Kelet-Magyarország, 1970. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-15 / 63. szám
». <4<M KELET MAGYARCWZ AO VACÍPMM»’ MET-LEKtET fSW märcfus IB. Egy művész két arca Pál Gyula nyíregyházi festőművészről hétköznapi epizódokban Egy festőművészt hajlamosak vagyunk elképzelni állandó gyötrődésben önmagával és ecsetjével, alkotási extázisbán, nyakig festékesen, s örökösen műterme meleg zugában, ahonnan csak akkor jön elő, ha újabb élményekre van szüksége. A valóság persze egészen más, sokkal prózaibb, s ezért emberibb, reálisabb. Pál Gyula nyíregyházi festőművész, Árpád utca 33 sz. alatti kéiszooas szov’eútczeu lakása alig különbözik a többi hasonló családi otthontól. Különbözik persze, mert rengeteg festmény, ceruzarajz, vázlat, egy több mint húszéves művészi munkásságból sarjadt alkotások sora jelzi, hogy itt művészember lakik. Műtermet azonban hiába keresnénk, nincs. Az egyik szoba, a világosabb helyettesíti az alkotóműhelyt, természetesen, amikor elül a város zaja és a családja is nyugovóra tér. Mert az alkotáshoz csend, nyugalom kell. Pál Gyula alapos művész, élmények, az alkotáshoz nélkülözhetetlen belső tűz nélkül nem születnek képei. De abban is elüt az illúzió és a valóság, hogy a művész nem mozdul ki a családi fészekből. az alkotóműhelyből. Bizony ki kell mozdulnia, mert ő is, akárcsak a többi megyénkben élő képzőművész ^kettős” életet él. A tanítóképző intézet tanára, a leendő tanítók képzőművészeti kultúrájának csiszolója, egyben nevelőjük is. Mint mondta, semmi hátrányát nem érzi, hogy művészi hivatása a pedagógiai munkásságával együtt él, mert a kettő kölcsönösen serkenti, segíti egymást. A tanítóképző intézet sem zárt világ, bőven nyílik alkalom a művészi énnek is élményeket gyűjteni, találkozások, emberi sorsok, alkatok lényegét megragadni, vázlatban megörökíteni, hogy később a nyugalmas órákban a színek, formák, ritmusok nyelvén a művész egyéniségén átszűrődve tükröződjék a mindennapok valóságának egy-egy darabja Izgalommal magyarázta a művész; legutóbb egy szatmári község zárszámadásán vett részt az intézet képviseletében. Nyári munkák idején ugyanis a tanítójelöltek gyakori vendégek voltak a községben. Vázlatfüzetébe skiccek, mozzanatok, emberi arcok kerültek. Nem jött haza üres kézzel. De nemcsak mint művész érzékelte a megváltozott falusi életet, mint a közélet iránt érdeklődő ember is, s mint egykori falusi parasztfiü, aki egészen közelről élte át a kétkezi dolgozók hétköznapjait— ö maga is a kapa, a kasza mellől indult el a felszabadulás utáni években, egy ideig kerékgyártó volt, dolgozott Pesten a Weisz-Manfried- gyárban is, mint segédmunkás. Nem a kívülálló szemével figyeli a dolgozó emberek sorsának alakulását. A „földi” jogán örült a szatmári zárszámadáson a napi százforintos keresetnek, a parasztházak portáján álló személygépkocsiknak... Egyesek a parasztok festőjenek nevezik, mások a munkában megkérgesedett parasztasszonyok balladás hangvételű, eredeti formákkal, színvilággal megjelenített és szimbolikus látásmóddal megformált alakok egyik legkiemelkedőbb művészének tartják. Találkozások, a közönséggel egyre gyakrabban sorra kerülő beszélgetések alkalmával néha megkérdezik tőle, miért használja olyan szeretettel a sötétebb tónusokat, amikor a paraszti világot ábrázolja. Felületes szemlélő es aki kevésbé ismeri ábrázolásának belső indítékait, a szögletes formákat is értetlenül szemléli. Pál Gyula képeit azonban nem lehet a pillanatnyi impresszió hangulatával érzékelni, mérni. Képeinek alaposabb, elmélyültebb — gondolkodó tanulmányozása vezeti el a nézőt ahhoz a ponthoz, amikor felfedezi a tónusok gazdagságát esetlen képen is. a szögletes fonnák zenei, ritmikai Pál Gyula festőművész műtermében. (Hammel József felvétele) hangulatát, kifejező eszközeiben nagyon is célszerű, nem pedig formai bravúrból megalkotott kompozícióját. Művészetét ó sem simáu. konfliktusok nélkül alakította kJ. Sőt — amint mondja — nagyon is olyan típus, akinek semmi sem sikerül a szerencse révén, mindenért keményen meg kell dolgoznia. A felszabadulás utáni nyírségi szabad festőiskola, majd a Képzőművészeti Főiskola után hosszú és gyötrelmes útkeresés, kísérletezés előzte meg a hatvanas évek elején kibontakozó egyéni alkotói stílus megtalálását. Azóta minden évben szinte a szélrózsa minden irányában „keringenek” a képei. Már csak ezért sem húzódhat be a művészet elefántcsonttornyába, mert állandóan kiállításokra „csomagol”, katalógusokat, meghívókat, pályázatokat vesz kézhez, tárlatainak megnyitóin vesz részt. Üzemi munkásokkal, tsz-parásztokkal, diákokkal ül le kerekasztal- beszélgetésre. Egy kicsit állandóan úton és készenlétben. „Évenként tizenöt-tizenhat kiállításon veszek részt” — jegyezte meg látogatásomkor. Komolyabban a hatvanas évek elején, és közepén kezdte megismerni a művészvilág és a közönség. Nagy visszhangot és elismerést váltott ki a fővárosban, a Fényes Adolf - teremben rendezett önálló tárlata, amelyről a személyes élmények mellett egy vaskos vendégkönyv és sereg méltató kritika is tanúskodik. Minden országos tárlaton ott vannak a munkái, a Botpalád! házak című festményével a Műcsarnokban találkozhatott a fővárosi közönség két évvel ezelőtt. Három nivódíja, Kop- lár Miklós emlékérme, megyei és országos pályázatok értékes díjai jelzik művészi munkásságának állomásait. Ö az egyetlen képzőművész a megyénkben, aki nem csak a Képzőművészeti Alap tagja, hanem a Képzőművészek Szövetségének is, amely legutóbb szovjetunióbeli művészi tapasztalatcsere úttal is jutalmazta a vidéken élő művész tehetségét, munkásságát. Halom meghívó fekszik az asztalán, az idén az alföldi, a balatoni, a SZOT, a Nemzeti Galéria, a debreceni nyári, a megyei őszi, az országos fel- szabadulási. a megyei felszabadulási, a miskolci, a Mező- gazdasági Múzeum, a tokaji és ki tudná felsorolni hány tárlaton, pályázaton vesz részt. Mindez nagy energiát követel, hisz a pályázatokon, tárlatokon a legújabb festményeivel akar részt venni. Az idő sürgeti, hogy a vázlatok alakuljanak át minél előbb festménnyé, még tartalmasabb, még jobb alkotásokká, mint az eddigiek. Mert a művészi többre törekvés szándéka nélkül nem érdemes ecsetet fogni — vallja. Emöeri arcokat, jellemeket szeret festeni, akikkel gyakran találkozik szülőfalujában Kállósemjénben, emlékeit idézi fel egy falusi szilke, korsó, vagy éppen a citera hangja. Anna néni — egyik kedvenc portréja, egy ramocsaházi parasztasszoayt örökít meg, aki a falu legszebb lánya volt, s a fekete himlő elcsúfította szép arcát. De a szeme megmaradt szépnek, kifejezőnek ötvenéves korában is. A művész egy találkozás során meglátta Anna néniben a parasztasszony ös-eredeti báját és megfestette. Anna néni már meghalt, nem él az egyik korai vázlatának markáns vonásokkal készült portré alakja sem, egy szegényházi öregember. Mégis élnek a festményeken, megismeri őket az ország, sőt egy kicsit a külföld is. Pál Gyula munkái is ott voltak a szovjetunióbeli kárpátontúli tárlaton, s ott lesznek a mostani felszabadulási képzőművészeti seregszemlén Ungváron. Hogy bírja ezt az iramot, hogyan jut ideje a magánéletre — beteg édesanyjával is törődni, a két gyerek nevelésének gondjaiban osztozni feleségével? Ez egy kicsit Pál Gyula titka. Nem csak erre futja idejéből, erejéből. Társadalmi elfoglaltságai is vannak: a Hazafias Népfront megyei bizottságának tagja, a művészeti és honismereti társadalmi bizottság egyik vezetője is. Most egy igen figyelemreméltó kezdeményezés elindítása fűződik a szabolcsi művész közéleti tevékenységéhez; az ország összes gyermekvárosait el akarják látni festményekkel, olyan országos mozgalom segítségével, mint „a televíziót az iskoláknak”. Arról már csak zárójelben szól, hogy az ecset mellett a tollat sem veti meg, pedagógia szakmai folyóiratokban, kiadványokban ír a rajztanítás módszertanáról, mondja el tapasztalatait a képzőművészeti ízlésfejlesztésről, a még kiaknázatlan lehetőségekről. Egy pedagógus és eev művész sajátos portréja Pál Gyuláé, — emberi tónusában pedig az a legszimpatikusabb, hogy egy pillanatig sem feledkezik el arról, honnan indult, kik közül való. Ecsetjét a gép, a kapa mellett görnyedő munkás érzései, gondolatai, megnyilatkozásai vezetik a végtelen vásznon, amely betölti és örömteljessé teszi mindennapjait. Páll Géza Száz faiu — száz könyvtár írta: Kiss Jenő, az Országos Népművelési Tanács titkára A FELSZABADULÁSI ÉVFORDULÓ gazdag kulturális programjából, a bemutatók, fesztiválok, pályázatok és vetélkedők sorából kiemelkedik az egész országot átfogó Száz falu száz könyvtár mozgalom Az Országos Népművelési Tanács 1969. augusztus 20-án hirdette meg és három hónap alatt 261 község jelentette részvételi szándékát a megyei népművelési tanácsoknak. Az ONT február 23-i döntése a jelentkezések elbírálásáról, Illetve a központi támogatás felosztásáról nem az akció lezárását jelenti, de alkalom az eddigi eredmények összegezésére és a további tennivalók számbavételére. A mozgalom a falvak lakossága, a társadalmi, állami és gazdasági szervek erejét ösz- szefogva, a kis települések művelődési lehetőségeinek javításával, 100 faluban új könyvtár létesítésével kívánta méltóan és maradandó módon ünnepelni a 25 éves évfordulót. Az összefogás — és ez az egyik legfőbb eredménye ■— a mozgalom minden szakaszában érvényesült. A központi támogatási alapot a társadalmi és tömegszervezetek, a minisztériumok és országos főhatóságok adták össze, közöttük olyan szervek (pl. a SZOT, a fővárosi tanács), amelyeknek „saját” kulturális feladataik is sok gondot adnak. Jelentkezett a Déryné Színház, hogy az avatási ünnepségen előadást ad a működési területén létesülő intézményeknek. A Képzőművészek Szövetségének tagjai pedig műalkotásokat ajánlanak fel az új klubkönyvtáraknak. A falvakban a termelőszövetkezetek és a tanácsok, a fogyasztási, a kisipari szövetkezetek és a vállalatok, a KISZ és a népfront, a lakosság minden rétegének összefogása tette lehetővé, hogy 150.5 millió forintot fordítsanak a tervezett intézmények létesítésére, A JELENTKEZETT KÖZSÉGEK több mint a felében eddig nem volt művelődési intézmény, illetve a meglévő nem volt alkalmas a feladatok ellátására. A mozgalom tehat a kulturális „fehér foltok” felszámolását is segíti, éppen ott, ahol a legtöbb a gond és legnehezebb az előrelépés: a művelődési szempontból hátrányos helyzetben lévő megyékben és az apró falvakban. Több mint 50 községben eddig más célt szolgáló helyiséget, épületet (pl. az összevonások folytán megszűnt tanácsházat, feleslegessé vált szolgálati lakásokat, körzetesítés .révén megszűnt iskolákat) alakítanak át könyvtárra, klubkönyvtárrá. Közel 80 község tervezi az eddig korszerűtlen (csupán nagyteremből álló, a célnak meg nem felelő) művelődési intézmény felújítását, jelentős korszerűsítését. Majdnem 100 a teljesen új, most létesülő klubkönyvtár, illetve könyvtár; sok közülük a leendő nagyobb művelődési intézmény első ütemeként épül Az ONT a központi alapot 100 község intézménye között osztotta fel: berendezésre, felszerelésre, az induló könyvállomány biztosítására. Ezek 40—200 ezer forintot kapnak berendezésre és Í0—70 ezret könyvbeszerzésre; a lakosság számától, az intézmény nagyságától, a helyi erőforrások mértékétől függően. Ez az ösz- szee biztosítja, hoev a felszabadulási elmékkönyvtárak külsőségükben, működési feltételeikben is méltóan képviseljék az évforduló jelentőségét, például szolgáljanak a hasonló intézményeknek. Ezért nem lehetett az összeget valamennyi jelentkező között egyenlő arányban elosztani, ahogy azt több megyében is javasolták. A MEGYÉK SEM EGYENLŐ ARÁNYBAN RÉSZESÜLTEK támogatásban. Nehéz is lett volna a 100 „támogatott” intézményt a szokásos szempontok (a megye lélekszáma, települések száma stb.) figyelembevételével igazságosan 19 felé osztani. Méltányos, ha a központi támogatás azokat segíti, akik a legnagyobb helyi erőt mozgatták meg. Hogy egy-egy megye három vagy éppen 8 intézménynek kapott; berendezést, abban elsősorban ez, valamint a hátrányos helyzetben lévő és apró falvas megyék támogatósának — a' félhívás céljából következő — szándéka fejeződik ki. A jelentkezett városokat, nagy községeket sem azért kellett figyelmen kívül hagyni, mintha ott nem lennének kulturális gondok, vagy közöttük méltó jelentkezők, hanem azért, mert ez a mozgalom a kis falvak segítését tekintette feladatának. A támogatás egyik lényeges feltétele volt, hogy a tervezett új intézmény valóban korszerű, a mai követelményeknek megfelelő, vagy azokat megközelítő legyen. A* előzetes vizsgálatok sorún több esetben is el kellett tekinteni egy-egy intézmény javaslatától, mivel nem felelt meg a mai igényeknek. Hasonlóképpen kizáró ok volt, ha az építés évekkel ezelőtt kezdődött, vagy nem fejeződik be az évforduló esztendejében. Remélhetőleg ezek az intézmények is felépülnek, de felszabadulási emlékkönyv- tárrá való minősítésük az akció hitelét rontotta volna. A BERENDEZÉS ÉS FELSZERELÉS KÖLTSÉGEI hamarosan megérkeznek a megyékbe és ez meggyorsíthatja az intézmények befejezését. Egyharmaduknak avatását április 4-re tervezik, a többinek a befejezése áthúzódik az év második felére. A mozgalomban részt vevő szervezeteknek, községeknek most az építés befejezésére kell összefogniok erejüket Ismerve az építkezés nehézségeit ez sem lesz könnyű feladat Az avatás után pedig következik a munka. A működés) költségek folyamatos biztosítása, az induló könyvállomány rendszeres gyarapítása, az eleven kulturális élet megteremtése ugyanolyan összefogást igényel a jövőre is, mint amilyen a létesítésben megnyilvánult. Ma még nem lehet látni, hogy a mozgalom keretében hány „felszabadulási emlék- könyvtár” épül fel. Száznál mindenképpen több. hiszen a megyei alapokból támogatott es a pusztán helyi erőből épülők is joggal tartanak igényt erre a címre A jubileumi év végéig hátralévő 10 hónap még sok lehetőséget nyújt, sok félig kész intézményt juttathat el a befejezésig, A MOZGALOMBAN reszt VEVŐ KÖZSÉGEK méltó módját választották a nagy történelmi évforduló megünneplésének Korszerű művelődési intézményük minden használóját, a falu minden lakosát emlékeztetni fogja as évfordulóra. Meg arra is, hogy ha jó a cél, méltó az alkalom, a központi és helyi elképzelések találkoznak, van lehetőség az erők összefogására, meg lehet találni a módját, hogy sokféle szervezet együttesen segítse a falu művelődését A közművelődés jövőjét illetően ez a „Száj falu — száz könyvtár*’ mozgalom legfőbb tanulsága Sütő András: Toldi Mezőföldön Részlet a romániai magyar író Anyám könnyű álmot ígér című új regényéből A falut háromnegyed részben románok, negyedrészt magyarok lakják. Az EGESZ- töl kaptam útravalóul a gyermekkor élményvilágát, a negyedrésztől a küszködő nyelvet, e színes kis bóját a vizek hullámzásában. Küszködőt mondtam, a cseppre gondolva, amelynek bizonyára nincs könnyű dolga, mikor a közhely szerint a tengert kell visszatükröznie. Akármilyen bőven is számolom: alig százötven főnyi közösségtől tanultam magyarul. Olyantól, amelynek Balassija, Csokonaija, Arany Jánosa, nyelvújítója és nyelvcsősze a mindenkori tiszteletes űr volt, régi fegyvertórsaival: Károll Gáspárral és Luther Mártonnal, kiknek zsoltórklapanciáit fújtuk minden vasárnap a templomban. így énekelgetve, ha nem is nyertük el a feltámadást, a hozzá vezető legrövidebb utat: a kihalást elkerültük. A fogyogatésnak zegzugosabb ösvényeit választottuk. Kaptuk inkább, g feudális birtokok szorításában. 1762-ből származó kimutatások szerint Kálvin gyülekezete a mainak háromszorosa lehetett. A század vége felé indul erős fogyatkozásnak. 1764 a madé- falvi siculicidium, a székely- gyilkolás éve; a katonafogdo- sásé, a szökevényeké. Szoknyás ispánunk, Mária Terézia, a kötelet nyilván itt is kivetette ránk. Meg II. József is, kíméletlenül. Alig néhány emberöltő alatt egész családfolyamok — Csániak, Bónik, Hodorok, Bálintok, Tolnaiak — tűnnek el, mintha a föld nyelte volna el őket. A föld valóban tetten érhető, fejfák tanúskodnak róla. De az anya- könyvileg bejegyzet. 27 Máténak jó része más irányba szivárgott eL Egyiknek- másiknak a neve utón ez áll: fugitivus. Kik voltak a Kósák, Kacsók, Újlakiak, Toldik? Hí- rük-hamvuk sincs. Du Prix Adéla nevű asszonyságról gondolom, hogy lelkész férjét kellett követnie; a pap vándorfajta. De mi késztette a zsellér Székely Ferencet, hogy hét gyerekével fölkerekedve, kutyáját a szekér után kötve meg sé álljon Marosludasig? Taszítás és vonzás erői változatosak voltak és maradtak^ Ezt most nem kutathatom, ízelítőt nyújtok csupán Istók Sándor uram töre^-^-s népmozgalmi dolgozatábóL Eszerint a lemorzsolódás évszáza« dós folyamata az első világháború befejeztével megcsen« desült. 1918—1938 között a lé- iekszam 329-ről 300-ra fogyott Csupán! Ez idő alatt születtek 238-an, elhaláloztak 130-an, más vallásra való áttérés útján a gyülekezetből, és egy füst alatt a nyelvi közösségből kiváltak 25-en. Nagyobbrészt nők. Ezen nem kell csodálkoznunk. Az Úrvacsora képletes táplálék, míg az áhított férfi kézzelfogható valóság. E régi egyházi följegyzést lapozva mégis úgy látom: az apadás fő oka a nagymérvű gyermekhalandóság. 1921-ben például a születések száma tíz, elhunyt ugyanannyi. 1927- ben, mikor magam is a világra jöttem, születtünk összesen tízen, életben maradtunk négyen Korosztályom hatvan százaléka az élet szokásos kerülői nélkül az anyamellről fordult egyenesen a sírba. (Anyám úgy látta, hogy éa tó utánuk megyek, ha nem egyébért: puszta szolidaritásból. Éjszakákon ét sírt a bölcsőm felett. Ay rongy-; ba kötött cukros kenyéa*
