Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-16 / 192. szám

Vasárnapi melléklet Próbatétel Az egyik legtöbbet szenvedett községben, Nagy- arban járt nemrégiben az ország egyik felelős veze­tője. Beszélgetett az utcán, az udvarokban a község lakóival, az asszonyokkal, akik még most is a május közepén jött nagy árvízről, a mentésről, a kitelepü­lésről, a drámai pillanatokról szóltak, s minduntalan hozzátették, hogy nagyon sokat köszönhetnek a ta­nács elnökének. Aki közöttük, mellettük állt a legve­szélyesebb órákban, napokban és a falubeliek soha nem érezték, hogy magukra maradtak, hogy nagy gondjaikkal egyedül vannak. A dolgokat csendesen szemlélő hírlapírót is megfogta ez a refrénszerűen visszatérő megállapítás, ez a spontán és szívből fakadó dicséret, s akkor, ab­ban a percben arra gondolt, milyen nagy elismerése ez az emberi munkának. Ezek a szavak — ott az utcán — alighanem a legtöbbet jelenthetik abban a serpenyőben, amely immár hónapok óta pontosan- precízen méri a vezetőt, az embert, cselekedeteit. Mert azt hiszem egyetérthetünk azzal, aki azt tartja, hogy nem a felhőtlen ünnepnapokon, az ün­nepi tósztok alkalmával, a gondoktól mentes össze­jöveteleken lehet megismerni az embert. Hanem — mint a házastársak esetébn is, a barátság vízválasztó­jaként is — amikor sokasodnak a ráncok a homlokon, amikor vizsgázni kell: emDersegbói, bátorságból, ten- nitudásból. xss nem egyszerűen az embert merik ilyen­kor, ha egy vezetőt ítélnek meg, hanem azt is, aikal- mes-e azon a választott, felelős, munkát és szivet egy­aránt követelő poszton, amellyel megbízták. A vizsga első része lezajlott. A községi vezetők — s milyen jó ezt leírni — megmérettek, > s nagy többségükben méltónak találtattak. Nem „fent”, a járási es a megyei feletteseik, hanem a velük elő. küzdő, munkájuk, magatartásuk minden szálát is­meró társaik, az egyszerű emberek szemében, mér­legén. Említsünk községeket, ahol a párttitkárok, ta­nácselnökök, tanácstitkárok talpukon alllak az első perctől? említsünk tsz-einókoket, akik toobet tettek a közösségért mint saját érdekeikért? Azokat, akik fél­retéve az egyéni gondokat, bajokat az első napon a közösség, a laiu étere álltak, biztatást, reményi adtak az embereknek a csuggedes legsötétebb óráiban? Vagy azokat, akik nagy aiuozatokat vallaiva segítették más járásokban bajba jutott embertársaikat? De hiszen nem a községek és a vezetők nevei a fontosak — mert nyilvánvalóan nem kevés azok száma, akik bátorságról, felelősségtudatról és íeleiós- segvaiiaiasról tettek bizonyságot. Nem csak egyesek voltak ott, ahol lenni kellett, hanem szerencsére sokan. A fontos, hogy vannak ilyen vezetők, párttitká­rok, tanácsi emberek, szövetkezeti tisztségviselők. ' Mennyi szóbeszéd, mennyi szalonvicc született az utóbbi evekben a „káderezésrol”. De a mostani káderezést az elet teremtette, a szükség. Nem baj, nogy sót került erre a kádermunkára is, — bár na­gyon nagy baj, hogy ilyen körülmények közepette — mert tanulsággal szolgainat a későbbiekre. A járási es a megyei nretékes szervek most igenyoe vehetik — es nyilván igénybe is veszik a tanulságok alapján le­szűrt véleményeket. Most kitűnt: kik azok, akik a leg­nehezebb órákban is másokért, a közösségért szállnak harcba, az aitaiuk képviseltek életét, vagyonát, biz­tonságát eiőbovalonak tartják, mint a sajátjukét. Kitűnt persze az is, hogy néhányan csak a de­rűs oldalon kepesek es hajlandók haladni, de fejüket, idegeiket, kedvüket s ezzel együtt hitelüket is vesztik, ha nebéz helyzetbe kerülnek. Úgy hiszem, őket is ennek megfelelően keil értékelni a jövőben. A vízzel folytatott csata időszaka véget ért. A gátakat helyreállították, levonult az ár, az emberek visszatértek községeikbe, s kevesen otthonaikba. A mérce, a mérleg serpenyője azonban ma is méri a tetteket. Meri azon, hol és kik képesek egy nyelven beszélni a község lakosaival, megértetni a ma felada­tait, megszervezni az emberek jo tájékoztatását. Mert a községekben mindent tudnak — jól, vagy kevésbé jól, vagy egyenesen rosszul. A kárt szenvedettek je­lenleg is napról napra, sót óráról órára mérik, hogy vezetőik mennyire Képesek nevükben intézkedni, ér­tük tenni, az igazságot és a teljes igazságot képviselni. Nem csalódtak ott, ahol az árvíz napjaiban is pozitív képet kaptak. A bátor, tettrekész helyi veze­tők ma is közöttük járnak, tárgyalnak a kölcsönök ügyében, az építóvállalatokkal, a biztosítóval, s bar panasz nélkül sehol sincs segélyosztás, a la­kosság nagy többsége igazságérzetével találkozik minden effajta intézkedésük is. A szombat délutánok, a vasárnapok legtöbbjüknek már hónapok óta nem jelentenek szabad időt. Az áttelepülő községekben kü­lönösen számtalan a tennivaló, mert a vezetőnek nem egyszer úgy kell példát mutatni, hogy a saját csa­ládját, feleségét sem sikerül meggyőznie. És mégis megy a munka, épülnek az új házak, a házsorok, a községek új arcot kapnak — a legtöbb helyen a helyi erőket is igénybe tudják venni. A legtöbb faluban, s most is ott, ahol olyan emberek állnak a munka élén, akik csillagos ötösre vizsgáztak májusban, júniusban és júliusban. Ott tájékozott a lakosság, tudja mi történik érette, helyesen érti, jól fogadja a nagyon nagy méretű, példátlan országos segítséget, s él is azzal. A házak, a középületek, a gazdaságok újjáépül­nek, erre garancia egész rendünk. A sebek begyógyul­nak, az otthonok békéje helyreáll, mert segít ebben egész népünk. De ne feledjék azok, akiket illet: mennyiben vállaltak e nem mindennapi tevékenységben szerepet azok, akikre egyszeriben nagy teher hárült. Járjon elismerés a közösségért munkálkodóknak, s vonják meg a bizalmat azoktól, akik e nagy próbatételen könnyűnek találtattak. Kopka János VIDÁMAN JÄTSZADOZÖ ÖVODÄSOK A KALLÖSEM.JÉNI TANYAI KOLLEGIUM PARKJÁBAN. Elek Emil felvétele A protekció útjai FELVÉTEL. Vidéki ismerő­söm kiált utánam az utcán. Liheg, ahogy utolér, hevesen kezet szőrit s mondja, kere­sett már a hivatalban is, mi­lyen szerencse, hogy mégis­csak rám talált. Javasolja i6 nyomban, üljünk be valaho­vá, jó egy kis sör ebben a kánikulában, különben is, olyan régen beszélgettük Iá úgy istenigazában magunkat. Sürgős a dolgom, megköszö­nöm a kedvességét, sajnos, a sör máskorra marad, de ha van ideje, szót válthatunk út­közben. Nincs más választása, jön mellettem és rettenetesen saj­nálja, hogy ilyen nagy az el­foglaltságom. Pedig ő tulaj­donképpen ott, a fehér asz­talnál tudná igazán megkö­szönni a segítségemet, amit értük tettem. — Ugyan miféle segítsé­get? Barátságosan ráüt a vállam- ra, meg is ölel egy pillanat­ra, közelebb húzódik, úgy súgja: — Tudom, neked semmiség volt az egész, de csak ne sze­rénykedj, bennünket egy élet­re elköteleztél. Hiába erőlködöm a gondo­lattal, egyre sötétebbnek tű­nik ez az egész ügy. Semmi, de semmi nem jut az eszembe, ami valamiféle összefüggésbe hozható lenne régen látott ismerősöm váratlan hálálko- dásával. — Mondta is a feleségem, hogy mégiscsak neki lett iga­za: nem árt, ha van az em­bernek egy kis összeköttetése. Ettől még jobban melegem lett. Tehát állítólag általam teremtődött meg ez az össze­köttetés. De kivel és milyen ügyben? — A kislányunk olyan bol­dog, mióta megkapta az érte­sítést arról, hogy felvették. Már készíti is az édesanyja a kollégiumba. Lesz, ami lesz, most már csak megkérdem: — Felvették? Nagyszerű! És hova is vették fel? Ismerősöm arcán újra meg­jelenik a cinkos mosoly és szinte simogat a szavaival: — Ugyan, ne szerénykedj már! Ha te nem szólsz az érdekében, soha az életben nem jut be a biológia tagozat­ra itt a városon. Jó ég! Honnan veszi mind­ezt ismerősöm? Van nyolc éve is, hogy utoljára láttam, beszéltem vele... Tiltakozom a hálálkodás ellen; egy lépést nem tettem, kizárólag a kis­lánya tehetsége volt a döntő. Egy szavamat sem hitte el, s olyan lágyan közölte ezt velem, hogy majdnem elsír­tam magamat... Csak otthon derült ki, tényleg kaptunk egy levelet tőle még tavasszal, de nem mutatták meg nekem, nehogy felidegesítsem vele magamat... Most törhetem a fejemet: mi­ként bizonyítsam be annak az embernek, hogy a lánya pro­tekció nélkül, tudása alapján került be a jó hírű iskolába? A KÖR. Az Ügyes Ember felmondott a vállalatnál. Há­rom évig hiába várt lakásra, nem kapott, sajnálták is a búcsúkoccintásnál a volt munkatársak emiatt. „Szegény ember 7— mondták rá, akik ismerték, — pedig milyen jő munkaerő volt.” Hirdetés útján került új munkahelyére az Ügyes Em­ber, ahol nyomban kétszobás lakáshoz juttatták. Amikor a bemutatkozás örömére koc­cintottak, új munkatársai így vigasztalták: „Igaz, itt három­százzal kevesebbet keres ha­vonta, de legalább szép kis otthonba tér haza munka után.” Az Ügyes Ember mértékletes szomorúsággal fogadta a részvétteli szavakat. Egy hónap múlva átirat ér­kezett a régi munkahelyről az Ügyes Ember újdonsült főnökeihez: „Járuljanak hoz­zá, hogy korábbi munkakörét másodállásban elláthassa... elv társ. Senkivel sem tudjuk pótolni nagy gyakorlatát Aláírás.” Hozzájárultak. Havi ezer'; kettőért. A mesének ezzel vége is volna, ha időközben ki nem derül, hogy a régi munka­helyről érkezett levél aláíró­ja az Ügyes Ember sógora, aki­vel mindent így terveztek meg előre. De kiderült és — mégsem történt semmi. Angyal Sándof

Next

/
Thumbnails
Contents