Kelet-Magyarország, 1970. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-28 / 150. szám

Szemtől szembe

A minap tanúja voltam egy kellemes légkörben kialakult, de egyáltalán nem könnyű beszélgetésnek. Különben is az olyan beszélgetés, amelyen emberségesen, de megfelelő szigorral-mértéktartással elemzik az embert, tanácsokat adnak, s vagy elfogadja, megszívleli, vagy nem — nehéz. Egyik megyei vezető ült asztal mellé, hogy szót váltson gondokról, problémákról. Szóba került itt magatartásbeli erény és fogyatékosság, a közömbösség, s ketten — a megyei vezető és beosztottja — próbálták keresni okait, a munka fogyatékosságait.

E légkörben, s az eszmecserét hallgatva jöttem rá, hogy én egy „káderezésnek” vagyok a tanúja. Káderezés. Rossz szájízt, s kellemetlen értelmi-érzelmi nyomokat hagyott e fogalom a múltból, s mondhatom még a halvány árnyékát sem éreztem — de azt hiszem, a beosztott sem — hogy erről van szó. Valójában nem is erről beszélgetett vezető és beosztottja, hanem közös gondjaikról. Emberségesen. Nem csupán egyszerű beszélgetés volt. Sokkal több. Ha úgy tetszik, felelősségteljes beszélgetés, segítőszándékú tanácsadás egy időseob, tapasztaltabb vezető részéről egy fiatalabbnak, a beosztottnak, aki érezhette, tudatában lehetett és volt is annak, hogy itt most őt nem le akarják győzni, nem azért ültek le vele, hogy „megmossák” a fejét, ráolvassák „bűneit”, hibáit, hanem azért, mert e vezetőnek az a szándéka, hogy előbbre segítse a fejlődés útján fiatal, jól képzett, energiával teli beosztottját.

Semmi feszélyezettség nem volt e beszélgetésben, de hivatást érző, a munkáért lelkesedni tudó feszültség igen. Szenvedélyesség csendült ki a beosztott hangjából, amikor szóvá tette őszintén, hogy „miért vagyunk mi még mindig egyes beosztott vezetőkkel szemben amerikai nagybácsik?” ö úgy érezte, hogy az a másik, akiről szót ejtett, nem dolgozik szívvel- lélekkel az ügyért. Kíváncsi voltam, mit válaszol erre a megyei vezető. Először úgy tűnt, mintha megkerülte volna a választ, később aztán rátért, hogy a szóba került vezető már 15 esztendeje van a mozgalomban, sokat tett, elfáradt, s mi történjék? Eldobják? Helyes lenne ez? Mindezt szinte magának mondta a megyei vezető, de gondolom, értett belőle a beosztott is. Különösen altkor, amikor neki „szegezte” a kérdést a közömbösséggel kapcsolatban, amelyet őnála tapasztal. Pedig ő fiatal, több energia, tudás rejlik benne, s mégis. De mindezt nem sértően, bántón említette. Láttam, fájt ez a megjegyzés, de úgy, hogy nem okozott gyötrő fájdalmat. És ebben rejlik az emberek közötti érintkezés lényege. Tanulni lehet az emberekkel való helyes bánásmódot, de olyan társadalmi légkör kialakítása szükséges hozzá, melyet a párt alakított ki, s ez életjogot nyer a mindennapok gyakorlatában.

E beszélgetésnek az őszinte, nyílt légköre volt a megkapó. És az a felelősségérzet, ahogyan e találkozóra felkészült a megyei vezető. A „káderezett” minden kimondott és elhallgatott gondját-baját, fájdalmát, lakásproblémáját ismerte. Végigkíséri egész fejlődését, tudta, hogy kissé visszahúzódik, nem kér annyit a látszólagosan talán kevesebb eredménnyel kecsegtető munkájához, mint egy másik osztályvezető. Tudta, hogyan készült az illető beosztott pályamunkája, milyen nehéz viszonyok között végezte a technikumot, mindenről tudott, ami ezzel az emberrel kapcsolatos, s elősegítheti, akadályozhatja további előrehaladását.

Itt minden kiejtett szónak súlya volt. Ügy éreztem, nyomokat hagyott, s haszonnal fog járni. E vezető említette: a vezetés alfája és ómegája az emberekkel való helyes bánásmód. Minden emberhez megvan a hozzá vezető út, a megértés kulcsa, csak meg kell találni. Egyiknél hosszabb, a másiknál rövidebb időt vesz igénybe. Csak türelemre van szükség. De aki vezető, annak ilyen tulajdonsággal is rendelkeznie kell. Ez igény is, követelmény is.

Nehéz lenne e beszélgetés minden momentumát

visszaadni, de egyetlenegy módszert hadd említsek meg: a vezető gondos, alapcrs felkészülését. Ez a módszer kifejezésre juttatja a tartalmat is: ez a vezető szereti az embereket, beosztottjait. Érzi és tudja, ő a felelős érte. Minden szavát meggondolja, tudja, mit, miért mond, akkor is, ha az erény, akkor is, ha

Nem azzal kezdte, hogy mi a hibája, hanem mi az érték, s ezt próbálta csiszolni, segítséget adni hozzá, hogyan fokozhatja ezt. s miként hasznosíthatja a mozgalom és a saját hasznára. így faragta le a hibákat, s ezzel szárnyakat adott, hogy törjön magasabb célok felé.

Újra meggyőződtem arról, hogy az emberekkel, a beosztottakkal való rendszeres, emberséges, igazságos beszélgetés nem egy téma a sok közül, hanem a legfontosabb. Emberek ezrei álltak őrt a gátakon, emberek állnak őrt az építés, a „teremtés’ frontján, az ember a pótolhatatlan kincs.

Az emberre vigyázni kelL

Farkas Kálmán

Hammel József felvétel*

NYÍRBÁTOR, TANÄCSHÄZA.

Lehet-e gond egy millió^

mos, sőt multimilliomos _tsz számára 1500 forint előteremtése? Bármilyen nehezen is képzelhető el, a válasz: igen. Konkrét példa van rá, s a gond sem légből kapott: M. Jánosnak, a tsz KISZ- titkárának bicskája ennek az összegnek az előteremtésébe tört bele.

„Tavaly télen kezdődött; akkor tárgyalta először a szövetkezet vezetősége a tagság elöregedésének kérdését, s kereste a lehetőséget a fiatalításra. Mindenről szó esett, a legvadabb ötletek hangzottak el, csak éppen egyedül az nem jutott senkinek eszébe, hogy több szórakozási lehetőséggel, színesebb életformával próbáljuk meg visszacsábítani, vagy itt tartani fiataljainkat. Én vetettem föl: áldozzanak erre egy, a tSE számára korántsem túlzottan nagy összeget — csinálunk KISZ-klubot, jáPénz nélküli klub

téktermet, szakkönyvtarat, veszünk sp ortf elszereléseket; egyáltalán olyasmikre költjük el azt a pénzt, ami majd a korábbinál több vonzerőt jelent. Ha hallottad volna, hogy lehurrogtak: „így is nagyön el vagytok kényeztetve. ..”. „A mi időnkben kenyér se jutott minden napra, nemhogy a játék lett volna a gondunk!” Az elnök azonban nem buta ember, látott fantáziát az elképzelésben. Felajánlotta — a kért összeg felét. Kicsit alkudtunk, én engedtem, ő rátett, úgy hogy végül is megállapodtunk. Majdnem mindent sikerült megcsinálnunk, amit terveztünk. A baj ott kezdődött, hogy nem elég beruházni, a fenntartás is pénzt igényel. Szerveztem társadalmi munkát, a tagoktól gyűjtöttünk, gyakran saját pénKemet vetettem be — végül azonban kiderült, hogy ez így nem elég. Több pénzre, a vezetőség támogatására van szükség. Sorozatban visszautasítottak. A végén már ott tartottunk, hogy ha eltört egy biliárddákó, nem tudtunk újat venni helyette, hogy ha új háló kellett a pingpongasztalra, kisorsoltuk, hogy ki vegye meg. Egyszer aztán belefáradtunk. Hiába ígértünk fűt-fát, hogy jobban dolgozunk, felajánlásokat tettünk, külön pénzt kerestünk a tsz-nek, s csak abból kértünk egy részt visz- sza — nem fogadták el. „Egyszer már adtunk, a többi a ti gondotok...” Azóta fél év telt el. Leromlott a klub, egyre kevesebben jártak, szombat—vasárnap Ismét megindult a vándorlás a város felé. A vezetőség látta, kapkodni kezdett, de pénzt

változatlanul nem adott Konkrét számokat tudnék mondani, mennyibe kerül egy-egy jól bevált, ügyes munkaerő pótlása, mennyi nyereségkiesést okoz a legnagyobb dologidőben az emberek kiválása. Statisztikát készítettem erről, abszolút pontos számadatokkal. Bemutattam, kinevettek... Egyszerűen az a furcsa szemlélet uralkodott el — hogy csak arra lehet költeni, ami azonnal megtérül. Szép-szép a nyereségérdekeltség szerintem is. Ahhoz azonban, semmiképp sem lehet elegendő, hogy az orránál ne lásson tovább az ember, s ne jöjjön rá, hogy a pénz mellett, különösen a fiataloknak más is kell. Én már nem győzöm tovább a hadakozást... Nem irigylem utódomat, aki állítólag egy városi srác lesi Idecsöppen majd, s azt hiszi, hogy azokhoz a milliókhoz neki és a szervezetnek is van valami köze..

<k. M

<