Kelet-Magyarország, 1970. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

•. ©Msf! KIÜT ft MAny/vr(nR<?7 A<5 VASÁRNAPI MELLÉKLET 1970. október fül László Anna: A SZOKOTT BÍRÓI EMEL­VÉNYEN ültem. Tagbasza­kadt vádlott állt előttem, tud­tam róla, hogy Csemának hívják, Cserna patetikusan és szünet nélkül ordított: — Ártatlan vagyok! Ár­tatlan vagyok! A sok emelet minden fala ezt visszhangozta, az ordítás betöltötte a bíróság épületét. Dobhártyám fájt az irtózatos hangerőtől. Befogtam a fü­lem. de nem segített. Már attól féltem: az agresszív óriás zaj kettéhasítja a kopo­nyámat. Túlkiabálni úgysem tudtam volna a vádlottat, csak szájam mozgatásával, a hangzók domború megformá­lásával igyekeztem csitítani: ne üvöltsön, nyugodjon meg! De ő nem válaszolt, ugyanazt e két szót ordította tovább, ezredszer is. Ekkor odafordultam Ágihoz — a jegyaőkönyvvezetőmhöz, érdeklődje meg, miért vissz­hangozza az egész épület Cserna ártatlanságát, hiszen nekem kell ítélnem róla és én tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ártatlan. Felfüg­gesztettem a tárgyalást, vár­tam Ágit Nem jött és a ráz- kódtató ordítás sem szűnt meg. Lemenekültem az utcá­ra. Ott az „Ártatlan vagyok!” összesűrűsödött, s mint a tö­mény gumilabda pattant ide- oda az egymással szemben álló házak között. Ütésétől a há­zak hátrahőkölték, majd visszamerevedtek helyükre, ritmikusan. Ági a hang po­fonjaitól jobbra-balra tánto­rogva közeledett felém. In­tett. hogy kövessem. Cserna egy hivatali helyi­ség hatalmas Íróasztalánál trónolt. Mi Ágival az irat- szekrény polcán kuporogtunk láthatatlanul. Mélységes csend volt. a kutak csendje, ahol fű se nő, más növény sem lélegzik. Meghallottam a szívdobogásomat. BELÉPETT EGY ÉJSZA­KÁZÁSTÓL vörös szemű, vézna férfi, s már a küszöbön mondta, sőt folytatta a ma­gáét: — ...az utcára hajított rot­hadó gyümölcsöt és ételma­radékot belepik a legyek, megfertőzhetik a várost, az országot, a földrészt... Épp­úgy, mint a kloákatartaiom, ha nem lenne csatorna. Nos, a zaj ugyanilyen veszélyes szenny. Az én találmányom a lárma csatornázása. Világmé­retű exportcikk, temérdek va­luta ömlene hazánkba. A ci­vilizált államok mohón rá­harapnának. Találmányom lé­nyege röviden a következő... Cserna unottan közbeszólt: — A szakértő bizottság majd megvizsgálja. A Feltaláló a hatalmas író­asztalra ugrott, ugyancsak mint a gumilabda és mindkét karjával hadonászott, bal lá­bát dühösen lóbálta Cserna orra előtt: — De nehogy botoljanak rajta, nehogy évekig totojáz­zanak! Évek alatt újabb tö­megek nyomorod nának meg. az elmegyógyintézetbe is... Cserna akkorát ásított, hogy lefújta vele az íróasztal­ról a Feltalálót. A padlón gu­rult. mint akit a hurrikán gör­get. Cserna vízilászerű szájá­ba láttam, a vastagbordás szái padlására. Hangját el­nyújtotta. lustán, öblösen meg- hempergette az ásítás: — Gyorsan intézkedünk, a lehetőségekhez képest a leg­gyorsabban. Ekkor a Feltaláló kiránga­tott engem az iratszekrényből és húzott magával. LEIRHATATLANUL TAR­KA és dús, a legváltozato­sabb virággal borított réthez értünk. Nem örülhettem a látványnak, annyira féltem. A rét kitágult, a tömött virágta­karón őrültek ültek és he­vertek. Az egyik nem szólt semmit, csak állandóan pisz- szegett. A másik felszökkent, tenyerét fülére tapasztva ro­hangált és visszahuppant a helyére. A harmadik a hátán feküdt, az eget bámulta és idorő! időre egy-egy felhőre bökött csupacsont ujjával „Kipufogó!” „Aszfalttörő’" „Nagykalapács!” „Dzsessz dob!” „Csónakmotor!” És rozsdásan kacagott mindegyik után.' Most én ordítottam. A Fel­találó fülébe: — Menjünk innen! Ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk. Diadalmas volt, meg is nőtt, meg is hízott tő­le, vagy félméternyit, húszki- lónyit. Bebizonyosodott az ő igaza. Zajártalom. íme! Az álomban hónapok teltek, körülbelül fél év. A Feltaláló megint ott állt Cserna hatal­mas íróasztala előtt. Cserna megint ásított, noha ezúttal diszkrétebben. . Majd tunyán, de világos tagolással beszélt: — A szakértő bizottság megvizsgálta a dolgot. A do­log nem megy. — Miért?! — kiáltott a Feltaláló és a mennyezetig pattant. Kissé be is verte a fejét, koponyája enyhén hoz- zákoccant a plafonhoz. — Egyrészt azért nem megy, mert hátha beválik a talál­mány. Ebben az esetben vi­lágméretű exportcikké fej­lődhet és temérdek valuta ömölhet hazánkba. Kvázi rá­zúdulhat hazánkra, mint a szökőár. Mi pedig nem len­nénk felkészülve a védelem­re. Azaz: bankjaink és OTP- k i rendel tségei nk nincsenek felkészülve ilyen valutaimeny- nyiség kezelésére. Hiába kis ország vagyunk. A Feltaláló kövér noteszt kapott élő és villámgyorsan teleírt vagy ötven oldalt az ötleteivel, megjegyzéseivel és matematikai képletekkel. To­vábbá olyan gigantikus zsá­kok rajzával, amelyben a valuta elférne. És olyan fu­tószalag-prototípus rajzával, amely a gigantikus zsákokat képes lenne továbbítani az ország minden tálára. Teljes­séggel belemerült munkájá­ba. Míg dolgozott, homloká­ból hegyes tűzcsóvák csaptak ki. A mellettem kuporgó Ági fülébe súgtam: — Ez alighanem lángész. Egyszer csak felujjongott: — Itt a megoldás! Elkészül­tem! ÉS DIADALITTASAN DOBTA noteszét Cserna író­asztalára. Cserna is megörült, amióta a Feltaláló dolgozott, ő a gyufáját kereste, de siker­telenül. Most a noteszt be­dugta a cserépkályha parazsá­ba, s amikor fellángolt, végre cigarettára gyújthatott róla. Elégedett pöfökelés közben szólalt meg: — Másrészt azért nem megy, mert a maga találmá­nya még nincs kipróbálva. Először is gyártani kellene. Namármost a gyártás sok pénzbe kerül, s ha aztán nem válik be, engem máglyára vetnek. Ilyen alapon ki kí­vánhatja, hogy engedélyez­zem?! — Ki veti máglyára? — kérdezte a Feltaláló síri han­gon. — Vetnek. A piac Egy pillantás a rendszám- táblára. Egy a kilométerórá­ra. Rövid fejszámolás: va­jon mennyit „tekert vissza” az órán a tulajdonos. Meg­tapogatom a lakkfestéket: második, harmadik lefestés ? Majd szemvtelenül, unottan, amúgy séta közben, más látnivalók sokszoros vonzá­sában megkérdem: „Hogy adja?” Eladó többféle akad. Van kedélyes: „Hatvannyolc, de csak magának” Fölényes, aki dehogy is akar eladni, éppen csak erre autózott, s ha már erre járt, benézett. Van eladó, aki palira teszi magát: „A futómű sajnos nem a legjobb.” Aztán per­sze hozzáteszi: „De motori­kusán. uram. ötvenezer ki­lométerig bele se kell nézni.” Az úriember: „Négy csil­lagot kapott ez a típus a Stern rovatában. Érdekli ? Itt a névjegyem.” A tömeg egyre sodródik A piac sarkában kolbász­árus. Legalábbb harmincán ülnak sort harapnivalóért. fökmagárusok cirkálnak. Teljes hangzavar. A ko­molyabb érdeklődők előtt fel­Gerencsér Miklós két könyvéről A gyűlölet ellenfele A Feltaláló ismét töprenge­ni kezdett, de már semmilyen csóva nem csapott ki homlo­kából. Járkált oda és vissza ideges léptekkel, mozgott a szája, magában beszélt. Majd úgy szólalt meg, mint aki matematikai végeredményt közöl: — A máglyabüntetést év­századokkal ezelőtt eltörölték. — Sose lehessem