Kelet-Magyarország, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-07 / 284. szám

Vasárnapi melléklet

Esték a perifér* án

Két helyről kaptam egy nap alatt ugyanabban az ügyben telefont: szeretnének találkozni a fiatalok egy újságíróval, vállaljam el a meghívást. Így kerültem egy-egy estére a Honvéd utcára, a harmadik kerületi pártházba, majd néhány nap múlva a Guszev-lakótelep könyvtárába.

Utólag elmondom, hogy rövid és szokvány kérdéseket vártam, amire csak röviden és szokványosán lehet válaszolni. De egyik helyen sem ez történt. Az idő késő estébe hajlott, s még napok múlva is a beszélgetések, a találkozások hatása alatt voltam. Arra gondolok: milyennek is ismerjük mi tulajdonképpen a mai fiatalságot? Ilyen kérdések tolulnak elém: ha van velük gond, vajon miért van? 3 ha olykor ez a gond nagyobb, mint ahogy szeretnénk, arról csak a fiatalok tehetnek?

Végtére ők a mi gyerekeink, s a mi közegünkben élnek, tapasztalnak. Olyanok, mint amilyenek húsz, harminc esztendővel ezelőtt mi voltunk. Nem, nem olyanok. Fogékonyabbak, igényesebbek, kritikusabbak.

Hogy jó-e ez nekünk? Nem egyszer bizony kényelmetlen. talán terhes. De társadalmi méretekben jó mindenképpen.

A harmadik kerületi ifjúsági szervezet is, a Guszev- telep KISZ-esej is peremkerületiek. Kívül vannak a városon. Ott, aliol nincs szórakozási lehetőség, (bár azt hiszem, a városközpontban sem sokkal .jobb a helyzet). Tagjaik között megtalálható az esztergályos, az ipari tanuló, a gimnazista, az építőgépész, az adminisztrátor. Helyesebben vonzási körükben. Mert ezeknek a fiataloknak a többsége üzemében, munkahelyén, iskolájában tagja a KISZ-nek. De délben, vagy délután hazamegy. S a szabad idejét — a mindinkább hosszabb szabad idejét — el szeretné tölteni valahol. Hol töltheti el? A lakóhelyétől legközelebb eső ifjúsági szervezetben. Vagy a legközelebbi kocsmában, ha azt esetleg presszó névre is keresztelték, mint mondjuk a guszevit.

De térjünk vissza az esti beszélgetésekre.

A Honvéd utcán a pártház szép és tágas, meleg helyiségében kaptak otthont a gyerekek. Filmeket szereznek, maguk vetítenek a maguk szerezte gépen. .S vitáznak ezekről a filmekről, mint a Nürnbergi per, s a többiek. Megfontolt. kontói, talán túlontúl is komoly fiatalokkal találkoztam itt M; volt a téma azon az estén? A Húszévesek, a fiatalok és az idősebbek, a fiatal helye, szerepe a családban, a munkahelyen. Amit le kell itt írni: nem szeretik — ahogy olí nevezik — a „szabványszöveget”. De igenis szeretik, s igénylik az őszinte beszélgetéseket, az olyanokat, amelyekben partnernek tekintik őket az idősebbek. „Véül is — mondta egyikük — a mát is mi építjük, a holnapot pedig elsősorban mi. Van-e tehát jogunk azt kérni, hogy komolyan és csalás komolyan vegyenek minket”?

A kérdések, a válaszok meggyőztek: van.

Egyikük egy betongyári fiatal arról szólt, hogy mun- . uhelyén túlságosan nagy az adminisztráció. Tizen csinálták az elromlott elevátort. „És tízen meg nézték, szúrkol- ,ak nekünk, sikerül-e”? A másik fiú a HAFE-ben dolgozik.. „Olvastam a cikkét — mondta — s nem értek vele jgyet. Mert ha az. idős szaki cselleng, akkor is megvan a bére. Mi tanultunk három évig, s ez után jóval kevesebbet Keresd ni;, mint az akkor idekerült segédmunkás...”

Nem kisebb hévvel szólt egy leány arról, hogy az iskolapadokban mennyire álmodoztak arról a napról, amikor majd kikerülnek az Életbe. „Nos, senki nem várt minicet, se jó szóval, se tanáccsal. Fél évig jártuk a telefon- fülkéket, hol tudnának minket alkalmazni. Most már sikerült. De most már megfáradtunk kicsit, hiszen ennél szebbet és többet vártunk. Nem fizetésben. Csak gondoskodásán. Hogy észre vegyék: mi is itt vagyunk és dolgozni akarunk”

Es egy sor más. Tanulnának tovább, de valaki, mert hatalom, nem engedi. Dolgoznak szorgalmasan, de senki nem szól egy jó szót. Mikor találnak egy jobban fizetett munkahelyet, akkor már észreveszik őket. „Erre azonnal kétszázat akartak adni, s azt mondták, rettentő jó munkaerő vagyok..Jogosan kifogásolják ezt a módszert. Azt kérdik, ha így van, miért nem vették észre addig? Ha nincs, miért mondják most?

Figyelő szemek, értelmes agyak. Megtoldják azzal, hogy az ilyen munkahelyek valahogy elveszik a kedvet, a hitet. Es cáfolják, hogy félnének a fizikai munkától. Az életükkel. Többi között azzal, hogy érettségi után jelentkeztek cipőipari tanulónak, gépésznek, rádióműszerésznek. S ott is dolgoznak.

Másmilyen, mégis hasonló témát mondtak A a Ouszevban. Tenyérnyi könyvtárhelyiségben, még kisebb szabad területen ültek vagy tizenketten. Ide járnak, mert a környéken más hely nincs. Legalábbis nekik nincs. Az iskolába nem mehetnek, a tanterem az tanterem. De kell magnózni, beszélgetni, s szeretnének táncolni. Milyenek ezek a fiatalok? Egy jó hónapja munka után csellengtek, söröztek a padokon, ültek a füstös „presszóban”. Másik részük becsületesen dolgozott, néhányan bizony itt vannak a „nehéz fiúk” közül. Egyiküket javítóba is akarták küldeni. De most azt mondják, hogy ez a társaság neki a legjobb javító.

Hogy együtt vannak, hogy most itt vannak, az egy nagyon lelkes, ügyes könyvtárosnak és egy hasonló kislánynak köszönhető, aki most a KISZ-titkáruk. A gyerekek bejönnek délután, s itt maradnak záróráig. Segítenek a könyvtárt rendezni, beszélgetnek Radnótiról, az Eklógáról, szavalják Vácit, s szerzői estet rendeznek egyikük saját műveiből. Elmentek a megyei irodalmi színpad előadására és Rakamazra Huszár Istvánhoz, hogy megkérjék: járjon ki hozzájuk, mert szeretnének egy képzőművész szakkört.

Panaszkodnak, hogy nincs helye a klubjuknak, hogy senki nem kereste még őket a városi KISZ-tőI, pedig az alakuló gyűlésre is meghívták.

Így aztán egyedül vannak. Miért jönnek? Egy' kislányt idézek: „Mert itt megértik a problémáimat, itt elmondhatok magamról mindent...” Sokan ismétlik, itt megértésre falainak. És sokan hiányolják ezt a megértést, odahaza is, a munkahelyen is. így aztán egyedül vannak. Szerencsére a könyvtárosnő nem rideg, nem tartja a szabályt, beengedi őket olvasni, olykor magnózni. Beszélget velük — felnőtt- ’cent.

De más? Más nemigen akad. Olyan már inkább, aki a legkisebb csínyért is megsérti őket önérzetükben, kimondja újból: ilyenek ezek a mai fiatalok.

Azon az estén meggyőződtem róla, hogy ezek nem ismerik a fiatalokat.

Kopfca János

NYÍREGYHÁZI KÉPESLAP: TÉL A DÉLI-ALKÖZPONTBAN Hímmel József felvétele

Egy hideg

földrészről

Egy friss hír arról tudósított, hogy elindult Japánból az Antarktisz felé egy hajó, melyen húsz tudós igyekszik a hatodik földrészre. A másik képsor vizuális élmény: a múlt héten vetítették a magyar tévések filmjét az An- tarktiszon tett kirándulásról. Térben és időben a két dolog távol van egymástól. A közös bennük csupán a hatodik földrész.

Rockenbauerék útifilmjének vetítésekor valaki ezt mondta: „Nem érdekes, hogy a világ legkietlenebb területén milyen békés az egymás mellett élés?” A naivnak tűnő mondat lehet, hogy korunk legizgalmasabb kérdésének érdekes megfogalmazása. Mert nem vitás, ez a kietlen, zord, jéggel borított földrész ma a világ legnyugodtabb vidéke, ahol a különböző társadalmi rendszerű országok kutatói, nem1 ismerve a határviták, a kicsinyes gondok, a harag és gyűlölet gondjait, alkotóan élnek. És ebben nem az élnek-en van a hangsúly, hanem azon, hogy alkotóan.

Csaknem 10 évvel ezelőtt sikerült megegyezni abban, hogy az Antarktisz a béke földje marad. Talán ez az egyetlen olyan dokumentum, mely az ENSZ keretében nem csak megszületett hanem él is. A leghidegebb területen emberi melegséget varázsoló történelmi tény ez. Logikusan adódik ebből a következő kérdés: vajon másutt, más kontinensen mindez nem lenne lehetséges? Itt, a mi tágabb életterünkben, Európában, vajon miért nem jutunk el idáig? Vajon Ázsiában miért nem lehet ugyanolyan becsületes a nemzetközi politikai atmoszféra, mint a hatodik földrészen?

Csupán egy pillanat, s a gondolkodó ember máris Helsinki felé néz. Vajón történik ott olyan valami, ami a hideg Antarktisz enyhe politikai klímáját igyekszik utánozni? Vajon beérik valaha a mi kontinensünkön az a sok törekvés, amelyet a szocialista országok kezdeményeztek a békés egymás mellett élés érdekében? Ott, a hatodik földrészen az embereket a szükség es a humánum megtanította arra, hogy csak égy lehetőség van az életben maradáshoz: ha egymást segítve, közösen élnek, alkotnak, kutatnak. De csak ott lenne ez igaz? Az emberiség, melynek nagy része éhezik,

nyomorog, elnyomás alatt nyög, szinte kiált egy ilyen közös munkálkodás után!

Most egy japán hajó indult el az Antarktisz felé. Nemrég tért vissza a Professzor Zubov, a szovjet expedíciók tengerjárója. Érkeztek chileiek, norvégok, franciák, németek. Hogy fogalmazott a tévéfilm? „Ha mást nem is tudnak egymásnak mondani, azt hamar megtanulják, hogy „drug” és „amigo”.

A messzi földrészről hamar hazaérkezik az ember — gondolatban. A kietlen, hideg és rideg táj emberi melegséga és békéje utáni vágy megfogalmazná val. És hitével. Az érte tenni tudás akaratával. Ha ott lehet, itt miért ne lehetne?

Lassan megy mindez. De megindult és hisszük, iogy ma Helsinki, holnap tala -gy más tárgyalás, holnapután a* embermilliók törekvése révbe juttatja azt a hajót is, amely az Antarktisz után a 1 többi földrészre is eljut' a a meleget, a humánumo' :z alkotó — és csak alkotó — életet.

b. l;