Kelet-Magyarország, 1970. július (30. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-12 / 162. szám

§. olds! KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1970. július 12 Nem hobby — életcél Soltész Albert nyíregyházi festőművész műtermében Debrecenben született, 14 éves koráig a „civis” város­ban él, de utána falusi, sőt tanyai évek következnek. Ti- szavasvári, Nyíregyháza, La- jos-tanya, ahová a családot űzte, hajtotta a megélhetés kényszere, az együvétarto- zas. Nem volt-e illúzió a ta­nyai uradalmi gépészkovács fiának művészetről, szépről élmodozni a ráfhúzás, ekevas élezés, a tüzes vas kínálta jö­vőt rajzolásra, vázlatok fab- nkálására fecsérelni ? Ma mar az évek, sőt évtizedek — és a megváltozott történelem — válaszolnak. Kemény dac, küzdőszellem, önbizalom — s még valami — segítő biztatás kellett, nem is kevés, hogy a rajzolgató fiú­ból művész legyen, aki nem hobbyból tölti már húsz éve szabad óráit a festőállvány előtt. Gyötrő, teremtő, ön­magával örökelégedetlen küz­delemben kikovácsolódott az életcél, művészi hivatás: ki­tartó alkotó munkával élet­művet alapozni, itt a Nyír­ségben, ahonnan a nagy ma­gyar festő, Benczúr Gyula elindult, s olyan nagy művé­szek voltak folytatói a pikto­rának, mint Barzó Endre. S ennél a névnél meg kell állni, mert a negyvenhárom éves Soltész Albert és a több, mint 25 éve halott Barzó Endre között érdekes, emberi és művészi alkat szempontjá­ból lényeges kapcsolat feszül. Barzó Endre már-már elsik­kadó és feledésre ítélt műveit Soltész Albert „ásta” ki az is meretlenségből, vitte műkri­tikusok elé. Hatéves szenve­délyes kutató, gyűjtő munká­val, utazgatásokkal elérte, hogy a Nemzeti Galéria meg­rendezte Barzó Endre emlék- kiállítását, s a nagy tehetsé­gű nyírségi festőművész munkássága végre méltó he­lyére kerül, a magyar képző­művészet gazdag kincsestá­rába. Mindennapos munkája al-. kötői gondjai, erőfeszítései mellett — csendben, rivalda­fény nélkül vitte mindig to­vább és tovább ezt a — nyu­godtan mondhatjuk — kul­turális missziót. Mások is se­gítették, de benne a hat év alatt sohasem lankadt az op­timizmus, hogy Barzó Endre képei, alkotó egyénisége el­nyerik a helyet, amely mél­tán megilleti őket. Érdek és érdemek iránti vágy nélkül, járt-kelt ország­szerte „Barzó-ügyben” — csak úgy, mint az első sza­bolcsi műgyűjtő kiállítás ügyében, melynek egyik ala­pítója, szervezője, rendezője volt. Különben is olyan típu­sú művész, akit az ismeret­len művek felkutatása csak­nem olyan izgalomba hoz, mint maga az alkotás láza fent az ötödik emeleti városi műteremben, ahol napi mun­kája után liftezik fel, s olyankor gyakran kevés már a fény, szökik az árnyék. Persze jut idő és erő az al­kotásra, különben nem talál­koznánk képeivel jó másfél évtizede minden megyei táí- laton, sőt a fővárosban a sza­bolcsi művészek kiállításán a Fészek-klubban, országos képzőművészeti seregszemlé­ken. Megyei és városi pályá­zatok díjai, csehszlovákiai és szovjetunióbeli tárlatok, haj­dúböszörményi, tokaji mű­vésztelepi hetek, az elmúlt években 15 önálló és 10 saját tárlat, — ezek és még sok más jelzi a nyíregyházi fes­tőművész alkotó hétköznap­jait. És nagy-nagy séták a kedvelt nyíregyházi örökös­földön, ahonnan sok szép és kedves képeinek élményeit, első rezdüléseit kapta. Var­jas táj, örökösföldi házak, Kapások... Táj és ember, har­monikus egységben él s idé zi fel a tanyán töltött fiatal­kori éveket, az emlékezetben élő öreg parasztokat, a föl­dek népét. Ö is vallja, hogy a világ leghosszabb útja: amíg az érzésekben, rezdülésekben felpezsgő élménymorzsákból az alkotó a művet létrehozza Nem szórakozás, amikor oda- • áll a festőállvány elé, vagy papírra veti az első vázlatot. Gyötrődve fest. Ez nem póz, S nem az élmények, a művé­szi kifejező formák hiányából származik. A megszűrés, a lé­nyeget, a belsőleg „látott” és megalkotott mű visszaadásá­nak szorítása ez, s a kész úgy tűnik, mindig kevesebb, mint a megvalósítani akart „belső” kép. A naturalizmusra, a való­ság nyers és élethű megraga­dására törekedett első évei­ben. Első tanítómesterei ^Szá­lai Pál, Diószegi Balázs, Ber­ki Nándor, a főiskolán Kmetty János, Bencze László, Koffán Károly és Főnyi Gé­za voltak. Főnyi Gézától kü­lönösen a művészi gondossá­got, a nagy műgondot sajátí­totta el, s egy olyan alapál­lást, amely azóta is végigkí­séri művészi munkásságán. Élet- és világképe, művészi alkotómódszerei az évek so­rán mind érettebbé váltak, alkotásai a lényeg művészi megragadását sugározzák. Eddig sem a közönség, sem a szigorú zsűri nem „fütyülte” ki a nyíregyházi művészt. El­ismerő sorok húzódnak a kü­lönböző tárlatok vendég­könyvében. Ez erkölcsi erőt ad, s a további alkotómunka szempontjából igen jó motí­vum számára. „Foglaló” ar­ra, hogy jó úton halad, s az alföldi festészetben sajátos nyírségi színeivel, táj- és em­berábrázolásával ő is egyen­geti a szabolcsi képzőművé­szet egyre szebb távlatokat nyújtó útját. Képein, különö­sen az utóbbi években, jel­lemző stílusjegyként művészi atmoszférát teremtő erővel jelennek meg az expresszív, felfokozott feszültséget, ide­ges nyugtalanságot kifejező tónusok. A képek vonalai erő­vonalak, mozgást, ritmust su­gároznak. Egyaránt sejtetik az emberben lévő felfokozod felelősséget és a kifejező erőt, a művészi megformálás sajá­tos módját, amely az expresz­Városi szobrok szionista konstruktivista irányzathoz áll a legközelebb. Modern hangvételű képek néznek ránk műtermében, de egyetlen öncélú, vagy csupán a művész „belső átélésével’ megérthető képet nem láttunk itt. Portrék, alakok, kompozí­ciók, utcarészletek, életünk darabjai kelnek életre a vásznon, nagy művészi át­éléssel, de közérthetően, „be izédesen”. A művész seré­nyen dolgozik. Amikor letelik munkaideje, — a megyei mű­velődési központban, aho! reklámgrafikus, — siet a Zrí­nyi Ilona utcai ötödik emeleti műterembe, ahol millió vázlat várja és sok-sok öntépelődés. Csendesen mondja: legkö­zelebb édesanyja falujában, Tiszavasváriban szeretne be­mutatkozni képeivel, egy ki­csit hazamenni. Egy másik terv is sarkallja: művészba­rátaival együtt egy stúdium­tárlat „összehozása”. Huszon­öt éves utukat művekkel be­mutatni á közönségnek, áme- lyek közös induló állomása az 1946-ban alakult szabolcsi szabad festőiskola volt, a má­sik állomása pedig a jelen. Soha nincs izgató, holnapra serkentő elképzelések nélkül. Sok mindent el lehetne még mondani róla, mégis pa rányi része lenne annak, amit az a bizonyos belső vi­lágegyetem takar. Valami azonban nem maradhat ki: Soltész Albert város- és Nyír- ség-szeretete. öt az átlagosnál jobban bosszantják a kisebb- nagyobb szeplők a város ar­cán, egy-egy elhanyagolt tű: fal, vagy rosszul méretezett épület. Valószínű, az átlagos nál jobban is tud örülni minden darab kőnek, amitől ez a város szebb, tisztább, jobb lesz, Pál! Géza Szabolcs vezér A megyeháza építésekor az 1892. február 8-án tartott építkezési uaíottsági ülésen Alpár Ignác építész egy in­dítványt terjeszt elő. Hivat­kozik először is arra, hogy megtakarítások vannak, s — figyeljük az érvelést! — „így fényűzés! kiadások tétele is megengedendő, továbbá utal arra, „a törvénykezésnek, mint erkölcsi testületnek kü­lönben is kötelessége a képző művészeti érdekeket tehetsé­ge szerint áldozatokkal is elő­mozdítani,” arra kéri a bi­zottságot „határozza el..., hogy a székházi épület homlokza­tán lévő kis fülkékbe két da­rab szilárd kőanyagból ké­szítendő, s művészi kivitelű szobor állíttassák, s ezek elkészítésével egyenként 1000 Ft munkadíj mellett valame­lyik jónevű szobrászunk bí­zassák meg”. Alpár javaslatát el is fo­gadja a bizottság, ami az 1892-es alispáni jelentésben konkrétan így vetődik ki: „Elhatározta elvileg az épít­kezési bizottság, hogy a hom­lokzati előfalon lévő két fül­kébe... Zabolch vezérnek, ki törvényhatóságunknak nevet adott és Szent Istvánnak, ki a vármegyei intézményt meg­teremtette, művészi kivitelű szobrait helyezteti el”. Az elvileg szó fontos, ugyanis a kivitelezést attól teszik függővé, hogy mit mu tat a számvetés. Március 3 ára ez meg is történik, ebbő’, látszik, hogy Alpár javaslati érdekelte a vármegyét, de is mét elodázzák gazdasági meg fontolások miatt. '„A szobrom felállítása iránt a művezeti által tett előterjesztés ezúttal is csak elvben fogadtatík el. s csak akkor hozatik végle­ges határozat, ha az építés későbbi folyamán biztos fe­lesleg fog mutatkozni”. Eddig az iratok. A bizottság utolsó, 1893. február 21-i ülé­séig nem esik többé szó a szobrokról. Hajlandóak len­nénk azt hinni, hogy nem is készültek el, ha nem lenné­nek a helyükön a homlokzati fülkékben, melyet Alpár szí­vesen alkalmazott (megvan a Koronán is, ezekben urnák vannak, s üresen a IV. sz. is­kola homlokzatán is). Hogy a szobrász nevét valamikor is megtudjuk, kevés a valószí­nűsége, ugyanis úgy a város­háza, mint a megyeháza tel­jes építési anyagát a levél­tárból kiggyűjtötték, s alig lehet valamit is találni. A szobrok azonban meg­vannak, s azok is tudnak va­lamit mondani. Ami biztos „a művészi kivitel” körül in­dokolt kérdőjelek merülnek fel. Ha Alpár valamelyik jó­nevű szobrászra gondolt a megbízással, akkor nehezen lehet elhinni, hogy neki, ki oly nagy tudású, sokat látott és csiszolt ízlésű egyéniség volt, valami köze legyen ezekhez a szobrokhoz Ha­sonlítsuk össze az álló szob­rokat- Verán Józsefnek, az épületszobrásznak a dolgai­val. Milyen finomak a lép­csőház tábláinál lévő orosz­lánfejek, vagy mennyivel jobbak a bejárat melletti ab­lakok fölötti magyar vitézek arca. Alpár szerződése az épületátvétellel lejárt, a me­gyének most már saját ma­gának kellett szobrász után néznie, s valahol a környéken keresett egy kőfaragót, egy mondjuk Tóth András szerű mestert. Sajátos eredetre mutat az az elkésett romantika is, mi árad a szobrokból: hősi pó­zok, kérlelhetetlenség egy­részt, jövőbe pillantás más­részt, tettrekészség és