Kelet-Magyarország, 1970. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 15. szám

• «War irr*wf - vamrnapt MWTrr»rT.«¥ >«ffl falftlr 1*. ” Száz éve jelent meg a Háború és béke Bort Bét« : János és a hercegnő Fiatal barátaim gyakran kérdezik tőlem: milyen is tolt hajdanában Az a szegénység, amely csak szemér­mes szóval o2. mert igazából: nyomorúság. Mi az, hogy kitántorgoit az országból hárommillió koldus? Megpróbá­lok letelni, persze csak a kis szélét lebbentem meg az elmúltnak. S megpróbálom megmutatni, mi is az a feke­te nyomorúság. Egy régi illusztráció: Bolkonszkij Austerlitz alatt D. Smarinov ra.iza. tástúl az első. 19<!ü-os oros* forradalomig Tolsztoj szállóigévé lett mondása, hogy a könyvek­nek is megvan a maguk sorsa. A Háború és békének, rendkívüli sors jutott osz­tályrészül. Ez a könyv két­szer született, de sohasem- halt meg. a második világ­háború éveiben, amikor a Szovjetunió a hitleri hor­dákkal vívta élet-halál har­cát, újra Tolsztoj halhatat­lan művére irányult az em­beriség figyelmű!. 1943 feb­ruárjában Churchill felesége írta; „Íme egy könyv* azok­nak, akik meg akarják ér­teni Oroszország határtalan­ságát és titokzatosságát”. Ez a „titokzatosság” — a szov­jet nép lelkiereje, ez a „határtalanság” — végtelen irtózás attól, amit a háború jelent attól ami, Tolsztoj szavaival élve. „ellenkezik az emberi ésszel és az egész emberi természettel Vlagyimir Kornyilov (APN) Thiery Árpád: Három emelet mélység múlva, vagy elfelejtik okét száz nap alatt”. Bár Tolsztoj művének száznapos életéről sem volt meggyőződve, az első száz év bebizonyította a „Hábo­rú és béke” halhatatlansá­gát. Tolsztoj életében ti­zenkétszer adták ki Orosz­országban és 76-szor kül­földön (13 országban). Halá­la után több tucat kiadás­ban jelent meg a világ 40 országában, hazájában 200- szor adták ki, egyre növek­vő példányszámokban. Az utolsó kiadások négyszázezer példányban készültek. Tolsztoj művészetét Lenin úgy jellemezte, mint lépést előre az egész emberiség művészi fejlődésének útján. Lenin hét cikket szentelt Tolsztojnak, s ez mutatja, milyen jelentőségé tulajdo­nít neki az orosz, társadalmi életben. Lenin szerint a tolsztoji örökség az orosz forradalom tükre, amelyben egész korszak tükröződik az 1861-es jobbágy felszabadí­Keaajúk ott, a faluban Pest megye déli végén. Van ott gazda, gazduram. jegyző és szatócs, még egy igen őr eg varrónő is van, beres meg napszámos. Ök mind nem kerülnek a történetié — csak az egyik napszámos család. Milyen szép neve van az apádnak: Gézafi De­meter, no, csak a neve szép az egész életből, meg a nagyvilágból, mert minden más rútúl-rút. Vagyis hát görcsnyi ember és hol nap­számos, hol meg azon tűnő­éi k, mit volna jó enni neki magúnak inog a családnak. Mondjuk: lenne egy jó bar­nára sült, dombos nagy ke­nyér, amelyből éppen tíz két tenyérnyi vaskos karéjt lehet szelni, aztán egy nagy fazék főtt valami, tíz csurig öntött tányérral belőle, meg utána egy fél liter neki ma­gának. Vagy mondjuk tölt belőle a legnagyobb fiának, aki már 17 éves, aztán mi lesz vele, ha csak annyit ér el, mint az apja. Gézafi Já­nos — a továbbiakban csak János — jókora legény, ba­jusza is kezd lenni, csak hát sovány, mint a seprő, gúnyája még az apjának sincs, nemhogy neki lenne; ha nagyon pontosak akarunk lenni: a madárijesztö a kertekben elegáns ember hoz­zá viszonyítva. A család olyan szalmás nyomorúság­ban élt a körülötte lévő amúgy is szénás világban, hogy ez a soha jól nem lakás hidegkoplalás ma már csak álomban, rossz álomban, ha előfordul. Hát egy tavaszi napon János, a legeny, meg- kutyálta magát, hogy nem marad a faluban örök életre bizonytalankodni, elvándo­rol. A mesében ilyenkor a meSe legényeinek öreg jó anyja hamuba süt egy ta­risznyára való pogácsát, de Gézafiéknál még erre sem tellett János szegény cso­móba kötözte kis holmiját a batyuba egy kis kenyér is megbújt — no. isten velük, elindult. Egyszer majd meg kell írnom, hogyan jut el egy kis legény a falujából a városba, ha egy göcsortös bot a lova. vagy még in­kább: két lába a mozdony. Hát itt vagy Budapest az első világháború után jóval, például a mostani Szabadság téren, a gabonatőzsde előtt, ahol naponként kínálták és vettek sok száz vagon búzát rozsot, s éhen halt — ott esett össze — egy öreg bá­csi. Akkor történt az is — megírtam már —, hogy Lebó bácsinak, az utolsó életben lévő negyvennyolcas honvédnak a menhelyen, minden hónapban 12 fillér nyugdíjat nyomtak a kezé­be. ennyire devalválódott a pénz. Hát jtt vagy szép Bu­dapest, Duna-parti szép vá­ros, akad majd valami. Teng-leng a legény, erre-arra, bámulja az embe­reket, a kirakatokat. majd akad valami. így vetődik fel a Rákóczi lérre. a nyolcadik kerületbe. Kohát. milyen az isten? A kert egyik szélén konflis ál­lomás van. Egyforma fekete kocsik, előttük egy-egy ló —■ a taxi elődei ezek, bár nem gépelődök. A kocsisok ép­pen etetnek, minden lóra rá­kötve a fején a zabos ta­risznya. utána majd itatni kell. A kövezetből egy cső ágaskodik, rajta a csap, ott vannak a vödrök, tele a vö- dört vízzel, s a ló elé tarta­ni... A kocsisok meg a kocsi feljáró lépcsőjén ülnek, lá­bosból esznek. Egyszóval minden volt itt: egy kis fa­lu is. már ami a lóetetést- itatást illeti, meg vendéglő is, ahol a kocsisok kana­lazták az ételüket. Hej, haj. De végül is jő helyre ve­tődött a legény: ahogy bá­mult, az egyik konfüskocsis megszólította. Honnan és minek, meg satöbbi, aztán bogy ért-e a lovakhoz? Rö­viden: felfogadták a kocsi­sok, próbára, itatónak és kocsilemosónak, mert a ré­gi egy hete elpatkolt rum­mérgezésben. Azért mondták a kocsisok, hogy próbára, mert fizetést nem ígértek neki, valami kosztra valót éppen kap. Túl a téren, a kis Kölcsey utcában, volt egy nagy hentes, minden­nap zsírt olvasztott, mert a hadseregnek szállított, a tö­ménytelen töpörtyűt meg ki­mérte. Könnyen oda lehe­tett találni, mert a Kőrútról nyiló utcácska állandó tö- pörtyűszagban illatozott, egy hegyes stanicli töpörtyű, meg egy fél kis cioó tíz fillér; pénznek semmi, ha valaki­nek van tíz fillérje. Antal­nak most volt, adtak neki a kocsisok, mert még a sze­méből is ki lehetett olvas­ni, milyen éhes. Töpörtyű, kenyér, víz a csapból, a boldog világ rikolt örömé­ben. Majd lesz ő még ren­des itató, s kocsimosó —• egy kocsistól még egy ciga­rettát is kapott, de gyönyö­rűséges az élet Aztán el­jött az este, próbálta kiszá­mítani, mennyi ház van a városban, a házakban meny­nyi lakás, a lakásokban mennyi ágy. Persze nem számolhatta pontosan, de millióm ágy gyött ki, s eb­ből a milliómból neki eg)’ sem. De akinek az isten sze­rencsét ad, annak ráadásul észt Is ad, a legény addig kerülgette a teret, míg a tér egyik utcára nyúló sarkán felfedezett egy homokoslá­dát. Ilyenek még ma is van­nak sok helyen, tél idejéből is szórják a homokot a sí­kosság ellen. Nagy láda volt az is, amelyet a legény ta­lált, tetőzetes fedéllel. Vélet­lenül nem volt. mindig szi- nültig tele homokkal. János keresett a téren egy követ, hogy a láda tetejét kis nyí­lásra feltámaszthassa, mi­után bemászott. Bent a ho­mokot úgy túrta meg, hogy fejének párnája is legyen. Hajnalban aztán kimászott, a konflisstandon a rozsdás csapnál megmosakodott, és várta a konflisokat. Jöttek is nemsokára, le lehetett mosni a kocsikat, egy jóked­vű kocsistól délben egy ha­tost kapott, uborkát is tu­dott venni a töpörtyű mellé. — Aztán lakásod van-e már? — kérdezte az egyik kocsis. — Van nekem — felelte. — Hun? — Ott a téren túl, az a lada. Teteje is van, ha esik, akkor sem azok el. — Jól van — mondta a kocsis —, hanem vigyázz, hogy egy hé észre ne ve­gyen, mert visszadobnak a faludba... Kitoloncolnak._ Sok mindent tanult János a kocsisoknál, míg a homo­kosládában aludt. Aztán a tér másik sarka irányában épült egy bérház, ott töb­bek közt volt egy kislány, aki rr.ásodmagával maltert hordott fel az állványokra. Vagyis együtt ültek ebéd­időben Jánossal a téglara­kások közt. De csak néhány hétig, aztán Juliska hazatért a falujába, mert az építke­zésen elfogyott a munka. Olyan édes volt, mint a pi­ros alma. A legény a ho­mokosládában sokszor nem tudott aludni, ha rágondolt. De hát kitávozott, az életé­ből és soha meg nem lelhe­ti, mert soha nem lesz any- nyija, hogy felkereshesse. A legény pontosan tudta ezt. Már sárga nyár van, csil­lagosak az esték. A legény sokáig halasztja, míg bemá­szik a ládáiéba, borong ma­gában, gyűlik a keserűség. Majd valaki leszakítja. Fájt, nagyon. Múltak a hetek, a kocsi ­sok nem lettek bőkezűbbek. Tudták, hogy semmi más­hoz nem foghat, itt a helye a standon. János pedig a sok közt megtanulta, hogy 'hagymát is lehet enni ke­nyérrel, a csarnok kofái meg időnként kirostálták a már romló gyümölcsöt. Azon az éjszakán is csil- lagtüzijáték volt az égen. A legény feküdt a homokoslá­dában, a láda teteje kővel alátámasztva, hogy lélegzeni tudjon — a tetőt minden­képpen le kell hajtani, mert jöhet a hó. Azon az éjsza­kán, vagy már hajnalodott is, nagy lármára ébredt. A láda mögött álltak néhá- nyan, s ahogy kilesett látta: egy nő is van köztük. Egy­szerre csak a lármázok kö­zül az egyik felhajtja a lá­da fedelét, a nő azon nyom­ban felkiállt: — Uramisten, egy halott a ládában... A legény pedig felült és azt mondta: — Nem vagyok kérem ha­lott, legalább is ez Ideig.., Közben megnézte a társa­ságot: csupa finom úriem­ber és a nő, vagyis a nagy­sága, fekete hajú, piros szá­jú, túl világi szép, talán csak álom. — Hát akkor miért fek­szik a ládában? — kérdezte a gyönyörűség. — Ez a lakásom — mond­ta a legény egyszerűen. Akkor a társaságból az egyik úriember így szólt: — Menjünk, hercegnő, ez nem a hercegnőhöz Ulő mil­lió — csarnok, homokosláda, koldus... — Nem vagyok koldus — mondta a legény, de csak halkan. A gyönyörűség, vagyis az igazi hercegnő meg sírva fakadt, aztán elő­vesz a táskájából egy bank­jegyet és a legénynek adja. — Kinek köszönjem? — mondja a legény, mintha álmodna,-=*mire az‘ egyik úri­ember keményen így szól: — Medzize hercegnőnek... Beülnek egy automobilba, s elfüstölnek. — Itt a bizonyíték, a tíz- pengős — mondja reggel nagy izgatottan a legény a kocsisoknak — mind szín­tiszta igaz, egy valódi her­cegnő... Délután kövér csak a szenzáció. — A déli lap pá­rt« oldalán nagy riport je­lent meg az esetről. Rövi­den: Medzize hercegnő, aki a trónfosztott török szultán lánya, s jelenleg a Tabarin- ban lép fel, mint legyező- táncosnő, egy nyomorúságos legényt talált egy utcai ho- mokosládában, A riport úgy tudta, hogy a legény, vagyis a munkanélküli, már napok óta nem evett és már régen lakik a ládában, mert nincs lakása. A hercegnő niég azon az éjjelen hazahajtatott a saját lakására, összecsoma­golt egy nagy csomó ételt, sonkát, szalámit, sajtokat és — milyen kedves — egy üveg pezsgőt is és elvitte a ládalakónak, aki térdepelve köszönte meg a hercegnő ajándékait — fejeződött be a riport. — Hát hékás, hol a pezs­gő? — kérdezte az egyik ko­csis a standon. A legény ép­pen Itatott, ezért csak eny- nyit mondott: — Ebből csak a hercegnő igaz, meg hogy gyönyörű szép, és a tízpengős, úgy, hogy egy féldecire magukat is meghívom és még marad belőle... Persze a legény nem tud­hatta, hogy a hercegnő sem igaz, mert csak a lokálélet­ben hívták igy, s a mulató plakátjára volt kiírva: „fel­lép Medzize hercegnő, aki a szultán háreméből mene­kült, világhírű legyezőtán­cával...” Az újságírók meg tudták, hogy az észbontó szép feke­te lány Újpestről való, egy tisztességes timársegéd ki­sebbik lánya, s hogy a her­cegnő egy örményképű kép­viselő pártfogoltja, lakás, ruhák és ékszerek erejéig. De mindegy, tíz pengő az t.fz pengő. Mit lehetett volna venni belőle Julikénak’ Száz éve került ki & nyomdából a Háború és bé­ke utolsó kötete A munka első évében Tolsztoj elkészítette műve előszavának néhány változa­tát, de a végleges előszó csak a tizenötödik variáns lett. Ez képet adhat arról, hogyan is születik a halhatatlanság... Tolsztoj állandóan javít, könyörtelenül rövidít, vál­toztat A Rosztov famíliát először Flohojnak, Tolsztoj­nak Prosztojnak, Prosztov- nak nevezi, csak a hosszú vándorlás után nyernek vég­leges formát a Rosztov név­ben. Munka közben az író fel­használta családi emlékeit is, bár félreérthetetlenül ki­jelentette, hogy hősei „kita­láltak, prototípusaik még számomra sem léteznek, sem a mondában, sem a valóság­ban”. Ennek ellenére egyes jellemvonásokra ráismerhe­tünk. Bolkonszkij herceg az író nagyapjára, Volkonszkij- ra emlékeztet, Marja her­cegnő az író édesanyjára, Szonya Tatjána Jergolszka- jára, Tolsztoj nagynéniére és nevelőnőjére, Natasa Rosz- tova mintegy ötvözete a Bjorsz nővéreknek, akik kö­zül az egyik Tolsztoj fele­sége lett, a másik pedig nagyszerű visszaemlékezést írt Jasznaja Poljanáról, ahol a Háború és béke megszüle­tett. Tolsztoj, saját szavai szerint, öt évig dolgozott könyvén, de ha az 1873-as kiadás átdolgozását is bele­számítjuk, 7—10 évig. Ez­után az író már érintetlenül hagyta művét. „A költő évei legjavát elveszi az élettől és művének adja. Ettől lesz mű­ve gyönyörű, élete pedig szerencsétlen” — irta Tolsz­toj. Az író felesége, Szofja Andrejevna visszaemlékezése szerint „Lev Nyikolájevics- nek egyszerűen nem volt élete; talán csak a vadászat volt kivétel, amit szeretett, mert összekötötte a termé­szettel, magányos sétáival, gondolataival...'’ Tíz év múlva Lev Tolsz­toj így nyilatkozott William Ralstowne angol irodalom- történésznek: „Őszintén mon­dom. nem tudom, olvassák-e majd műveimet száz év A nagy kaland ezzel még nem ért véget Másnap éjjel a legény arra ébred, hogy kinyitják a láda tetejét El­ső ijedelme: a hé... Kinyitja szemét: hát ott áll, úriembe­rek közt a gyönyörűséges tündérhercegnő. A legény ki akar mászni a ládából, de az egyik úri­ember nem engedi: — Csak feküdjék vissza, a szemét pedig hunyja le, mintha aludnék. Megijednie nem kell, mert a magnézi- umfény fog fellobogni, hogy jól lefényképezhessük... A legény szótfogad. visz- sxaíekszik, hát ez meg mi­lyenféle dolog? De lobban a magnézium, alckor azt mondják neki, üljön fel. A tündérherceg­nő pedig egészen közel áll a ládához, kezében egy nagy csomag, aztán így szól az egyik úriemberhez: — Engem profilból fény­képezzen, mert a profilom nagyon jó... A csomagot átnyújtja a legénynek, de csak félig, mert ezt is fényképezik. — Itt van ni mit hozott — mutatja a legény reggel a standon, egy öltözet ruha, meg egy pár cipő, s ing. — Szerencse fia vagy — mondta az egyik kocsis, mintha irigykedne. Nem volt a szerencse fia, mert azon az éjjelen, hogy a fényképes riport megje­lent, egy hé kihúzta a ládá­ból a legényt. Másnap a pá­don aludt. Aztán kikopott a standról is. Lett alkalmi tró- ger, télen hólapátoló, néha költözködéshez is hívták, a többit nem kell részletezni. A második világháború­ban az elsők közt esett el. Egy golyó pont a szívbe. Ak­kor sokan estek el, egybe temették őket. Sírjára ha megvan még, azt sem írták, ki, hogy Gézafi János. A kőművesek egész délelőtt kínlódtak a nagy meleg és a kegyetlen tempó miatt, amit magukra erőszakoltak. Tizen­egy óra után már ide-oda szédelegtek és alig várták, hogy a bérelszámoló meg­szólaltassa az elektromos csengőt, amely az ebédidő kezdetét jelezte. A negyedik szint még alacsony falai la­pos, kényelmetlen árnyékot adtak, a nagy hőség elől így a legtöbben !ehúzódtak az alsóbb emeletek hűvösébe ebédelni. Fent csupán ketten ma­radtak. Mantu a teherlift mellett egy keskeny, poros árnyék­ban keresett magának he­lyet. Erős szálú haja a sap­ka alatt átizzadt, a csíkos ing rátapadt a testére. Várt egy darabig. A kéménynél észrevett egy jobb helyet, de nem volt kedve újból íeltá- pászkodni. Piros, zománco­zott edényét a térdére vet­te és egykedvűen, lassú rá­gással enni kezdett. Mantu a második Szint be­fejezéséig munkavezető volt az építkezésen, de akkor történt valami, amiről csak a vállalat vezetőinek volt tudomásuk. Mantut egyik napról a másikra leváltot­ták. Az emberek sok min­dent beszéltek azokban a napokban. Egyesek azt mondták, hogy a családi. há­zát lopott anyagból építette a kertvárosban, mások na­gyobb pénzösszeg elsikkasz- tásáról sugdolóztak, de biz­tosát senki sem tudott. A legnagyobb meglepetést még­is az okozta, amikor Mantu a vállalat igazgatójától há­romnapi gondolkodási időt kért és ennek leteltével azt kérte: hadd maradhasson az építkezésen mint kőműves. A leváltás után ott akar­ta hagyni a vállalatot, de csak más városban tudott volna elhelyezkedni és ezt nem tehette meg. A felesé­ge 23 éve béna volt a lábai­ra. Mantu viselte a gondját, ő takarított, főzött, mosdatta es ápolta. A 23 év alatt egyszer se hagyta éjszakára egyedül az asszonyt. Mantu mindennap hajnalban kelt. későn, este még a fészerben dolgozott a szerszámaival. Nem tehetett mást. az épít­kezésen maradt. Reggel hét­kor felkapaszkodott az áll­ványra és dolgozott estig. Nem kérdezték és nem be­szélt. Mindenkire elutasító­an nézett vissza, egyedül Gráber András tekintetét kerülte el. Az építkezés el­ső heteiben, amikor még ki sem alakult közöttük a szo­kások rendje, történt közöt­tük egy súlyos eset. Gráber családja távoli vidéken la­kott és kéthetenként utazott haza hozzájuk. A vonat azon a hétfőn sokat késett visz- szafelé és Gráber — aki az úton unalmában alaposan beivott az, étszolgálatosnál — az állomásról a csomagjaival egyenesen az építkezésre sietett. ‘ így is másfél órát késett. Mantu odament az állványhoz. Egy ideig szótla­nul figyelte Gráber munká­ját, majd leparancsolta az állványról. A kezéből kivet­te a szerszámokat és bezavarta a szállásra. Mantu jelentést tett a főmérnöknek. Gráber fegyelmit kapott és a külföl-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents