Kelet-Magyarország, 1970. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-22 / 45. szám

me. fekfuir «.

*****at vAsAftKTAKMeLT.ffKT.w

I <*#«

Meg kell-e érteni

a magyar filmeket?

. .és még egy kertesemre szíveskedjék felelni” —

írta N. N. írógépen, lakóhelyének neve. lakásának címe nélkül, még a bélyegen is olvashatatlan volt a bélyegző helye és kelte.

......tudniillik arra, mindenkeppen meg kell-e érteni a filmeket és azon belül elsősorban az anyanyelvűnkön szóló és hazánkban lejátszódó magyar filmeket?’’

N. N. a levélhez felbe- lyegzett, de megcímzetlen borítékot mellékelt — szán- dékosan-e vagy feledékeny- ségböl. kár firtatni. De azért válaszolok. Hátha eléri a válaszom. De nem a — feleletem. Mert rögtön közlöm, felelni — legalábbis olyan pontosan, ahogy N. N. kívánta — nem tudok.

A névtelen levélíró meglehetősen régies modorban fogalmazott. Neme nem, de életkora sejthető, mert többek közt megjegyezte: „hazafias kötelességemnek érzem, minden magyar filmet megnézni.” És látta annak idején a Hvppolit-ot, az Emberek a hayason-t, aztán a Talpalatnyi földet. Körhintát, Budapesti tavaszt, Simon Menyhért születését, — és egy dandárnyi semátiküs filmet. Ezeket mind megértette. Sőt — mint írja — a tartalmukat is el tudná mondani. Természetesen volt a filmek közt egy sereg, amit nem kedvelt. Olyan is, amit hamisnak, eszményítettnek, sőt „ezen túlmenőeh hazugnak” érzett. De egyik sem okozott fejtörést. Se a moziban, se amikor — mint írja — „a különféle műbírálatokat” olvasta. Mert N. N. ezeket is olvasta, akkor is, most is szorgalmasán, tudásvágytól eltelve. Akkoriban mindennel tisztában volt, mert nem csak szórakozni, hanem okulni, „művészi élményt szerezni” is járt a moziba. Ha kívánom — elküldi a látott filmek jegyzékét ön- k ezé vei írt megjegyzéseivel.

..Mostanában” — írja — „egpre fokozódóbb zavart érzek”. És nem tudja — ezért fordult hozzám — vele van-e baj, vagy a magyar filmekkel? Néha azt hiszi, neiti véle van baj mert — hogy csak egy példát mondjon — minden további nélkül megértette a Nagyítást,

holott ez (mint (zárójelben megjegyzi) művészfilm, legalábbis ezt hallotta-olvastä róla. De nem értetté rrieg (itt egyik újabb magyar film círhét említi) a következő műsorban játszott magyar filmet, pedig arról is azt hallotta-olvastä, hogy művészfilm, sőt. díját nyert az évi száz fesztivál közül valamelyiken. Ennek az említett magyar filmnek sem a meséjét nem tudná rtefcem elmondani, sem á mondanivalóját közölni. Tehát — segítsem ki. Az különben hení zavarja — írja Három sorral alább — hogy a rriübírálók nincsenek összehangolva, tehát X-nék tetszik valami, Y-nak nem. Ugyanis — „tisztában vagyok azzal, hogy különféle ízlések, vonzalmak lehetségesek, és ez kihat égy-egy mozifilm ellentétes értékelésére.” Azt azonban nem érti, hogyan magyarázhatja X. vagy Y. tökéletesen másként a film mondanivalóját.

„Hol tehát a baj?” — tette fel levele végén patetikusan a kérdést — „Ben- nem-e, a nézőben? a film létrehozó kollektívájában? vagy a műbírálókban?” Érre kért sürgős választ felbélyegzett, de megcímzetlen borítékot tartalmazó levelében. A levélhez két utóiratot gépelt — az egyikben közli, hogy fiának ugyanaz á véleménye, mint neki, holott mindenben más az ízlésük, eszejárásuk; — a második- óan javaslatot tesz: „minden film elején néhány frappáns sorban vetíteni kéne tartalmat és a mondanivalót, mert ennek birtokában mi, az egyszerű nézők, kony- nyebben eligazodhatnánk.”

Igyekeztem röviden ismertetni N. N. levelét.

És most — mit válászol- jak? ,

Egyet — a második utó- ifátöt — rögtön el kell utasítanom. Vagyis, hogy „néhány frappáns sorbán” rögzíteni kéne tíjabb filmjeink tartalmát, mondanivalóját. Mert volt idő — az állami filmgyártás hőskorában,

melyben több-kevesebb szerencsével feszt vehettem — néhány esztendő, amikor minden filmet meg lehetett érteni. Sót — a legegyszerűbb néző is közölhette a mondanivalót. Énnek érdekében dramaturgiai tanácsok — sokszor minisztériumi népgyűlések — seregét tartottuk. Mindenki hozzásegített valamivé!, hogy még világosabb legyen a tartalom, még szembeszökőbb a mondanivaló. Ezt végül aztán a közérthetőség érdekében valamelyik szereplő el is mondta. Hol prózában (ehhez egy csók v nélküli szerelmi jelehet volt a legalkalmasabb), hol dalban, csasztuskában. Később, mivel a sok ülésezéssel a munka elhúzódott, valaki azt tanácsolta: minden

forgatókönyv élére írjuk oda az eszmei mondanivalót. Öe ez csak — szerencsére — tanács maradt, mért különféle hullámtörőkön át megérkezett a neoralizmus magyar hulláma. És akkor — anélkül, hogy prózában-dalban közölték volna — meg lehetett érteni mindent. És így a néző — nyilván N. N. is, hiszen azért említi a Körhintát, az Egy pikoló világost a. 9-es kórtermet! — hagyta, hogy hasson rá, hol értelmén, hol érzelmein keresztül a film. De még ekkoriban is kísértettek a tör- ténfelffiileg hírhedtté vált sematizmus szellemárnyai.

Később aztán minden árhy eltűnt — a film írója (aki légtöbb esetben azonös volt a rendezővel) szabadon tette azt, amit tenni tudott, és persze amire tehetsége képesítette. A hőskorszak sematikus filmjei a valóságot esz- ményesítették: a neorealizmus filmjei bevallották, hogy a valóság nem is olyan eszményi; az új korszak — N. N. „új hullámnak” nevezi — legjobb művei személyes vallomások a személyesen, jogos de a jobbat ahító kétkedéssel áléit valóságról. Kiki azokról az élményeiről vallott, melyek az életét — méghozzá egy adott, forrongó társadalmi helyzetben — meghatározták. És mivel gondosan ügyeltek arra, hogy személyes, lírai mondanivalójuk ne takarja, ködösítse el a valóságot, ezekét a filmeket minden további nélkül meg is lehetett

érteni. (N. N. közöl néhány címet, ezek közül csak az Oldás és Kötést, a Sodrásban-!. a Hideg napokat, az Álmodozások korát írom ide).

Feltétlenül igazat kell ád- ndm tehát N. N-nek, hdgy a tisztázott mondanivaló, „ha még oly áttételesen jelentkezik is” (ezt tőle idézem) érthetővé és világossá teheti a legelvontabb filmet is, a tisztázott és átélt, egyszerre személyes és közösségi mondanivaló (amit szerencsére nem lehet egy „frappáns mondatban” összefoglalni!) világossá teszi a mai életünkről alkotott képet. Az alkotó élménye — N. N. a Szemüvegeseket. a Szandi-Mándit említi — hitelessé teszi a néző élményét. Röviden tehát — a film „lélektől lélekig” hat (hogy Tóth Árpádtól csempésszek ide egy verseimet) és ha ez sikerül, akkor a szenvedélyes, .filmjeink jövőjéért „hazafiasán aggódó” néző, nem csodálkozik el azon, hogy mit is lát vájön, nem fog gyanút, hogy egy magyarra szinkronizált külföldi filmbe cseppent bele, hanem egycsápásra otthbn érzi magát. És abban a sze- renfcsében részesül, mint az angol mozinéző — N. N. külföldi alteregoja — aki az Egy csepp méz, a Hosszútávfutó magányossága, _ a „Ha...” láttán jólesően, vagy keserű szívvel állapítja meg: hát igen, így élünk, vagy ennyi a reményünk. És a nézőtérről magával visz valamit, mint egy jó olvasmányból, s ha rterh értett is meg mindent, — Szívesen „visszalápoz”, akár egy jó olvasmányba, s akkor észreveszi az összefüggéseket az ő személyes Világa és a film nyújtotta látomás között.

„Meg kell-e érteni mindenképpen a filmeket” —

kérdezte N. N. „és azon belül elsősorban az anyanyelvűnkön szóló és hazánkban lejátszódó magyar filmeket?” Erre felelni nem tudtam — az utóirathoz fűztem néhány mondatot. És még valami — N. N. kétkedő, jdgtalan ingerültséggel „kulúmvölgyil” emleget. Én

— nem hiszek semmiféle hullámvölgyben, hullámhegyben. A tehetségben hiszek. És mennyi a tehetség! És mennyivel több lenne az eredmény — N. N. számára, a „műbirálók” számára is

— ha ezzel a tehetséggel előbb-utóbb jól is kezdenének gazdálkodni.

Thnrzó Gábor

KÉPZŐMŰVÉSZEINK VÁZLATKÖNYVÉBŐL. Solté» Albert: Anya gyermekével.

Baranyi Ferenc:

Megbocsátom

Neked még azt is megbocsátom, hogy nincs mit megbocsátanom, kegyetlenül jó vagy te hozzám, a jóságod már fájdalom, neked még azt is megbocsátom, hogy vak gyanúsításaim miatt én bűnhődöm, felőröl a magam-fabrikálta kín, neked még azt is megbocsátom, hogy szüntelen kedvembe jársz s már nem tudom, mi ejt karomba: odaadás vagy megadás, neked még azt is megbocsátom, hogy már e csöpp kétség miatt még selymes szóval simogatni rendelt sorom is vádirat, néked még azt is megbocsátom, hogy tiszta vagy, mint... Nem tudom.' Csak azt tudom, hogy tisztaságod csak úgy hiszem, ha piszkolom, mert égi már e tisztaság, hogy földibb legyen — szennyezni kell Neked még azt is megbocsátom, hogy megcsallak valakivel.

Bolgár István:

MENEKÜLÉS

Kilométereken át ültek egymás mellett az autóban szótlanul. A sofőr alacsony, mokány, rövidlátó kis ember — úgy tűnt peckesen ült a volán mellett. Ki kellett húznia magát, hogy kellő kilátása legyen a Volgából. Csaknem 40 éve ült már a volán mellett. Csák egyszer hiányzott, amikor a fia öngyilkos lett. Akkor vett ki 3 nap réh- kívüll szabadságot. Mikor a temetés után ismét munkába állt, még szótlanabb lett. A köszönésen kívül alig szólt egy szót.

Utasa mellette ült. Jó néhány éve ismerte a zárkózott természetű embert. Ö maga is ritka beszédű volt, s így nem és?R nehezére a gépkocslve- ze • szokása.

A sofőr figyelmét teljesen lekötötte a vezetés, az utas élvezte a szinte nyáriás október szépségeit.

Győrnél hangzott el az első ho'szabb párbeszéd. Az utas törte niég a csendet :

— Uram, megiszunk valahol egy kávét?

— Hol?

— Ahol gondolja.

Kávézás után rótták tóvább

az utat, Sopron irányába. A város előtt 20 kilométerrel a gépkocsivezető váratlanul megszólalt

— Most meghallgatjuk a híreket.

Azzal kinyitotta a rádiót és elővette két lottócéduláját. A tíz kereszttel megjelölt két szelvényen összesen két találata völt. Természetesen egy- egy a két cédulán.

—* Ilyen az én szerencsém — mondta, s fejével haragosan kiintett a Sopron környéki tájra.

Utasa megértőén bólintott. A jelzőtáblákon már a Fertő- tó előtti községek neveit olvashatták.

— Itt zajlott le az én nagjr kalandom — kezdte á sofőr. — A háború utolsó hónapjaiban Sopron környékére telepítették az egyik benzin- és olajrakiárt. Engem küldtek le. mint szakaszvezetöt raktárosnak. Feleségem, fiam és lártyöm Pesten maradt. Az első feleségem... Aztán közeledett a frortt, jöttek a légitámadások, a község remegett a félelemtől, mi lesz há ä bén- zlnraktár találatét kap. Negyvennégy karácsonyán már nem volt petróleum a faluban. Jöttek hozzám az emberek, adjak nekik, legalább karácsony estéjén égjen a lámpájuk. Mit tehettem, adtam nekik; hogy még szilveszterre is jusson.

— Az emberek pedig elláttak abból, ami nekik is volt. Feleségemtől, gyermekeimtől nem kaptam levelet.. Csak azt tudtam, hogy folyik a budapesti csata. Akkor bizony kellett a pálinka, bár sem előtte, sem utána két deci bornál többet nem ittam. De akkor ügy éreztem, összeroskadok az aggodalom súlya alatt. Menynyire vártam, ( hátha felbukkan égy ismerős és hírt hoz családomról. De nem volt szerencsém akkor se. Itt, özönlött a nép a hyügatt hatót- feíé, biztos volt közöttük ismerős, nem is egy. Valahogy azonban nerrt sikerült találkoznom velük.

— Szinte oázisnak tűnt ez a kis Fertő-tó kötnyéki falucska, a háború sivárságábán. később azután légvédelmi ágyúkat telepítetlek ide. Innen próbálták védeni Sopron légtérét. ott rendezte be: székhelyét a nyilas kormány. Pokollá vált az élet. A nyilasok egyre-másra razziáztak, keresték a katonaszökevényeket, akkor már fegyverbe szólították a leventéket, meg a 6Ö gyes férfiakat is. Az anyák feleségek állandó készültségben voltak, hogy idejében elbújtassák a fiúkat, férjüket.

— Aztán elérkezett az én órám is. Megérkezett a parancs : a raktárt kitelepítették Ausztriába. Döntenem kellett, megyek, vagy maradók? Elegem volt az egészből, úgy határoztam, hazamegyek Pestre, megkeresem a családom. A falu lakói adtak civil ruhái, átöltöztem, de a pisztolyómat meg néhány kézigránátot magamnál tartottam. Elhatároztam, nem kerülök élve a nyilasok kezére, láttam néhány szerencsétlen kiskato- nát megkínozva, felakasztva,

— A kiürítés előtt két nappal az esti szürkületben indultam el. Nem nyugatnak, hanem keletnek. A váltómra vettem egy gereblyét, hogy azt higgyék, helybeli gazda vagyok. Csak valahogy átjussák a fronton — fohászkodtam magamban. Éjszaka egy elhagyatott csőszkunyhóra bukkantam, de amikor beléptem, bizony majd meghaltam ijedtemben. Mint a kísértetek, 4—5 árny imbolygott előttem. Ahogy beléptem, körülvettek, mint az útonállók, csak csendben, szó nélkül. Egy csattanást hallottam, valaki felhúzta a pisztolyát. Hamar kiderült, hogy sorstársakra talaltam, ők is haza akarnak jutni a fronton át. Az volt az az erdő — int jobbíelé —. valahol itt volt egy nagy német lőszerraktár is, amit már a nácik nem tudtak kiüríteni.

— Hajnalban aztán most

már hatan elindultunk. Csapatban jobb volt. Dél táj ban

már nem tudtunk továbbmenni, aimyira közel kerültünk a fronthoz. Mit tehetünk? Egyik társam azonban jól ismerte a környéket és így szólt: Innen nem messze van egy kripta, valamelyik grófi család századok óta Ide temetkezik.. Ha azt elérjük; megmenekültünk, mert á katonák nem szeretik a temetőt.

— Mit tehettünk volna egyebet? Elindultunk a kriptához. A csatazaj nem csendesedett, inkább mintha közelebb került volna hozzánk. örökkévalóságnak tűnt, amíg elértük a kriptát, egyik gránáttölcsérből a másikba kúsztunk. Végre megérkeztünk. Óvatosan, egyenként mentünk be. Borzalmas látvány fogadott. Képzelje, találat érte a kriptát, néhány koporsót is feltépett a robbanás. A régi halottak még nem is voltak annyira ijesztőek. de úgy látszik néhány új holttest is idekerült, ha nem is a grófi család tagjai közül. Dehát már nem tudtak bemutatkozni, meg aztán a halottak mind egyformák.

Rövid időre elhallgatott, amíg cigarettára gyújtott.

— Úgy látszik a halottak megvédtek bennünket. Több mint két napot töltöttünk társaságukban, de nem bántuk meg. A front átvonult rajtunk. Olykor hallottuk a harckocsik láncainak csörgését, gépfegyverek kelepelését, hol közel, hol távolabb. Néha ki-kikémleltünk, de nem voltunk biztosak a dolgunk ban. Végre, amikor teljesen bizonyosak lettünk abban, hogy a front áthaladt fölöttünk, búcsút mondtunk a kriptának. De lám már meg is érkeztünk Sopronba.

Az utas a városházánál kiszállt. hogy ügyeit intézze. Az illetékes azonban éppen ebédelt, a kedves, kis barna titkárnő ajánlotta, hogy egy óra múlva jöjjön vissza. — Az

egyedül bölcs tanács — gondolta —, addig mi is ebédelünk. Az egyik hangulatos kis vendéglőben ebédeltek, gulyást ettek, meg ittak egy-, egy deci soproni kékfrankost.

A kis titkárnő mindent előkészített, s így ebéd után rövid fel óra alatt végeztek is. Megnézték a várost, s aztán irány Budapest. Amikor a városból kijutottak az országúira, az utas csendesén megkérdezte: *

— Hogyan alakult tovább az élete?

— Ja, igen, hói is tartottam?

— Elhalad.t a front a fejük felett és búcsút mondtak a vendéglátóiknak.

— Persze, búcsút vettünk, s mentünk Győr felé. Lehetőleg a dülöutakat választottuk, mert igazolványunk nem volt más csak a katonakönyvünk, akkor pedig az volt a legjobb ajánlólevél. Égy-egy házba betértünk éjszakára. Volt pénzünk, fizetni tudtunk volna, de a legtöbb helyen nem fogadtak el semmit. így gyalogosan elvergődtünk Győrig. Azt hittem nagyon fáradt leszek, de ahogy közeledtem célom felé, egyre könnyebben ment a gyaloglás. Pedig kévését ettünk, de, vitt a szívünk tovább. Győrött búcsút vétt négy társam, voltak ott rokonaik, s néhány napra náluk akartak meghúzódni. Különben is ők nem Pestre készültek. Csupán ketten indultunk tovább.

így ért véget számomra % háború™