tudni, a feketehim lat is legyőzték, mégis előfordult, liogy vissza- lopózott, azonkívül a kalap­éi ruhafazom is visszatér oly- kor boldogult nagyszülőink fiatalságának divatjához. Mondja, nem veszi észre, hogy a terhemre van?! Mil­lió munka vár, miUiárd, bil­lió! Ki innen! Takarodjon! Mars! Mars! Irány a Mars­bolygó! Előbb azt hittem: Cserna ordítása erősödött fel annyi­ra, hogy megint fáj tőle a dobhártyám. De már nem ő üvöltött, hanem a külföldi cégek képviselői: — Máglyára vele, csendet akarunk, csendet! Üvöltésükhöz dobbal, trom­bitával, kürttel, szaxofon­nal és cintányérral szolgál­tattak kísérőzenét. Vagyis a fülhasogató zene ugyanezt je­lentette : — Máglyára vele, csendet akarunk, csendet! A külföldi cégek képviselői sűrű sorokba rendeződtek és elfoglaltak egy tágas udvart. Én az udvar sarkába álltam carrarai márvány talapzaton, kissé... hogyan is fejezzem ki magam... annak ellenéra, hogy mozogtam... kissé szo- borszerűen... egyszóval: szo­bor voltam és önmagamat áb­rázoltam... de azért mondom: végtagjaimat szabadon moz­gathattam. A tömeg tőlem kö­vetelte, hogy Csemát ítéljem máglyára, amiért nem enge­délyezte a zaj csatornázást. Egyszer már használt mód­szeremmel próbálkoztam, a hangzókat domborúan meg­formáltam ajkammal. De sen­ki sem figyelt rám, a külföldi cégek képviselői dobjukkal, trombitájukkal, kürtjükkel, szaxofonjukkal és cintá­nyérjukkal voltak elfoglalva. Majd megfeszültem, úgy igyekeztem a hangzóimmal: — A máglyahalál régeste­ien régen nem szerepel jog­gy akoria tunkban... Valaki mégiscsak felfigyelt az első sorból, s nekem hátat fordítva trombitája éktelen fújásával tájékoztatta a töme­get: — Nem! Nem! Nem vállal­ja! EGY EMBERKÉNT ZÚDUL­TAK FELEM, oly fenyegetően és vicsorgó képpel, hogy azt gondoltam: itt a vég. Szívem túldo'oogta az ő dobjukat. A szokott emelvényen ül­tem, Cserna előttem, mint vádlott... S a v is.:,/.hangos „Ártatlan vagyok!” elnyomta a külföldi cégek képviselőinek szédítő zenebonáját. Kérdez­tem Ágitól, teljesítette-e megbízásomat, tudja-e már, miért kell attól tartanom, hogy az agresszív óriás zaj kettehasítja koponyámat. Fe­lelt Ági így: — A visszhangosftás azért van, hogy elnyomja a külföl­di vállalatok kövételőzését, mert ha az meghallgatást nyerne, temérdek valuta ömölne hazánkba, márpedig * bankjaink és OTP-kirendelf- ségeink nincsenek felkészülve a kezelésére, hiába, kis ország vagyunk. ­Mondtam erre én: — Mi közöm neloam ehhez, nekem a törvénykönyv a bá­zisom, nem is lehet más. A törvénykönyv szerint semmi­féle vétség hem terheli Cser- nát, így a bűnvádi eljárást el­lene úgyis megszüntetem. A választékos modorú Ági erre a torkomnak ugrott: — Jogállamban élünk! — és megszorította a gégémet. — Nincs rá paragrafus! —új­ra megszorította a gégémet. — Cserna nem tett semmit? Semmit se tett! Semmit! — és háromszor megszorította a gégémet Fuldokoltam, hörögtem és felébredtem. A pizsamakabátom nyaka rettenetesen szoros. Az este kértem is a feleségemet, vaxr- ja a legfelső gombot kijjebb Rajtam nem varr ja meg, mondja, vannak ilyen szabá­lyai, ráér az holnap is. Ezért kellett fuldokolnom álmom­ban... Igaz, gombólatlan is hagyhattam volna a gallért. Az ifjúsági olvasmánynak is kitűnő klasszikusok kivéte­lével ritka az olyan ifjúsági regény, amelynek naívsága a valóban felnőtt olvasót né zavarná. Gerencsér könyve e ritka írások közé tartozik. Látszólag könnyű magyará­zatot adni erre, hiszen hőse végre nem a Kőszívű ember kétezredik fia, nem holmi über (de többnyire inkább unter!) Jókai-hős. nem ií a legendás kalózkapitány, ha­nem „ravasz parlamenti em­ber”; a könyv nem dekora­tív tengeri viharokat, ütkö­zeteidet, hanem a Tisza Kál- rhán-i Idők politikai viharait,, képviselőházi csatáit idézi fel, a tényregény hitelessé­gével. Tudjuk: amilyen köny- nyen jön ki a kritikus kö­nyökén a ominózus kalóz­kapitány, olyan nehezen fér­kőzik az olvasó szívéhez egy „ravasz parlamenti ember”. Az írói teljesítmény tehát ■lényegében azért oly megka­pó, mert Gerencsér az iro­Mielőtt egy könyv olvasá­sát félbeszakítjuk, pillantá­sunk reflexszerűen végigfut­ja az új \bekezdés első sza­vait, sorát. Ez „A szívrabló” olvasóját akaratlanul olyan helyzetbe hozza, mint a szél­fútta kalap tulajdonosát: nem tud megállni. A tréfás ha­sonlat nem csupán stilárisan illik Gerencsér regényéhez: legfőbb erényét is kifejezi. A könyvnek sodra, „húzása” van, ha külső ok nem kény­szeríti rá, az ember aligha tudja letenni, mielőtt végig nem olvasta. Holott koránt­sem egyetlen ravaszul meg­komponált sztoriról van szó, nem a bűnügyi vagy a lélek­tani poén kedvéért rohanunk dalomban szokatlan anyagból alkotott fiataloknak és nem­csak fiataloknak való kitűnő olvasmányt. Milyen eszközökkel sike­rült. elérnie ezt? Említhetnék sliláris telitalálatokat, mint „az akváriuméletű budaiak”, vagy a Dunántúl „leány- szépségű tájai”, és kiollóz­hatnék közhelyeket is. De ezek egyaránt mellékese!:. A döntő, hogy az ifjúsági regé­nyekben rendszerint oly /rí­va ró didaktikát ezúttal jó­részt semlegesíteni tudja a lefegyverzöen ökonomikus anyagkezelés. Gerencsér nem szeszélyeskedik, nem kap­kod két kézzel a hatásos for­dulatok, epizódok után, ame­lyektől sok fiataloknak szánt olvasmány olyan lesz, mint egy kacsalábon, helyesebben lúdtalpon forgó papírvár. „A gyűlölet ellenfele” a szó jó értelmében egyszerű, és nem naív, nyugodt tónusú, és mégis izgalmas regény. végig a könyvön, nem a megoldás, a kibontakozás mágnese húz bennünket, a könyv belső erőtere az. Meg­oldás? Kibontakozás? Má; a regény elején sejtjük, ilyes­mire Üllős Fábián esetében nemigen számíthatunk. A vidéki taxi, amelyet „A szív­rabló” tragikomikus hőse ka­landról kalandra vezet. a Vörös postakocsi e korszerű változata, kormánya mellett önérzetes de link, mégis szeretnivaló vezetőjével, csu­pán az író jószívűsége foiy- tán érhet révbe. Mert piló­tájához az írónál és a sors­nál. egyaránt könyörtelenebi» az a valaki, akit Üllős Fá­biánnak, vagy egyszerűen csak „Illésnek” hívnak, * aki nem egy robbanómotor hajtotta géperejű járművet, de talán még egy ökrösfo­gatot is tüzes szekérré vál­toztatna maga alatt.., Mindezt főként annak volt érdemes elmondanunk, áld ezután fogja kezébe venni „A szívrabló”-t. A kritikus, aki nem csupán szórakozás­ból olvas, s akit az adott munkán túl a könyv sorsa is érdekel, illőnek érzi elmon­dani, hogy az olvasó tehet­séges, érdekes írást vés* kézbe, maradandó élmény­nyel. R. S*. Zelk Zoltán; NYÁRVÉGI VERS Az alkonyi nap köszörűkövén szikrázik még a Badacsony, de már közel a perc, melynek vezényszavára a környék fecskéi seregbe gyűlnek s elkezdődik a gyönyörű gyakorlat. Nem lepkét, legyet, szúnyogot kutatnak a lég repedéseiben: az ősi "huzalt keresik, mit két óriás csőr tart kifeszítve hegyek, tengerek s a csillagok porában matató emberi értelem fölött S elindulnak Miként százezer éve. Miként tavaly. A boldogtalanok, kiknek hazát és eleséget a nyár ad csupán, kik csúszandó szelekben, déli tűzvészben és a záporok szögesdrótjai között menekülnek a véreres szemű évszak elől. Nem így a táj. A tó s a fák radarja ha jelzi is már a messzi telet, most vetkezik, öltözik igazán csak kert és hegyoldal, most próbálja föl a színeket, miket lábukhoz hordott kétszáz s nehány hajnal és alkonyat — s egy ág se int a távozók után. S hogy ők visszanéznek es&t egyszer is? Ki tudja azt. A szívrabló Hernádi Miklós: Autósvilág Magyarországon nyitnak a motorházak, fel­bőgnek a motorok. Valaki dallamdudát árul. ötpercen­ként felharsan az olasz fil­mekből ismert tülökszó, ti- zen-huszan sereglenek köré. Van, aki családostól hozta el a kocsit. Rábizza az asz- szonyra az autó anyakönyvi adatait, maga pedig körbe­járja a hasonló típusú ko­csikat, vevőnek teszi magát, informálódik. Dúl a szabadpiac. Birkózik, egymásba simul kereslet és kínálat. Van. aki kiragasztja a szélvédő üvegre a kocsi árát, adatait, s maga odabenn — mélyen alszik Messziről jött. hajnalban indult, talán Bé­késcsabáról Itt jobb árat remél. Sok vevő saját kocsijában érkezik. Uj kocsit szeretne, de a régit csak akkor adja el, ha az új ára már meg­van. Megváltás. Tízéve* forma gyerekek róják a piacot. Ennyi tisztá­ra mosott, fényezett kocsit a Royal előtt se látni. És a felnyitott motorházak. Az al­kudozás. A tömeg. Soha jobb vasárnap délelőtti szórako­zást. Itt mindenkit megurámol­nák, végtére vagy kocsija van. vagy zsebében a vétel­ár. A szerv Az autópiac felügyeleti szerve a fővárosi tanács vb piac- és csamokfelügyelősé ge A felügyelők a Teleki té­ri élelmiszerpiac felügyelői. Váltakozva, harmadik vasár­naponként tartanak ügyete­ket. Sz. I.-t reggelije köz- •en érem a piacsarki bódé­ban. teszek egy kört a kocsik között úgv megyek vissza hozzá. Rákezdi: — Kérem, én itt még pén/ olvasni nem láttam. Pedig a legtöbb kocsi elkel. Ritka az olyan eladó, aki ötször-hat- szor kijönne szombat—vasár­naponként. Beültetik a vevőt a kocsiba, próbára mennek, s ha megegyeztek, elhajtanak együtt. — Ilyenkor ősszel 4—500 kocsi jön ki vasárnaponként, a helypénz 20 forint. Negye­dik éve működünk, azelőtt a Teleki téren, a használtcikk piacon árulhattak autót, mo­tort az emberek. Tavasszal van úgy, hogy 700 kocsi is kijön eigy nap. Akkor az árak is magasabbak, kapósabb a kocsi. — Mi itt csak rendészet szempontból őrködünk. Var néhány civil ruhás emberün! is, azok folyton a piacot jár­ják. Itt kérem lopás, baleset már komolyabb baleset nem fordult elő. Ide mindenki hig- ■adtan jön ki, vigyáz, rosszul ’ jáfjón. Van piac a vidéki városokban is, igaz, csak ha­vonta egyszer. Sok pesti vidé­ken adja el a kocsiját, sok vi­déki meg följön, itt vásárol. Legkelendőbb a Wartburg meg a Trabant, főleg a Tra­bant, hiába viccelnek róla annyit. Nincs probléma az al­katrésszel, olcsó a járatása; nincs benne, ami elromoljon. Meg aztán erre a kettőre keU legtovább várni, ha befize: az ember, öt évig, hat évig. Nem is csoda, ha sokan ráfizetik azt az öt-tízezer forintot. Szabadság Öt-tízezer forint. Nem is olyan régen egy fc 3tt kereső félévi bére Magyarországon. Felhalmozódtak a megjavult bérekből félretett száza1 ok. Tíz iskolás közül legalább nyolc elsőül — autót szerelne, betéve fújja az autómárkák neveit, és — nem tudja meg­különböztetni a juhartól a kőrist. Talán a felnőttek ö- zött is hasonló az arány. Ml hozta ezt a megszállott ra­jongást? A helyváltoztatás ősi ka­rdsa, a megérkezés öröme. A vágy, hogy a magam kéa-i A bíró elmeséli álmát

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents