Kelet-Magyarország, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-14 / 290. szám

tM9 íeéemíer f4. ww ~ vasärnapt wmrmMft #. nMrf Megyei könyvek semleges pályán Egyre több tartalmas és na­ivon hiány ró dokumentum, kitekintő írásmu jelenik meg megyénkről az utóbbi évek­ben. Monográfiák, jubileumi krónikák, járási, községi év­fordulós kiadványok, más­részt a megyében élő iroda­lomtörténészek, kutatók, honismereti gyűjtök, törté­nészek munkái, idegenforgal­mi útikönyvek. Ablakot nyitnak a megyére a megyei és országos jellegű kiadvá­nyok. örülünk a szaporodó mű­veknek. A nyíregyházi szín­háztörténetet megörökítő munkának, a Krúdv-emlék- kőnyvnek. a város negyedszá­zadát feldolgozó dokumen- tumerejü könyvnek, a máté­szalkai és nyírbogdányi mo­nográfiának, a panoráma ké­pes kalauzának és a többi­nek, melyek a szabolcsiak­nak is újabb és újabb fogód­zókat adnak, hogy jobban is­merjék és becsüljék szülő­földjüket, lakóhelyüket. Ez a felpezsdülő vállalkozó kedv körültekintéssel és országos látókörrel is párosul, túlnő a megye határain, bekapcsoló­dik az ország kulturális vér­keringésébe is. Host mégis megyei hatásá­ról, „helyi” szerepéről, fel- használá6ukról ejtünk szót, ugyanis a tapasztalatok sze­rint nincs minden rendjén az értékes kiadványokkal. Úgy tűnik, megtanultuk helyesen kiaknázni a szabolcsi „írás­tudók” tehetségét, szorgal­mát, megtanultuk a könyv­kiadás olykor bonyolult me­chanizmusát is. Egyet még nem tanultunk meg: hogyan lehetne a változatos és szín­vonalas kiadványokat tartal­milag is kamatoztatni, való­ban betöltetni velük azt a szerepet, amiért megszület­tek. Arról van szó, hogy egy szűkebb, érdeklődő körre ter­jednek ki csupán. Közintéz­mények, kulturális szervek könyvespolcain általában megtalálhatók a könyvek, de nem váltak a mindennapi élet közkézenforgó kellékeivé. Még ott sem és azoknál sem, akik munkája, hivatása, köz­életi szereplése szinte meg­követelné, hogy merítsenek a felhalmozott ismeretekből. De nem csak ismeretekről, hanem szemléletformálásról, a jövőt kereső utaknál nél­külözhetetlen kiindulási ala­pokról is szó van itt. Az egyik ismerős megyei vezető panaszkodott, hogy se­hol nem tudott szerezni kö­zépiskolás lányának egy Krúdv-emlékkönyvet. Még kölcsön sem. Nem az idén jelent meg Katona Béla munkája, nyilván „szétosztó­dott” már, mivel könyvesbol­ti forgalomba sem került. Nem is sok példányban je­lent meg, — akár a többi me­gyei jellegű kiadvány, — mégis furcsa, hogy város- és megyeszerte nem lehet hoz­zájutni. Egy sor intézmény­nél azért nem tudnak szol­gálni vele, mert egyszerűen nincs is meg nekik. Sőt, né­mely kulturális szervnél dol­gozó funkcionárius, nem is tudott arról. hogy létezik ilyen kiadvány. Nagy az érdeklődés dr. Csomár Zoltán mátészalkai monográfiája iránt is, kül­földi könyvtárak, intézmé­nyek is kértek belőle. Ott vannak a példányok az or­szág legtöbb és legjelentősebb könyvtáraiban, — még az ér­seki könyvtárak is megkérték. De ott vannak-e minden já­rásbeli. megyei községben, könyvtárakban, iskolákban? Vagy: Kopka János „Negyed - százada történt” című nyír­egyházi történeti dokumentá­ciós munkáját több fővárosi vezető kérte meg a megyei szervektől — ebből csak a jubileumi ünnepségen több száz „elfogyott”. De a to­vábbtanulók, közép- és főisko­lai diákok, magánérdeklődők, sőt könyvtárak sem jutnak már hozzá! Nem megnyugtató e kiad­ványok végtelenül kis pél­dányszáma, terjesztési köre, módszerei. Nincs megoldva, hogy szélesebb körben is hozzáférhetők legyenek a sok alkotói energiát és nem utolsó­sorban anyagi áldozatot ma­gukba sűrítő könyvek. Nem ártana megvizsgálni; hogyan lehetne összhangba hozni a különböző jellegű és külön­böző helyeken megjelenő — a megyéről szóló — kiadvá­nyok, dokumentumok terjesz­tését, megoldani az egyéni vásárlásokat, ellátni va’n- mennyi jelentősebb megyei, járási és községi szervet, in­tézményt, iskolákat. Talán az sem lenne baj, ha a könyvek, dokumentumok szerzői, munkatársai, életre- hívói. találkoznának az olva­sókkal, érdeklőkkel is. Élőb­bé válna a kapcsolat, jobbár, részt tudnának venni ezek a művek is a népművelésben, a közvélemény formálásában, s újabb munkák felkutatásá­ra és megírására serkentenék az erre kedvet és tehetségei érzőket. De a nagyobb gond most e kiadványok jobb „te­rítése”, bekapcsolásuk a me­gye kulturális, politikai éle­tébe, hogy egyetlen példány se kallódjon el. amikor szá­zak és ezrek szívesén olvas­nák, ha hozzá tudnának jut­ni. Páll Géza A „mészspirálös“ nép o vo mában Szovjet tudós Nyíregyházán Nemrég Ungváriéi délkelet­re. a kis Medvegyfalván (Medvegyivcén) szőlőt telepí­tettek. Ä munkásuk a hegy oldalán, a Bábinka dűlőn egy törött agyagkorsót találtak, benne 27 különféle bronz­tárggyal. Bevitték az ungvári múzeumba. Ott nagyon meg­örültek a leletnek és a kör­nyék feltárására expedíciót indítottak. Három lakóházat találtak, bennük spirál alakú mész diszítéses fazekak, bög­rék, cseréptálak, köszörűkö­vek és őrlőkészülékek. Ba- lahuri Eduárd, az ungvári egyetem docense — az expe­díció vezetője — a Móra Fe­renc Múzeum évkönyvében érdekes cikket írt a leletek­ről. Általános érdeklődést keltett. A tudós most itt volt Nyír­egyházán. Magyar régész ba­rátaival találkozott. Járt Egerben, a Dobó István vár­múzeumban, a miskolci Her­man Ottó, s a debreceni Déry Múzeumban. Tartott előadást a magyar régészeti társulat­ban, s találkozott mindazok­kal. akik a „mészspirálös edények népe” után kutat­nak. Utazása, egész tudományos munkássága annyira kapcso­lódik mindahhoz, amit a medvegyfalvi lelet jelent, hugy nyugodtan ugrálhatunk a három téma között anél- k 'l, hogy eltérnénk a tárgy- tó’. Mindenekelőtt már a fog­lalkozása is érdekes. A do­cens régész és történész ir.’ndkét tanszék előadója Is az egyetemen. A kettő össze­függ. Amit a történész nem tud. azt a régész próbálja megfejteni, s a történelem artotai is segítenek az őskori re 'észnek. Nagyon keveset tudunk még arról a népről, moly az őskorban majd egy ezredévet élt itt. Ez jelenlegi kutatásai fő célja. Kétségte­len. hogy a medvegyivcei le­letek az úgynevezett felső- szűcsi kultúrához tartoznak. * Felsőszőcs kis község Szol­nok—Doboka megyében. Er­délyben. Itt ta’ált e’őször m észbe tét spirálokkal díszí­tett agyagedánveket Teleki Domokos 1914-ben. A barna agvagedénye''en spirál alakú mélyedést vájtak és azokat kitömték fehér méssze.1. Ezt csak egyetlen, a késő bronz­korban itt élt nép használta Időszámításunk előtt 1500-tól 600-ig. Mivel a nép még __ is- |»<wetlen. egyelőre az első le­let után felsőszőcsi kultúrá­hoz tartozónak nevezik. Főbb lelőhelyek eddig: Kisvárda, Nyírlugos, Oros, Demecser. És most Medvegy- falva. A „mészspirálös nép” a Felső-Tisza két partvidékén élt. Jó kapcsolatokat tartottak a tőlük keletre élő népekkel. De ellenséges viszonyban áll­tak nyugati szomszédaikkal. Ez a nyugati szomszédnép, mely a Duna forrásvidékűről indult el és fejedelmi sírjai­ról egyelőre a „halorpsiros” nevet kapta, semmisítette meg végül is — időszámításunk előtt 700—800 évvel a mész- spirálosokat,. És a szovjet régész ez el­tűnt nép nyomában jár. Ady Endre szép verse jut eszembe, Barla «Jiákról. Aki nem ment tovább a harco­sokkal, hanem maradt, szán­tott és vetett, egy szép szláv leánnyal. A népvándorlás sok könyörtelen harcot hozott a Felső-Tisz^t völgyére. A har­cok elcsitultán azonban nem öldököltek. Szolgákká tettél: a legyőzőiteket a győzők, de össze is házasodtak velük. A hódítók kis rétege rátele­pült az őslakókra. Bartók Bé­la a zene elmulhatatlan nyel­vén bizonyította, hogy a Kár­pátokon belül minden nép öröme-bánata egy dallamra cseng. Ezért tisztelni való a rokonszenves szovjet tudós mestersége, a közös elődök kutatása. Egy bizonyos: a Felső-Tisza vidék késő bronzkori lakóiról csak úgy tudhatunk meg mi­nél többet, ha szovjet és ma­gyar tudósok, a határ két ol­dalán, a legszorosabban együttműködnek. (gesztelyi' 4. Irány Budapest! 1944 október végén a szov­jet hadvezetés úgy döntött, hogy a magyarországi had­színtéren szünet nélkül foly­tatja a támadást, nem ad le­hetőséget az ellenségnek sorai rendezésére és újabb véde­lem kiépítésére. A Duna-Ti- sza közötti német—magyar védelem viszonylagos gyen­geségére és a nyilas puccs utáni ingatag politikai hely­zetre alapozva úgy látta, hogy megoldható Budapest gyors elfoglalása, ami Ma­gyarországnak a háborúból való kilépését fogja eredmé­nyezni. E megfontolások alapján október 28-án a főhadiszállás direktívát küldött a 2. Uk­rán Front parancsnokának, amelyben elrendelte: „A 46. hadsereg és a 2. gárda gé­pesített hadtest erőivel októ­ber 29-én menjen át táma­dásban a Duna-Tisza közén, göngyölítse fel a Tisza nyuga­ti partján kiépített ellen­séges védelmet és biztosítsa ezzel a 7. gárdahadsereg át­kelését a folyón. A további­akban a 4. gárda gépesített hadtest beérkezése után mér­jen megsemmisítő csapást a Budapestet védő ellenségre, es menetből vegye birtokba a fővárost.” Aznap este Sztálin főpa­rancsnok telefonon is felhív­ta Malinovszkij marsall írontparancsnok figyelmét a feladat fontosságára. Mali- novszkij jelentette, hogy 5 nap múlva várható a 4. gár­da gépesített hadtest beérke­zése, utána a megerősített 46. hadsereg képes lesz olyan erős és váratlan csapást mér­ni az ellenségre, hogy 2—3 nap alatt el tudja foglalni Budapestet. — A főhadiszállás nem tud önnek öt napot adni — mondta Sztálin. — Értse meg, hogy Budapestet politikai megfontolásból minél gyor­sabban birtokba kell venni. — Nekem minden világos. Megértem, hogy nagyon fon­tos Budapest bevétele, még­pedig politikailag. — Nem halaszthatjuk el a támadást öt napig. — Ha ön ad most öt na­pot akkor az ezt követő öt nap alatt Budapestet beve­szem. Ha azonban a 46. had­sereget azonnal ütközetbe ve­tem, a erő- és eszközhi­ány miatt képtelen lesz a csapás gyors kifejlesztésére, és — a magyar főváros köz­vetlen közelében — elhúzódó harcokba bonyolódik... — Hiába makacskodik. Úgy látszik, ön nem érti, hogy a Budapest elleni csa­pás politikai szükségszerű­ség? — Budapest elfoglalásá­nak politikai szükségszerű­ségét megértem, éppen ezért kérek öt napot. — Megparancsolom, hogy holnap menjen át támadás­ba Budapest ellen. Sztálin nem értetlenségből volt ilyen határozott a be­szélgetés alkalmával. Azért ragaszkodott a támadás meg­kezdéséhez, hogy ne enged­jen időt az ellenségnek erői átcsoportosítására a Nyíregy­háza—Miskolc irányból Bu­dapest védelmére. Ám Mali­novszkij marsall ellenvetéseit sem a makacsság diktálta. Úgy Ítélte meg a helyzetet, hogy a Duna—Tisza közötti támadásra pillanatnyilag ren­delkezésre álló csapatok, tü­zérség és lőszer nem elegen­dők Budapest gyors elfogla­lására. Ezért kért haladékot a megerősítésül alárendelt csapatok beérkezéséig. Mivel a főparancsnok ebbe nem egyezett bele, a 46 had­sereg október 29-én reggel két lövész és egy gépesített hadtesttel támadásba ment át Kecskemét—Budapest irá­nyába. Vele szemben ekkor a 3. magyar hadsereg 7 gyen­ge hadosztálya, valamint a 6. német hadseregből két páncélos és egy gyalogos hadosztály volt védelemben. Friessner vezérezredes a „Dél” hadseregcsoport pa­rancsnoka azt tervezte, hogy a 3. magyar hadsereg megerősítésére rendelt 57. páncélos hadtest beérkezé­se után ezekkel az erőkkel Dunapataj—Tiszakécske vo­nalából támadást indít Sze­ged irányába és visszaveti a szovjet csapatokat a Tisza mögé. A 46. hadsereg támadása kezdetben jól haladt előre. Csapatai október 31-re kiju­tottak Tószeg—Kecskemét— Lajosmizse—Izsák—Kalocsa vonalába. A 3. magyar had­sereg csapatai a támadás elől rendezetlen visszavonulásba kezdtek. Kecskemétnél sike­rült csupán az ellenállást megszervezni. Ez a város a budapesti irány kulcsa volt, a német parancsnokság te­hát minden erejét megfe­szítette, hogy megtarthassa. A szovjet csapatok és a 24. német, valamint 1. magyar páncélos és az 1. lovashadosz- tály között heves küzdelem bontakozott ki. Ennek során a 2. gárda gépesített hadtest­nek november 1-én reggelre sikerült Kecskemétet telje­sen megtisztítania az ellen­ségtől, másnapra pedig elerte Vasad, Üllő, Gomba körzetét. A 4. gárda gépesített hadtest ugyanerre az időre Rákóczi- ligetig tört előre. A német vezetés október 29-ét követően meggyorsí­totta csapatai átcsoportosít a- sát' a budapesti ' irány vé­delmének megerősítésére. November 2-ig öt páncélos, páncélgránátos és lovashacl- osztály érkezett be. s azután a német csapatok elfoglalták a kijelölt védelmi állásokat. A 3. páncélos hadtest meg­szállta a Budapest körül kié­pített védelmi rendszer leg­külső övezel ét Vecsós—Duna­keszi között. Néhány nap alatt tehát Budapest körzetében jelen­tősen megváltozott a helyzet az ellenség előnyére. Ezt a hitlerista vezérkar azonnal támadásra igyekezett ki­használni. Utasította Friess­ner vezérezredest: „A Dél hadseregcsoport minden erőt haladéktalanul vonjon ösz- sze Cegléd—Szolnok térsé­gében és erősen összpontosí­tott támadást hajtson végre Kecskemét irányába a Buda­pest felé előretört ellenség szárnyára és mélyen a hátá­ba.” A szovjet csapatok október. 29-én indított támadása 100 kilométeres előretörés után, november 2-án megállt. A két gépesített hadtest előnyo­mulásának ütemét ugyanis csak egyetlen i — gépkocsin szállított — lövészhadosztály tudta követni. A többi lö­vészerő még elóremozgásban volt, illetve azokat a szár­nyak biztosításra foglalta le. így Budapest menetből (meg­állás nélküli támadással) tör­ténő elfoglalására az egy lö­vészhadosztály ereje eleve nem lehetett elegendő, külö­nösen azután, hogy a beérke­zett páncéloshadosztályok jelentősen megerősítették a kezdetben gyenge védelmet. A szovjet csapatok Pilis, Ve- csés Ócsa-észak, Rákóczi-li­get, Soroksár-délkelet vo­nalában sorozatos csapások­kal próbálták áttörni az el­lenség állásait. A szovjet főparancsnok­ság azonban felismerte, hogy ez csupán fölösleges véráldo­zatokhoz vezet. Ezért novem­ber 4-én arra utasította Ma­linovszkij marsallt, hogy gyorsítsa meg főerőinek át­kelését a Tiszán, majd széles arcvonalon észak-északkelet­ről és délről mért csapások­kal zúzza szét az ellenség budapesti csoportosítását. Következik: A „Gisela” és a „Rosa—Karola” állás ellen. Rostás Dániel két dologhoz ragaszkodott istenigazából. A 6zakállhoz meg a kalapjá­hoz. A szakállát még csak el- elhagyogatta valahogy, főleg, miután a brigád határozatot hozott, mely szerint a har­madnapos szakáll tulajdono­sa esetenként és fellebbezhe- tetlenül öt forintot fizet, de a kalapjától semmiképp sem akart megválni. Pedig csudá­ra megviselt volt már ez a kalap, olyan régi, hogy a rossz nyelvek azt mondták: akkor is fején volt már, amikor született... „Szá­mold meg rajta a zsírréteget, miként a fa gyűrűit, s meg­tudod, hogy hány éves is » Rostás” — viccelődtek a bri­gádtagok. Hát ami azt illeti, csúnya egy kalap volt. Pecsétes, roj­tos, dimbes-dombos. mint a Dunántúl, elöl kajla, hátul cséré — még tán a madár­ijesztő is sértésnek venné, tia ilyet nyomnának a fejébe. De Rostás büszkén és ragasz­kodással viselte télen és nyáron, fagyban és esőben, vasárnap és hétköznap, utcán és munkahelyen. Nem vált meg tőle, lefekvéskor is tan csak végső szükségből. — Te Dani, — csóválta fe­jét a brigádvezető — összead­juk neked a pénzt, vagy el­vesszük az árát a sörre sza­porított szakállpénzekbő! csak vegyél már egy új kala­pot! De Rostás hű maradt a ka­lapjához. Ha eldugták előle Csata László: A KALAP — megkereste; az állványon „véletlenül” lelökték a fejé­ről, mintha a szél volna a tettes — utánafutott. Bele- huppantották a meszesgödör­be — másnap ismét ott díszel­gett a fején, fehérpiszkosra kefélve. Egyszóval: elpusztít- ' hatatlan volt a kalap. Történt aztán, hogy a bri­gád az egyik vasárnap láto­gatóba indult a termelőszö­vetkezetbe, amelynek afféle patrónusa volt. A megbeszé­lés értelmében reggel az állo­máson találkoztak, 'jött is ki időre. Megérkezett Rostás Dániel is, természetesen az elmaradhatatlan kalappal a fején. Elöl a karimája rá­fityegett az orrára, ahogy lépkedett, 'zsíros oldala fény­lett. A kajla kalap alól vidá­man pislogott elő a két szernbogár. Jókedvű volt Dá­niel. mint mindig, ha falut láthatott, amelytől huszon- egynéhány éve elszakadt. Fel­derült egyébként komor ar­ca, örömében bírság nélkül is megborotválkozott, mind­annyiszor izgalommal készült az útra. Ilyenkor megvendé­gelte az egész brigádot a res­tiben egy-egy féldecivel hadd örüljön mindenki úgy, miként ő... Talán most is ezt teszi, ha nem történik olyasmi, ami mellbe vágja. — Dániel! — szólt szigo­rúan a brigádvezető, miköz­ben nagy fehér papírzacskót húzott elő a háta mögül. — Fogd ezt a csomagot, a tiéd! — Az enyém? — meresz­tette a szemét Dániel. — Osztán minek ez? — Kalap. Uj kalap. Hoz­zad és ha leszállónk a falu­ban a vonatról, ezt akarom a fejeden látni. Punktum! Vi­ta nincs! , Dániel fogta a csomagot, egyik kezéből a másikba vet­te, dobálta, mintha forró pa­rázs volna, kínosan tekerget­te a nyakat. Dohét, ha egy­szer a brigád így határozott! Apelláta nincs! Inkább ma­radt volna otthon, vagy ki­ment volna a hegyek közé, akkor legalább senki nem bántaná sem őt, sem a ka­lapját... Dehát visszaút nincs, a határozat ellen nem sze­gülhet, pedig a kalapját nem hagyja, arra esküszik! Úgy érezte, tűz van az ülésen, izgett-mozgott, se­hogy sem találta a helyét. Felállt, sétált előre, hátra, megint leült, bánatosan kiné­zett a vonat ablakán. Törte a fejét. S miközben a többiek kártyázással foglalatoskod­tak, matatni kezdett a cso­magtartóban, ahova a két kalapot tette — az újat a pa­pírzacskóba, a régit tisztes távolba tőle. Körbenézett, nem látja-e valaki, maid amikor meggyőződött róla, hogy senki sem figyel rá, hirtelen mozdulattal kicserél­te a két kalapot: az ócskát a zacskóba tette, az újat meg lebillentette a sarokba. így aztán, gondolta, mindenki lát­hatja, hogy ott viszi az új kalapot a zacskóban, a régit meg... Visszatért a jókedve, már tréfálkozott is. Beszállt a partiba. Hozzzászegodött a szerencse, egymás után fogta el a piros heteseket, bezse­belte a pénzt, ugratta tár­sait, hogy kétszeresen meg­veszi rajtuk a kalap árát. Hanem, amikor ezt mondta, kissé megdobbant a szíve. Hi­szen a neheze még hátra volt. Kiagyalt tervét jónak tartot­ta ugyan, de... Abbahagyta hát a kártyázást, kiment né­hány percre a folyosóra, hogy meghányja-vesse, nem csúszik-e valami hiba számí­tásába. — Aztán megnyugo­dott. Ugyan mi baj lenne? Közeledvén a falusi állo­máshoz, 6 kászálódott legvé­gül. Csak akkor állt fél, ami­kor a többiek már a folyo­sóról fordultak vissza: „Na mi van, Dániel, hát Pestig akarsz utazni?” Dániel nyúj­tózott, hogy ilyenformán' mi­nél természetesebb mozdu­lattal emelhesse le a zacskót, amelyben ott lapult a szívé­hez nőtt katfip. Hirtelen le­kapta, a másikra oda se he- derített, hadd egye a fene a sarokban. Szorította a csoma­got féltő szeretettel és izgult, hogy induljon már ez a nya­valyás vonat!... Végre, végre nagy szusszanással kigördült az állomásról. Dániel felíó- hajtott, majd a többiek után sietett. Mielőtt kiértek volna a makadámútra, rárivallt a brigádvezető: — Dániel, fel a kalapot! — Az újat?... — Azt hát! No tedd csak, még megfúj a szél... Dániel belekotort a zacs­kóba, szája körül huncut mo­soly gyűrűzött. Aztán hirte­len leolvadt arcáról a mo­soly. Kikapta a kezét a zacs­kóból, mintha parázsba nyúlt volna. Tekintete riadt volt. — A kalapom! Állt, a vonat után meredt, hátha utoléri még... Megcsal­ták. Kicserélték a kalapokat! Hogy az a...! De nem szólt Ment szótlanul, fejében az új kalap, amely húzta, mint va­lami idomtalan rézmozsár. Kókadt a feje előre, hátra. Ment és alig hallhatóan mo­tyogta: — A kalapom™ a régi ka-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents