Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-16 / 192. szám

Vasárnapi melléklet

Próbatétel

Az egyik legtöbbet szenvedett községben, Nagy- arban járt nemrégiben az ország egyik felelős vezetője. Beszélgetett az utcán, az udvarokban a község lakóival, az asszonyokkal, akik még most is a május közepén jött nagy árvízről, a mentésről, a kitelepülésről, a drámai pillanatokról szóltak, s minduntalan hozzátették, hogy nagyon sokat köszönhetnek a tanács elnökének. Aki közöttük, mellettük állt a legveszélyesebb órákban, napokban és a falubeliek soha nem érezték, hogy magukra maradtak, hogy nagy gondjaikkal egyedül vannak.

A dolgokat csendesen szemlélő hírlapírót is megfogta ez a refrénszerűen visszatérő megállapítás, ez a spontán és szívből fakadó dicséret, s akkor, abban a percben arra gondolt, milyen nagy elismerése ez az emberi munkának. Ezek a szavak — ott az utcán — alighanem a legtöbbet jelenthetik abban a serpenyőben, amely immár hónapok óta pontosan- precízen méri a vezetőt, az embert, cselekedeteit.

Mert azt hiszem egyetérthetünk azzal, aki azt tartja, hogy nem a felhőtlen ünnepnapokon, az ünnepi tósztok alkalmával, a gondoktól mentes összejöveteleken lehet megismerni az embert. Hanem — mint a házastársak esetébn is, a barátság vízválasztójaként is — amikor sokasodnak a ráncok a homlokon, amikor vizsgázni kell: emDersegbói, bátorságból, ten- nitudásból. xss nem egyszerűen az embert merik ilyenkor, ha egy vezetőt ítélnek meg, hanem azt is, aikal- mes-e azon a választott, felelős, munkát és szivet egyaránt követelő poszton, amellyel megbízták.

A vizsga első része lezajlott. A községi vezetők — s milyen jó ezt leírni — megmérettek, > s nagy többségükben méltónak találtattak. Nem „fent”, a járási es a megyei feletteseik, hanem a velük elő. küzdő, munkájuk, magatartásuk minden szálát ismeró társaik, az egyszerű emberek szemében, mérlegén.

Említsünk községeket, ahol a párttitkárok, tanácselnökök, tanácstitkárok talpukon alllak az első perctől? említsünk tsz-einókoket, akik toobet tettek a közösségért mint saját érdekeikért? Azokat, akik félretéve az egyéni gondokat, bajokat az első napon a közösség, a laiu étere álltak, biztatást, reményi adtak az embereknek a csuggedes legsötétebb óráiban? Vagy azokat, akik nagy aiuozatokat vallaiva segítették más járásokban bajba jutott embertársaikat?

De hiszen nem a községek és a vezetők nevei a fontosak — mert nyilvánvalóan nem kevés azok száma, akik bátorságról, felelősségtudatról és íeleiós- segvaiiaiasról tettek bizonyságot. Nem csak egyesek voltak ott, ahol lenni kellett, hanem szerencsére sokan. A fontos, hogy vannak ilyen vezetők, párttitkárok, tanácsi emberek, szövetkezeti tisztségviselők.

' Mennyi szóbeszéd, mennyi szalonvicc született az utóbbi evekben a „káderezésrol”. De a mostani káderezést az elet teremtette, a szükség. Nem baj, nogy sót került erre a kádermunkára is, — bár nagyon nagy baj, hogy ilyen körülmények közepette — mert tanulsággal szolgainat a későbbiekre. A járási es a megyei nretékes szervek most igenyoe vehetik — es nyilván igénybe is veszik a tanulságok alapján leszűrt véleményeket. Most kitűnt: kik azok, akik a legnehezebb órákban is másokért, a közösségért szállnak harcba, az aitaiuk képviseltek életét, vagyonát, biztonságát eiőbovalonak tartják, mint a sajátjukét.

Kitűnt persze az is, hogy néhányan csak a derűs oldalon kepesek es hajlandók haladni, de fejüket, idegeiket, kedvüket s ezzel együtt hitelüket is vesztik, ha nebéz helyzetbe kerülnek. Úgy hiszem, őket is ennek megfelelően keil értékelni a jövőben.

A vízzel folytatott csata időszaka véget ért. A gátakat helyreállították, levonult az ár, az emberek visszatértek községeikbe, s kevesen otthonaikba. A mérce, a mérleg serpenyője azonban ma is méri a tetteket. Meri azon, hol és kik képesek egy nyelven beszélni a község lakosaival, megértetni a ma feladatait, megszervezni az emberek jo tájékoztatását. Mert a községekben mindent tudnak — jól, vagy kevésbé jól, vagy egyenesen rosszul. A kárt szenvedettek jelenleg is napról napra, sót óráról órára mérik, hogy vezetőik mennyire Képesek nevükben intézkedni, értük tenni, az igazságot és a teljes igazságot képviselni.

Nem csalódtak ott, ahol az árvíz napjaiban is pozitív képet kaptak. A bátor, tettrekész helyi vezetők ma is közöttük járnak, tárgyalnak a kölcsönök ügyében, az építóvállalatokkal, a biztosítóval, s bar panasz nélkül sehol sincs segélyosztás, a lakosság nagy többsége igazságérzetével találkozik minden effajta intézkedésük is. A szombat délutánok, a vasárnapok legtöbbjüknek már hónapok óta nem jelentenek szabad időt. Az áttelepülő községekben különösen számtalan a tennivaló, mert a vezetőnek nem egyszer úgy kell példát mutatni, hogy a saját családját, feleségét sem sikerül meggyőznie.

És mégis megy a munka, épülnek az új házak, a házsorok, a községek új arcot kapnak — a legtöbb helyen a helyi erőket is igénybe tudják venni. A legtöbb faluban, s most is ott, ahol olyan emberek állnak a munka élén, akik csillagos ötösre vizsgáztak májusban, júniusban és júliusban. Ott tájékozott a lakosság, tudja mi történik érette, helyesen érti, jól fogadja a nagyon nagy méretű, példátlan országos segítséget, s él is azzal.

A házak, a középületek, a gazdaságok újjáépülnek, erre garancia egész rendünk. A sebek begyógyulnak, az otthonok békéje helyreáll, mert segít ebben egész népünk.

De ne feledjék azok, akiket illet: mennyiben vállaltak e nem mindennapi tevékenységben szerepet azok, akikre egyszeriben nagy teher hárült. Járjon elismerés a közösségért munkálkodóknak, s vonják meg a bizalmat azoktól, akik e nagy próbatételen könnyűnek találtattak.

Kopka János

VIDÁMAN JÄTSZADOZÖ ÖVODÄSOK A KALLÖSEM.JÉNI TANYAI KOLLEGIUM PARKJÁBAN.

Elek Emil felvétele

A protekció útjai

FELVÉTEL. Vidéki ismerősöm kiált utánam az utcán. Liheg, ahogy utolér, hevesen kezet szőrit s mondja, keresett már a hivatalban is, milyen szerencse, hogy mégiscsak rám talált. Javasolja i6 nyomban, üljünk be valahová, jó egy kis sör ebben a kánikulában, különben is, olyan régen beszélgettük Iá úgy istenigazában magunkat. Sürgős a dolgom, megköszönöm a kedvességét, sajnos, a sör máskorra marad, de ha van ideje, szót válthatunk útközben.

Nincs más választása, jön mellettem és rettenetesen sajnálja, hogy ilyen nagy az elfoglaltságom. Pedig ő tulajdonképpen ott, a fehér asztalnál tudná igazán megköszönni a segítségemet, amit értük tettem.

— Ugyan miféle segítséget?

Barátságosan ráüt a vállam- ra, meg is ölel egy pillanatra, közelebb húzódik, úgy súgja:

— Tudom, neked semmiség volt az egész, de csak ne szerénykedj, bennünket egy életre elköteleztél.

Hiába erőlködöm a gondolattal, egyre sötétebbnek tűnik ez az egész ügy. Semmi, de semmi nem jut az eszembe, ami valamiféle összefüggésbe hozható lenne régen látott ismerősöm váratlan hálálko- dásával.

— Mondta is a feleségem, hogy mégiscsak neki lett igaza: nem árt, ha van az embernek egy kis összeköttetése.

Ettől még jobban melegem lett. Tehát állítólag általam teremtődött meg ez az összeköttetés. De kivel és milyen ügyben?

— A kislányunk olyan boldog, mióta megkapta az értesítést arról, hogy felvették. Már készíti is az édesanyja a kollégiumba.

Lesz, ami lesz, most már csak megkérdem:

— Felvették? Nagyszerű! És hova is vették fel?

Ismerősöm arcán újra megjelenik a cinkos mosoly és szinte simogat a szavaival:

— Ugyan, ne szerénykedj

már! Ha te nem szólsz az érdekében, soha az életben nem jut be a biológia tagozatra itt a városon.

Jó ég! Honnan veszi mindezt ismerősöm? Van nyolc éve is, hogy utoljára láttam, beszéltem vele... Tiltakozom a hálálkodás ellen; egy lépést nem tettem, kizárólag a kislánya tehetsége volt a döntő.

Egy szavamat sem hitte el, s olyan lágyan közölte ezt velem, hogy majdnem elsírtam magamat...

Csak otthon derült ki, tényleg kaptunk egy levelet tőle még tavasszal, de nem mutatták meg nekem, nehogy felidegesítsem vele magamat... Most törhetem a fejemet: miként bizonyítsam be annak az embernek, hogy a lánya protekció nélkül, tudása alapján került be a jó hírű iskolába?

A KÖR. Az Ügyes Ember felmondott a vállalatnál. Három évig hiába várt lakásra, nem kapott, sajnálták is a búcsúkoccintásnál a volt munkatársak emiatt. „Szegény ember 7— mondták rá, akik

ismerték, — pedig milyen jő munkaerő volt.”

Hirdetés útján került új munkahelyére az Ügyes Ember, ahol nyomban kétszobás lakáshoz juttatták. Amikor a bemutatkozás örömére koccintottak, új munkatársai így vigasztalták: „Igaz, itt háromszázzal kevesebbet keres havonta, de legalább szép kis otthonba tér haza munka után.” Az Ügyes Ember mértékletes szomorúsággal fogadta a részvétteli szavakat.

Egy hónap múlva átirat érkezett a régi munkahelyről az Ügyes Ember újdonsült főnökeihez: „Járuljanak hozzá, hogy korábbi munkakörét másodállásban elláthassa... elv társ. Senkivel sem tudjuk pótolni nagy gyakorlatát Aláírás.”

Hozzájárultak. Havi ezer'; kettőért.

A mesének ezzel vége is volna, ha időközben ki nem derül, hogy a régi munkahelyről érkezett levél aláírója az Ügyes Ember sógora, akivel mindent így terveztek meg előre.

De kiderült és — mégsem történt semmi.

Angyal Sándof