Kelet-Magyarország, 1970. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-07 / 132. szám
Vasárnapi melléklet A siker élménye Nem pedagógusnapra szántam ezt az frást, erre Boroska Miklós matematikatanár a tanúm. A tér sarkán találkoztunk, majd a kézilabdapályán, s a matematikáról, az oktatásról-nevelésről, a nevelői munka alanyáról beszélgettünk: a gyerekről, a kisdiákról. S közben természetesen a pedagógusról. Aki tanít, nevel, akin nagyon sok múlik. Szinte minden. Hogy is mondta Boroska tanár úr? „A gyerek nem születik se jónak, se rossznak. A gyerek olyan lesz, amilyenné mi neveljük...” így igaz. Még akkor is, ha a mi szócskában nemcsak a tanító-nevelő van benne, hanem a szülő, a környezet, a társadalom is természetesen. Érdekesek voltak az említett beszélgetéseink, s egy délután megkerestem ezt a fiatal tanárt az iskolában. Későn mentem, s már nem bíztam abban, hogy még ott találom. De a pedellus azt mondta, hogy a tanár úr mindig ott van. Egészen sötétedésig. A tanár úrnak ugyanis ez az élete. Az iskola, a gyerekek, a szaktárgya. « Éppen korrepetált, de feladatot hagyott ott a tanítványoknak és bementünk a szertárból egy tanterembe. Megkérdeztem tőle — jobb kérdés híján — hogy mumus-e ma is a matematika? Nekem ugyanis az volt mindig. A válasz egyszerűnek tűnt: a jellege igen, de fel lehet és fel is kell oldani. Lehet hatásosan és ugyanakkor könnyebben is oktatni. „Manapság divatosak a kísérletek — a matematika tanításában is. De megítélésem szerint minden új csak akkor válik be, ha felelősséget érzünk érte.’’ Azzal folytatja a gondolatsort, hogy Makarenko mondta: „Követelek tőled, mert becsüllek, követelek tőled, mert szeretlek.” A ma követelménye természetesen magasabb, mint az évtizedekkel, akár évekkel ezelőtti volt. Csakhogy vannak a birtokunkban új, nagyszerű, helyesebben korszerű módszerek is. Vannak tapasztalataink, lehetőségeink oldott, őszinte légkört teremteni az iskolai tanteremben, az órán. S a félelmetes tantárgyat is meg lehet tanulni. Ettől már csak egy lépés ahhoz, hogy ezt a tárgyat meg is szeresse a kisdiák. „Nagyon gyakran van alkalmunk szembenézni önmagunkkal, a jó, vagy rossz módszereinkkel, a kudarcokkal, az eredményekkel. Minden nap és minden órában...” — ezt mondja a tanár. Ha hagyjuk, hogy a gyerek merjen gondolkodni, merjen rosszat is mondani, már félig sikerült. Az a gyerek, aki hozzászólt, ugyanakkor gondolkodott, s ez a tanítás, a nevelés lényege, ez az alfája és ómegája. Gondolkodtatni, erre nevelni. Ha látják a tanulók, hogy a tanár is nagyon akarja, hogy ők tudjanak, arra nekik feltétlenül, előbb, vagy utóbb reagálniuk kell. Ha az órának van atmoszférája, az a gyereket nem fárasztja. Ha fáradtak, egy-két játékoselemmel lehet és kell pihentetni — ez hangulatot teremt. A mai gyereket jobban kell engedni, hogy önmagát adja. Hogy legyen köze ahhoz, amit végre akarunk hajtatni vele. önálló gondolkodást, véleményalkotást így, s csakis így várhatunk tőle. Márpedig manapság sokat kell várni a gyerektől. Az a számtan — de nemcsak a számtan — amit az általános iskola tanít, az pontosan annyi, amit minden állampolgárnak tudnia kell. A különbség abban van, hogy ki, milyen mélységben tudja. A felelősség abban nagyobb a matematikánál, hogy itt szilárd alap kell. „Ha valóban jól csináljuk, a középiskola, de az egyetem sem okozhat majd problémát. Ha az alsó tagozatban jó az indítás, ha a két tagozat nem válik külön, ha nincs tanítósdi és tanárosdi az iskolában, az eredmény máris közelebb kerül.” Minden tanuló nem lehet ötös — mondja beszélgető partnerem. S hozzáteszi, hogy nem szabad kettesre, hármasra, vagy éppen ötösre predesztinálni senkit. Egyetlen gyereket sem szabad úgy nézni, hogy ez a tanuló kettes. Holnap már hármas, azután négyes, majd ötös lehet — nem kis rész múlik az iskolán, a tanáron, a nevelőn, az emberen. Minden gyerekből ki lehet hozni képességei maximumát. „Én a tanulót nem megbuktatni akarom, hanem megtanítani, felébreszteni benne az energiát, az igényt. Az osztályozás nem cél, legfeljebb követkeumény.” De nem is módszertani fejtegetés miatt beszélgettünk, hanem azért, mi foglalkoztat ma egy pedagógust? A válasz, hogy nagyon sok minden. A gyerek, a szülő — akivel szinkronban kell lennie a tanárnak feltétlenül —, az iskola levegője, a munka, a továbbképzés. Megkérdeztem: és a fizetés? Őszintének tartom a véleményt: az is, de az a legkevésbé. „Futballnyelven válaszolok: aki nem rúgja be a tizenegyest ötszáz forintért, az ezerért sem fogja, mert nem akarja, vagy nem tudja. Én háromezerért sem tudnék többet, vagy jobban dolgozni, mint kettőért...” Mi okoz örömöt egy pedagógusnak? Sorolja, hogy az, ha a kis fizetésű munkás gyereke megbukott félévben, s foglalkozott vele és most négyesre áll. Hogy a gyerek az üdülőből lapot küldött. Hogy az egyetemista volt tanítvány felkeresi — tíz év után. Hogy az étteremben helyet ad volt tanárának az esztergályos, akihez akkoriban pedig nagyon szigorú volt. „Aprók az örömök, de tényleg örömök...” S ami a más elismerést illeti? Az értékelés nem mindig objektív, hiszen emberek döntenek. Sok helyen az arcot, s nem a szándékot, vagy az eredményt jutalmazzák, így nehezebb, de nyugodtan a tükörbe lehet nézni. „Mindennapra jut két-három apró öröm, s ez már kielégít. Például, hogy a hatodikosaim azzal jöttek be, hogy az országos matematikai döntő feladatait, amit nyolcadikosoknak adtak, ők is meg tudták csinálni..." Autó, ház? Ott lakik a főiskola egy szobájában, s gyalog jár. örül a példatárnak, amit szerkesztett, s annak, hogy azt már jó néhány falusi gyerek kezében látta, örül annak, hogy az osztályai átlaga jók — bár a fizetése ellenkező esetben is annyi lenne. A sikerélményről beszél, * gyerekekéről, s a sajátjáról. A vitákról, az örömújjongá- sokról — a matematika órákon. Elkeseredni lehet? Igen, de csak pillanatokig. A mércét az élet rakja diák és tanár elé is — mindig magasabbra. Hogy is mondta a nagy pedagógus, Makarenko? „Egy nevelő lehet akármilyen, de közömbös soha." Kopka János VAROS PEREMEN Ezúttal Budapestről hozott képet fotorfporíerünk, ■ Janiméi József. A fotó a IX. kerületben, vagy népszerűbben a Franzstatban, vagy még népszerűbben a Ferencvárosban készült. Egy ultramodern 8—12 emeletes bérházakból épült városnegyednek a peremét láthatjuk. Harmincezer budapesti, köztük sok Sza- bolcs-Szatmárból felkerült dolgozó lakik itt. Nem találós kérdésnek szánjuk megérdeklődni, hogy vajon hol épült ez az új városrész? Akik ismerik, tudják, de akik nem ismerik, azok talán most fognak meglepődni: ez a gyönyörű, pompás üzletek* kel bélelt városnegyed az egykori Mária Valéria telep. A barakkváros utóda. Európai hírű nyomortanya volt itt. A horthysta rendszer mesterségének címereként. A legkegyetlenebb körülmények között élő proletárok, düledező viskók sorai helyén nyújtóznak most a nagyablakos bérházak a magasba. Sokan itt laknak a régiek közül, vagy azok fiai, unokái. Mai neve: József Attila lakótelep, (o) ISKOLA Ez még a népszámlálás idején történt. — Iskolai végzettsége? — kérdezte a számlálóbiztos) — Hat elemi — felelte az asszony. Már be is írta, és tette volna fel a következő kérdést, amikor: — Három elemi — szólt közbe a férje. Mint aki egy nyelvbotlást igazít ki. — Hat elemi — mondta újra az asszony, kicsit megemelt hangon. — Hogyan, kérem? Nem értem — mondta a biztos. Nagyon elfáradt már, és alig várta, hogy végemen. — A feleségemnek három elemi az iskolai végzettsége — mondta most a számlálóbiztosnak. Az először az egyikre, azután a másikra pillantott, majd tétován kijavította a hatost hármasra. S visszagörnyedve az ívre, valamivel kevésbé gépiesen tette fel a még hátralevő kérdéseket. Majd szedte a papírjait, elköszönt, elment. — Mit szóltál bele, amikor engem kérdezett? — mondta ekkor az asszony. — Miért kisebbítesz te engem? — Én nem kisebbítlek téged — felelte a férfi. — Csak, ugye, te három elemit végeztél. Ez az igazság. — A te igazságaid — mondja az asszony. — Megírták az újságban is, hogy nem kérnek papírt Azt árják be, amit mond az ember. Ha hatot, akkor hatot. A falon a felnőtt gyerekek fényképei mellé az unokáké kerül. A házban már csak ők ketten maradtak. Két egymáshoz kopott, öreg alkatrésze a társadalom gépezetének. — Ilyen voltál mindig. Irigy. És különbén is... a gyerekeket ki kérdezte ki? Ki tanult velük? Talán te? Mindig rám hagytad őket. — Miket össze nem beszélsz? Ki kíváncsi a te műveltségedre? De még az iskolai végzettségedre is? — felelte a férfi nyugodtan, és elkezdett almát hámozni. Saját termés, a fa is a maga ültetése. — Azt hiszed, az állam azt akarja tudni, hogy te hány betűt tudsz az ábécéből? Ugyan... Nekik csak az kell, hogy mennyi olyan ember van az országban, aki hat elemit végzett, és mennyi olyan, aki hármat. Érted ? Statisztika ez, és nem káderezés. — Akkor is, te ezt nem érted. Amikor én kisiskolás voltam, milyen iskola volt minálunk? Milyen? Csak egyetlen terem. Oda járt mind a hat osztály. Egy tanító elé. Mind a hat. A férfi harapja, morzsolja az almát. — Csakhogy te három évig jártál oda. Az asszony szeme sarkán ban könnyek. Ügy mondjaj — Igen. De én mindig figyeltem. Odafigyeltem arra is, amit a tanító úr a hat»» dikosoknak tanított. Lázár István