böl­csesség, zordság és büszkeség, s mindez meggyőződés nélkül. Végeredményben azonban nekünk így is értékesek, és ha ismerjük városunk máso­dig legrégibb szobrait, még becsesebbekké válnak. Koroknay Gyula Móra­d ok ti ment um ok A Jászság féltve őrzi mind- acoknak az íróknak az emlé­keit, akiket valamilyen kap­csolat fűzött az Alföldnek e jellegzetes tájegységéhez. Ezek közé tartozik Móra Fe­renc is, akiről közismert tény, hogy családja a Jász­ságból származik, de olyan dokumentum még nem jelent meg,- amely tanúsítaná, hogy Móra maga is ;,második 'szü­lőföldjének” tekintette volna a Jászságot. Ezért értékesek azok a Mó- ra-dokumentumok, amelyeket a Jászberényi Lehel vezér Gimnázium kapott az iskola egyik volt növendékétől, dr. Katona Endre ügyvédtől. A két eredeti képeslapot Móra Ferenc 1931 december 16-án Balatonfüredről írta válaszul dr. Katona Endre leveleire. A jászsági lokálpatriótát az serkentette levélváltásra az íróval, hogy műveiben sok­szor hangoztatta kiskun mi­voltát Ez a két levéltőredék tar­talmazza az író véleményét, miszerint maga is jászsági származásúnak vallotta ma­gát, függetlenül attól, hogy műveiben erre nem tett uta­lást. A jászberényiek hiteles vallomásként őrzik Móra sa­ját kezűleg írott lapjait. — Tulajdonképpen nem olyan nagy dolog az égésé, és mégis fáj — mormogta maga elé. Mert azért kimond­hatatlanul rosszul esett, hogy ötvenévi munka után, amit. egyetlen gyárban töltött, nem jött el az igazgató. Járt vol­na neki, hogy eljöjjön és azt mondja: „Matula Mihály bá­csi...” Vagy valami ilyesfélét. — Ejh! — legyintett. Mi a csodát kesereg annyit. Ne mérgelődjön, aki pihen. Egye a fene azt az igazgatói kéz­fogást. Inkább nézze a rü­gyekre váró fákat, a tavasz­ra vetkőeő folyót. A fia ugyanis kint van, korán kelt, hogy kihasználja a szabad szombatot. Azt mondta, hogy a szokott helyre megy hor­gászni, meg levegőzni, jót tesz a vegyigyár mérgeit ki- fujatni a tüdejéből, beleha­rapni a szabad levegőbe. Ta­lán már fogott is valamit, akkor ha! lesz ebédre. Toporgott, nem bírt nyu­godtan állni. Újra az jutott eszébe, hogy mit mondhatott volna az igacgató. Talán azt. hogy „Mihály bátyám...” — Szabad? — felnézett, magas nőt látott, és nem ér­tett hirtelen semmit. A nő in­gerülten mondta — le akarok szállni! Kiss Dénes: Milyen is volt az ég Elállta az utat az ajtónál. Teljesen elfeledkezett róla, hogy hol van. Talán még hangosan is beszélt? Töp­rengett és bocsánatkérően né­zett ki az ablakon a magas nőre, mert az sem állta meg, hogy vissza ne nézzen és ne dobjon az üvegnek egy mér­ges fintort, A villamoson többen vol­tak, mint ahogy az elmúlt hetekben megszokta. Amióta nyugdíjas másképpen nézi a hétköznap délelőttöket. Az is szokatlan, hogy Matula Mi­hály hétköznap délelőtt eny- nyit ül a villamoson. Utoljá­ra talán csak tizennégy éves korában villamosozott ennyit délelőtt. Akkoriban ritkán fi­zetett. A külvárosi fiúkkal de sokat potyáetak. Egyszer egy ellenőr kétszer is elkap­ta ugyanazon a napon. Ka pott két pofont. De hát nem volt más mód, ingyen kellett utazni, a pénz kenyérre is kevés volt. Vajon ma is po- tyáznalc a srácok? Nahát, mi­ken jár az esze! Talán Jan­csika, az unokája is megpró­bálja, ha másért nem, hogy bátorságát bizonyítsa. Felderült az arca, amikor a kisfiúra gondolt. Délután találkoznak és akkor meg­hallgatja hogyan hegedül Valamikor még ő kezdte ta­nítani egy öreg jószágon, de most a kisfiú régen túl- tese rajta. Már nehéz kották­ról játszik. Ö sose tudta megtanulni a kottát, nem volt ideje rá, de most az- unoka miatt, titokban néze­geti a vonalakon ülő jegye­ket. Az egyszerűbbeket néha mintha értené is. Ha tizen négy éves korában nem kel­lett volna kifutónak menni a gyárba és előtte évekig a piacokon segíteni, talán több re jutott volna. De mindez már hol van! Mintha egyet­len suhanással futott volna el feje felett az idő. Amikor leszállt a villamosról, fölné­zett az égre. Most is olyan, mint ötven éve volt? Nem tudta, akkoriban talán sose nézett így fel az égre. Legalábbis úgy rémlett most. Milyen is lehetett akkor ae ég? Vett egy újságot. Kinyitot­ta. Lám, a gyár hirdet, mun­kásokat keresnek. Vajon az ő helyére is kell ember? Va­lahol azt olvasta, hogy min­den ember pótolható. Tény­leg így lenne? Pótolható ő ts£ Nem. Megrázta a fejét Bizonyos volt abban, hog\ senki sem pótolható, ő sem De talán még az a díjbirkózó sem, akivel annyira összeba rátkozott a gyárban. Mikor is volt? Harminc éve? Pedif nem birta ott a sarokosztá­lyon a munkát. Pokolnak hívták a többiek is azt az üzemet. Csak Matula bírta Az a marhaerős ember csak a tenyerére vette és egykén zel felemelte. Aztán kilépet egy hét múlva. Kiléptek, el­tűntek sorban az emberek. Ö maradt, biztosabban állt. mint a gépek. Nem győzte le a gyár. És most mégis vesz­tes lett Megint eszébe jutott az igazgató. Hiába, itt volt, jött vele és sajgott a csalódás. A főosztályvezető jött el bú­csúztatni. Aet mondta: „Az igazgató személyes küldötte­ként gratulálok Matula bá­csi, az ötven évhez, a szorgos munkához és persze, jó pihe­nést kívánok” — és mosoly­gott. De ezt sem látta akkor igazinak. A borítékot átadta, kezet nyújtott. Tudta, hogy megkapja az egyhavi fieeté- sét. Ez járt. A szemüveges főosztályvezető aztán nézett jobbra, nézett és mosolygott balra. Látszott rajta, hogy nem tudja mit csináljon még, meddig illő maradnia. Még akarhatott valamit kérdezni, ayitogatta a száját, de Matu- !a Mihály nem hallotta a szavakat. Egyre an ajtót les- e. Várta, hogy az mégiscsak kinyílik és bejön a vezér. Sza­badkozik és azt mondja... De amikor az ajtó nyílt, csak a főosztályvezető ment el. Nem is emlékszik az emberből semmire, csak a szájára. Mindig nyitogatta. Egy da­rabig még állt, füle késnült a szavakra: „Matula bátyám, az az ötven év, nem akár­milyen teljesítmény volt! De nem ám! Ezekben a mai fia­talokban nem tudom, lesz-e ennyi erő és hűség...” Arra Terr.ehjnk (Váci Mihály temetésén) Voltál homokdombok szőke sörényű porlobogása. rozs elé térdeplő fűszál, pelyva-koporsóban mag-pólyás Krisztus, „„ pusztai kóróvacogás. .na.»?! ,qji:: neme .go,:, s. Szívén találtad a pillanatot s bennünk is felrobbant az idő; hullnak a gyász-ezüst repeszdarabjai, lobog a krampusz-nyelvű láng. — Temetünk. A gyökerektől szívós rögökön hamvad a fény. Zuhog a fekete zápor. — Űristen! farkasaid honnan Övöltenek!... Tél van ott, tél — Mihály; betakarított lelkek sivítenék a lerágott élet csutkaszárain.,. s valahol gyémánt-Nap világít; múlhatatlan kristály-virágzás csillagporoz halottaidban. Békési Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents