Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-30 / 203. szám
isfcu. augnsrtöB KBMW-MAGYARORSZAG VASÁRNAPI MELLEKLSf? i. aide] Kerekes András: Nyeste József rajza CIGÄNYFEJ NAQYKORÚ HAZAM Én nagykorú hazám! Friss lépteiddel botladoztam, szikrázó évek ajtaján kopogtam érted még könnyű koromban. Iramló játszótereken szalagos lányokon tűnődtem, annyi nagy léptű idegen maradt mégis végleg mögöttem. Bőröm korán égette tűz, arcomba parazsakat szórtak, s kit sorsa féltésedre űz kénes tüzekre is dobódhat! Szíved véremtől is erősült, apátián s annyi kínnal terhesen bíbor utakra jártam őriződül én bátor, ifjú, szép szerelmesem! Roppantott engem is, ha téged világok vajúdása kínozott, tudom szapora szívverésed, s mitől gyűrött már ifjan homlokod. Tudom a sarat, mit annyi dobál rád, ki rongyolt szájjal ellenünk mered, tudom a jövőt félok rút imáját, kik ríva óvják a terheseket, anyában ölnék magzatát, kiknek domború terhe csúf, s tudom a szálló bíztatást, mely hús testedhez idomul. Tudom a harcot még naponta itt a kifordított régivel, a perdöntő munka lázgyöngyeit mely mind érettünk hullik eL Tudlak hazám, proletárvágyak gyermeke, sorsom őre, jövőmnek jussa, széltől, tüzektől óvatott, s ha tán semmim se jutna, enyém a te gyermekkorod, te pirosló serdülésed, enyém a te biztos növekedésed. készüléket; felelősségtől áthatottalak vette a docens magatartását — így kell, mielőtt helyben hagyja a változhatat- lant! Tisztelettel nézte, amint rátenyerelt a férfi még mindig imponálón domború mellkasára. — Egy, kettő, három, négy... — Az irgalmatlanul hosszú, kínos percek dübörögtek fülükben. A kétségtelen tény ellenére kérdések ágaskodtak a szemekből: a docensnek sikerül-e? A docens percek múlva felnézett: hívogató tekintete az ingben mellette álló szigorlóra esett, folytassa a munkát. — Egy, kettő, három, négy... — Most már hamar fáradt, homlokán kiütött a verejték; a fürge cseppek elakadtak a szemöldökében. A lány odakapott és a tenyerével szétmázolta a verejtéket; a szigorló rámordult. — Hagyj! — Röstellte, hogy a lány, ilyen helyzetben... A docens felfigyelt a jelenetre. — Na látja — mondta a lánynak — ez maradjon tanulság! — Mosolyával is éreztette: ilyenkor nincs helye gyöngédségnek. Ismét elröpült félóra. A szigorlók hallották a docens halk tanácskozását az orvosokkal: lemondtak a férfi életéről. — Egy, kettő, három, négy. — Várták felmentésüket a munka alól. A docens szólt: — Hagyjátok abba! Sajnos, ezen nem lehet segíteni. — Szeme az FKG-n: az irgalmatlanul egyenes vonalnál egyebet nem jelzett. — Kérlek... — a földön fekvő férfire mutatva fordult az orvosokhoz — vegyetek artériás és vénás vért tőle! Érdekel az oxigén és széndioxid mennyisége a vérben. — Még egyszer lenézve a férfire, úgy tetszett, ki- nyúltságát összeveti az EKG papírjának egyenes vonalával. Továbbfordult. A szigorlók hátán pillanatra megpihent a keze. A folyosóra kilépve tűnődve kérdezte: — Tudtatok-e közlekedni? A kocsitok nem akadt el a hóban? — A halk szavú, tétova orvosokat szemlélte, s az egyiken azért mosolygott fanyarul, mert a kocsiját úgy kellett kiásni az éjszakai hóból, a másikon azért, mert a rozzant dobozzal félúton megrekedt, s alig birták kimenteni. — Ilyenkor nem öröm az autó — mondta. — Talán jobb is, ha nincs. — Kivonultak a kórteremből. Bénító csend maradt utánuk. A hulla, végtagjain a műszer bilincseivel és huzalaival a vereség fojtogató jelképeként hatott. — Segítenének feltenni az ágyra? — kérdezte a nővér a szigorlókat. A fiú a halott vállát fogta meg, a lány az ápolónővel a lábait. A test sárnehéz volt és csúszott, a szigorló kénytelen volt az Ingét megmarkolni. A halott feje már lilá- sodott — a biológiai halál szemléltetően is megmutatkozott. A nővér a halottat, mintha áléit betegről volna szó, eligazította az ágyon, s letakarta lepedővel; mivel csak két óra elteltével kerülhet a boncterembe, a spanyolfalat köréje szűkítette. A docens nyitott rájuk. — Várják ki vele a két órát! A boncolás eredményét majd kérem... A nővér összeszedte a műszereket. A szigorlók köpenyeikbe bújtaik. A folyosón a megszokott kép fogadta őket: fehér köpenyesek suhantak lázasan — hol itt sürgős valami, hol ott, teszik a magukét — egyébként áhitatos nyugalom és rend. Az özvegy változatlanul az ablaknál állt. Töpörödöttnek látszott, pedig nem volt több harmincöt évesnél — az ura negyvenkét évet élt. A szigorlók lábujjhegyen mentek el mögötte. A mentőktől tudták, hogy két tíz éven aluli fia van; az ura tanár volt, a karácsonyi szünetben pihenni akart, aztán... A szigorlók körülnézték a számukra munkahelyül szolgáló kórtermekben. Mire rendet teremtettek, vége lett a munkanapjuknak. Karonfogva indultak haza. Az Üllői utat hó borította, a járművek cammogva haladhattak, a zaj elnyelődött a szakadó hóban. Puha, vattás hangulat úszptt a fagyos, fehér fák körül, az ülepedett meg a fülükben, s bent, valahol a csontjaikon belül is. A zsúfolt kirakatokból opálos fényű neonlámpák csalogatták őket. Ahol megálltak nézelődni, hosszan spekuláltak: az ösztöndíjukból vajon miféle karácsonyi ajándékra futná ennek-annak? Ilyenkor nagy a rokonság — rettenetesen nagy! I. Fehér Pál: Hogyan ismerjük a szovjet irodalmat ? H ogyan ismerjük a szovjet irodalmat? Vannak-e megbízható ismereteink múltjáról és jelenéről? Hoz- záférhetőek-e magyar fordításban — mégpedig jó, az eredetivel egyenrangú tolmácsolásokban — ennek az irodalomnak a legjellemzőbb alkotásai? Ezek a kérdések nem ok nélkül nyugtalanítják szellemi életünket, hiszen részei egy nagyobb problémakörnek, amelynek vizsgálata már a magyar szellemi élet általános állapotára is következtetni enged : szinkronban vagyunk-« a világirodalommal? Ismeretes, hogy a magyar kulturális élet felszabadulás előtt jelentősen elmaradt a világszínvonaltól. Késésben voltunk, s ennek objektív történelmi okai voltak. Például a német—osztrák hatás kizárólagossága, mintha elfedte volna előlünk a francia, a szláv világ számunkra közelebb eső eredményeit. Igaz, Arany János csaknem egyidejűleg mutatja be a honi közönségnek Gogolt, s éppen a legjelentősebb novellájával, A köpönyeggel; igaz, Bérczy Károly — bár harmincesztendős késéssel — megtanul oroszul is, hogy méltóképpen szólaltassa meg az Anyegint. De gondoljunk csak arra: a század első évtizedeinek magyar szellemi élete, Ady és a Nyugat mozgalma a francia szimbolizmus, Baudelaire és társai felé tájékozódik, amikor már javában zajlik Apollinaire, vagy a futuristák költői forradalma... Félreértés ne essék: mit sem vonhat le ez az ütemeltolódás Ady nagyságából, a Nyugat jelentőségéből, a tény azonban tény marad: az első világháború, a Tanácsköztársaság utáni magyar költői forradalomnak kell majd megfutnia ezt az ötvenesz- tendős lemaradást Kassák szorgalmas informáló tevékenysége és művészi nyugtalansága, József Attila párizsi ével, Illyés Gyula otthonossága a francia szürrealisták között, Barta Sándor, Komját Aladár világnézeti korszerűsége — ez hozza az első eredményt És törvényszerű volt hogy a húszas évek magyar irodalmi földrengése az akkor fiatal szovjet irodalom félé is megfelelően betájolja magát A húszas évek legelején, a magyar kommunisták egyik legnagyobb orgánumában, a Kassai Munkásban Mácza János (ma, het- venvalahány esztendősen a moszkvai egyetem művészettörténész professzora) bemutatja Majakovszkijt Majakovszkij népszerűsége gyorsan nő — a Horthyrendszer fasisztoid gátjai miatt: illegális csatornákon. Egy szélsőséges példát idézünk. „Majakovszkijnak — írja a húszas évek legelejére visszaemlékezve Illyés Gyula — akkor már megvolt a hírneve, meg a kereslet versei után, de az egy Balra marson kívül egy sem jutott el hozzánk, fordításbem persze. Amiglen egyszerre terjedni kezdett nem is egy remeknek bizonyult s munkásünnepi szavalásra már csak azért is kiválóan alkalmas költeménye, mert azok mind a magyar forradalmat dicsőítették...” Ismeretes, hogy az időben Illyés „Majakovszkij-verse- ket” írt — a kor avantgar- de esztétikájának megfelelő irodalmi normák szerint, ami jól mutatja, hogy Majakovszkij mekkora belső igényt elégített ki az akkori fiatal magyar irodalom, költészet számára. T érjünk vissza a mához. .. Amikor az egyidejűséget, a tájékozódás frissességét, aktualitását mérjük, egyáltalán nem valamiféle divathóbortra gondolunk. A divat minden esetben csak a természetes fejlődés akadályozója lehet? Éppen ellenkezőleg: azt a belső igényt és ez igényt kielégítő tájékozódást, jótékonyan sürgető találkozást keressük, amelyre Illyés és Majakovszkij költészetének fentebb jelzett találkozása frappáns példa, noha a két költő útjai a továbbiakban eltértek. Azily- lyési költészet formálódásánál azonban lehetetlen közömbösen kezelni ezt a tényt Azért kell erről nyomatékkai szólni, mert a mesterséges hatás erőltetésére is akad példa — a szovjet irodalommal kapcsolatosan. Az ötvenes évek elejére gondolunk, amikor — a személyi kultusz körülményei között — a szovjet irodalom harmad- és negyedrangú termékeit is egyedül követendő példává emelte a dogmatikus irodalompolitika. Amikor nem a két ország szellemi életének valóságos tendenciái és kiemelkedő értékei találkoztak, hanem időszerűnek vélt feladatok megoldását az utánzás szintjén vélték egyesek elérhetőnek. Ezt a viszonylag rövid időszaköt aztán megsínylette nemcsak a magyar irodalmi élet, hanem a szovjet irodalom magyarországi tekintélye is — immár az olvasók között Hogyan állunk ma? Ami a két ország szellemi életének kapcsolatait illeti, egyre több példát ismerünk a termékeny kölcsönhatásra. Tudjuk, hogy például, Illyés tavaly oroszul kiadott kötete a szovjet költők középgenerációjában milyen szenzációt jelentett s erről David Szamoljov, a generáció egyik kiemelkedő képviselője (magyarul A fekete nyírfa címmel adták ki válogatott verseit) vallott egy megragadó esszében. Tudjuk, hogy a szovjet „új hullám” költészete, Jevtusenko, Voznye- szenszkij, Jevgenyij Vinokurov, Robert Rozsgyeszt- venszkij poézisa nem csupán az olvasók széles táborára hatott a szenzáció erejével, hanem ott találhatjuk költészetük eszmei ihletésének nyomát Váci Mihály, vagy Garai Gábor nem egy költeményén. Az sem kétséges számunkra, hogy a szovjet próza új eredményei, az Emberi sors, az Ivan Gye- nyiszovics egy napjától egészen a fiatalok alkotásáig Akszjonov, (Kollégák, Csillagos jegy), Baklanov (1941 júliusa), Jurii Kazakov (Égszínkék történet), Viktor Nyekraszov (Kira Georgijev- ne) művéig — hiteles, jó irodalmi művek erejével ábrázolták a szovjet élet fordulatait. További kérdés azonban, hogy megtettünk-e mindent ezen a téren? Valóban a legjobb alkotások szólaltak meg magyarul? S ha nem így állna a helyzet, mit kellene tennünk a továbbiakban? És nem utolsósorban: rendelkezik-e a magyar olvasó megfelelő áttekintéssel a szovjet irodalom folyamatáról, eszmecseréiről? 1956 után a magyar könyvkiadásnak óriási bepó- tolnivalója volt; szinte a szovjet irodalom teljes történetiségét újra kellett reprezentálnia a magyar olvasó előtt. Az elmúlt 12—13 évben kaptuk kézhez jó fordításban Majakovszkij, Paszternák, Szergej Jeszenyin, Anna Ahmatova, Marina Cvetajeva, Alekszandr Tvardovszkij verseit. Megjelentek a szovjet próza olyan kiemelkedő — immár klasszikusként számon tartott — remekművei, mint Ilja Ehrenburg Julio Juren- tinója, Iszaak Babel összes művei, Andrej Platonov elbeszélései és kisregényei, Jurij Tinyanov történeti regényei, például A nagykövet halála, s felfedeztük magunknak Konsztantyin Pa- usztovszkij munkásságát. És mindez párhuzamosan zajlott a szovjet irodalom ku*r rens alkotásainak bemutatásával. (A szovjet klasszikusok kiadásában még mára is maradt szenzáció: ezt bizonyítja Mihail Bulgakov- nak, az utóbbi időben aratott nagy sikere: regényei. A színházi regény, A fehér gárda és mindenekelőtt a Mester és Margarita, valamint a Katona József Színházban bemutatott drámája, az Ivan Vasziljevics). A magyar olvasó tájékozódását szolgálta két kitűnő tanulmánykötet, a Szovjet irodalom és Az új szovjet irodalom (minkét kötetet Kardos László akadémikus szerkesztette és ő írta a bevezető tanulmányokat), amelyekben régi és új szovjet írókról rajzolt portrék egész sora nyújt megbízható tájékoztatást. (Hadd tegyük hozzá, ez a két kötet — minden erénye ellenére sem pótolhatja azt a kirívó hiányosságot, hogy Tyimofejev- nek az ötvenes évek elején kiadott — oroszul a negyvenes években íródott, tehát ma már korszerűtlen szovjet irodalomtörténetet leszámítva: — magyar nyelven nincsen megbízható szovjet irodalomtörténeti kalauz. Holott az olvasók megbízhatóbb tájékoztatása érdekében, valamint az iskolai oktatás miatt is, de nem utolsósorban saját ismereteink rendszerezése érdekében múlhatatlanul szükség lenn« erre is!) Tehát nincsen tennivalónk a továbbiakban? Nem, a helyzet korántsem ilyen megnyugtató. Lassan kezd feltűnő jelenséggé lenni, hogy a szovjet irodák újabb alkotásainak hazai propagandájában mintha, lanyhulás jelentkezne. Voltaképpen alig akad jelentősebb szovjet irodalmi alkotás, ami — a fordításra éa a nyomdai átfutásra számítandó idő közbeiktatásával — ne jelenne meg magyarul. Ám ezeknek a műveknek a népszerűsítése több kívánnivalót hagy maga után. Két példát említenénk. Csingiz Ajtmanov, a szovjet-kirgiz irodalom e kitűnő képviselője világszerte roppant sikereket arat. Egyik legutóbbi kötete, A versenyló halála hazájában és Nyugaton egyaránt a felelős szocialista realista művészet egyik kiemelkedő példájává lett A magyar kritika azonban — egy Űj írásban közölt tanulmányt leszámítva — alig vette észre ezt az alkotást, s ha igen, akkor csupán semmitmondó recenziód jelentek meg róla. A másik példa: Szergej Zaligin magyarországi útja. Zaligint ma már hazájában, kivált utóbbi három kötete (Az Ir- tis partján, Sós völgy és Az én költőm) nyomán — a szovjet próza élvonalában tartják számon, nem egy kritikusa Solohovhoz méri tehetségét. Nálunk e három mű közül csupán Az írttá partján jelent meg. Kirívóan gyenge fordításban, s talán ez is lehetett az oka, hogy sem a kritika, sem az olvasók nem figyeltek fel újszerű tematikájára, látásmódjára. Többi könyveinek magyar kiadásáról pedig egyelőre nem tudunk... A többi között ez a két példa bizonyítja, hogy vannak tennivalóink a szovjet irodalom mélyebb megismerése dolgában. Nem a szolgai utánzást sürgetjük, hanem az alkotó találkozást: írók, olvasók termékeny gondolatcseréjét. Az aktívabb propagandát, hogy az igazi értékek valóban el is jussanak az érdeklődő közönséghez. Mert a szovjet Irodalomnak van közönsége nálunk, illő tehát gondoskodnunk róla.
