Kelet-Magyarország, 1969. november (26. évfolyam, 255-278. szám)
1969-11-23 / 272. szám
8 oMaj KELET-MAGYARORSZÄG — vasárnapi mellekleiHH59. november 28. 1 Dávid József: Eljegyzés Megyei képzőművészeink munkájából. Szabó Tibor grafikusi LÁNYFEJ. Elek Emil felvétel* Borzó Endre elismeréséért A zt írja az Édes: mit szólnék ahhoz, ha ő férjhez rhenne? Van a faluban egy igen jóra- Való özvegyember. Talán még emlékszem is rá. Egy bizonyos Kő Antal nevezetű. Ott lakik a Kakas-domb alatt. Darabka szőlője, fél háza is Van. De ami a legfőbb, m-ugdíjképes tsz-gazda. Már kétszer is járt nálunk. De ő — már mint az édesanyám — csak elküldözgeti, mond ván: a fiam tudja ezt... Hát mondanám meg. hogy mi legyen ? ' zonnal expresszlevelet k;,’dtem. amiben áldásom ad*am rájuk Három hap múlva jött a Válasz: Ha teh“tem. menjek haza Akkor Kő Antal tiszteletét te-né nálunk. Derültem egy kicsit. de S ín elröstélltem magara és gvorsan táviratot küldtem: vasárnap otthon leszek. Anyám az állomáson várt Reszkető kézzel csimpasz- V ’ott a nyakamba, s még ki sem bontakoztunk az ölelésből. már is mondta: — Ugye édes fiam. .. azért n»m vetet meg, hogy vénsé- gemre. . S Tettem volna ölbe kapni és dalolva, fütyülve szaladni vele végig a falun, hogy lássák: az én édesanyám nem is 68 éves. hanem egy viruló arcú kis menyasszony. Hocv a fekete delinkendőie tulaldonképpen hófehér fátyol. — Majd megismered. Derék ember. Ángyod is azt mondja, jól járnék vele. Megcsinál az mindent! A nyáron szőlőt is oltott nekem. Megreperálta a kaput. a disznóólát.. hiszen tudod, hogy pocsékba volt a ház körük minden. Megfizettem én neki. Kínáltam egy kis borral. Hát csak megölt... Mondogatta a sorsát én meg az »nyernek Na jó, jó. Félre ne érts... Igaz. hogy mondtad. menjek. Hívtatok. De ueve. mit is csinálnék én abban a városban? Itt szeretek én lenni csak a hegy alatt. ...Aztán hát Antal is mehetne:.. Nagy gyerekei vannak... Ki erre. ki arra. Azt mondja: amíg a kezét G. Szűcs László: Hiába, fiatal vagyok még; nem tudok uralkodni az érzéseimen. Látszott rajtam, hogy vanakodom. Egészen biztosan látszott. A mérnök kétszer is üzent. Az öregem gúnyolódva pirított rám. — Most majd megmossák a fejedet, hékás! Mordultam. — Semmi köze hozzá! Az apám. Nem akartam neveletlen lenni, kicsúszott a számon. — Menj csak, menj; ott légy n így legény! Elindultam. Lesz valahogy. Tudniillik, két napig hiányoztam. Igazolatlanul. Ezért állt a zűr. A mérnök nem kiabált, szépen beszélt hozzám, mondhatnám azt is. jóakarattal — Szóval elkószálta az ldő+y Felütöttem fejemet. — Igen, csavarogtam! — Azt én nem mondtam. — Csak gondolta. Legyűrte bosszúságát. Láttam. Milyen más ember, mint az én apám! — No jó. De miért? Könnyű kérdezni. Nagyon könnyű. A világon talán ez « legkönnyebb, de választ fel tudja emelni, nem ^zorul ő egyik gyerekére sem. De még azután is meglesz mert ugye most nyugdijat fog kapni... nekem is küldik azt a 260 forintot. Meg a kis szőlő... Ez, az, valahogy tneglennénk... — Hát én ennek csak örül ni tudok, édesanyám — mondtam őszinte lelkesedéssel, ahogy hazaértünk. — Repdesett körülöttem, és szaladt a kamrába, pincébe. Terítette az asztalt. önkéntelenül is édesapámra gondoltam, akit jószerint nem is ismertem, mert négyéves sem voltam, mikor elvitte tőlünk a halál. Anyám éppen gyerekágyas volt a harmadik húgommal. Később többször is férjhez mehetett volna, hiszen jó dolgos és szép asszony volt. de nem! Az ö gyerekeit ne lökdösse mostoha. Negyvenhárom évig hordta az özvegységet. Mi meg — amikor keservesen felnevelt — csak szétrebbentünk, mint a kitollasodott madarak a fészekből. Pedig hogy fogadtam én is: nőjek csak meg édes. Majd aranyba, bársonyba öltöztetem én. Mosolygott. Tudta ő jól, hogy mire a magunk gazdái leszünk legfeljebb egy kartonszoknya ha lesz abból a bársonyból. Aranynak meg ott lesznek az unokák. — Talán csak nincs valami bajod? — töltött a poharamba. s ijedten pislogott. Köny- nyes lett a szeme. Kötényéhez kapott, aztán mintha csak védekezne: — A jázminbokor már megint kiszáradt a sírján, pedig azt szerette szegény, nyugodjon A tavasszal rózsafát ültettem. Már virított is a nyáron. Mert ugye lo- csolgatom... nP félj... azért kijárogatok én majd oda. H irtelen elhallgatott. Kopogtak az ajtón. Ügy elpirult, mint egy hajadon. Kezét a szájához kapta, majd kötényén igazgatott, s riadtan nézett rám. Hangosan mondtam, hogy: szabad! Bizony én már meg nem ismertem volna Kő Antalt, — aki kezet szorított velem. Amikor anyám helyet mutaadni arra. ami igen komoly, de világosnak se egészen világos; ki mondja meg, hogyan lehet? Mert azt sejtem, miként kellene. Határozottan, egyenesen, szívből. Lehajtottam fejemet Hogy miért nem jöttem be a gyárba? Túl bonyolult ez a buta história. Hol kezdődött? Nem akartam továbbtanulni. Majd később, határoztam. Előbb legyen pénzem, éljek egy kicsit; kedvemre, legényként. Dolgozni fpgok — jelentettem ki otthon. Apám, ha nehezen is, de végül csak beleegyezett. Ám neki is van egy elgondolása — tette hozzá. Épp kilépett a munkatársa; neki is jobb lesz, mint valami vadidegennel bajlódni. Szóval magához vesz. Bántam is én sürgetett a türelmetlenségem. Minél előbb leevek a magam ura. Az örömöm nem tartott sokáig. Apám folyton magyarázott. Arra akart kioktatni, mit hogyan kell könnyebben megcsinálni. ..Ért°d? Minél gyorsabban csapd össze, mással ne törődi f” Én hamar beletemetkeztem a munkába. „Hát ez meg mi?” — állt meg szétvetett lábbal előttott neki a karos ládán, kérdezte. hogy vagyok. En meg minha csak megnémultam volna. Dühös voltam magamra, mert a vonatban szépen elgondoltam, hogy kedvesen, melegen fogom köszönteni a kérőt, dicsérem okos elhatározását, meg efféléket, de mintha csak leragasztották volna a nyelvem. Anyám mentette a helyzetet, aki borral kínálta leendő mostohám, s közömbös dolgoktól kezdett beszélni. Pár perc múlva már politizáltunk. de hogy kifogyott a bor, invitáltam, hogy jöjjön le ő is a pincébe. Kő Antal aztán ott lent a pincében elkezdte: — Mondom anyádnak még a nyáron, búcsú előtt való nap, hogy egy fedél alatt táh mindkettőnknek jobb lenne. Hát csak rám csap azzal, hogy mit gondolok én? Mondom. ahogy dukál. Akkor meg, hogy húztam volna magamra tisztességesebb gúnyát — mert ugye munkából hazafelé jöttem -4- aztán lennék józan. Mert biztos teliszlo- páltam magam a vejem pincéjében. Pedig hidd el fiam, még víz sem igen volt akkor nap a számban. De mit tehettem volna? Még székkel sem kínált ez a te kardos, jó anyád. Azért csak idevett a szívem. Már neked úgy mondom el ahogyan volt. Igaz. egy kicsit érződött rajtam az ital. Búcsú volt. Kaptam én megint. Azt mondta, hogy megírja neked. Miért nem hagyom én őt békén ? K occintottunk. Aztán még folytatta- volna, de anyám leszólt, hogy hűvös van, megfázunk. Hát feljöttünk. Az udvaron megállt, s a dorongfarakásra mutatott: — Ezt is én szereztem neki. Fuvarral együtt 400 forint Kecskés, a szomszédból mindjárt mondta, hogy adna érte 600-at is. Van esze a csipásnak. Többet ér ez majd nekünk. Négy culáp kijön belőle, aztán egy csomó karó. Lesz ebből vagy háromszáz karó is. Meghasogatom én azt... tera. „Hagyd a fenébe. W törődik azzal í” Döbbenten kapkodtam. A szerszámokat eldobálta, sohasem takarított. Szaladt az égés? — (hely. A rendetlenségben alig ismertem ki magam, amikor dulva-fulva dolgozott. Csapkodott, ha alaposabban ki akartam mosni az edényeket. Mert én mindig ragaszkodtam a rendhez. Küldött a lányokhoz. Az már más! így aztán, ha lehetett. ellógtuk a napot. Kis- padot húzott a fűtőtesthez és ott henyélt órákon át. Váltáskor a veszekedés sohasem maradt eL Restelkedtem. Gondoltam, a mérnökhöz fordulok tanácsért, de hát apám ellen szóljak? Előre akartam dolgozni. Minek kapkodni, hát nem jobb, ha elkerüljük a zűrzavart? Gyakran veszekedtünk, nem hagytam magam. Azért is! Éjszakás műszakban, amikor szundikált, akkor fogtam hozzá. — Okosabb akarsz lenni apádnál — ordított ismét magából kikelve és elrontotta a munkámat. Aztán rám fogta. Ügyetlen vagyok, kürtölte széjjel. Lépett vagy hármat, aztán a házra intett: — Ezt is rendbe kell hozni, fiam. Már majdnem mindenkié takaros a faluban. Ez se legyen itt csúfságnak. Mert még az éjszákéba sem tud elbújni, hiszen villany-ég a kaputok előtt. Ügy gondoltuk anyáddal, hogy az én fél házrészemet eladnám, ő meg a szőlőt. Elég nekünk az is, ami az enyémben terem. Aztán rendbetesszük a házat. Van nékem egy jó kőművesmester cimborám a szomszéd faluban, megcsinálja az szépen... — Gyertek már — hívogatott anyám az ajtóból, de Kő Antal még befelé ment elmondta, hogy az öreg, félig elszáradt körtefát is kiveszi. Helyébe barackot ültet. Az hamar terem... Ott bent, az asztalnál — amíg ettünk — elnézegettem egy kicsit. Magas, kissé görnyedt hátú, szikár öregember. Olyan, mint amilyen az apám lehetett volna, ha élne. Szájára csüngő deres bajuszáról keze fejével törölgette az ételmaradékot. Amikor a poharát emelte, anyámra nézett. s kínálta. A nyám durcáskodott, adta a rátartit. Fejével nemet intett. Mondta, hogy szédül tőle. Nekünk is elég lenne már, s mintha a szeme fényével bátorítaná is jövendő emberét — szólj már. Kezd el, ahogy illik, hiszen azért jött haza a fiam. — Csak beszélgetünk — néz engesztelő tekintettel édesanyámra és újabb mon dókába kezd. Gonosz nevethetnékem támadt. De anyám int. Ki kell azt várni türelmesen, amíg Kő Antal szabályosan líaeg- kéri a kezét. Ez a pillanat sem várat sokáig magára: — Akkor — kezdi az öreg felállva és ünnepélyes hangon — mit szólnál hozzá fiam? Mert én... ugye tetőled kérhetem meg. Bizony én nem tudtam szólni. Megölelgettem őket, és kezüket egymásba fontam. — Minél kevesebb meló és a lehető legnagyobb fizu, téged más ne érdekeljen — oktatott otthon szelíd hangon. Nem hittem neki. A feszültséget azonban nem bírtam tovább, megviselt az örökös zaklatása, már gondolkozni se tudtam rendesen. Menekülni próbáltam. A mérnök tekintetemet kereste. — Apádtól ezt nem tanultad — mondotta. — Rendesen bejár! — Értem. — Mit? — Elégedettek munkájával. Tétovázott. — Hát figyelembe kell venni a körülményeket is. Jobb nincs! Kihúztam magam. — Nem lesz semmi bajom? — A hiányzásért? — Igen! Felemelte hangját, nyoma- tékot akart adni szavának. — Hát majd elsimítjuk. Rendben...? Megráztam fejemet. Hosz- szú hajam vállámát verte. ■— Nincs rendben’ Felmondok, keresek más helyet. .. Már fordultam is kifelé. Hétéves gyűjtőmunkám során sokat tették fel azt a kérdést, hogy miért kutatok, harcolok Barzó Endre művészetének feltárásáért, elismeréséért, holott sokirányú elfoglaltságom mellett ez egy igen nagy feladat. Mi az ami engemet Barzó művészetének hívévé tett? Elsősorban képeiből kisugárzó szuggesztív embersége hatott meg és előadásmódjának modernsége. Mindjobban ért meg bennem a gondolat, hogy ezt a művészt az egész országnak meg kell ismernie. mert az egész magyar festészetbe oly szervesen illeszkedik be. hogy nélküle nem teljes nagyjaink sora. Képei együttes mondanivalója nem csak egy zseniális festőt, hanem egy nagyszerű gondolkodót és kritikust mutatnak, aki ismeri és szereti hazáját, s aki át tudja érezni népe gondjait, szenvedéseit. Barzó Endrében ugyan nem volt meg Derkovits. Dési Huber nyílt harcossága, a csendes, halk szavú festő inkább a paraszti sors hű tolmácsoló.! a volt, de az ő képeiben is ott izzik az akkori társadalom kritikája. Megrázó erővel ábrázolja a szegény, elesett, kilátástalan sorsú parasztembereket. Nem csak figurális képeiről árad ez a meleg humanizmus, hanem tájképeiben is ott érezzük a hétköznapok gondjaival küzdő, a munkától eltorzult, vonagló embert. Kiss Lajos néprajz- tudós — Barzó eszmei jó barátja — így dedikálja neki egyik könyvét: „a magyar parasztság nagy szerelmesének”. Képeiről is ez árad, ez sugárzik. Tehát éreztem, hogy ezek a képek nem maradhatnak az ismeretlenség homályában, az egész magyar egyetemes kultúrának szükség» van rá és büszkék lehetünk arra, hogy ez a kiváló ember innen Szabolcsból indult é* ide tért vissza. Társadalmi, emberi morn danivalóján túl megdöbben* tett szakmai virtuozitásával, egyéni magyaros színvilágé* val. Minden szempontból éreztem a lelki rokonságot. Nem csak a jelen megyei képzőművészet, hanem a lövő nemzedéke is sokat tas nulhat Barzó hivatástudat» ból, szakmai felkészültségé» bői és emberségéből. Végtelenül örülök annak; hogy végre létrejöttek aa emlékkiállítások a budapesti Nemzeti Galériában és ittj szülőhazájában Nyíregyházán. de hosszú volt az út idáig. Sok meg nem értéssel; közömbösséggel találkoztam: Sokszor volt úgy, hogy már« már létrejön a kiállítás, az-t tán valahol mégis elakadt,1 de ezeknek a nehézségeknek á leküzdése mindig új erőt adott. így hát érthető, hogy any- nyi éves küzdelem után S számomra jelentett a legtöbbet ez a kiállítás, amelyet csak Nyíregyházán 1700-an néztek meg és 18 tárlatvezetést tartottam, ahol a részt* vevők lelkesen fejezték ki örömüket: még sok ilyen színvonalas kiállítást szeretnének látni. Viszhangjáról pedig legszebben a vendégkönyv beszél, a sok sok méltató bejegyzés. És most egy kis lélegzet- vétel után következik ax újabb nagy feladat, harc a magasabb színtű elismerésért, a Barzó Endréről szóló könyvek megjelentetéséért. Soltész Albert festőművész Baj van az öregemmel
