Kelet-Magyarország, 1970. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-12 / 162. szám
§. olds! KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1970. július 12 Nem hobby — életcél Soltész Albert nyíregyházi festőművész műtermében Debrecenben született, 14 éves koráig a „civis” városban él, de utána falusi, sőt tanyai évek következnek. Ti- szavasvári, Nyíregyháza, La- jos-tanya, ahová a családot űzte, hajtotta a megélhetés kényszere, az együvétarto- zas. Nem volt-e illúzió a tanyai uradalmi gépészkovács fiának művészetről, szépről élmodozni a ráfhúzás, ekevas élezés, a tüzes vas kínálta jövőt rajzolásra, vázlatok fab- nkálására fecsérelni ? Ma mar az évek, sőt évtizedek — és a megváltozott történelem — válaszolnak. Kemény dac, küzdőszellem, önbizalom — s még valami — segítő biztatás kellett, nem is kevés, hogy a rajzolgató fiúból művész legyen, aki nem hobbyból tölti már húsz éve szabad óráit a festőállvány előtt. Gyötrő, teremtő, önmagával örökelégedetlen küzdelemben kikovácsolódott az életcél, művészi hivatás: kitartó alkotó munkával életművet alapozni, itt a Nyírségben, ahonnan a nagy magyar festő, Benczúr Gyula elindult, s olyan nagy művészek voltak folytatói a piktorának, mint Barzó Endre. S ennél a névnél meg kell állni, mert a negyvenhárom éves Soltész Albert és a több, mint 25 éve halott Barzó Endre között érdekes, emberi és művészi alkat szempontjából lényeges kapcsolat feszül. Barzó Endre már-már elsikkadó és feledésre ítélt műveit Soltész Albert „ásta” ki az is meretlenségből, vitte műkritikusok elé. Hatéves szenvedélyes kutató, gyűjtő munkával, utazgatásokkal elérte, hogy a Nemzeti Galéria megrendezte Barzó Endre emlék- kiállítását, s a nagy tehetségű nyírségi festőművész munkássága végre méltó helyére kerül, a magyar képzőművészet gazdag kincsestárába. Mindennapos munkája al-. kötői gondjai, erőfeszítései mellett — csendben, rivaldafény nélkül vitte mindig tovább és tovább ezt a — nyugodtan mondhatjuk — kulturális missziót. Mások is segítették, de benne a hat év alatt sohasem lankadt az optimizmus, hogy Barzó Endre képei, alkotó egyénisége elnyerik a helyet, amely méltán megilleti őket. Érdek és érdemek iránti vágy nélkül, járt-kelt országszerte „Barzó-ügyben” — csak úgy, mint az első szabolcsi műgyűjtő kiállítás ügyében, melynek egyik alapítója, szervezője, rendezője volt. Különben is olyan típusú művész, akit az ismeretlen művek felkutatása csaknem olyan izgalomba hoz, mint maga az alkotás láza fent az ötödik emeleti városi műteremben, ahol napi munkája után liftezik fel, s olyankor gyakran kevés már a fény, szökik az árnyék. Persze jut idő és erő az alkotásra, különben nem találkoznánk képeivel jó másfél évtizede minden megyei táí- laton, sőt a fővárosban a szabolcsi művészek kiállításán a Fészek-klubban, országos képzőművészeti seregszemléken. Megyei és városi pályázatok díjai, csehszlovákiai és szovjetunióbeli tárlatok, hajdúböszörményi, tokaji művésztelepi hetek, az elmúlt években 15 önálló és 10 saját tárlat, — ezek és még sok más jelzi a nyíregyházi festőművész alkotó hétköznapjait. És nagy-nagy séták a kedvelt nyíregyházi örökösföldön, ahonnan sok szép és kedves képeinek élményeit, első rezdüléseit kapta. Varjas táj, örökösföldi házak, Kapások... Táj és ember, harmonikus egységben él s idé zi fel a tanyán töltött fiatalkori éveket, az emlékezetben élő öreg parasztokat, a földek népét. Ö is vallja, hogy a világ leghosszabb útja: amíg az érzésekben, rezdülésekben felpezsgő élménymorzsákból az alkotó a művet létrehozza Nem szórakozás, amikor oda- • áll a festőállvány elé, vagy papírra veti az első vázlatot. Gyötrődve fest. Ez nem póz, S nem az élmények, a művészi kifejező formák hiányából származik. A megszűrés, a lényeget, a belsőleg „látott” és megalkotott mű visszaadásának szorítása ez, s a kész úgy tűnik, mindig kevesebb, mint a megvalósítani akart „belső” kép. A naturalizmusra, a valóság nyers és élethű megragadására törekedett első éveiben. Első tanítómesterei ^Szálai Pál, Diószegi Balázs, Berki Nándor, a főiskolán Kmetty János, Bencze László, Koffán Károly és Főnyi Géza voltak. Főnyi Gézától különösen a művészi gondosságot, a nagy műgondot sajátította el, s egy olyan alapállást, amely azóta is végigkíséri művészi munkásságán. Élet- és világképe, művészi alkotómódszerei az évek során mind érettebbé váltak, alkotásai a lényeg művészi megragadását sugározzák. Eddig sem a közönség, sem a szigorú zsűri nem „fütyülte” ki a nyíregyházi művészt. Elismerő sorok húzódnak a különböző tárlatok vendégkönyvében. Ez erkölcsi erőt ad, s a további alkotómunka szempontjából igen jó motívum számára. „Foglaló” arra, hogy jó úton halad, s az alföldi festészetben sajátos nyírségi színeivel, táj- és emberábrázolásával ő is egyengeti a szabolcsi képzőművészet egyre szebb távlatokat nyújtó útját. Képein, különösen az utóbbi években, jellemző stílusjegyként művészi atmoszférát teremtő erővel jelennek meg az expresszív, felfokozott feszültséget, ideges nyugtalanságot kifejező tónusok. A képek vonalai erővonalak, mozgást, ritmust sugároznak. Egyaránt sejtetik az emberben lévő felfokozod felelősséget és a kifejező erőt, a művészi megformálás sajátos módját, amely az expreszVárosi szobrok szionista konstruktivista irányzathoz áll a legközelebb. Modern hangvételű képek néznek ránk műtermében, de egyetlen öncélú, vagy csupán a művész „belső átélésével’ megérthető képet nem láttunk itt. Portrék, alakok, kompozíciók, utcarészletek, életünk darabjai kelnek életre a vásznon, nagy művészi átéléssel, de közérthetően, „be izédesen”. A művész serényen dolgozik. Amikor letelik munkaideje, — a megyei művelődési központban, aho! reklámgrafikus, — siet a Zrínyi Ilona utcai ötödik emeleti műterembe, ahol millió vázlat várja és sok-sok öntépelődés. Csendesen mondja: legközelebb édesanyja falujában, Tiszavasváriban szeretne bemutatkozni képeivel, egy kicsit hazamenni. Egy másik terv is sarkallja: művészbarátaival együtt egy stúdiumtárlat „összehozása”. Huszonöt éves utukat művekkel bemutatni á közönségnek, áme- lyek közös induló állomása az 1946-ban alakult szabolcsi szabad festőiskola volt, a másik állomása pedig a jelen. Soha nincs izgató, holnapra serkentő elképzelések nélkül. Sok mindent el lehetne még mondani róla, mégis pa rányi része lenne annak, amit az a bizonyos belső világegyetem takar. Valami azonban nem maradhat ki: Soltész Albert város- és Nyír- ség-szeretete. öt az átlagosnál jobban bosszantják a kisebb- nagyobb szeplők a város arcán, egy-egy elhanyagolt tű: fal, vagy rosszul méretezett épület. Valószínű, az átlagos nál jobban is tud örülni minden darab kőnek, amitől ez a város szebb, tisztább, jobb lesz, Pál! Géza Szabolcs vezér A megyeháza építésekor az 1892. február 8-án tartott építkezési uaíottsági ülésen Alpár Ignác építész egy indítványt terjeszt elő. Hivatkozik először is arra, hogy megtakarítások vannak, s — figyeljük az érvelést! — „így fényűzés! kiadások tétele is megengedendő, továbbá utal arra, „a törvénykezésnek, mint erkölcsi testületnek különben is kötelessége a képző művészeti érdekeket tehetsége szerint áldozatokkal is előmozdítani,” arra kéri a bizottságot „határozza el..., hogy a székházi épület homlokzatán lévő kis fülkékbe két darab szilárd kőanyagból készítendő, s művészi kivitelű szobor állíttassák, s ezek elkészítésével egyenként 1000 Ft munkadíj mellett valamelyik jónevű szobrászunk bízassák meg”. Alpár javaslatát el is fogadja a bizottság, ami az 1892-es alispáni jelentésben konkrétan így vetődik ki: „Elhatározta elvileg az építkezési bizottság, hogy a homlokzati előfalon lévő két fülkébe... Zabolch vezérnek, ki törvényhatóságunknak nevet adott és Szent Istvánnak, ki a vármegyei intézményt megteremtette, művészi kivitelű szobrait helyezteti el”. Az elvileg szó fontos, ugyanis a kivitelezést attól teszik függővé, hogy mit mu tat a számvetés. Március 3 ára ez meg is történik, ebbő’, látszik, hogy Alpár javaslati érdekelte a vármegyét, de is mét elodázzák gazdasági meg fontolások miatt. '„A szobrom felállítása iránt a művezeti által tett előterjesztés ezúttal is csak elvben fogadtatík el. s csak akkor hozatik végleges határozat, ha az építés későbbi folyamán biztos felesleg fog mutatkozni”. Eddig az iratok. A bizottság utolsó, 1893. február 21-i üléséig nem esik többé szó a szobrokról. Hajlandóak lennénk azt hinni, hogy nem is készültek el, ha nem lennének a helyükön a homlokzati fülkékben, melyet Alpár szívesen alkalmazott (megvan a Koronán is, ezekben urnák vannak, s üresen a IV. sz. iskola homlokzatán is). Hogy a szobrász nevét valamikor is megtudjuk, kevés a valószínűsége, ugyanis úgy a városháza, mint a megyeháza teljes építési anyagát a levéltárból kiggyűjtötték, s alig lehet valamit is találni. A szobrok azonban megvannak, s azok is tudnak valamit mondani. Ami biztos „a művészi kivitel” körül indokolt kérdőjelek merülnek fel. Ha Alpár valamelyik jónevű szobrászra gondolt a megbízással, akkor nehezen lehet elhinni, hogy neki, ki oly nagy tudású, sokat látott és csiszolt ízlésű egyéniség volt, valami köze legyen ezekhez a szobrokhoz Hasonlítsuk össze az álló szobrokat- Verán Józsefnek, az épületszobrásznak a dolgaival. Milyen finomak a lépcsőház tábláinál lévő oroszlánfejek, vagy mennyivel jobbak a bejárat melletti ablakok fölötti magyar vitézek arca. Alpár szerződése az épületátvétellel lejárt, a megyének most már saját magának kellett szobrász után néznie, s valahol a környéken keresett egy kőfaragót, egy mondjuk Tóth András szerű mestert. Sajátos eredetre mutat az az elkésett romantika is, mi árad a szobrokból: hősi pózok, kérlelhetetlenség egyrészt, jövőbe pillantás másrészt, tettrekészség és bölcsesség, zordság és büszkeség, s mindez meggyőződés nélkül. Végeredményben azonban nekünk így is értékesek, és ha ismerjük városunk másodig legrégibb szobrait, még becsesebbekké válnak. Koroknay Gyula Mórad ok ti ment um ok A Jászság féltve őrzi mind- acoknak az íróknak az emlékeit, akiket valamilyen kapcsolat fűzött az Alföldnek e jellegzetes tájegységéhez. Ezek közé tartozik Móra Ferenc is, akiről közismert tény, hogy családja a Jászságból származik, de olyan dokumentum még nem jelent meg,- amely tanúsítaná, hogy Móra maga is ;,második 'szülőföldjének” tekintette volna a Jászságot. Ezért értékesek azok a Mó- ra-dokumentumok, amelyeket a Jászberényi Lehel vezér Gimnázium kapott az iskola egyik volt növendékétől, dr. Katona Endre ügyvédtől. A két eredeti képeslapot Móra Ferenc 1931 december 16-án Balatonfüredről írta válaszul dr. Katona Endre leveleire. A jászsági lokálpatriótát az serkentette levélváltásra az íróval, hogy műveiben sokszor hangoztatta kiskun mivoltát Ez a két levéltőredék tartalmazza az író véleményét, miszerint maga is jászsági származásúnak vallotta magát, függetlenül attól, hogy műveiben erre nem tett utalást. A jászberényiek hiteles vallomásként őrzik Móra saját kezűleg írott lapjait. — Tulajdonképpen nem olyan nagy dolog az égésé, és mégis fáj — mormogta maga elé. Mert azért kimondhatatlanul rosszul esett, hogy ötvenévi munka után, amit. egyetlen gyárban töltött, nem jött el az igazgató. Járt volna neki, hogy eljöjjön és azt mondja: „Matula Mihály bácsi...” Vagy valami ilyesfélét. — Ejh! — legyintett. Mi a csodát kesereg annyit. Ne mérgelődjön, aki pihen. Egye a fene azt az igazgatói kézfogást. Inkább nézze a rügyekre váró fákat, a tavaszra vetkőeő folyót. A fia ugyanis kint van, korán kelt, hogy kihasználja a szabad szombatot. Azt mondta, hogy a szokott helyre megy horgászni, meg levegőzni, jót tesz a vegyigyár mérgeit ki- fujatni a tüdejéből, beleharapni a szabad levegőbe. Talán már fogott is valamit, akkor ha! lesz ebédre. Toporgott, nem bírt nyugodtan állni. Újra az jutott eszébe, hogy mit mondhatott volna az igacgató. Talán azt. hogy „Mihály bátyám...” — Szabad? — felnézett, magas nőt látott, és nem értett hirtelen semmit. A nő ingerülten mondta — le akarok szállni! Kiss Dénes: Milyen is volt az ég Elállta az utat az ajtónál. Teljesen elfeledkezett róla, hogy hol van. Talán még hangosan is beszélt? Töprengett és bocsánatkérően nézett ki az ablakon a magas nőre, mert az sem állta meg, hogy vissza ne nézzen és ne dobjon az üvegnek egy mérges fintort, A villamoson többen voltak, mint ahogy az elmúlt hetekben megszokta. Amióta nyugdíjas másképpen nézi a hétköznap délelőttöket. Az is szokatlan, hogy Matula Mihály hétköznap délelőtt eny- nyit ül a villamoson. Utoljára talán csak tizennégy éves korában villamosozott ennyit délelőtt. Akkoriban ritkán fizetett. A külvárosi fiúkkal de sokat potyáetak. Egyszer egy ellenőr kétszer is elkapta ugyanazon a napon. Ka pott két pofont. De hát nem volt más mód, ingyen kellett utazni, a pénz kenyérre is kevés volt. Vajon ma is po- tyáznalc a srácok? Nahát, miken jár az esze! Talán Jancsika, az unokája is megpróbálja, ha másért nem, hogy bátorságát bizonyítsa. Felderült az arca, amikor a kisfiúra gondolt. Délután találkoznak és akkor meghallgatja hogyan hegedül Valamikor még ő kezdte tanítani egy öreg jószágon, de most a kisfiú régen túl- tese rajta. Már nehéz kottákról játszik. Ö sose tudta megtanulni a kottát, nem volt ideje rá, de most az- unoka miatt, titokban nézegeti a vonalakon ülő jegyeket. Az egyszerűbbeket néha mintha értené is. Ha tizen négy éves korában nem kellett volna kifutónak menni a gyárba és előtte évekig a piacokon segíteni, talán több re jutott volna. De mindez már hol van! Mintha egyetlen suhanással futott volna el feje felett az idő. Amikor leszállt a villamosról, fölnézett az égre. Most is olyan, mint ötven éve volt? Nem tudta, akkoriban talán sose nézett így fel az égre. Legalábbis úgy rémlett most. Milyen is lehetett akkor ae ég? Vett egy újságot. Kinyitotta. Lám, a gyár hirdet, munkásokat keresnek. Vajon az ő helyére is kell ember? Valahol azt olvasta, hogy minden ember pótolható. Tényleg így lenne? Pótolható ő ts£ Nem. Megrázta a fejét Bizonyos volt abban, hog\ senki sem pótolható, ő sem De talán még az a díjbirkózó sem, akivel annyira összeba rátkozott a gyárban. Mikor is volt? Harminc éve? Pedif nem birta ott a sarokosztályon a munkát. Pokolnak hívták a többiek is azt az üzemet. Csak Matula bírta Az a marhaerős ember csak a tenyerére vette és egykén zel felemelte. Aztán kilépet egy hét múlva. Kiléptek, eltűntek sorban az emberek. Ö maradt, biztosabban állt. mint a gépek. Nem győzte le a gyár. És most mégis vesztes lett Megint eszébe jutott az igazgató. Hiába, itt volt, jött vele és sajgott a csalódás. A főosztályvezető jött el búcsúztatni. Aet mondta: „Az igazgató személyes küldötteként gratulálok Matula bácsi, az ötven évhez, a szorgos munkához és persze, jó pihenést kívánok” — és mosolygott. De ezt sem látta akkor igazinak. A borítékot átadta, kezet nyújtott. Tudta, hogy megkapja az egyhavi fieeté- sét. Ez járt. A szemüveges főosztályvezető aztán nézett jobbra, nézett és mosolygott balra. Látszott rajta, hogy nem tudja mit csináljon még, meddig illő maradnia. Még akarhatott valamit kérdezni, ayitogatta a száját, de Matu- !a Mihály nem hallotta a szavakat. Egyre an ajtót les- e. Várta, hogy az mégiscsak kinyílik és bejön a vezér. Szabadkozik és azt mondja... De amikor az ajtó nyílt, csak a főosztályvezető ment el. Nem is emlékszik az emberből semmire, csak a szájára. Mindig nyitogatta. Egy darabig még állt, füle késnült a szavakra: „Matula bátyám, az az ötven év, nem akármilyen teljesítmény volt! De nem ám! Ezekben a mai fiatalokban nem tudom, lesz-e ennyi erő és hűség...” Arra Terr.ehjnk (Váci Mihály temetésén) Voltál homokdombok szőke sörényű porlobogása. rozs elé térdeplő fűszál, pelyva-koporsóban mag-pólyás Krisztus, „„ pusztai kóróvacogás. .na.»?! ,qji:: neme .go,:, s. Szívén találtad a pillanatot s bennünk is felrobbant az idő; hullnak a gyász-ezüst repeszdarabjai, lobog a krampusz-nyelvű láng. — Temetünk. A gyökerektől szívós rögökön hamvad a fény. Zuhog a fekete zápor. — Űristen! farkasaid honnan Övöltenek!... Tél van ott, tél — Mihály; betakarított lelkek sivítenék a lerágott élet csutkaszárain.,. s valahol gyémánt-Nap világít; múlhatatlan kristály-virágzás csillagporoz halottaidban. Békési Gyula