Kelet-Magyarország, 1970. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-22 / 45. szám

t. ot<3á! ÍCfft VT MA(*?yA^nt?<W<AG - VAK^RNAFí MET.T.tfKTli-l» 1970 február 2?. Timer Máté, KONTRAPARTI Nyugatnak farolt a nap, megnyúltak az árnyak. Szep­tember, az első hónapembei íngkevesellő hőssel bizonygat­ja egyre, hogy ő a hatalmas, bár a folyó partján hosszan és lustán elkeveredő falu egyáltalán nem ijedt meg tő­le. A esordajárásról hazafelé cammogó tehenek éppen úgy harangoznak a tőgyükkel, mint júniusban. A presszó teraszán söröző fiatalok is nyári lengében hallgatják a harsánykodó táskarádiót. A Hősök terének rózsafái duz­zogva illatoznak, mert egy napja oda a nyár. De az őszre még nem szavaz más, csak a főutcán végigdübörgö vontatók araiiysarga kukori- earakománya, és én, mert a nevem napja éppen az ősz első napjára esik. Egyébként ikrek a hétköznapok. Össze­téveszthetők. A közös földekről hazaka­ri kézók betérnek a vendéglő­be, vagy a Csendesbe sörrel öblögetni a munka porát, összekoccannak a biliárdgo­lyók is, de ezt már a Jobb mint otthonban hallom, mert nem találom a helyemet. Ál­latgondozók ruhájának átható silószaga száll a mennyezet felé elegyest a cigarettafüsttel, s amikor Haragos úr a leszá­zalékolt írnok és öntevékeny sportintéző elhúzza rá az or­rát: „Megfullad az ember eb­ben a kolhozillatszertárban”, italmérő Gulyásban mindjárt feltámad a leváltott elnök önérzete, — Ami azt illeti, elmehetsz * Napkeleti ujmagyarjai, vagy a Jankakocsma suszterjei kö­zé is — mondja nyilvánvaló ingerültséggel és rám ka­csint. — Nem igaz, elvtárs? Ráhagyom. Haragos mente- ^ getőzik, de ekkor már Hu­nyadi Péter komám, az öles Lenin-kocsisa is földhöz veri a biliárddákót: — Menjen oda, ha büdösök vagyunk. Ott már győzött az ipari forradalom. Haragos úr, a kancsi bor­issza elcammog, véle én is. s hogy búnak ne eredjen, ér­deklődöm a vasárnapi forduló várható kilátásai felől. — Meg kell verni Besensze- get — mondja —, mert kü­lönben kiesünk. És mi az akadálya? —- Szerelmes a kapus. Ez már túlnő a sportisme­reteimen. Vállat vonok, és nézem a félhomályban hirte­De nem szól, hiszen így is megértem. Szeretne közöttük lenni, mert nem ő elébe tol­nák a számlát. Onnan, abból a nagy susztersapkából fede­zik, ahonnan a labdarúgócsa­pat költségvetését is, ami di­csérendő tenne, ha több piá­val járna. A többi söntéstamasztó sem szól. Mit is mondhatna? Nép­jóléti intézmény ez a cipész­szövetkezet. A fél falu elván­dorolt vona, ha nem lenne, így meg másik két falu em­berfeleslegét is ideszívja. Minden ötödik tagnak kocsija van, mert a havi három, áz három, az asszonyéval öt, futjá. S hogy a külföldieket, a közösből dözsöltetik? Azért sem esik le a sarkcsillag. Va­lutát hoz, megéri. Ebbe a megfoghatatlan forgalomba a kocsmafilozófusok minden kétkedése belefér. En pedig nem számítok. Kicsoda egy tanyai tanító? Kocsmáros Józsi disputái, a felesége kiszolgál, de azért a fülét, száját hozzánk csábítja a kíváncsiság. — És a lányok? — kérdezi. — Munkaidejük van, Pa- lágyi szaktárs pedig üzemve­zető. A nájlonharisnyák, köl­nik is jól jönnek némelyik­nek. Csak Joós Etus nem fo­gadta el. Úgy szivenüt, majdnem tel- jajdulok. Etus férje kollégám a tanyai iskolában. Utoljára tanítunk ott az idén. Jó cim­borám Laci, de azt nem tud­ja, hogy szerelmes vagyok a feleségébe. Igaz, hogy Etus se tudja... — És most mit csinál Etus? — nyögöm ki végül. — Főzi a kávét, Hans meg a