Kelet-Magyarország, 1970. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-07 / 132. szám

■- cnoa. KELET-MAGYARORSZÄÖ ~ VASÁRNAPI MELLÉKLET Í9?d. jüflí® % SIPKAY BARNA: AZ ÜVEGEN ÁT A főorvos létette feketés- csészéjét az íróasztal sarkára, az enyhén klorszagú betegtálcára és ki­nézett az ablakon. Megcsörrent a telefon. A felesége jelentkezett. Színte­len, de érdekes tónusú hang­ja volt, csak hangsúlyos sza­vakat mondott. „Meggondol­tam. Laci, nem megyünk es­te. Amíg nem rhegoiznató a kocsid, nem ülök bele. Tele­fonálj a szerviznek.” A főorvos ingerülten a má­sik fülére helyezte a kagy­lót. — Édes szivem, mindössze a gyújtás akadozik néha. Ez nem olyan hiba, hogy... — izgatta az esti előadás a vá­rosban. Pikáns szépségű, or­szágos nevű kis színésznő lé­pett fel a vígjátékban. A telefon szótagolta: „Cse­réld ki a kocsid. Kunfaíviné mondta,! hogy egyedül az Opel Record megbízható. Kétszázezerre garancia.” — Mi? — a főorvos kiabál­ni kezdett, de lehalkította hangját. Itt nem szokás kia­bálni. — Kunfaíviné csak tudja, ugye? A Volga már nem is kocsi! Negyvenezer kildméter van benne, éde­sem. gondold meg! Nem, Kunfaíviné nem a pénz miatt dühöngött. Hanem, mert cirkusz. Eladni... venni... piszkos üzleti dolgok. Mária nővér kopogott A Csészéért jött. — Jó volt, főorvos úr? — kérdezte a beavatottak bizal­maskodó kedvességével. — Én úgy érzem, kicsit gyengé­re sikerült, nem? — Zacc az volt benne — mondta epésen a férfi. — Lesz szíves megmondani a kollégáknak, hogy a csikket ne dobják a folyosón a tartó mellé! Ez nem kocsma! — Extern, főorvos úr. ~~ A nővér krétafehér, kövérkés arcán egy rezzenés sem lát­szott. Kitűnő személyzetet nevelt maga mellé. — Még egy dolog: itt volt ismét az az asszony. Rebákné. — Az istenit... — a főorvos a hamuzóba helyezte a ciga­rettáját, csak azután csapott az asztalra: — Megmondtam, hogy itt semmi keresnivalója! — Elküldtem, főorvos úr. Azt mondta, hogy ezt volt az utolsó alkalom. Nem tudom, hogyan értette. — Nem? Majd én meg­mondom. Úgy, hogy feljelen­tett már a járásnak, a me­gyének, a minisztériumnak, most újra feljelent a köztár­sasági elnöknek! Hát jelent­sen! Vagyok még én is vala­ki ebben az országban. — Azt is mondta, hogy eb­ben az ügyben vannak kint a... Nem tudta befejezni. Ko­pogtak. A szabadot nem várva, töpörtyű emberke lé­pett a szobába, akkora hang­gal, mintha erősítő szólna a torka helyett. Összevissza töredezett arcából ömlött az elégedett derű: — Szervusz, kedves öcsém! A főorvos azonnal tudta, hogy az ügyről lesz szó, s ezért meglepetése hasonlóan derűs volt: — Szervusz, kedves Géza bácsi! Isten hozott! Úgy állt fel, úgy tárta a karját, mint aki rég nem lá­tott rokonának kínálja ezzel egész birtokát. A töpörtyű ember az egész­ségügyi osztály vezetője volt; tótumfaktum bizonyos ügyek­ben. Ö volt, aki annak idején a főorvost kiemelte az isme­retlen alorvosok sorából, aki közbenjárt a laboratórium póthitelből történt berendezé­sében, aki elsimította az első hónapok kellemetlensé­gét a községi tanács elnöké­vel, amikor annak felesége azt hitté a kórházról, hogy az csupán körzeti orvosi rendelő, ahol porokat kaphat migrénes fejfájására. Az egészségügyi osztályve­zető szokása szerint azonnal az ügy közepébe vágott. — A fene a dolgodat, öcsém. Miért nem tudod már elintézni ezt az... ezt az ügyét. Ezt a Rébákné ügyét. Most á minisztériumtól kap­tam vissza a papírt, amit az az asszony írt. — A feljelentést — bólin­tott készségesen a főorvos, — A fenét — legyintett a mogyoró ember. — Nem felje­lentés az, csak panasz. Egy asszófiy, aki úgy érzi, igaza van. Miért nem alkalmazod a lányát? Hát nem fér meg itt, a hetven nem tudóin hány nő között? A főorvos feketéi kért, az­tán nagyon határozottan ki­jelentette, hogy semmiképp nem alkalmazza ázt a lányt. — Eioszor is: mert nincs kellő ímeiiigenciaja a mun- kaKorenez. íviasouszor: meri erre nem tettéin Ígéretet, csupán aaromhavi piooaido- re ytíuidri lei. tíduuiauszui': ezen uian? Hogy neoaiuit. tűnek-ianak feljelent? Hat hogy legyen itt temnleiye az eitioerneit, ueza pacsi; Nem tetiem en eleget az emoeri- segneK, hogy megköveteljem a usziétete«? neoakiie eiua- lolja boldog-boldogtalannak, hogy micsoua urak vannak a koiiiazoan, neiuaijak a nép vagyonát, de a szegény nép gyereket semniioe nezik! rtogy azén felesegem egy... bo­csáss meg, nem monuuni ki. Honnan veszi a jogot? Vég­eredményben Kebakiié még­iscsak egy egyszerű asszony, en pedig evuzeaekig tanul­tam, s evek óta emuerek sza­zainak adom vissza az ele­tet! Nem akarok en ezzel di­csekedni, ue Géza pacsi, mégiscsak erek tatait aiiy; nyit, néni toppéi, mini ez a no? — Öcsém, micsoda beszédek ezek, is.1 mondta, nogy nem érsz annyit? iuuuet is, ue Le müveit ember vagy. Kell az neked, összeakaszkodni egy műveletien, egyszerűen csak Szerencseden asszony­nyal? Mibe kerülne az neked, hogy alkalmazd a lányát? — Semmibe. De nékem is van gerincem. — urdügoe. Persze, hogy van. Dé kell az nekem, hogy a minisztériumból ilyen pa­pírokat küldözgessenek a nya­kamra?! Az istenedet, intézd el magad vegre a dolgaidat! Kis csend tett. A fekete megjött, Mária nővér mar tuata, kinek hány cukor keli. — Szóval, öcsém. Most ezt valahogy nyetbe kell ütni — lekergette a nyakat kenyel- metienüi az osztályvezető. — Tudod jól, hogy én megvede­lek benneteket, amikor csak lehet. Mert az én elvem az, hogy első a gyógyítás színvo­nala, ahhoz pedig nyugodt idegzetű orvosok kellenek. Meg azt se mondhatjátok, hogy nem szeretlek bennete­ket. Téged en magam... szó­val mindezt tudod. De nem esik le az aranygyűrű az uj- jadról, ha ezt a lányt felve­szed. A főorvos gondosan le­fújta az asztalról az egészségügyi osztály- vezető cigaréttájáhak leper­gett hamuját. A naptár lapjá­ra fújta, onnan a tartóba. — Nem tudom, miért ra­gaszkodik annyira, hogy a lánya egészségügyi alkalma­zott legyen. Mehetne a téesz- be, mint az anyja. — Azt én sem tudom. Szó­val? — Csak parancsra teszem — zárkózott el a főorvos. — Add írásba ezt nekem, Géza bácsi. — Értem. Hát mégsem egy­szerű a dolog. — Hirtelen felállt. — Gyere. — Hova? — Megyünk az asszonyhoz. Megkérdezzük tőle, miért ra­gaszkodik ahhoz, hogy a lá­nya a kórházban dolgozzon. Rebákné a kapu üvegét csöszkölte papírral, nem kel­lett messze menni érte. A főorvos azt várta, hogy talán negédes lesz az asszony az osztályvezetővel, vagy tiszte­letlen vele. De az asszony nyugodt, és kimért volt. Idom tálán a kék munkanad­rágban, de tartózkodást pa­rancsolt komolysága. A tö­pörtyű ember kedélyesen be­szélgetett, „lelkem”, „derék asszonyság”, „kutyateremtette, fékomadta” ...az asszony csak bólintott es röviden válaszolt. — Az ördögbe — vesztette el a türelmét az osztályveze­tő, — Maga volna az a Re­bákné, akiről azt tartják, be­szédes asszony? — Nagyszájú t- az asszony megigazította kendőjét, szo­rosra kötötte, mintegy jelezve ezzel is, hogy nem enged ko­molyságából. — Mondja csak ki nyugodtan, doktor úr. Igen, nagy szám van, meg­mondom a magamét, nincs miért félnem. Megmondtam valamikor is. — Mikor? — Még a másik világban. Akkor se hallgattam el, ha igazságtalanságot láttam. Megmondtam én a legszű­kebb időben is, amikor mások szűköltek, én nem ijedtem meg egykönnyen. — Látva, hogy az osztályvezető, kíván­csian figyel, folytatta. — Ak­kor nem volt itt kórház, csak egy orvos. Egy zsidó orvos, nagyon jó orvos, nagyon jő ember. Úgy hívtuk mi, a szegények orvosa. A mi or­vosunk volt, doktor úr! Az? Ha bennünket vizsgált, nem­hogy pénzt kert volna, de orvosságot is adott. tudta, hogy nem váltjuk ki a pati­kából, nincs miből kiváltani. Mikor aztán jött a sárgacsil­lag, elvitték. Úgy sírtunk utá­na. mint egy gyerek. Mondtam a népeknek, mert összejöttünk az utca végén: Na, asszonyok, most már meghalunk ha be­tegek leszünk, nincs többet a szegények orvosa, nincs töb­bet nekünk orvos, patika! Hát hagyjuk ezt?! Addig be­széltem, míg összekaptuk magunkat asszonyok vagy ötvenen, bementünk a járás­hoz, Mondtam a szolgabíró­nak, én vittem a szót, — eb­be mi nem egyezkedünk! Ne­künk engedjék vissza a sze­gények orvosát! A szolgabíró meg már nem is tudom mit felelt, de ázt tudom, hogy megkaptam a nyakkendőjét, összefogtam a torkán és rábo­rítottam az asztalt! Úgy ke­restek aztán a csendőrök, ne­kem bujkálni kellett. Hát az orvos volt, igen! Nem úgy, mint ezek az urak a kórház­ban, akik csak úgy kilökik a lányomat az utcára, mert parasztlány, nem jó az urak­nak! — Értem — mondta az osztályvezető. — De látja; nem urak ezek se. Itt a fő­orvos apja maga is téesztag, kerékgyártó mesterember. Azt árulja el már, kedves, miért akarja, hogy a lányát csak kórházba, sehová máshová. Mert el tudták volna helyezni a papírok bizonyítják. — Azért, doktor űr, — mondta halkabban az asz- szony —, mert az én kislá­nyomnak annyit meséltem a mi jó orvosunkról, isten nyu­gosztalja, sose jött vissza szegény, hogy az én gyerme­kem mindétig orvos akart lenni. De nem tudott. — Miért nem tudott? — Mert az uram meghalt, négy gyerek maradt rám. Hát a két nagyobb, a két fiam ta­nult, rájuk áldoztam. Ennek a kislány gyermekemnek is dolgozni kellett, hogy létesül­jünk. De mióta megvan a kórház, mindig azzal biztat­tam, hogy ebben fogsz majd dolgozni, gyermekem, ne félj, anyád elintézi, jut itt egy szegénynek még hely. Fehér köpeny lesz rajtad, orvos, vagy ápolónő, mindegy az, fiam, mindenik gyógyít. — Áz asz- szony arca eltorzult a fájdal­mas dühtől. — Az én gyer­mekem öngyilkos akart len­ni, amikor a főorvos úr fel­mondott neki! — Na, jól van, Rebákné — simogatta meg az asszony karját az osztályvezető. — El­intézzük, csak nyugodjon meg. Igaza van, van ott még heiy a maga gyermeke szá­mára. Visszafelé hallgattak. A lépcsőházban szólalt meg elő­ször az osztályvezető. — Nehéz éjszakátok volt? — Átlagos — mondta ugyanolyan közönnyel a főor­vos. — Bár volt egy érdekes eset: mellkasbontás, szívmasz- százs az utolsó percben. Ezen­kívül egy császár és egy vak­bél. Semmi különös. — Te? — Most csak a vakbelet Csináltam. A főorvos szobájában leül­tek. — Egy feketét? —■ kérdezte az osztályvezetőt a házigazda. — Nem. Egy is sok. Te öcsém, hát ezek szerint akkor mikortól alkalmazod azt a kis­lányt? Csend lett Sikeres bemutatkozás Tánczenei stúdió Nyíregyházán . főorvos idegesen kí­/^ nalta a cigarettát, tü­zet adott. A ha­mutartót egész közel tol­ta az osztályvezető kezéhez. Őszinte lehetek, Géza bá­tyám? Ha írásba adod, hogy a lányt alkalmaznom kell, akkor természetesen alkalma­zom. De'megbocsáss, én csak akkor alkalmazom! Erek annyit, mint ez az asszony, a szájával! Mert levágott neked egy szocialista dumát... — Szocialista dumát? — a mogyoró ember szeme kike­rekedett. — Te szocialista du­mának nevezed, hogy ötven asszonnyal ki akartak kövé- telni egy embert a halálból? Egy orvost, egy kollégát! Akit aztán meggyilkoltak! Ne­ked ez csak duma? A főorvos haragos komoly­sággal szigorúan nézté az asz­talt. — Géza bácsi, természete­sen az szép dolog... de... — És a kislány. Hetven nő dolgozik itt. Talán egy se akar annyira egészségügyi dolgozó lenni, mint az a lány. Ez is semmi? — És az semmi, hogy ezen az osztályon az éjszaka egy megállt szívet indítottak újra dobogni? Az én osztályomon! Az apró ember is az asztalt nezte. Sokáig. — Szóval, csak akkor al­kalmazod. ha ezt írásban köz­löm. vagyis utasítalak? — Csak akkor. — Megkapod — állt fe! az osztályvezető. Gyűrött, ol­csó szövetű nadrágja bokán felül csúszott, kilátszott régi,, magas szárú cipője, a gondat­lan fűzés, a madzag a padló­ra lógott. — Géza bácsi — a főorvos meghökkenve lepett eléje. — Meg kell értenéd. hogy., most persze haragszol— — Nem haragszom. — Bocsáss meg, de ez rosz- szul esik nekem! — a főorvos most először elvesztette türel­mét. — Kijátszol engem egy ilyen nyavalyás senki... egy... akiből száz és százezer van! Engem, aki... hát ennyit érek én? Akkor éli lemondok! Lemondok! Elmegyek Innen. —■ A lemondásodat nem fo­gadom el — mondta az ajtó kilincsét fogva az osztályveze­tő. — Példás rend van itt, nálad Szükség van rád. Is­merem a szakértékedet. Azt hiszem, pénz dolgában sem állsz rosszul. Igen, öcsém, mint szakembr, kiváló ember vagy. Kiváló. De mint ember: strici. Strici. Az ajtó halkan becsukó­dott. A főorvos meredten állt. Nem tudta, meddig. A telefon csengése riasztotta fel. A porta jelentkezett: Sürgős eset. A Zetor az árokba csúszott, a vezetőt belső sérülésekkel szál­lították be. A főorvos döb­bent fásultsággal fogta a kagylót, nem igen értette, mit mind a porta. Végül kérte, hogy közöljék ezt a helyette­sével. Strici. Strici Itt állt a sző. mint egy kés, előtte az asztalon. Met­szett. Csend volt a szobában. A kristályos üvegű ablakon át a falu háztetőit látta. Strici. Egyszerre, öt év után, ezt mondták neki. öt év után. Hát milyen volt ez az öt év? Úristen, milyen volt. SÓSTÓN. A KRUDY-SZAL- LÓ NAGYTERMÉBEN lel­kes zenebarátok — zenera­jongók előtt sikeresen mutat­kozott be az OSZK megyei tánczenei stúdiója. Meglehet sokak előtt ismeretlen ez a maghatározás még itt Sza- bolcs-Szatmárban. és Nyír­egyházán, de reméljük, hogy mielőbb közismertté válik. Igényli ezt áz egyre ' fejlődő megyeszékhely, két fiatal vá­rosunk zenekultúrája,, á fia­talság, a tánczenét kedvelő és szórakozni vágyó embe­rek, Ha lassan is, de igé­nyeljük a tánczenében is a fejlődést, s ezért figyeltük és „füleltük”, vajon hogyan fej­lődtek e stúdió növendékei, fiatal zongoristák, dobosok, gitárosok, fúvósok és az éne­kesek. Túlzás lenne azt állítani, hogy e fiatalok már kiforrott muzsikusok, de azt minden­képpen meg kell állapítani, hogy jó úton haladnak. s akad néhány tehetség, akikre érdemes felfigyelni. Először is a lelkes, zenebarátról, e fiatalok istápolójáról Takács Jánosról, az OSZK megyei vezetőjéről kell szólni. Fel­áldozta szabad i#ejét is. so­kat tett azért, hogy e stúdió működjön. S, hogy fővárosi szintet is képviselnek, ab­ban nagy része van a kül­földön is jól ismert, közked­velt Marssó Jánosnak, a stú­dió zongoratanszak vezetőjé­nek, Vajda Györgynek, aki­nek az irányításával a gitá­rosok fejlődtek sokat, Újvári Józsefnek, aki a dobosokat tanítja, s Zongor Istvánnak, a szaxofonosok és a többi fúvósok „mesterének.” AZT HISZEM SZÜKSÉG­TELEN SZÓLNI arról, hogy vajon fóntós-é egy ilyen vá­rosban -a ■ tánczenei kultúra istápoláSa. Annyit talán itiégls el kell mondani, hogy igenis szükséges. hiszen mind több szórakozóhely nyílik a jövőben, s egyáltalán nem mindegy, kik, milyen zenét szolgáltatnak. Hogyan formálják, alakítják, befolyá­solják a fiatalok a szórakozni vágyó közönség ízlését. Erre több gondot szükséges for­dítani azoknak az illetékes A következő hetekben meg­élénkülnek a művelődésügy nemzetközi kapcsolatai. A tanév befejeztével számos kül­földi nyelvtanfolyam kezdő­dik. Szám szerint a legtöbb pedagógus. Illetve diák a Szovjetunióban vesz részt tanfolyamokon. Csupán júni­usban 50 pedagógus, 200 kö­zépiskolai tanuló utazik ki orosz nyelvtudásának tökéle­tesítésére. Magyarországi szlovák pe­dagógusok 25 főnyi csoportja utazik Nyitrára a hónap vé­tanácsj szerveknek, osztá­lyoknak is, akiknek elsődle­ges feladatuk ezzel foglalkoz­ni. Helyes lett volna éppen ezért, ha a városi és a me­gyei tanács vb művelődési osztálya is képviselteti itt magát. Ezek a fiatalok lel­kesek, tehetségesek, s ha így fejlődnek, miharabb — egy része már most is — enge­déllyel rendelkeznek és sze­retnének elhelyezkedni. Eh­hez hozzá kell segíteni őket. De nem csupán ezért lett volna érdemes ott lenniük. Azért is, hogy meghallgas­sák azokat a fiatalokat, akik e könnyűműfaj.jal valóban komolyan, hozzáértő tanárok segítségével és támogatásá­val készülnek fel, sokan élet­pályának választva a généi működést. HOSSZÚ LENNE SZÜLNI MINDENKIRŐL, néhányat azonban mégis ki kell emel­ni. Kiemelkedett a mezőny­ből a Pukoli-házaspár —> zongora, dob — kulturált muzsikálásukkal megnyer­ték a zenerajongók és bará­tok tetszését. Anduska Lász- lóné énekét bármely hangu­latos szórakozóhelyen el le­het képzelni, s különösen sanzonstílusú hangtónusa, előadásmódja érdemel emlí­tést. Szép jövő várna mint táncdalénekesre is Rozsnyal György kállósemjéni pedagó­gusra. Szép, tiszta hangja, előadóstílusa máris felhívta magára a figyelmet. Tehet­séges gitáros az alig 17 éves Botos Tibor. Ezt lehet mon­dani Anduska Lászlóról éa Rácz Dezsőről a dobosokról, valamint a fiatal zongoris­tákról. Nem a zeneszámok értéke­lése volt a cél most. Elsősor­ban az, hogy felhívjuk a fi­gyelmet rájuk, hogy felkelt­sük az érdeklődést. Nyíregy­házán ma már ilyen is van. Törődjenek vele, segítsék a működésüket, s mint e kis „konéerten” is elhangzott, nem lehetetlen, hogy egy jazzpódium is kinője ma­gát. Ez ma már városi igény. Farkas Kálmán gén. ugyanakkor szlovákiai magyar _ pedagógusok hasonló létszámú csoportja érkezik hazankba kéthetes továbbkép­ző tanfolyamra. Jugoszláviával is kialakult a kölcsönös pedagógus to­vábbképzési kapcsolat, s en­nek keretében 80 magyar sza­kos tanár jön hazánkba a nyá­ri nyelvtanfolyamokra; ma­gyarországi szlovén pedagó­gusok 15 tagú csoportja pe­dig kéthetes továbbképzésre a szlovéniai Mariborba utazik. Nyelvtanfolyamok külföldön ! Árvízi krónika Nem sokat aludtunk. A gé­pek, szám szerint mintegy negyven, egész éjjel dübörög­tek. Hordták a homokot, az anyagot, szállították a távo­labbra kirendelt embereket, vagy hozták vissza a kime­rülteket, akik sáros és lucs­kos ruháikat ledobálva, pár óra múlva, szó nélkül gyüle­keztek újra a kijelölt helye­ken. Pedig csak hangszórón adták az utasításokat. — A Somfalvi-brigád Itt gyülekezik, a Házi Pali csapa­ta amott! — olvasta, ismétel­te egy elcsukló női hang. Aztán közlemény követke­zett — A községi tanács felszó­lítja a lakosságót stb... De a szokásos közjáték, áz ordító zene, vagy éppen a magyar nóta, most elmarad. Csak kattan a mikrofon és vége. Az emberek pedig mennek. Lehajtott fejjel, zúgolódás nélkül, nem kérdezve, hogy meddig lesznek oda... Az emeletes iskola előtt, közvetlenül a bejárat mellett, karba tett kézzel, hátát a be­tonágnak vetve, szemre húzott kalapú, idősebb bácsi ácsor­góit. Gumicsizmája csupa fe­kete sán, kötője görcsre köt­ve, mintha az akadályozta volna valamiben és csak néz­té, bámulta a földet. A ko­vászként megkelt talajt, me­lyet az éjjel hullott csapadék még jobban fellazított. — Merről jött bátyám —* szólítottam meg, — A Láprul... — Tegnap, vagy azelőtt? — kíváncsiskodtam. — Nem, Ma hajnalba, — Nem akartam én tudja eljönni — fordult, felém a kö­vetkező pillanatban — és lát­tam rajta, hogy jólesik neki a szó, a részvevő tekintet. — Azt mondtam — emelte fel kissé rekedtes hangját — hogy hagyjanak engem béké­ben. Ha elviszi a kis szegény­ségemet a víz, vihet már en­gem is. Mit fogok érni nélkü­le. Ügyis lett. Maradtam. És tegnap hajnalig ültem a ház­tetőn. Hallgattam, hogy mer­re zübörög a víz, melyik irányba csillannak a hullá­mok, mert láthatja rájtam, hogy\ nem az első árvizet érem már és ismerem a vizek járását. Közben ősz hajú, idősebb asszony lépett be Szeme al­ia karikás, arcán régi és új

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents