Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-16 / 192. szám

I. oldal

KELET MAGYARORSZÄG - VASÁRNAPI MELLÉKLET

Í97Ö. aüguszfus ít, '

Iván Csigrinovi

A kismadarak a szabadba repülnek

levgényij Jevtusenko s

Kazányi egyetem

Részlet

EPILÓGUS

Köszönöm Kazány falai nektek a mesét, melyet nekem meséltetek.

A sors újból kegyes volt hozzám, feltárta sokat szenvedett arcát,

Mélyült a „Bratszki Erőműben”,

Orosz Hazám

a Kazányi Egyetemmel nyitó magát.

A fantáziám mindig cserbenhagy.

Csak tényekben hiszek, nem talányban Orosz Hazám történelme nagy, árján józan ész küzd gonosz világban.

A történelem — nem csak időfolyam, hanem a földanya szenvedett magzatja; ha kishitűek is születtek volna.

Orosz Föld a Lobacsevszkiket táplálta ... Április Kazányban. — Jégtörő a Volgán Az élet folytatja örök játékát; a lány önként jár szerelem oltárán, így mozgatja búcsúnál az ajkát.

Tiszta ő, óh jöttöd kikelet, s könnyed, mint lenge fuvallat.

Tavasz nyilván új fény tölti szemét, a föld áraszt virágillatot.

Olyan, mint égre rajzolt ágak, mint tetőről ömlő vízsugár:

Ereszről csüngő jégcsapok napsugárnak fényén fröccsennek az utca aszfaltján.

Oh, ifjúság, szállj, törd a jeget, élj és urald a fiatal világot, szüld újra mindig a szépet, a nemest, pusztítsd a rútat, olvaszd a fagyot.

Olvaszd, mert másként rüh lepi be lelked, s így nem követjük múlásod útját.

Addig légy ifjú, míg csak lehetsz, ez hőstett — örök ifjú légy hát.

Száz virágot hozva száz tavaszt kelt azóta, hogy a folyó rianása felett április géniusza született, s világformálás lett hivatása.

Egyesítette magába Pugacsovot.

Sztepán Rázint, Puskin fényét, fájdalmát Nyekraszovnak, Gercen haragját, Marxot,

— a történelem bízta rá magát.

A Mauzóleum bejáratánál

méghajlunk; meg azon hősi lányaid,

fiaid láthatatlan szobránál

is, kik nem hagyták cserben ideáljaik

szabadságért küzdő éltük folyamán.

Szeretlek téged — Szülőföldem, nem csak csasztuskáidért, végtelenségedért, hanem a puskini tiltott szabadságért, meg titkos óvó lovagjaidért, a népben élő pugacsovi lélekért,

Vlagyimir Iljics Leninért, s a jövő Vlagyimir Iljicseiért.

Fordította: Sigér lm»

•A Noyij Mir ez évi 4. száma közli Jevgényij Jevtusenko új, hatalmas történelmi ihletésű — népe múltját, jelenét idczÄ — poémáját Kazanszkij Unyiverszitet címmel. Lapunkban a befejező részt közöljük.

TV-FILM KÉSZÜL AZ ARADI VÉRTANUKRÓL

Hajdúfy Miklós rendező Nemeskürthy István „14. vértanú” című forgatókönyvéből készít televíziós filmet. A film főszereplői: Páger Antal, Szilágyi Tibor, Kállai Ferenc, Bitskey Károly, Deák Sándor, Harsányi Gábor. Operatőr; Nagy József. Képünkön: Páger Antal és Bitskey Károly az egyik jelenetben. (MTI foto — Tormai Andor felv.)

Szabolcsi szerző antológiája külföldön élő magyaroknak

Zaluzsjéban azt mondták:

— Az öreg Gyemigyenok meg elment tőlünk. Nincs már a városkában.

Vajon hová mehetett szegény öreg?...

Városkánkban úgy három évvel a háború után tűnt fel, s egy magányos öregasszony, Dakuliha anyó házikójában telepedett meg. Dakuliha albérlőként fogadta be az öreget, mert bizony elkelt nála az a pár kopejka: Gyemigyenok ugyanis nyugdíjas volt. Később azonban nem kért tőle bért az öregasszony.

Jómagam akkor találkoztam Gyemigyenokkal, amikor az már őslakónak számított a Goncsár utcában.

Egy vasárnap reggel az udvaron álldogáltam a nagybátyám kaptára mellett és hallgattam, mint döngiosélnek fejem felett a méhikék.

— Jön Gyemigyenok! — csattant fel hirtelen valahonnan. Körülnéztem, s egy ismeretlen öreget pillantottam meg, amint kalitkával a kezében szaporán lépkedett az utca közepén. Alacsony termetű, hajlott hátú ember volt. Szakálla fehér, szalmakalapja alól kilógó haját is belepte már a dér. Szinte lógott rajta a kifakult szaténing, amelyet keskeny, kirojtosodott öv fogott körül, ütött- kopott nadrágján pedig folt hátán folt. Ugyancsak szedte a lábát az öreg, nagyon igyekezett valahová. Valahogy lábujjhegyre lépett, ezért járás közben vézna alakja előredőlt.

— Gyemigyenok!... Gyemigyenok!...

Láttam, mint csődütnefe össze egyszerre az utcán a gyerekek. De nem merészkedtek az öreg közelébe. Tisztes távolban maradtak tőle. Eszembe jutott, hogy annak idején, mezítlábas kölyök koromban hogyan futottam én is a különc Tyimka után. A Kolhoz utca legvégén lakott az öreg, de mi odáig is elmentünk. Valami hasonló történt most is.

Este, amikor anyám hazahajtotta a tehenet a mezőről, megkérdeztem tőle:

— Ez a Gyemigyenok... kiféle?

— Hogyhogy kiféle? Egy öregember. Dakulihánál lakik — mondta és pillanatnyi hallgatás után megkérdezte:

— És szaladtak utána a pulyák?

Eíólintottam.

— Vesszővel kéne elrakni a büdös kölykeit! — Felsóhajtott. — Gyemigyenok éppen olyan ember, mint a többi. Az igaz, hogy egy kicsit furcsa.

Anyám szófukar volt, de éreztem, az a legfőbb gondja, hogy fia ne gondoljon rosszat egy emberről.

— Egyszer, úgy tavasztájt vetődött ide és Dakulihánál kapott szállást. Hogy miféle, és honnan jött — ki törődött azzal! A háború után rengetegen maradtak fedél nélkül. Kevés embert kímélt meg a háború. Mindenkinek megvolt a maga keresztje. Az ő fészkét is a háború dúlhatta szét. így vetődött aztán a mi utcánkba, hogy itt élje le, ami még hátra van neki. Szerencsére vám egy kis nyugdíja. Úgy látszik, Akkor Dakuliha is ennek örült meg.,.

Elhallgatott.

— Ráadásul bebizonyosodott, hogy serény is az öreg. Erről a Gyemigyenókról beszélek — vetette közbe. — Dakuliha derék lakóra tett szert. Sokszor egész napon át a ház körül sürög: hol a kiskertben tesz-vesz, hol az udvart takarítja. S Dakuliha háza előtt az utca is tiszta, rendes, nem úgy, mint a szomszédok előtt. Megesett, hogy bevetődtem hozzájuk, s mondhatom, nagyon tisztelettudó az öreg. Csakhát, miért, miért nem, nem valami beszédes. Lehorgasztja a fejét és hallgat. Mintha valami szégyenfoltja lenne. De ez még semmi. Mert, ha éppen azt vesz- szük, épp elég hallgatag ember van a világon, tálán több fs, mint bőbeszédű. Egyszer, egy vasárnap kivetődött a piacra. Addig nemigen járt ott, akkor azonban, mintha salami odahúzta volna. Tálán venni akart valamit magának, vagy Dakulihának. Attól kezdve mintha kicserélték volna. S mindez a madarak miatt történt. Hogy kinek jutott eszébe madarat árulni — magam sem tudom, régebben én sose láttam, hogy valaki madarat hozott volna a piacunkra. Van ott tej. toíás. de madár! Madarat árulni! Tiszta nevetség! De ő megvette őket. S azon túl gyakran megfordult a piacon. Meglátta a madarat és már vette is. Egyeseknek pedig még mintha ez sem lett volna elég. Elkezdték fogdosni a madarakat. Gyalázat! ö meg, szegény, összevásárolja és valahol elengedi őket. Egész nyugdíját ezekre a madarakra fecsérii. Előfordul, hogy egy falat kenyere sincs. Dakuliha ad neki. Végül aztán odáig fajult a dolog, hogy kezdték házhoz vinni neki a madarakat. Akikor aztán már Dakuliha sem tudta tovább türtőztetni magát. Eleinte resteilte, később aztán csak felkapott egy darab fát, s egyik madár- kufárt a másik után űzte ki a házból. Nem is látni azóta egyet se belőlük. Szegény öreg azonban továbbra is megmaradt a bogaránál...

Attól az estétől kezdve mindannyiszor kimentem a házból, amikor meghallottam az utcán a ricsajt:

— Gyemigyenok!...

A gyerekek mindannyiszor utána szaladtak a piacra. Amint később megtudtam, a fő madárszállítók is ők voltak.

Gyemigyenok rendszerint az utca közepén ment. Feltűnt, hogy mindig ugyanaz a szaténing volt rajta, néhány nap múlva pedig már meg tudtam volna mondani, hány folt van a nadrágján. Vasárnaponként kétszer haladt el a házunk előtt — a piacra menet és a piacról jövet. Ilyenkor soha nem nézett oldalra. Egy ízben azonban változtatott ezen a szokásán — ha ugyan szokásnak lehet ezt nevezni. Hirtelen rám tekintett. S tán azért, mert ezen a csendes utcán új ember voltam a számára, váratlanul leemelte a kalapját és köszönt. Azóta, ahányszor elment mellettem, mindannyiszor megbökte a kalapját. S tette ezt olyan sietséggel, mint aki nem akar hiábavalóságokra időt fecsérelni.

Miféle ember ez?

Valami vonzott Gyemigye- nokhoz. Néha már kész lettem volna a gyerekekkel

együtt futni utána a piacra, pedig tudtam, hogy ezzel megbántanám.

Történt egyszer, hogy Gyemigyenok nem talált madarat a piacon. Felzaklatva tért haza. A házunkkal szemben megállt, nem messze a lócától, amelyen ültem, álldogált egy kicsit, aztán befordult a Kolhoz utcába. Most aztán elhatároztam, hogy nyomon követem.

Gyemigyenok figyelemre sem méltatott. Nyilván, a lépteimet se hallotta.

Elmaradtak az új téglaépületek, s kezdődtek a faházikók, akár a Goncsár utcán. Igaz, a Kolhoz utca faházai mind újak voltak, mivel a háború alatt az utca porig égett, s most az emberek újból építkeztek.

Gyemigyenok hamarosan eltűnt egy kiskapuban, s én egyedül maradtam az utcán.

Az idő lassan múlt. Ke- nyelmetlenül éreztem magam, nem tudtam, mit is kellene tenni a továbbiakban. Attól féltem a legjobban, hogy szembetalálkozom Gyemigyenokkal. De az a legyűrhe- tetlen erő, amely idehúzott, a kiskapuhoz láncolt. S amikor Gyemigyenok kilépett a házból, már késő volt bármit is tenni.

Amíg az öreg elhaladt mellettem, úgy álltam, mintha hideg vízzel öntöttek volna végig.

Ebben a pillanatban egy

assEony lépett ki a nyári konyhából, és átkiáltott az udvaron:

— Mennyit adott érte?

Vékony hang felelt neki a

házból.

— Ö, teremtőipa, hát te szinte ingyen adtad oda neki! — sopánkodott az asz- szony.

— De hát mit kérjek néhány koszos verébért — mentegetőzött a másik.

— Mit kérj, mit kérj! MM sajnálod te a más pénzét! Ne légy bolond. Hadd hajigálja csak ki az ablakön, ha olyan sok van neki!

Ezt az asszony mondta és vihogni kezdett hozzá, én pedig — első ízben — sajnálni kezdtem Gyemigyenokot.

A kalitkát a verebekkel — valóban verebek voltak — szinte a keblére szorította, mintha attól félne, hogy hirtelen előlép valaki, s elveszi tőle. Mint egy gyereket, úgy vitte ki a városka határába.

Két-három kilométernyire a várostól, a Zinkevics rét szélén, szabadon engedte a vásárolt madarakat.

Ott álltam mellette.

Gyemigyenok hirtelen kiegyenesedett. Az előbbi rogy- gyant öregből szinte semmi sem maradt benne. A szemem láttára változott át. Korát meghazudtoló különös gyermeki örömmel nézett a kalitkából kiröppenő madarak után, s ez az öröm beragyogta egész arcát.

Mint jó ismerősök tértünk haza, pedig beszélgetni nem beszélgettünk. De most már semmi sem zavart abban, hogy benézhessek Dakulihá- hoz.

Meg is tudtam ott mindent.

A háborúig Vituny alatt élt az öreg, ott, ahol az erdei nyaralók vannak.

Erdöőr volt.

Családja nem volt: harmincéves lánya férjével és kislányával a városban élt. Apjához úgy látszik, nem vonzotta semmi, egyszer sem nézett le szülőhelyére.

Elkezdődött a háború. Eleinte semmi sem fenyegette az erdei nyaralókat.. a háború messze dühöngött innen. Nemsokára, azonban Vitunyba is elhalíatszott a közeledő harci zaj. Éjjel látni lehetett, mint csapnak fel a tüzek a Dnyeper túloldalán, s a távoli dörgések is ide hallatszottak már.

Az erdei nyaralók mellett végeláthatatlanul hömpölyögtek az embertömegek. Néha azt gondolta az ember, hogy a fél világ felkerekedett. Mentek, meneteltek az emberek — menekültek, vöröskatonák, kormosán, porosán, elcsigázottan. Az út két oldalán, széttört edények, üres konzerves dobozok társaságában napszítta, véres kötések hevertek szanaszét.

Az őrházikó, amelyben Gyemigyenok lakott, sebesültekkel volt tele.

Reggeltől estig ácsorgott az öreg az út szélén, egyre nézegette az arcokat, reménykedve, hátha rátalál övéire. És nem várt hiába. Egy napon megjött a lánya. Magával hozta hároméves kislányát is, aki eddig csak hallotta tőle, hogy neki nagypapája van, aki valahol egy erdei tó partján él. És ki tudja, talán nem egyszer azt képzelte, hogy nagypapája varázsló, a valóságban azonban a legközönségesebb nagypapának látszott. amilyet sokat látott az utcájukban. A kislány mindaddig bizalmatlanul nézett az öregre, ámig az a karjára nem vette. Szegényke — mocskos, lesoványodott és fáradt, mert ezekben a napokban néki is kijutott alaposan — ott is aludt el, az ölében. Amikor felébredt, már másnap volt, s a mama nem volt mellette. Tovább ment arra, amerre a többiek, Al- jonkát pedig a nagypapára hagyta. Hiába volt mellettük a gyönyörű tó, amelyet ki tudja miért, Holt-tónak neveztek, s hiába volt körülöttük a csodálatos erdő, Aljon- ka egyre csak sírdogált. Akkor Gyemigyenok kézen fogta, s kivitte az útra, ahol, mint eddig is, gyalogoltak, menekültek a bánat űzte emberek. Ott aztán elcsendese- det a kislány.

Közben a háború is odaért.

A menekülők áradata egyre ritkult, amíg aztán el is apadt egészen. Az erdőben csak katonák maradtak. Aztán ők is eltűntek, bár Vituny

alól még sokáig hallatszott a‘ géppuskaropogás. Végül pedig eljött a nap, amikor körös-körül minden elcsendesült. Az egész nyaralótelepen csak Gyemigyenok és kis unokája maradt.

Most már nem volt mit tenni, s Gyemigyenok csak kóborolt, bolyongott az erdőben, hallgatta, mint kezd napról napra újszerűbben susogni a tűlombozat: közeledett a tél. Ekkor ismét emberek jöttek hozzá. Partizánok. Eleinte az őrházikóban laktak. a tél beálltával azonban, amikor leesett a hó, átmentek a Holt-tó túlsó oldalára. Kegyetlen, hóviharos tél köszöntött be. Csonttá fagyott minden, s az őrházikóban bizony éjjel-nappal tüzelni kellett. A nagyapa és kisuno- káje türelmetlenül várták az enyhébb napokat.

Egy napon németek rontottak be hozzájuk.

— Partizán?

Gyemigyenok vállat vont.

— Hol rejtőznek a partizánok?

— Nem tudom.

— Akkor készülj!

— De hát vele mi lesrc? Nem hagyhatom egyedül. — Az öreg Aljonkára mutatott.

— Ha okos leszel, nem sokáig marad egyedül — mondták neki.

Az öreget szánra ültették és bevitték Vitunyba, Aljon- kát pedig bezárták az őrházikóba.

Két héten át vallatták az

öreget.

— Hal vannak a partizánok?! — szegezték néki a kérdést minden alkalommal.

Gyemigyenok hallgatott. Akkor a padlóra lökték és verni kezdték. De éjjel, amikor egy percre álomba zuhant, megjelent előtte a kis unokája és a hólepte ösvény, amely a tó mellett a partizánok búvóhelyéhez vezetett. Még reménykedett, hogy eljönnek onnan ezen az ösvényen a kislányért, s nem esik baja.

Két hétig kínozták az öreget. S ezalatt folyton csak az gyötörte, hogy a kislány egyedül maradt.

Mikor aztán végül szabadon engedték, nem talált rá unokájára a dermedt őrházikóban. A padlón egy megfagyott cinke feküdt. Nem tudni; mikor repülhetett be...

Egészen a háború végéig kereste kisunokáját az öreg erdőőr, de nem találta meg. Aztán visszatért a lánya. Mikor meghallotta a rettenetes hírt, ájultan rogyott az ágyra s átsírta az éjszakát. Reggel pedig elment.

Gyemigyenok sem tudott ottmaradni az őrházikóban. Elhagyta örökre a nyaralótelepet.

...Két nap múlva összehívtam a gyerekeket, s elmeséltem nékik, amit Gyemigye- nokról megtudtam. Némán, lehorgasztott fővel mentek el. Azt hittem, jót tettem. Azrt hittem, megvédelmeztem egy szenvedő öreget.

A gyerekek valóban nem bosszantották többé. Lassacskán a madarak is eltűntek a piacról. Nem árulta már óikét senki, pedig Gyemigyenok, akárcsak azelőtt, ki-kinézett kalitkájával a piacra.

Elutazásom előtt beugrottam Gyemigyenokhoz, hogy elbúcsúzzam tőle. Dakuliha fogadott a pitvarban.

— Nem szabad bemenned — suttogta szemrehányóan. —* Hogy mit szenved szegény öreg! S mindez miattad van. Miért is kellett azokról a madarakról beszélni. Az utóbbi időben azok tartották szegény öregben a lelket

Gyemigyenok az ablak mellett ült. Mikor meghallotta a lépteimet, még a fejét sem fordította felém. S az alatt á néhány perc alatt, amit Dakulihánál töltöttem, egyetlen szót nem szólt.

Felkavarva, letérten hagytam el Dakuliha házát.

Segíteni akartam egy emberen. Be szerettem volna gyógyítani a sebét. S olyan ügyetlenül csináltam. Bár hozzá se fogtam volna! Mert nem minden sebet lehet gyógyítani.

Attól a naptól fogva nem láttám többé Gyemigyenokot.,

Ford. Ásta! Miklós

Nevezetes eseménye volt a szomszéd megyeszékhelynek, Debrecennek; augusztus 2 és 16-a között a nyári egyetemen ; anyanyelvi konferenciát is rendésztek. Európa és a világ több tájáról érkeztek hazájuktól távol élő magyarok, külföldi magyar iskolák, klubok, művelődési intézmények vezetői, istápolói is, akiknek szívügyük a magyar nyelv ápolása az új hazában is.

Erre az alkalomra a Tan- könyvkiadó „Üzenet” címmel egy kötetnyi antológiát adott ki Keresztury Dezső irodalomtörténész író szerkesztésében és Margócsy József nyíregyházi főiskolai docens válogatásában. A kötet áttekintést ad a magyar irodalomról, azokhoz a hazánktól távol lévőknek szól, akik a

nagyvilágban élnék és őrzik magyarságukat. Kedvet ébreszteni, emlékeztetni akarnak a könyv szerkesztői. Örök érvényű alkotások éppúgy helyet kaptak az Üzenetben, mint napjaink örömeit, gondjait, eredményeit érzékeltető szemelvények.

Keresztury Dezső, a könyv főszerkesztője külön előadásban mutatta be a debreceni anyanyelvi konferencián a szemelvénygyűjteményt, a kötet célkitűzéseit, hogy a gyűjtemény az olvasók észrevételeivel, kritikai megjegyzéseivel kiegészítve esetleg egy későbbi javított kiadásban még tökéletesebben tolmácsolja az óhaza üzenetét, azoknak akik ápolni akarják messze földön is anyanyelvűket