Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-06 / 183. szám
S. óláé K"ELFP-MAGYARORSZA<!f 1970. augusztus 8. Mit hoz a tripoli tanácskozás? Gyorshírben jelentette szerdán délután az MTI a szerdai nap legfontosabb eseményét: Kadhafi, a Líbiai Forradalmi Tanács elnöke, szerdán helyi idő szerint délelőtt fél tizenkettőkor megnyitotta Tripoliban az arab országok kül- és hadügyminisztereinek értekezletét. A tanácskozáson Líbia, Egyiptom, Szudán, Jordánia és Szíria képviselői vesznek részt. Irak és Algéria — nem fogadván el a Rogers- tervet — úgy döntött, hogy távol marad az értekezletről, amelynek egyik érdekessége, hogy Szíria viszont, jóllehet ugyancsak szembehelyezkedett a Rogers-tervvel, részt vesz rajta. Ismeretes, hogy eredetileg hétfőn kellett volna kezdődnie ennek a tanácskozásnak, ám Kadhafira vártak, aki időközben látogatást tett Kairóban, majd Bagdadban és Damaszkuszban. Nyilvánvaló, hogy e két utóbbi fővárosban arról tárgyalhatott Irak, illetve Sziria vezetőivel: fogadják el Egyiptom, Jordánia és más arab országok álláspontját. Az eddigi jelek szerint azonban erről nincs szó. Az arabközi ellentétek elsimítása még nem sikerült, erre vall a Kairóban megjelenő A1 Akhbar című lap szerdai cikke is. Idézünk belőle: „Sajnálatos módon egyes arab elemek úgy viselkednek, mintha szánt- szándékkal a haza kárára akarnának tevékenykedni.” Persze, a „másik oldalon” sincs minden rendben. A Figaro című nagy párizsi polgári lap washingtoni tudósítója például nyíltan feltárja, hogy Golda Meir izraeli miniszterelnök válasza nem váltotta ki teljes mértékben Rogersék elégedettségét. Az ugyancsak párizsi L’ Humanité — a Francia Kommunista Párt lapja — pedig leszögezi : Golda Meir nyilatkozatai jelzik, milyen nagy akadályok vannak még a valamennyi érintett nép érdekeinek megfelelő megoldás útjában. Mindamellett az ENSZ székhelyéről derűlátóbb hírek érkeztek. New Yorkban jól értesült diplomáciai körök úgy tudják, hogy Izrael, Egyiptom és Jordánia még e hét végén bejelenti a 90 napos tűzszünet életbe léptetését, s a Jarring védnöksége alatt tartandó közvetett tár gyalások valószínűleg augusz tus közepén már elkezdőd hetnek. A közeli napokban elválik, csakugyan „jól értesültek” voltak-e ezek a New York-i körök, amelyekre a hírügynökségek hivatkoztak. Nyilvánvaló: sok függ a közeli jövő eseményeit illetően a szerdán kezdődött tripoli értekezlet határozataitól is. Gromiko—Scheel találkozó A második hete folyó moszkvai tárgyalások szünetében (balról jobbra) Scheel NfZK külügyminiszter, Allardt moszkvai nagykövet és Gromiko szovjet külügyminiszter beszélget. Andrej Gromiko szovjet és Walter Scheel nyugatnémet külügyminiszter szerdán folytatta tárgyalásait a két felet kölcsönösen érdeklő kérdésekről — jelenti hivatalos köz(Kelet-Magyarország telefotó) lésre hivatkozva a TASZSZ. Nyugati hírügynökségek hozzáteszik, hogy a két külügyminiszter szerdai találkozója három óra húsz percet vett igénybe. Brosio nyilatkozata Hirosima szemtanúi A szennyes víz íze Brüsszelben szerdán hozták nyilvánosságra Manlio Brosio NATO-főtitkár július 22-én mondott beszédének szövegét, amelyben a szocialista országok külügyminisztereinek budapesti memorandumával fog lalkozott. A NATO főtitkára beszédé ben „nagy előrelépésnek” nevezte a szocialista országok újabb kezdeményezését és annak a véleményének adót' hangot, hogy a politikai nyilatkozatok után kezdetét vette a tárgyalások korszaka. Kijelentette, hogy a NATO-tag- államok gondosan tanulmányozni fogdák. a szocialista külügyminiszterek által megfogalmazott budapesti javaslatot. Brosio ugyanakkor hangoztatta: 1. A biztonsági konferencia nem különíthető el a szuper- hatalmak között, illetve más európai országok között folyó tárgyalásoktól és fejleményektől; 2. Pontosan tisztázni kell a tárgyalások tartalmát és elképzelhető eredményeit; 3. Bármilyen európai b:z- tonsági rendszert csak a NATO részvételével és -támogatásával lehet és szabad létrehozni,:, .Káu.-ü 3^-. >■■■■:■■■ (OKUMURA MASASI BESZÁMOLÓJA) 2. Azon a napon az ég csodálatosan derűs volt... A Hirosima körzeti ezred törzsénél teljesítettem szolgálatot. Nyolc óra után, a szabályzatnak megfelelően, beléptem a segédtiszt irodájába, hogy jelentést tegyek az előző nap eseményeiről. Azután visszatértem irodámba. — Szörnyű hőség van ma! — szóltam bajtársaimhoe. Abban a pillanatban a napnál milliószor fényesebb villám ragyogott fel. Arcomat önkéntelenül tenyerembe temettem, testem megingott; hatalmas dörrenés hallatszott, majd minden elsötétült. „Légitámadás” — gondoltam. Még nem vesztettem el eszméletemet, semmi fájdalmat, vagy ütést nem éreztem. Aztán észrevettem, hogy az épület romjai alatt fekszem eltemetve. Fájdalmas nyögéseket hallottam, mind többet és többet: — Jaj, fáj... segítsetek... a kezem... szabadítsátok ki a kezem... emeljétek ki a lábamat... — Vaksötét, szívszaggató jajveszékelések. És akkor hirtelen rám tört a halálfélelem: — Segítség! Segítsen valaki! — kezdtem el én is kiáltozni, de senki sem felelt. A többiek ordítása elnyomta segélykérésemet. Nyelvemen sós ízt éreztem. Jobb kezemmel ijedten végigsimítottam arcomat: síkos volt, de érdes is, mintha olajba kevert .homokkal kenték volna be. Mi lehet? A gyújtóbomba olaja? Nem, ez folyékony mérges gáz! Néhány percig vívódtam, úgy gondoljam. hogy- ez csakis mérges gáz lehet. Akkor pedig vége! Ebben a pillanatban Mazurov pohárköszöntője az iraki küldöttség fogadásán Kirill Mazurov, a Szovjetunió minisztertanácsának első elnökhelyettese szerdán pohárköszöntőt mondott azon az ebéden, amelyet a szovjet kormány adott a Moszkvában tartózkodó iraki küldöttség tiszteletére. „A Szovjetunió sokoldalú segítséget nyújtott, nyújt és fog nyújtani az arab államoknak az izraeli agresszió ellen folytatott bátor harcukban” — ugyanakkor a szovjet kormány minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy elősegítse a közel-keleti konfliktus igazságos politikai rendezésének elérését az izraeli agresszió következményeinek felszámolását — mondotta. A kurd probléma békés rendezésére vonatkozó megállapodás megkötését a Szovjetunióban úgy fogadták, mint az egész iraki nép nagy győzelmét — hangsúlyozta Mazurov. A szovjet minisztertanács első elnökhelyettese az iraki vendégekhez fordulva kijelentette: mi, önökkel együtt közös harcot folytatunk az imperializmus ellen és érdekeltek vagyunk az országaink közötti barátság erősítésében és az együttműködés fejlesztésében. mondtam le végleg az életemről... Hirtelen a múlt emlékei tódultak agyamba: szemem előtt megjelentek szülőfalum hegyei, mezői. — „Istenem! Soha többé nem látom viszont! Aztán apám alakja állt tisztán előttem szúrósan rám szeguett tekintettel... Csak szellemképek voltak! De türelmetlen vágy fogott el utánuk és ez hirtelen visszaadta erőmet. „Nem halhatok meg! Ki kell jutnom innen!” Fogcsikorgatva megfeszítettem lábamat és vállamról lelöktem a rám zuhant gerendát. Dobáltam le magamról a romtörmeléket, mint egy őrült, úgy küzdöttem. Tudtam, ha ott maradok, elpusztulok ! / Tíz-húsz percig lehettem a sötétben. Végül egy kisebb gerenda megmozdult, kis rés nyílt, akkora, hogy a fejem már kifért rajta. Aztán már a vállam is. A remény rettenetes erőt adott. Míg kimásztam a résen, egy nagy szög felhasította bőrömet — de nem éreztem, csak küzdöttem és végül kijutottam az udvarra. Ott semmi, még egy macska sem... Fel akartam állni. Nem sikerült. Mászni kezdtem a ház irányába, akkor vettem észre a földön a csíkot, amit az arcomból csurgó vér festett. Tehát a sós íz a nyelvemen vér volt. Az ijedtségtől és a szörnyű fáradtságtól elájultam. A menekülők jajzápora ébresztett fel és felnyitva szememet, megláttam közvetlen közelemben egy vérben fekvő katonát. Kúsztam tovább, noha méláiig bírtam el testemet. A hőség, a vérzés, a verejték elviselhetetlennek tűnt, torkom égett a szomjtól: vizet!, vizet! Felkúsztam a víztartály falára, bedugtam fejem a vícbe és vedeltem a piszkos lét — de milyen jó volt, ilyen édes vizet még sohasem ittam! Pár pillanatot pihentem, aztán megpróbáltam feltápász- kodni a szivattyúra... Körülnéztem. Szörnyű látvány! A város — romhalmaz. Itt- ott fekete vagy fehér füstnyalábok. A felhő mélyen feküdt a város felett: ilyen lehet a vulkánfüst a kráter torkában. A nyugati katonai gyakorlótér hemzsegett a sebesültektől. Micsoda szörnyű bomba okbzta ezt? Gerencsér Miklós: fekete bél 4. Az viszont, hogy a rémület megszemélyesítője, az üvegszemű parancsnok szinte már bőbeszédűnek bizonyult szokásos vakkantó kurtaságával szemben, tovább szilárdította a báró fontosságtudatát. Mihelyt éreztették vele, hogy számít valakinek a legszörnyűbb parancsokat is végrehajtotta, hálaképpen személye kiemeléséért. Most meg éppenséggel kitüntető feladatot ígért neki Weinhoffer: társául fogadja egy ritka fogoly kihallgatásához! Balogh Ferenc tényői kommunista nagy múltú személy. Ha segédkezhet a vallatásában, parancsnoka becses tanújelét adja annak, hogy magasra értékeli az ő nyomozói tehetségét. — Én majd megtöröm az akaratát annak a vén bolsi- nak! — ígérte máris nekibő- Bzülve. Weinhoffer közben telefonon intézkedett a halálra *zánt nő elővezetéséről. — Alkalmad lesz rá. De most sétáljatok ki a Duna- partra. A nőnek csak azt kell mondani, hogy jobb helyre kíséritek. Vigyázz, hogy ez a részeg csendőr föl ne lármázza a várost. Látva, hogy a báró nem mozdul, rámordult: — Na mire vársz még? Nem találod a kilincset? Megszeppenve pislogot* Strahlendorf. Eddig vala mennyi gyilkosságot a hiva talos látszat mögé rejtették. eb volt az első eset, hogv Weinhoffer még a látszatta’ sem törődött. — Parancsnok testvér, jelentem alázatosan, a szolgálati jegy... — Napról napra marhább leszel! — borult el fenyegetően Weinhoffer tekintete. — Dobrai a Nemzeti Számonké- rő Szék csendőre! övé a hivatalos felelősség. Ennyit még egy próbacsendőrnek is illik tudni! Na tűnj el, unom azt a bamba pofádat! Hajszál híján sírva fakadt a báró. Elkeseredése nehezebb volt a ráaggatott fegyvereknél. Távozás közben porig alázottan sajnálkCEOtt magán, hogy milyen hálátlanul bánik vele Weinhoffer. Bambának nevezte az arcát! Holott az ő arca csupa keménység, csupa értelem és minde- nekfölött arisztokratikus. Ilyen jellegzetesen férfias arca senkinek sincs az egész városban 1 Nem tudta felfogni, hogyan ragadtathatta magát ilyen égbekiáltó igazságtalanságra olyan személyiség, akinek mindeddig csalhatatlannak ritte minden véleményét. A földszintre érve filigran nőt látott két csendőrfoglár között a kapualjban! Érdeklődés nélkül nézelődött a Tatai nő, kis kreol arcából nem sokat engedett látni a télikabát felhajtott gallérja. A csendőrök unatkcirv; icsorogtak mellette. — Átveszem a foglyot — szólt pattogón a báró. — Értettük — válaszolt az egyik csendőr, s intett társának, hogy lépjenek le. Unalmukban idebámészkodtak az őrök a kapuból Számukra rögtönzött a báró egy kis jelenetet. — ön, kisasszony, nehéz helyzetben van! jelentette ki zord gőggel. — Sorsát ke- cembe adta a végzet. Szeretném a nagylelkűség erényét gyakorolni. Én, báró Strahlendorf Gyula híres vagyok az igazságérzetemről. Ha megérzi benne a rendkívüli jelenséget, akkor jóra fordulhat válságos helyzete! A következő félóra az ön okosságának komoly próbáját hozza meg! Ki tudja, meddig szónokol, ha az udvar felől elő nem tántorog Dobrai István őrmester gólem tömege. A 110 kilós csendőr képtelen volt két egyforma lépést tenni a részegségtől. — Hát akkor menjünk! — szuszogta bambán. — Kaput kinyitni. — Kaput kinyitni! — ismételte meg erélyesen a báró, nehogy azt hihesse akár a fogoly, akár a kapuőrök, hogy a ré-ueg őrmester a nagyobb úr. Egyébkért nem közösködöt szívesen a kiszámíthatatlan Dobraival a parancs végrehajtásában. Miután úgy képzelte, komoly tényező a város vezetésében, méltósága elleni állapotnak tartotta pró bacsendőri mivoltát. A pártszolgálat nyomozójaként őrmesteri rangot viselt, ezzc- szemben a csendőr;;gne! esze ágában sem volt előlép tetni. Ugyanakkor az ilyen tuskók, mint ee a Dobrai is, viselhették az ezüstcsillagot. A Teleky utca ódon házai között kísérte a nőt a Mosoni-Duna partja felé. Mögöttük szuszogva botladozott a macskaköveken Dobrai. Sötétség és nehéz némaság feküdte meg a várost. — Hova visznek? — kérdezte a vézna nő rossz kiejtéssel. Most nézte meg jobban a foglyot a báró. Fiatal volt, fekete, se nem síjép, se nem csúnya. — Jobb szállást kap, amíg az ügyét kivizsgálják. Ezt nekem köszönheti. Mihelyt meghallottam, hogy abban a szörnyű fogdában van, szót emeltem az érdekében. A részeg Dobrai alig tudta cipelni nagy súlyát. Bárhogy erőlködött, nem csökkent a lemaradása. — Várjatok, rohadtak... — nyögte dühösen. De a báró inkább növelni akarta a távolságot. — Siessünk. Én lovagias férfi vagyok, rám számíthat. Kit tisztelhetek a kisasszonyban? Lanyha kíváncsisággal pil antott kísérőjére a lány. — Stella Popovics vagyok Horvátországi menekül' Vpám usztasa. ér. oroszo! neg a partizánok elől kellel menekülni. (Folytatjuk) Nincs habozás, ingadozás, erre most nincs idő, hiscen a romok alá temetett bajtársaim segélykérő hangját hallom! De mire mennék egyedül? Miért nem jön senki? Hol vannak a segélycsapatok? A borzalmas zaj mindjobban felőrölte idegeimet. Közben állandóan gyülekeztek a menekülők a gyakorlótéren. öregek, asszonyok, gyermekek jajveszékelése szaggatta szívemet. És elém tárult a földi pokol: kísérteties, vérben úszó arcok, egy mez lien leány- csoport, anya eszelősen magához szorítva gyermekét, mint szellemek futottak el mellettem. És én? Arcom, kezem, lábam puff adtak; úgy nézhetek ki, mint egy budd- ha kőszobor silány mása. Odaordítottam a földön fet- rengőkhöz: — Baj társak! Legye V. erősek! Kússzatok, másszatok, ha futni nem tudtok! — Csak fájdalmas nyögés volt válaszuk. Akkor észrevettem mellettem egy súlyosan sebesült katonát, kezét az ég felé emelve reszkető halk h ,on nyöszörgőit: „Segíts”, Megismertem hangjáról: Hu- rumoto volt, ’ régi háborús bajtársam, Hurumoto őrmester. Megragadtam derékszíjánál fogva és elindultunk ki, a gyakorlótérről. Leírhatatlan, amit ac utcán láttam! A Hakusima felé vezető villamosvonalon lángoló vezetékek — az úton keresztül-kasul rohanó, ordítozó menekülők, súlyosan és enyhén sebesültek, segélyért nyögök — de senki sem figyelt rájuk, mindenki menekült, saját életét féltve. Én meg csak vonszoltam Hurumotot, bukdácsolva, “éli esve majd ismét feltápász- kodva, míg" végre az Izumi villánál elértük a folyót. A túlpart lángolt, lángjai mind magasabbra csaptak, már idáig perzseltek. Hurumoto felnyögött: Vizet! — Légy türelmes! Ha most vizet innál, biztosan meghalnál! — Act akarom. Adj vizet, nem bánom, lehet a "folyóból is. — Átmegyünk a folyón! — mondtam. Kihalásztam néhány úszó épületgerendát, lábszártekercseinket leszedtem és egy tutajt kötöttem össze. Átcsáklyáztunk a túlpartra. A rakpartra évre zubbonyomat vízzel itattam át, hogy Hurumotóval át tudjunk vágni a lángfalon. \ — 'rsam! Nincs semmi baj! Csak még egy kis türelmet! — bátorítottam. A To- kiuabasi híd keleti hídfőjénél vágtunk a lángoknak és sikerült a túloldalon elérni a Hutabaj ama hegyet. Felkúsztunk rá. Kúszás közben hányingerem támadt, háromszor egymás i. „n nánytam valamilyen sárga lét. Hányás után gyötrő éhséget éreEtem, aztán s-— r. cséré elmúlt... Hurumoto teljesen kimerültén feküdt. Körülöttünk senki, a dombon csend és nyugalom. Aztán nyugat felől dörgések hallatszottak, hirtelen vihar támadt, mint fehér csíkokból szőtt függöny — a távoli zápor. Már nem emlékszem hány óra lehetett, amikor elaludtunk; fejünk szorosan egymás mellett... Később megtudtam, hogy a ház, amely rám szakadt, mindössze 7ft0 méternyire állt a •obbanás gyújtópontjától. Következik: Az üveg'Eilánk 'ékeztet... Fordította: Dr. Szerdahelyi István
