Kelet-Magyarország, 1970. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-26 / 174. szám
Szabolcsország fővárosa: NYÍREGYHÁZA Ez a felvétel 1900-ban, vagy közvetlen akörül készülhetett a Kossuth térről. A teret piac uralta, a mai Kossuth-szobor helyén még templom volt. Ez a felvétel 1970-ben készült a nyíregyházi Kossuth térről. ' Szabolcs-Szatmár megye központja nagyon pégi település. Csak egy példa: itt már a honfoglalás korában is jelentős közösség lehetett, amit bizonyít, hogy azt követően körülbelül 100 év múlva I. István király ezt a települést tette a környék egyházi életének központjává „Ecclessia de Nyír”, vagy magyarul „Nyír- Egyháza” néven. Színes, izgalmas város. Mindig is az volt, és tökéletesen kifejezi a Haza e keleti sarka egészének minden jellegzetességét. A nagy fények és a nagy árnyak városa. A nagy ellentétek óriásokat szültek költőkben, írókban, forradalmárokban. A tinta fekete árnyék pedig mérhetetlen elmaradottságban tartotta az itt élő kétkezi népet és fénylő pompát biztosított a dzsentri világ gazdagainak. Nagy és nemes szándékok és az azokat örökké visszahúzó tunya erők. Van téli, nyári színháza, — a főváros örömmel venné — de nincs színtársulata. Van modern, szép lelátóval övezett versenyuszodája, amelyet Budapest szintén szívesen elfogadna, de nincs vize, hogy mindennap tisztán fogadhassa a nem létező úszóélet reménységét. Gyöngyszeme a tó, egy nagyszerű erdő övezetében, (olyan levegővel, ha lehunyod a szemed olvasó, magas hegy tetején képzelheted magad,) európai hírűvé lehetne, de még a várost sem vonzza igazán, kellő létesítmények hiányában. A lelke is különös ennek a szép, klasszikusan alföldi városnak. Az ellentmondások egyike, hogy könnyű szívvel engedi el legjobb fiait, s csak később, vagy későn búsul utánuk, viszónt nagy szívélyességgel fogadja az idegeneket. Barátságosan, de éles szemmel figyeli tevékenységüket, s ha úgy látja, hogy tudnak dolgozni a városért, a megyéért, szilárdan magába olvasztja őket. Néhány esztendő alatt szabolcsivá gyúrja őket, s hiába mennek el azután innen, bárhová kerülnek is, s távozzanak édes, vagy keserű szájízzel, mindegy, halálukig szabolcsiként lélegeznek. Ma már vérbeli város. Az ősbennszülött is elcsodálkozik, ha északról, vagy délről gyalog, vagy autón kívülről jön be a városba. Elcsodálkozik még ha csak egy éve is tette meg azt az utat, mert szinte óráról órára változik, fejlődik. Kívülről emelkedik a magasba a jövő Nyíregyházája és fokozatosan halad befelé. Talán 10—15 év múlva a most készült felvétel is elavul és az öregek számára borongós emlék lesz, mert itt is új lesz Nyíregyháza, modern belváros terveződik. Sötét Szabolcs, sötét fővárosa. Nem tesszük idézőjelbe a jelzőt, udvariasságból azok iránt, akik ma is ilyennek látják, vagy valamilyen okból azt mondják, hogy ilyen. Pedig már régen idézőjelbe öltözött a sötét szó. S hogy mi lesz 10—15 év múlva? Jósoljuk: hazánknak ez a szép szeglete egy új Kanada lesz, s fiait nemcsak a szívük fogja visszahozni, hanem személyes érdekük is. Meglátják, jó élet lesz itt Nyíregyházán, s egész Szabolcs-Szatmár megyében. O. N. “‘"'Második találkozás Az első találkozás a múlt nyáron zajlott le, igen így helyes: lezajlott. Nem sejtettem, hogy hacacáré, díszbankett közepébe csöppenek amikor megígértem Gordának, hogy elmegyek az iskolai találkozóra. Aztán meglepetéssel láttam, az ismert öreg arcok között egy ismeretlen fiatalt, kirítt pökendi elegán- ciájával. Arany nyakkendő- csatt büszkélkedett a mellén, gyémántgyűrű az ujján. Szuromi — annak idején a B-be járt, most nyugdíjas könyvelő — mutatta be, szokatlanul hetyke hangon, rendkívül büszkén: — A fiam. Tegnapelőtt jött New Yorkból. Megnézheted magadnak, olyan karriert csinált, hogy csuda... Homályosan emlékeztem az öreg régebbi panaszaira, az egyetlen fiú csak nehezen végezte el az iskoláit, valamilyen vállalatnál volt kistisztviselő, ott is belekeveredett mindenfélébe, aztán búcsú nélkül távozott. Az apja évekig nem említette, tavaly mutatta egyszer a fényképét, de akkor sem nagyon dicsekedett, most azonban diadallal hordta körül a fiát. — Hát igen, feltörtem, hűtőszekrény gyáram van New Yorkban, nem nagy üzem, 250-en dolgoznak... Van egy kis vityillóm Floridában, két autóm, az egyikkel jöttem át, tavalyi típusú Cadillac ócska gép, mihelyt hazaérkezem, becserélem... Ja, ja... nálunk ez így van. Villogtatta a fogát, rákiáltott az idős főpincérre — „helló, boy, mindent én fizetek” — a maradékot a második százasból odatolta borravalónak, az egész kerthelyiség minket figyelt, pontosabban őt, a „császárt”. Persze akkor is felénk fordult mindenki, amikor a vendéglő előtt álló hatalmas kocsiból előhozta a filmfelvevő gépét és nemcsak az asztaltársaságot. de az egész terasz közönségét filmre vette. Búcsúzáskor felajánlotta, hogy sétakocsizásra visz a városba, aztán hazafuvaroz. Én azonban elhárítottam, nem is tudom, miért. Az öreg Szuromi így búcsúzott: — Szívesen meghívnálak, gyere velünk, holnap—hol- naputánra, a Balatonra, de közben Pista mindenáron le akar ugomi Templomnyékre, tudod, a rokonokat meg akarja látogatni, egy kis ajándékot ad mindenkniek. Temérdek pénze van. Az is csoda, hogy ennyire feltört, de hogy eközben nem feledkezik meg az öreg apjáról, meg még a rokonairól sem... Tudod... nagy dolog ez. Bólogattam, hümmögtem, kezet szorítottam Szuromival és Mr. Szuromival, egy pillanatig utánapillantottam a ragyogó autónak, aztán hazamentem. Bevallom, a következő tíz hónapban teljesen elfeledkeztem az öreg Szuromiról, meg gazdag fiáról, a jégszekrénygyárosról. Kaptam ugyan egy-két telefont, szemrehányást restelltem a dolgot, de- hát mit csináljak. Az idén, hogy rövid látogatásra Bécsbe ugrottam, szokás szerint az egyik délelőtt beültem az Európa kávéházba, ez a külföldre szakadt hazánkfiainak gyülekezőhelye. Kíváncsi természet vagyok, soha nem mulasztom el, hacsak egy órára is, idelátogatni. Ezúttal nem találtam senki ismerőst a kávéházban, de az egyik szomszédos asztalnál magyarul beszéltek. Egy fiatalabb férfi ült háttal felém, az arcát nem láthattam és nagyon kapacitálta a másikat, az idősebbet: — Gyuszi, nem teheted ezt velem, egy ötvenest mégis csak ki tudsz guberálni... Tudod te nagyon jól, hogy mihelyt lehet, visszafizetem... A Smithék ígérték, a jövő héten lesz valami a számomra... A másik gúnyosan közbevágott: — Megint valami rokoni látogatás Magyarországon? — Ah, az most egy ideig nem megy... De valami nagy üzlet... Elmondom neked a tippet, társulj bele, aztán megfelezzük a hasznot... Nagyobb tétel bilincset keresnek, kézi bilincset... Itt Ausztriában, vagy egyáltalában Európában olcsón fel lehet vásárolni és szállítani Washingtonnak... — Hagyj békén ezzel a marhasággal... Ejnye, már tizenegy... Mennem kell... — Add azt az ötvenest, mi az neked? — Itt egy húszas, de most már... Pincér, fizetek... Az idősebbik ment, a fiatalabbik utána fordult és ekkor jöttem rá, hogy én ezt az embert ismerem. Hát persze, ő az ifjú dúsgazdag jégszekrénygyáros, a vagyon csúcsára tört autótulajdonos, Mr. Szuromi. Üdvözöltem. Meglepődve nézett rám, értetlenül. — Nem ismer meg, Mr. Szuromi ? Felkelt az asztalától, még mindig bizonytalanul nézett rám, én viszont bíztattam: — Foglaljon helyet, hogy van? Hogy mennek az üzletek. a hűtőszekrénygyártás...? Most már világosság gyűlt az agyában, elmosolyodott, legyintett: — Már emlékszem, persze, hogy emlékszem, maga is ott volt, amikor a faterral azt a nagy felhajtást csináltam. Mindenki bevette. Maga is, ugye... — Hát nem igaz? Becserélte a Cadillacot? — Már ne ugrasson engemet azzal a marhasággal! Úgy vettem észre, hogy maga dörzsöltebb fickó, mint azok a többiek... Templomnyéken majdnem díszpolgárrá választottak, mert ezer forintot ajándékoztam a szociális otthonnak... — Akkor maga mégis csak gazdag ember! — Mondtam már, hogy ne ugrasson... A kinti ügynökségtől kaptam a repülőjegyet, ide Bécsbe, itt adták a kocsit, az öltönyöket is ők rendelték, meg azt a tízezer forintot, amit elkölthettem Magyarországon. Éppen, hogy futotta ide-oda száguldoztam, mint Amerikából érkezett császár, aki elkábítja azokat a mandrókat! Megtörtént a tíznapos „gáztámadás”, amikor megint kijöttem, vége volt mindennek... Visszavették a kocsit, még látja, a gyűrűt is lehúzták, kétezer schillinget dobtak ide, eny- nyi strapáért... Mit csodálkozik? Mondja... maga visszamegy? — Hát persze, hogy viszszamegyek... — Persze... De nehogy ezt elmondja, bár ezek a csibészek megérdemelnék, hogy... felhasználják az embert, kifacsarják, aztán... A fene egye meg őket. 1 Mégis, nehogy elmondja, nehogy a szegény öregem... — Nem fogja megtudni.. 1 — Nem tudná kifizetni a kávémat, nagyon csóró vagyok. .. Tavaly Pesten én fizettem a maga cehjét...
