Kelet-Magyarország, 1970. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-15 / 63. szám
Vasárnapi melléklet Jobban élni Társaságban mondta valaki, nagy kedve volna megvásárolni Sóstó közelében egy kis „hétvégis” telket, sokba sem kerülne s néhány év alatt fel is-fiuzna rá egy nyári lakul szolgáló víkendházat. Olcsón kapna bontási anyagot is. Testvére, sógora szakemberek, segítenének, é azért se kellene ezreseket áldozni. Mi hát az akadály? — kérdezték többen. — A munkatársak — válaszolta mindenki csodálkozására. — Egyszeriben megszaporodnának az irigy elm, a hátam mögött suttognának: „Figyeled, de jól megy neki.” ö ezt nem akarja, inkább felhagy az egésszel, pedig nem lenne rossz öreg napjaira, még kertészkedhetne is benne. Mondhatják erre sokan: „lejárt lemez”, jobb abbahagyni, ma már nem divatos az ilyeneket firtatni. Alig pár éve ugyan még utánanéztek annak, aki „cés” kocsit vezetett — „Kíváncsi volnék, miből telt rá neki!” — de ma már annyi az autó, hogy feltételezni is lehetetlen: tulajdonosaik mind valamilyen törvénytelen úton, jogtalanul szerzett pénz révén jutottak ahhoz. Nem is hallani már az egykor jól ismert kérdést: miből? Aki tíz-húsz éve becsülettel dolgozik, tehetségét és szorgalmát elismerteti, annak nálunk része lehet — és van is — a megérdemelt javakból. Es egyre többen vannak, akik ilyenek. Az ember, a családok javát, kényelmét szolgáló személyi tulajdon gyarapodása természetes egy olyan társadalomban, ahol néhány száz milliomos bankár, tőkés, vagy földesúr helyett a munkát végzők osztoznak közvetlenül és közvetve a megtermelt javakon. Akkor mire való hát az említett aggodalom? S egyáltalán: van-e ilyen jelenség nálunk még most is, a jelszabadulás után negyedszázaddal? Hiba volna azt állítani, hogy nincs. Való igaz, hogy jócskán találni még törtetőket, anyagiasakat, sőt csalókat, sikkasztókat is, akik kényelmesebb életüket nem egyedül a munkával, hanem ügyeskedéssel és mások rovására akarják elérni. Akadnak olyanok is, akik megszállottként „fogukhoz vernek” minden forintot, — „ragasztanak”, rögeszméjük a gyűjtés, a gazdagodás, ezért lemondanak színházról, külföldi útról, szebb ruháról — még a gazdagabb étkezésről is — mert az sokba kerül. Megint mások csak azért gyarapítják vagyonukat, hogy „többnek lássanak, mint mások... Az ilyenek okkal váltják ki maguk iránt mások megvetését. Ám most nem róluk van szó, hanem azokról, akik hosszú, fáradságos munkával, vagy éppen rendkívüli képességükkel jutnak jelentősebb anyagiakhoz, amivel könnyíteni akarják életüket, kényelmesebben berendezni napjaikat. Ha az ilyenek iránt nyilvánul meg az irigység, annak már érdemes utánanézni: kik és miért rosszallják embertásuk jobbuio sorsát? Az az egyik fő gond, hogy ma még nem különül el elesen, ki, hogyan jut kedvezőbb anyagiak közé. A pénzre nincs ráírva, honnan és miért származik. Az is igaz, hotgy a családok java részének még nem a vikend- ház, a barokk bútor vagy a kocsi a legnagyobb gondja, hanem a bőségesebb táplálkozás, a jobb ruházat, a mosógép, a televízió, a gyermekek taníttatása. Mégis: gyarapodnak a takarékbetétek, — Szabolcsban is felül van már ez a milliárdon — társadalmi méretekben jobban öltözködünk, szórakozunk, rendezzük be lakásunkat, — egyszóval: többet adunk magunkra. Kik és miért szólják meg hát azokat, akik az évek során, apránként félrerakott pénzükből nagyobb beruházásra szánják magukat? Ismerek olyan családot, ahol mindenki dolgozik, havonta nyolcezret is hazavisznek — és még sem jutnak ötről a hatra, szétfoiyik a pénz a kezükből, de irigykednek másokra, akik kevesebből is nyugodtabban, megalapozottabban élnek, és csinosítják otthonukat, anyagilag segítik szüleiket, vagy gyereküknek befizetnek szövetkezeti lakásra. Pedig semmi okuk az említetteknek az irigykedésre, ők úgy élnek, ahogyan szeretnek élni: nagy névnapok, drága külföldi italokkal; a legújabb divat szerint öltöznek, nem sajnálják rá a pénzt, hétköznap is többször vendéglői vacsorák, zeneszó mellett Nekik így jó, és ezt valahogy nem szokás másoknak irigyelni, — még inkább „megszólni”. Ök viszont gyanúsan méregetik azt, aki nem szereti az ilyen, zajos életet, s mert kevesebbet költ, félre is tud tenni a tisztességgel megkeresett jövedelméből. De nemcsak méregetik, hanem sietnek hangulatot is kelteni a nem aszkéta módon, de csendesebben — és fegyelmezettebben — élők körül. Ügy tűnik, az ő életeszményük tabu, a másoké — szerintük — egyenesen „káros” jelenség. Különösen időszerű erről is beszélni napjainkban, amikor egyre inkább realitássá válik a végzett munka arányában történő, differenciált anyagi elismerés. Igaz, magában rejti ez az érdemtelen és erkölcstelen díjazás ' tehetőségét is — amivel, tagadhatatlan, élnek is több helyütt —, de társadalmi mértékben mégiscsak az igazsághoz legközelebb vivő, érdem szerinti elv érvényesül. Ez viszont azt is magával hozza, hogy a szorgalmasabbak, a tehetségesebbek többet is keresnek, következésképpen: többre is jut nekik. Ezt „káros” jelenségnek minősíteni — több, mint puszta irigység, ez ellen már meg kell védeni a tisztességes emberek nyugalmát. Űj társadalmunkban — a jól ismert gondok és nehézségek ellenére is — mindenki előtt adva van a munka, ezáltal az egyéni boldogulás lehetősége is. Az pedig, hogy mind szebb, kényelmesebb lakások épülnek, hogy szenvedéllyé váük a világ iárás, vagy hogy a szebb ruha, a jobb étkezés, a szórakozás mellett jut a takarékba, nagyobb beruházásra, nagyon is természetes, erkölcsös egy olyan társadalmi rendszerben, ahol minden a dolgozó emberért történik. Angyal Sándor A BALKANYI GYERMEKOTTHONBAN, (Hammcí József felvéteW Kollégák és kartársak A tréfa, miszerint a sírásó kollégának titulálta az orvost, régi, s blőd, de szikrányit fölvillant a valóságból. Azt, hogy a múlt mélyébe tűnt, címekkel, rangokkal, megszólításokkal terhes, foglalkozásokat élesen elhatároló, embereket elválasztó munkatársi kapcsolatok helyébe valami új került A megszólítás — s az annak formáiról időnként íöltámadó vita — csak felszíni jelzője mélyebb, tehát tartalmi változásoknak. A formánál, ebben az esetben is, fontosabb lett a tartalom. Az, hogy a munkahelyen — az úgynevezett kiscsoportokban — miként alakul emberek viszonya egymáshoz, megtalálják-e a közös hangot, az együtt dolgozáshoz nélkülözhetetlen harmóniát. A munkahely: életünk egyik fele. Munkatársaink — bármennyit tréfálkoztak is ezen — egy nagyobb család tagjai, tehát hozzátartozóink, hiszen mi magunk is e családhoz kötődünk. Ahogy a kisébb, úgy a nagyobb családban is minden tagnak vannak jogai és kötelezettségei. Egymás tisztelete, a másik meghallgatása, a kölcsönös segítség, az emberi méltóság sértetlensége : nélkülözhetetlen ahhoz, hogy nagyobb súrlódás nélkül élhessünk otthon s munkahelyen egyaránt A fogalmakkal, melyeket fentebb elsoroltunk, nincs is baj, tisztában vagyunk velük. Csak éppen betartásuk megy nehezen... Napjainkban szép számmal találunk közösségeket, melyek meglelték a tartalomban, formában új munkatársi kapcsolatok kialakításának útját. Szocialista brigádok, egy-egy műhely, osztály dolgozói jöttek rá arra, hogy első és legfontosabb feltétel ehhez a kölcsönös tiszteleten alapuló egyenrangúság. Valóban, egyetlen embercsoport sem lehet meg nélküle. Ám éppen az adja meg az újdonságát, hogy nem kritikátlan, mindent tudomásul vevő ez a tisztelet, hanem a közösen elfogadott mérce határozza meg, irányítja az egymás iránti magatartást. Ezekben a közössegekben nem az álszent udvariaskodás, a semmitmondó készségeskedés teremti meg a látszatra jó légkört, hanem a nyíltság, az egymás iránti őszinteség. Jó ilyen közösségben dolgozni? Nagyon jó! Ahogy a fordítottja, a békétlenség, az intrikysság, a nyerseség pokollá teheti a napi nyolc órát. Mert mi tagadás, sok munkahelyen utóbbiak jellemzik a légkört. Az irigykedés, az egymás háta mögötti sugdolódás. a sértődések és sértegetések, az értetlenség, a másik iránti közömbösség még sok helyen megtalálható, ha persze különböző mértékben is. Rossz légkörben nem lehet ,jó munkát végezni, az egészséges szellemű munkahely viszont szárnyakat adhat az ott dolgozónak. Kollégánk, kartársunk, elvtársunk számára mi olyan fontosak vagyunk, mint ő nekünk. A nyíltságért nyíltsággal fizet, a segítségért segítséggel. Igaz, akadnak kivételek, mert gyenge jellemű, csak magukkal törődő emberek is vannak, de nem kétséges, hogy a többség úgy v&selkedik, ahogy azt másoknál, maga iránt tapasztalja. Ez döntő. Mint minden társas kapcsolat, a munkatársi viszony is kölcsönhatások sorozatából áll, ahol a szavaknak, a cselekedeteknek másokba gyakorolt hatásával is számolni kell. Ezért szükséges, hogy a felszínnél jobban, alaposabban megismerjük egymást, tudjuk, mit várhatunk a másiktól, s ő mire számít tőlünk. A puszipajtáskodás, a büfében a kávé melletti fecsegés, a semmire nem kötelező álszent együttérzés jóval kevesebbet ér, mint egyetlen őszinte, megértő mondat, mint a gyorsan kézbe adott szerszám, a megmutatott munkafogás. Minél kevesebb formalitást, minél több kölcsönös megbecsülésből fakadó tettet — így fogalmazhatjuk meg azt a módot, amellyel minden közösség sorait, belső, egymás közötti kapcsolatait alakíthatja. A „kartárs, elvtárs” féle megszólítási zavar, mélyebben rejlő zavarok kifejezője. Attól, hogy emberek egy helyen dolgoznak, egymás számára még idegenek maradhatnak. Ha akarják, s ha tesznek is érte, ha fölismerik közös érdekeiket, akkor akár kollégának, akár elvtársnak szólítják egymást, jó munkatársak^ sőt, esetleg barátok is lesa^