főexportőr a Brigitte Bar- dotéhoz hasonlítgatja az alak­ját. Nem rossz, mi? A pohár szélébe harapok.. Kontraparti! — kiáltja va­laki a sarokban. Haragos urat lemarházzák, mert a ki- bienek kuss a neve. A kocs- márosné odasúgja az urának: Te, azt a hároméves Napóle­ont ne sózzuk a nyakukba? Az ura bólint. A császár nevű ital elfekszik a kosár fenekén az öt pezsgősüveg alatt. Mind­járt záróra... Nem jön át a Körösbe? — kérdezem Haragos úrtól? — Ha meghív? — Hívom, nem? Elindulunk... A cipőüzem előtt megállók. A hivatali irodák magas ab­lakai úgy vigyorognak szem­közt, mintha az uborkafára kapaszkodott ördögök hálóz­nának mögöttük. — Nem lesünk be? — kér­dezem. — Lessünk: A potyaital reményében 4 kockakövet hoz Haragos ur — éppen építik az utat —, egymásra rakja, rááll, kicsit nézelődik, aztán leszól: — Éppen pukkan az üveg! Lekushad, mert a feje fö­lött nyílik az ablak, s ami fent történik most már halha­tó lesz lent is. — Csukd be az ablakot, Patágyi — mondja Kelemen, a főmeós. — A redőnyt is le kéne engedni, mert. kihallat- szik minden. Pala ráordi!: — És ha kihallatszik? Az export népgazdasági érdek, nem? — Ja, ja, export! — mondja egy nemek — Nem jön? — kérdezi Ha­ragos úr. — Nem! — Hát akkor jó éjszakát! — Etusch, du Lieb! — Mondja meg neki Palá- gyi szaktárs, hogy hagyjon! — Ne játszd meg magad, kicsim! Német káromkodás.. — Nem lesz terv, ha nem veszi át ezt az 500 párat! Mit vagy annyira oda? Ezt Palágyi mondja. Pedig Palágyi nagy úr. Üzemvezető. Stabil, mint a Sión hegye. FelléiféR'tfttőfé, belesek... Az iroda csupa szőnyeg, fo­tel, s kerékasztal tele üveg­gel. Palágyi a poharát emeli: — Prosit, kamerád! A részeg német Etus után nyúl: Du bist Brigitte Bardot! Többet nem látok. Azt sem tudom, mint szállók le, raga­dom meg, vágom be az abla­kon az egyik követ, s eredek futásnak a Hősök tere felé. A Kőrös vendéglő redőnyét éppen lehúzzák. 11 óra van. Alszik a falu. Kutyák ugat­nak. Megkésett vontató hozza a kukoricát. A hold vigyorog. Talán nem is vigyorog, hunyo­rog inkább, mintha vigasztal­na: Messzi még jövő szep­tember, amikor bezárják az iskolákat, pajtás! Etus azonban már másnap nem ment be a munkahe­lyére. Jubileumi kiállítás * . _...... i j a Szépművészeti Múzeumban 25 eves a szabad Magyar- ország a címe annak a ki­állításnak, amelyet a Szép­művészeti Múzeum földszln-’ ti termeiben rendeztek fel- szabadulásunk jubileumára. Időrendben a háború éve­itől napjainkig tárja elénk 25 év eseményét, hazánk fej­lődését. Néhány felvillanó képpel, dokumentummal az előzményekre emlékeztet a kiállítás — ezzel szinkronban a fasizmus elleni harc ele­venedik meg a kommunista és munkásmozgalmi, s a pol­gári ellenállás tárgyai; nyomdagép, sajtótermékek, újságok, röplapok, az MKP illegális találkozóhelyének berendezése. Aztán a hábo­rút részletezi a kiállítás — nagyon szemleletesen — elektromos terepasztalon Eu­rópa térképén a második vi­lágháború főbb eseményéi jelennek meg — hangos kí- séröszöveggel. Képek számol­főbb szem, vagy bal? „.. .Korán árván ma­radt, himlő miatt a bal szemét elvesztette.. Így szól az idézet a Magyar Tudományos Akadémia életrajzi lexi­kona, első kötetének 999. oldalán. Az idézetei Kölcsey Ferenc életé­ből vettük. Ez rendben is van, hiszen minden magyar irodalom tan­könyv ugyanígy adja tudtára,, a ffiáksef égnék. Hanem "'ak egy lappal hátrébb lévő fényképen, a tankönyvben és a tan­termek falán elhelye­zett képeken mindenütt a költő jobb szeme hiányzik. Nem nagy ügy, de mégis szóvá tesszük. Igaz ettől a hibától nem csorbulnak Kölcsey érdemei és valameny- nyien áhítattal énekel­jük továbbra is a Him­nuszt. De a reformkor egyik legjelentősebb alakja a fénykép készí­tőitől egy kis figyelmet azért megérdemel. Any- nyit legalább, hogy a filmet fordítva másol­ják! fbalngh) nak be a hazánk felszabadí­tásáért vívott harcokról — — antifasiszta plakátokat, fegyvereket látunk. S itt ál­lították ki a szovjet múzeu­moktól kölcsönkapott tár­gyakat — zászlókat, kitünte­téseket és Zamercev vezér­őrnagy ruháját. Derűsebb képek következ­nek — az új népi demokra­tikus magyar államiság ki­bontakozásáról : az Ideigle­nes Nemzetgyűlés és kor­mány megalakulásáról, a földosztásról, a Magyar Kom­munista Párt és más de­mokratikus partok működé­séről. A második terem 1953-ig tárgyalja a történeti esemé­nyeket — „az ország a népé — hazánk arculatának áta­lakulása” a mottója. Áz új­jáépítést, 1945—47 politikai küzdelmeit, a proletárdikta­túra győzelmét, a két mun­káspárt egyesülését, az álla­mosításokat, a szociális ál­lamrend kialakulását és a szocialista ipar megkezdését, a kulturális forradalmat idé­zik a fényképek, plakátok, grafikonok, tárgyi dokumen­tumok. Nagyméretű átvilágí­tott diaképek, és korabeli filmhíradókból pergő jelene­tek teszik látványossá a be­mutatót. Lelőtt eredeti amerikai kémléggömb, ellenforradal­mi röpcédulák, újságok, fo­tók, plakátok — az ellenfor­radalmi pucskfsérletet szem­léltetik. A Kiállítás rendezői ezt a Horthv-korszak instal­lációjára emlékeztető szín- és formamególdásokkal érzé­keltetik. Képek, grafikonok, doku­mentumok változatos sorával mxrtátják sbé'» kouszotidációv kibontakoztatását, az 1957-től 62-ig”^ned5“í<&sSlfe0íl®' ese- • ményeit. Makettek, model­lek, termékek az ipar. a me­zőgazdaság, a közlekelés, a kül- és belkereskedelem fej­lődéséről beszélnek. Néhány perces színes poliplánfilm (egyszerre három különböző alakú vászonra vetített kép­pel), és hazánk legszebb tá­jait ábrázoló diafilmek késztetik megállásra á láto­gatót. A Budapesti Történeti Mú­zeum rendezésében főváro­sunkról szól a következő te­rem. Látjuk a romos Buda­pestet, s az újjáépítés moz­zanatait. Maketten a 25 év alatt épült varősreszekét, nagy jelentőségű intézménye­ket, közlekedési csomóponto­kat.. Megismerkedünk a ren­dezési és rekonstrukciós ter­vekkel. S mintha helikopter­ről néznénk végig Pest-Bu­da legszebb panorámáján — odaülhetünk egy kerek üveg­lap elé, S alattunk elvonul a Vár. a Duna, a Parlament* az Erzsébet-híd környéke. A jubileumi kiállítás két, eddig romos termet is avat a Szépművészeti Múzeum­ban. Itt a szocialista kultú­ra és tudomány vívmányait tárják elénk. Az iskolarend­szer, és az iskolán kívüli népművelés, könyvkiadás, sajtó, rádió, tv, film, szín­ház, zeneművészet, képzőmű­vészet fejlődésével ismerke­dünk. Forgó színpadképek, már nem élő nagy művészek hangla fülhallgatón, szobrok, kisplasztikák, grafikák, nép- művészeti alkotások hangú latossá teszik ezt a termet is. A modem természettudo­mányok és technika eredmé­nyei hazánkban — lehetne a címe a következő teremnek. Atomfizika, elektronika, hír­adástechnika. gyógyszerve- gvészet működő készülékej, világhírű gyártmányaink láthatók. ifjúságunk életéve! fog­lalkozik a legszínesebb ér leghangosabb terem. Itt a» úttörővasút modellje, ifjú- sági építőtáborok fotója, ké­pek a zene és az öltözködés divatjának változásáról, sport, szórakozás, tanulás, termelőmunka — az élét minden mozzanata helyé*, kap. S végül „Így élünk” a <*- me. az utolsó teremnek, amely mindennapi életünket ábrázolja. Milyen problémá­ink voltak, vannak, és útit várhatunk a jövőben — mindezt karikatúrában elbe­szélve. Az ünnepi kiállításón * legszebb magyar bélyegek­ből és 25 év könyveiből mu­tatnak be néhány vitrinre valót. A múzeum reneszanss termében a kiállítás nyitva tartása alatt — februártól — májusig — iskolák, párt- és KISZ-szervezetek, munkahe­lyi kollektívák ünnepi ren­dezvényeket tarthatnak, K. kft, len nappalt varázsló neonos­torokat, a cipészszövetkezet L-alakú, hatalmas épületének kirakatokká változó ablakait, amint a futószalag méltóságo- san körbehalad mögöttük, de mennem kell, mert Haragos űr már a vendéglő ajtaját nyitja. — A Janka söntése előtt idegen ember viszi a prímet — Ilyen jó torkú nyugatné­meteket még sohasem láttam — mondja a kocsmárosnak. — Dél óta egyszuszra isznak. Szürkebarát, fesztiválgyön­gye, ezerjó. Most meg Öt üveg pezsgőért jöttem. Jankánál nincsen biliárd, sem silószag. Itt kártyaaszta­lok vannak, pácolt bőrszag, a cipészipar kísérője. Az italmérő bólogat. Neje méri a fröccsöm. A zsugások verik a blattot. Haragos úr a sörével nyálaskodik, és az idegen a válaszát várja. — Milyen németek? — kér­dezem. — AZ átvevők, — Jó huzatjuk lehét — Az anyjuk horogkereszt- jit! Haragos úr szemében az irigység zöld fénye lobban. — Vegyek lottót? — kér­dezte tőlem egy napon Kati néni, a takarítónőm. Kétfelé simította hüvelyk- és mutató­ujjával a szája szélét, ami ná­la a töprengés jele volt. — Legalább tizet szeretnék ven­ni, — mondta, majd bevonult a másik szobába és földren­gésszerű robaj jelezte, hogy indulatok csatáznak benne. Mintha egyszerre hősies el­szántság ütközött volna ki az öregasszonyban. Mintha bol­dogult, férjenek, a zord nép­felkelőnek a lelke költözött volna belé. Rohamot intézett az ágy ellen, leigázta a szé­keket, a díványt megtorpe­dózta, s a cipőket ügy hur­colta a sarokba, mint a le­győzőiteket. Valósággal be­vette a lakást, s a törlőron­gyot győzelmi zászlóként tűz­te ki a hősi halált halt bú­torok fölé. Tudtam, hogy ez a tiszta­sági roham nem magáért a rendért történik, csupán azt akarja bizonyítani vele, hogy telik az erejéből! Már jött is kifelé s valóban ilyesfor­mán gondolkodhatott, mert helyreráncigálta fején a ken­dőt, és azt mondta: — Ezt csinálja utánam az a sok taknyos az udvarban! Én még most is fél perc alatt ki- prakkolom a szőnyeget, s úgy felsikálom a padlót. Hogy énni lehet róla! _ — jól van, Kátl nérú — nyugtatgattam, félve, hogy újabb bizonyításra kerül sor. De Xati néninek egyeb cél­ja is volt a rendcsinálással. — Már megvettem a sors­jegyeket — vallotta be és a cipőjére pislogott. — Mert teccik tudni, az már biztos, hogy nyerni fogok. — Miért olyan biztosi Kati néni arcán mosoly feszkelődött. — Érzem én azt. Világéletemben éreztem, hogy szeret engem a jó isten. — Miből érzi? — faggat­tam azzal a kétkedéssel, me­lyet viszonylagos kényelmem, fürdőszobás lakásom belém nevelt. — Hát sok mindenből — fe­lelte Kati néni és restellke- dés nélkül adta át magát a boldogságnak, még a kendő­je csücske is ragyogott. — Első helyen vagyok én beír­va a jó istennél. Tell van a szobám ágyraj árokkal, Min­den kis zugot kiadok, még az összetolt székeken is alusz­nak. Nem tudtam mit szólni eh­hez a nagy boldogsághoz. Kényszeredetten hallgattam. De Kati néni már benne volt a dicsekvésben. — Az idejét sem tudom, mikor aludtam egyedül. Rap- esáknéval hálok egy dívá­nyon, aki ablakmosást vallal házaknál. Eleinte akkorát ta­szított rajtam, hogy földre estem, mert, derék, testes asszony, megvan vagy kilenc­ven kiló. Most már úgy össze­szoktunk, hogy ha taszítani talál, álmomban is kikerü­löm. — Köténye zsebéből ki- halászta a sorsjegyeket, so­rolva az okokat, melyek ar­ra indították, hogy a jó isten kedveltjénék érezze magát. — Hát ahhoz mit tetszik szólni, hogy kilencvenéves, koráig én tartottam el az édesanyámat Ki még olyan szerencsés, hogy össze tudja kaparni, ami az öreg szülő­jének kell. Mert ezt kívánt, azt kívánt, még fügére is jött gusztusa, meg tyúkszemirto- ra! Én meg mindent hely be­hoztam neki Mondta is anyám, jó asszony vagy Ka­tus, kár, hogy nem vihetlek magaramai a másvilágra. Úgy látszik, még valamit, tartogatott döntő érvnek, mert mély lélegzetet vett, tisztásségtüdóan kőhintett, s csak aztán vágta ki: —r Het­venéves múltam ősszel, s még mindig úgy dolgozok, mint égy brigád. S még csak girhes sem vagyok tőle. Riadtan néztem végig raj­ta. Olyan, mint a fazék alján maradt aszalt szilva, melyről lefőtt már a lé. Idősebbnek látszik, mint amennyi, szoty- tyadt bőre üresen lóg Göbös kezét kiette a lúg, ujjavégfe ráncos. Bizony, ideje volna már ölbe ereszteni a két ke­zét, kiülni a ház elé, pihen­ni. De ö unnak örül, hogy tovább vesződhet, hajlonghat, cipelhet, futja az erejéből! Hetek múltak el, aztán hó­napok, de a lottóról nem esett többé szó. Kati néni vé­gezte a dolgát, csakúgy, mint máskor. Olykor ugyan furcsa átrendezési düh kerítette ha­talmába, sutba dobott holmi­kat léptetett váratlanul elő, megtolta’, megtisztogatta őket és a fő helyre állította. Ami alul volt. azt felülre tette, mintha ősi ösztönök dolgoz­nának benne, melyek így tör­nek utat. Egyszer aztán mégis rá­szántam magam, és megkér­deztem: á— Na mi lett a lottóval, Kati néni? Hányas találata van? — Egyet sem húztak ki — mondta egyszerűen. Várt egy darabig, gondolkozva kevert, kavart egy fazékban, majd mint aki rájön valami fon­tos dologra, melynek birto­kában minden megvilágoso­dik, felszabadultan sóhajtott Tessék elhinni; egy sze­rencse, hogy nem jött ki a számom. Mert mit csinál tani volna annyi pénzzel? Egy csomó gond szakadt volna á nyakamba. Elhíztam volna magam,, kirakom az ágyra- járókát, és akkof régen fuccá lenne Mozsár Jóskának! Ná­lam lakik tíz hónapja, ige* rendes ember, sose alszik ru­hában, előre fizet, mondorrt, jót-avaló ember, nincs veié semmi» baj. Csakhát szerelmi bánatba esett, lenyelt vala­mit,, s mire innen hazaér­tem, úgy hörgött, hogy egy köménymagot se adtam vol­na az életéért.. En aztán rendbe tettem, mert ahhoz is értek. A lelkire beszéltem, hogy így meg úgy, nem ér­demes elemészteni magát, mi­kor olyan jó dolga van, két rend' ruhája fekszik a láda alján, minden este beszalon- názik, sört iszik hozzá, mun­kája meg akad bőven, mert kőműves, de ért ő minden­hez, ha éppen kell. A végén már úgy meglágyult, hogy enni akart. Marhapörköltöt főztem neki. Eszébe se ju­tott, hogy meg akart halni. Nahát, mi ez, ha nem tiszt* szerencse! Ki tudja, nem pusztul-e el ez a Mozsár Jóska, ha beüt a négyes taf­ia lat! Fakó szeme rám villant. Mondtam én mindig, hogy szeret engem a jóisten. Ezt te •súlyén jól elrendezte. Palotai Boris: SZERENCSE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents