helyzetükre az elhangzottakból. A munkás tulajdonosa is a gyárnak, az üzemnek. Érthető tehát, hogy partnere akar lenni az igazgatónak a főmérnöknek, amikor az őt is érintő változtatásokról határoznak. Igényli, hogy kikérjék véleményét, hallgassák meg őt is, mert így később sokkal inkább becsületbeli ügyének tartja a nehéz feladatok elvégzését, hiszen ő is így akarta. Nem arról van szó tehát, hogy afelől is faggassák a munkást, amihez nem ért, de kérdezzék meg olyan esetekben, amikor az adott témában otthonosan mozog. Van már példa jócskán megyénkben is arra, hogy az önállóságot nem néhány személy privilégiumának tekintik, hanem olyan lehetőségnek, amely az egész kollektívát illeti. Itt — mint például a szálkái bútorgyárban — az eredményeken is meglátszik a jó munkahelyi közhangulat: nem győzik teljesíteni a megrendeléseket, a dolgozók túlnyomó többsége elégedett, kész még nagyobb, nehezebb feladatok elvégzésére is, ha kell, áldozatot is vállal. Annak a vezetőnek van tehát igaza, aki azt vallja: őt ne szeressék a lógósok, a hanyagok, de szimpatikus akar lenni a becsületesen dolgozók körében. Ezt pedig korántsem látványos gesztusokkal lehet elérni, hanem az üzemi demokrácia következetes megvalósításával. Ha az ebből az igyekezetből fakadó jó közhangulat határozza meg a munkakedvet, annak az egész közösség veszi hasznát. Angyal Sándor ŐSZ A NYÍREGYHÁZI KISS ERNŐ UTCÁN Hammel József fe'.v. HULLÓ ALMA A munkát, amiért jöttünk tulajdonképpen elvégeztük. Az alma leszedve a ládákban és a ládák szorosan egymás mellé rakva állnak sorban, mint a katonáik. Közel kétszáz láda vár az elszállításra. Az anyámóké. Én csak segítség vagyok, ahogy ez már ilyenkor, szüret idején lenni szokott a családban. Fáradtan ülünk a ládákon, és várjuk a Zetort. Mindenki pihen, csak anyám bujkál a már üres fák .alatt és szedegeti a hulló, ütődött almákat. Bámulom, amint fáradtan vonszolja magát egyik fától a másikig. Az orvosolt szerint már nem volna szabad neki dolgozni. Ezt persze nehéz neki megmagyarázni. El sem tudja képzelni, hogy a szüré- tet nélküle is meg tudjuk csinálni. Egyikünk rászól, hagyja már abba, üljön le pihenni, hiszen úgysem kell már ez a hulló alma senkinek. — Bezzeg kellett volna valaha. — Ránéztem, de ő a tanya felé fordította a fejét, ahol a dombtetőn már feltűnt a Zetor. Néztük, amint egyre jobban kibontakozott a porfelhőből és vele együtt egy régi kép közeledett hozzánk, amit ma sem tudok elfelejteni. * Azon az őszön is rengeteg akna volt ebben a kertben. Kállai miniszterelnök büszke volt rá, hogy a legszebb és a legtöbb aknát termelte a környéken. 1 A kertkapura ki volt írva nagy betűkkel: „Hulló alma eladó tojásért.” Hogy miért tojásért, ezt értettük és tudtuk is. A tanyán élő embereknek egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán volt pénzük. A tanyasiak mindent hitelbe vásároltak a boltosnál. Kállai viszont nem adott hitelt, inkább elfogadta a tojást. Azon viszont, hogy mért csak hulló almát árultak, nemigen gondolkodott akkor senki. Azon a napon késő délutánig törtük a dohányt. Hazafelé menet anyám megjegyezte: — Jó volna egy kis alma vacsorára, akkor nem kellene főzni. Nagyon félt szegény a főzéstől, mert jóformán a semmiből kellett gazdálkodnia. Meg is egyeztünk, hogy amint hazaérünk, hozom a kosarat, bele két tojást és irány az almáskert. Egy tojásért ugyanis nem adtak almát. Az utat szinte futva tettem meg. A kosarat és benne a tojást úgy lóbáltam a kezemben, hogy az egyik tojás behorpadt. A dombon vettem észre és az ijedtségtől szinte a földbe gyökerezett a lábam. Mit csináljak? Haza nem vihetem kicserélni, mert egy darab sincs több otthon. A kertésztől viszont nagyon féltem. Engem ugyan még nem vert meg, de úgy beszélték, aki a keze közé került, megemlegette a magyarok istenét. Az éhség győzött és ha nehezen is, de elindultam a kapu felé. Jó hangosan bekiáltottam! — Kertész úr, kérek egy kis hulló almát. Kinyitotta, majd becsukta utánam a kaput és elindultunk a kunyhó felé, ahol az almakupac volt. Az út nem volt több száz méternél, de nekem úgy tűnt, hogy sose érünk a kunyhóhoz. Már megbántam, hogy bemerészkedtem. Néztem, amint előttem ment, egyik kezében a metszőollóval, és szinte biztosra vettem, hogy máris mindent tud. — Add ide a tojást! — csattant a hangja, miközben leült egy üres ládára. Előbb az épet adtam oda neki, majd amikor letette, a töröttet. Nem mertem odanézni, elfordítottam a fejem és vártam, hogy mi következik. Aztán egy erős csattanás, amit már inkább éreztem, mint hallottam és lassan térdre estem a puha homokban. Nem vesztettem el az eszméletemet. Fejemhez kaptam és amikor megéreztem i: vért a hajamon, el akartam szaladni. Elkapott a karomnál fogva és, ebben a pillanatban megszólalt egy jól ismert autóduda a kapunál. — A kegyelmes úr — mondta ti kertész — tűnj el! — ordí tott rám. Én természetesen ; kapu felé indultam, de v meglódított a kert hátulja felé és azt mondta, másszak ki. ahogy tudok a kerítésen. Nekem se kellett több. Futottam el a kunyhótól, ahogy csak a lábam bírta. A kosarat azért természetesen teleszedtem almával, méghozzá t. fáról. Amikor hazaértem, anyám volt a lakásban egyedül, A többiek a pajtában dolgoztak Nagyon megijedt, arniko meglátott. Az almát szinte nem is látta, csak a vért j fejemen. Aztán elmeséltem neki, miközben ő kimosta i hajamat, hogyan is történt í dolög és a kezébe adtam r. kosarat. Nézte a szép egészséges, nagy almákat és csak annyit mondott: — Azért talán mégsem kellett volna a fáról, jó lett volna a hulló is. Falcsik Ferent
