Kelet-Magyarország, 1970. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-01 / 27. szám

Vasárnapi melléklet

Orvosnak lenni •••

(K. J.) Tulajdonképpen váletlenül cseppentünk ebbe a témakörbe. Egy személyes ügy miatt kerestem a megyei rendelőintézet vezető főorvosát, de — ahogy manapság nya- katekert divatossággal mondják — házon kívül volt. A titkárnője kísért be a szobájába azzal, hogy várjak, szól a főorvos úrnak. Néztem á könyveket és az asztalán megláttam egy folyóiratot, néhány sor a kinyitott oldalon pirossal aláhúzva. A titkárnő bejött, s kedves figyelmességgel kérdezte, érdekel-e a lap, mert szívesen ideadja. így kezdtem olvasni egy mélységesen humanista orvos posztumusz cikkét az orvos és a beteg viszonyáról.

Megérkezett Magyar doktor, a vezető főorvos és így indult meg a beszélgetésünk az orvosi hivatásról. A doktor azt mondta, aláhúzta ezt a cikket, annak néhány megállapítását, mert nagyon igaznak és nagyon időszerűnek tartja. És szeretné, ha mások is elolvasnák, mert úgy érzi, hogy ma ez az a gordiuszi csomó, amit ki kell bogozni. Fontos nagyon a szép új kórházi pavilon, s hogy bővítsék minél hamarabb a megyei rendelőintézetet, amely jelenleg háromszoros betegszámot fogad, mint amikor most tizenöt éve megnyitották. Fontos, hogy minél több és jobb szakorvosunk legyen. Ezek nélkül nem lehét gyógyítómunkáról, igazi gyógyításról szólni. De ami mindezeknél fontosabb e pillanatban és a jövőben, az a klíma, ami a beteget ezekben .a gyógyintézetekben körülveszi. S ahol az első, s a második, de a harmadik lépést is az orvosnak kell megtennie.

Onnan indulunk el, hogy talán nincs a világon még egy olyan ország, ahol többet költenének a lakosság egészségvédelmére, mint nálunk. De nincs talán olyan ország sem, ahol ennyi lenne a panasz erre az egészségvédelmi munkára, az orvosi etikára, az orvos és a. beteg viszonyára. Értékeljük-e vajon, hogy ha kimegyünk Becsbe, s ott megfájdul a fogunk, százhúsz schillingért húzza csak-ki az orvos? Talán nem vesz- szük észre a reánk itthon költött miliiárdokat? Vagy, hogy évente egymillió ember fordulhat meg a megyei és a városi rendelőben és távozik onnan — elégedetten, vagy morcosán, de korszerű gyógyszerekkel — legtöbbször gyógyultan, s mindezt ingyen.

Miért olyan a közhangulát, amilyen? Elég-e, ha az orvos megállapít, korszerű gyógyszerekkel lát el? Ezek voltak a kérdések, amire válaszolnánk kellett. Nem tökéletes, kerek mondatokban, de válaszolni. Mintegy önmagunknak.

Elhangzott: az életünk más területein is jelentkező, érvényesülő mechanikus szemlélet természetesen itt is hat, a gyógyítómunkát végzők között. Itt is az van, mint még sok más helyen: sok beteg, sablonos munkát végző, fáradt orvos több, vagy kevesebb rutinnal, több-kevesebb szép szóval, mosollyal. Azt mondja erre Magyar doktor, hogy aggasztó az ilyen tünet. „A beteg bejön a rendelő ajtaján, s attól a pillanattól nem más, mint egy sorszám, mondjuk a százhuszonegyes...” Többé nem Kovács Miklós, vagy Nagy Piroska, csak egy szám. Pedig ő Kovács Miklós és Nagy Piroska marad, s bár .mint beteget ellátták, 'mert' átesett & szakvizsgálatokon, bizonyos űr, hiány támad benne: o jó szó.

Beszélgetünk a betegekről; hogy van jó, közepés és nehéz ember. Van, de nehéz csak nagyon kevés. A közepesből pedig lehet jo beteg, ha úgy érzi, hogy itt minden őérte van, ha látja, hogy itt vele foglalkoznak, hogy azt akarják, hogy minél hamarabb meggyógyuljon. Hogy itt Kovács Miklós — és nem csupán a százhuszonegyes sorszám van itt jelen.

,.A betegnek úgyis megvan a maga baja. Egy kis törődés neki sokat jelent. S úgy érzem, cabsn van ma a leginkább hiány...”

Ezért is kell szólni erről újra és újra. Egy stencilezetl orvosi előadást mutat a doktor. Paul Notl írja a mondatokat: ..A humanizmus nélküli gyógyítás lehetetlen. Az egyetlen és igazi az, amely törekszik a gondoskodásra, s arra törekszik, hogy a beteget minél hamarabb talpra állítsa... Az emberies gyógykezelés időt, figyelmet, türelmet és minde- nekfölött együttérzést kíván...” ,

Egyetértünk abban, hogy ettől a francia tudóstól szebben és igazabban megfogalmazni az'orvosi hivatás lényegét nem lehet. De kérdezhetné vissza egy „sztk-s” orvosunk, hol van itt az idő, a figyelem lehetősége és a türelem, mondjuk a nyolcvanadik páciens után? Kérdezhetné, igaz. De többet mindenki tehetne, főképp azért, amit Noel azzal fokozott, hogy mindenekfölött — az együttérzésért.

A kanyargó Tisza Tiszatelek határában;

Módy Elek felvétele

Orvos és humanista — egymást kiegészítő két sző. Az Párizsban, az a legkorszerűbb tudományos laboratóriumokban és az Nyíregyházán, vagy a legtávolabbi szatmári faluban is. Annak kell lennie. A vezető főorvos azzal folytatja, hogy hatgyermekes parasztembe’r fia. Megízlelte egykor a napszámos életet, s magával'hozott ebből sókat. Tud annak örülni, ha lemegy egy rendelőintézeti nap simán, komplikációk, veszekedések, tortúrák nélkül, örül annak, hogy egyre több nap van ilyen. Ilyeneknek lehet és kell lenniük, mert az orvos ezt vállalta. A hipokráteszi eskü születése óta eltelt két és fél ezer év, de az orvos lénye — bárhogy rohan, mechanizálódfk a kor — nem változhat. Lehetnek együtt a munkában generációk, a századfordulón, a huszas években, vagy a felszabaduláskor születettek, s lehet közöttük módszer-, szemléletbeni különbség. De a beteg mindhárom nemzedék szemében ember kell legyen — ebben nem lehet különbség.

Németh László, az író-orvos (hiszen mindkét hivatás az emberséget szolgálja) néhány évi írott útravalóját őrzi Magyar doktor az orvosi táskájában. Ez a hitvallása, a katekizmusa. Különösen ez a néhány sora: „A legzseniálisabb tudós is csak fPiig orvos, ha csak a betegség érdekli és nem maga a beteg... Az orvos körül is, bármilyen beosztásban is van — még a félelmetes sztk-rendelésen is —, betegek vannak. Érzékenyebbek a jóakaratra, emberségre, mint a kapott kezelésre...”

Németh László egy negyedéves medikushoz irta ezt a levelet. Nekik mondta, de mindegyikünkre érvényes, hogy a foglalkozásoknak nincs ranglistájuk. A foglalkozás rangját a foglalkozó adja, s aki azért, mert orvos, föntebb hordja az orrát — már el is vesztette foglalkozása méltóságát.

Ne értse félre senki ennek az írásnak a szándékát. Egy beszélgetésből született, egy véletlen kényszerű várakozás nyomán. Abban a rendelőintézetben, ahol nagyon sok még a dologi hiány, de ahol addig is, amíg ez rendeződik, nagyon nagy munka hárul a gyógyítókra, nagy feladat.

Fontossági sorrendben talán elsősorban a fentiek. Itt is, s mindenütt másutt most születik a szocialista egészségügy. Vajúdással, nehezen, de születik. Úgy is, hogy most már ezekről is lehet beszélni, amelyekről beszéltünk. Éneikül nem tehet, s másként sem lehet igazán orvosnak lenni.

Miért fáj ?

Nem tudnám megmagyarázni, okát adni,- miért fáj az nekem, ha egy magyar embei töri az anyan'yelvét.

Igen, 1956 telén disszidált emberről van szó, akitől távol áll minden szinészkedés, buta sznobság, csak egyszerűen rossz, hibás akcentussal beszél és töri a magyart. Nem milliomos, odaát sem gazdagodott meg, bár „benősült”. Kanadábap él és írtja az erdőt, favágó. Itthon technikumban érettségizett és aztán traktoros lett. Édesapja bak- tor bátyja újságíró, húga tanítónő, idehaza Magyarországon.

1956-ban, 19 éves karában egy Zetorral átment a határon, most mint idegenbe szakadt hazánkfia hazajött egy használt Volkswagennel. A kocsit Becsben wette, ott, ahol 13 óve a traktort eladta egy osztrák parasztnak. Nem henceg, sőt szerény. Azt mondja, otthon sincs kocsija, repülővel jött át; az óceánon, csak Wienben (így mondja: Wien) vette ezt a tragacsot. Hozta a feleségét is, szürke kis veréb, hozzá kell sajnos

.képzelni a papa fatelepét is. .hogy valami értékeset is lásson rajta, benne az ember. A .férje, a nyelvtörő kétméteres óriás szeplős, írnek nézik odaát is. A bátyjának hozott egy 5 dekányi aranygyűrűt, a zaciban kinevették érte. Hat karátos arany, a fenének sem kell

A házaspárnak, különösen a fiúnak, minden tetszik itthon. Érzékeny lélek, a könnye is kibuggyan és töri a magyart. Leülünk, beszélgetünk, nem ismeri Faulknert, Truman Ca- poteot, Howard Fastró! és Termessé Williamsről életében sem hallott, Hemingwayról pedig annyit tud, hogy nagy piás volt. Az itthoniakba sem emlékszik.

— Petőfi, Jókai... — mondja és vigyorog. Színházba, moziba nem jár, könyvet nem olvas, pedig nem buta ernte, csak nagyon műveletlen.

Lemegyek velük Debrecenbe, ahol született, ahol élt

és érettségizett és ahol a szülei is élnek. Borzalmas színű holmikat rak az asztalra . az édesanyjának. Az apjának, a nyugdíjas, remegő fejű bak- ternek fehér farmernadrágot hozott, rézveretűt, csatos nadrágszíjjal. Csókolgatja a szüleit, beszél hozzájuk, csorog a könhye és töri a magyart.

Elmegyünk Szegedre, a szabadtéri játékola-a. Hatalmas, vörös szakállú angol férfi a vendégénekes. Szakasztott mása hazánkfiának. Azonnal összebarátkoznak, beszélnek, de a magyar nem tudja, hogy az angol baritonista miben is. mit is énekel. Éjjel a vendéglőben berúgnak, angolul énekelnek és könnyeznek.

Másnap, anélkül, hogy akarná, hogy tehetne róla, vall a fiú. Elmondja, hogy a külföldit lenézik, kinézik. Kanadában is. Favágó volt aí apósánál. Már jól beszélt angolul, de a felesége, akinek akkor még csak udvarolt, azt mondta, hogy nagyon csúnyán beszél. Két évig/ gyakorolták agyütt a magánhangzók an- galos selypitesét. No lám, a

legjobb nyelvtanár a szerelem. Akkor, két év után a

szülők elé álltak és tökéletes angolsággal elmondták a terveiket. Sikerült. összeházasodtak. Most napi 10—12 órát dolgozik az apósa fűrésztelepén, az erdőrengeteg közepén. Már elfelejtette a magyar magánhangzókat, már angolul álmodik, a lélek kialudt.

Töri a magyart. Nemrégen még egy ágyban aludtak lábbal, a bátyjával. És biztos, szép, ízes debreceni nyelvjárással veszekedtek, hogy ki bújjon arrébb. Most a búcsúnál a nyelvművelő újságíró fivér és a nyelvet törő test■ vér egyformán könnyezik.

Tényleg. Miért fáj az embernek, ha egy magyar töri az anyanyelvét?

K&MMiKcawKt.-» - Sál