Kelet-Magyarország, 1969. szeptember (26. évfolyam, 204-226. szám)

1969-09-07 / 207. szám

Ä oTHaf KELET-MaGYARORSZÄiS = VASAKKaFí RSEEEKOfiP tSVS. y* Grandpierre Lajos: Messze a kövesúttól Szovjet tengerészek emlékműve Képünkön: V. Bondarenko emlékműterve;. B izakodással indultam el munkahelyem felé, a pusztai tanyai iskolába. Tudtam, hogy a megszokott kényelemről le kell monda­nom... Talán nem is fejeztem ki magam pontosan, hiszen a villany, a vízvezeték, a mozi, a könyvesbolt ma már a mindennapi élet szerves tar­tozéka. Azzal a tudattal vál­laltam el a tanítást, hogy a felsoroltakon kívül is sok dől got nélkülöznöm kell majd. De bíztam: hasznos munkát végezhetek és megnyugtatott a több mint 20 fős tantestü­let; tehát nem leszek ma­gamra hagyatva. Az igazgató örömmel és kedvesen fogadott. Mivel dél­tájban érkeztem meg, nyom­ban meghívott ebédre, mond­ván máshol úgysem jutok en­nivalóhoz. Már 50 éves el­múlt. Elmondotta, hogy min­dig tanyai iskolákban tanított és megszokta az ottani életet. Kétszobás lakásának beren­dezése azt bizonyította, hogy különösebb gondok nélkül éL A terjedelmes könyvespolc zsúfolt volt. találtam néhá­nyat rajta a legújabban meg­jelent könyvek közül is. Ebéd utáni borozgatás köz­ben igazgatóm történeteket beszélt a tanyai tanítókról. Mindegyikből az derült ki, \ 'gy életük változatos, mun­kájuk hasznos, szép, a leg­többen hivatásuk igazi hősei. Tudtomra adta, hogy en­gem egy távoli — 10 kilomé­terre eső — tanterembe osz­tott be, amelyhez a nyilván­tartás szerint 28 gyermek tar­tozott. első osztályostól nyol­cadikosokig. A központi isko­lában az igazgatóval együtt nyolcán látták el a munkát, a többi pedagógus pedig, ugyanúgy, mint majd én, régi épületek­ből átalakított, egymástól és a kövesúttól távol eső isko­lákban tanított. — Egyelőre nincs más megoldás, ott kell tanítanunk, ahol lehet — mondotta és részletesen elmagyarázta, mi­ként foglalkoztathatom a legjobban a gyermekeket. Azt javasolta, hogy az alsósokat délelőtt, a felsősöket délután tanítsam. Figyelmeztetett: 2 napra való élelmet vigyek magammal, mert legalább ennyi időt vesz igénybe, míg lakást és kosztadót találok. — Addig hol alhatom? — Az iskolában. Mire mindezt megbeszél­tük és mire a földművesszö­vetkezeti boltban bevásárol­tam. már elmúlt 5 óra. Igaz­gatóm elmagyarázta az utat és még utánam is kiáltott. — Lépj ki, mert rád sötéte­dik! Eltévedhetsz! Messze van a kövesúttól! J ó kedvvel indultam el. Szép, napsugaras őszi délután volt. Figyeltem a vidéket. Szépnek találtam. Miután az útbaigazítás szerint letértem a kövesútról, külö nősen megnyugtatóan érez­tem a szokatlan, tökéletes csendet és a mezők hasonlít- hatatlan illatát. Hol nedves, tapadós, fényes, fekete föl­dön jártam, hol bokáig süly- lyedt lábam a puha ho­mokban, majd pedig olyan kemény és sima volt az út, mintha aszfaltot öntöttek vol­na rá. A figyelmeztetés elle­nére is kényelmesen gyalo­goltam és csak akkor döbben tem rá, hogy esteledik, ami­kor egy akácerdőbe fordult az út. Mire kiértem belőle, besötétedett. Jó ideig halad­tam a növekvő sötétségben, mikor végre balról, bizonyta­lan távolságból fény villant a szemembe. Azonnal lefordul­tam a szekérútróL Magányos tanyához értein. Amikor megtudták, hogy én vagyok az új tanító, nagy örömmel fogadtak. Megva- csoráztattak. Fel sem tettem* a kérdést, hogy éjjelre befo­gadnak-e, mert magam is lát­tam, hogy a két helyiségben éppen elegen vannak. Ezért örültem a gazda ajánlkozásá- nak, hogy elkísér az iskolá­hoz. Meggyújtott egy vihar­lámpát, vállára vetett egy szürke pokrócot, így indul­tunk él a sötétségben. Odaér­ve, kísérőm kivette rejtekhe­lyéről a kulcsot, kinyitotta az ajtót, majd meggyújtotta a falon függő lámpát. Segített fekhelyemet az összetolt pa­dokon elkészíteni, ideadta a pokrócot takarózni, aztán jó éjszakát kívánva, eltávozott E gyszerre megéreztem: annyira egyedül ma­radtam. mint még soha, hiszen a legközelebbi tanya is legalább ötszáz méternyire volt tőlem. De bizakodtam, hogy már a legközelebbi es­tét emberek között, barátsá­gosabb környezetben töltöm. Megvacsoráztam. A mara­dék élelmemet az asztalra helyeztem. Aktatáskámat tö­rülközőmbe burkoltam, hogy legyen mire helyeznem feje­met Ráfordítottam a kul­csot az ajtóra, elfújtam a lámpát, aztán valahogy el­helyezkedtem a padokon. Ha­mar elaludtam. De a kemény fekhelyen rosszul telt az éjszaka. Azt álmodtam, hogy fürdés köz­ben csalánbokrok közé ke­rültem és hiába kapdostam utánuk a hosszú csalánszárak mégis hozzám értek és végig- szurkálták egész testemet. Reggel fáradtan, megvisel­ten ébredtem fel. A kútnál, mosdás közben vettem észre, hogy egész mellem és karom tele van hintve bolhacsípé­sekkel. Megértettem álmo­mat. Amikor azonban beléptem a tanterembe, újabb megle­petés ért: eltűnt az asztalról az élelmem. Teljesen bizo­nyos voltam abban, hogy kinlétem alatt senki meg sem közelítette az épületet Csakis éjjel vihette el valaki ennivalómat. Az ajtót azonban reggel zárva találtam és egy perc alatt meggyőződtem ar­ról, hogy az ablakok is csuk­va vannak. Mégis nyomtala­nul eltűnt az élelem«. Miköz­ben éhesen a gyermekekkel foglalkoztam, egyre jobban bosszantott, hogy a talányt nem tudom megfej tent Délben hazabocsátottam a gyerekeket és elgyalogoltam a pusztára bevásárolni. Vettem ételipejkj. egy ^zseblámpát, egy csomag rovarirtót M indenképpen sötétedés előtt akartam hazaérni, ezért fel sem kerestem igazgatómat. Bevásárlás után azonnal visszaindultam. Törő­dött, fáradt és éhes voltam, talán ezért gyalogoltam egy­re komorobban. Úgy éreztem, minden lépésemmel mind­jobban távolodom a civili­zált élettől. Előbb a villany- vezeték maradt mögöttem, aztán a kövesút, majd a dűlőn is mind ritkábban mutatkoz­tak keréknyomok.« Az isko­lám közelében már csupán egy keskeny ösvény veze­tett... A tanyák elég messze van­nak egymástól, ezért a szál­láskeresést másnapra ha­lasztottam. Egyébként is megkértem tanítványaimat, hogy érdeklődjenek szüleik­nél, nem adhatnának-e ne­kem szállást. Reménykedtem, hogy kosztot is kapok. Lefekvés előtt gondosan bezártam az ajtót, kipróbál­tam az ablakok zárjait is. az­tán megnyugodva burkolóz­tam a pokrócba, amelyet visszatértemkor alaposan be­hintettem rovarirtóval. Éjjel hirtelen felriadtam. Úgy éreztem, mintha valaki járt volna a teremben. Hal­kan és óvatosan, hogy sem­mi zajt ne okozzak, zseblám­pámért nyúltam, aztán fel­villantottam a fényt. Éppen az asztalra. Élelmem körül patkányok hemzsegtek. Meg­riadva ugráltak le. Hangos puffanással csapódtak a pad­lóra... Körbejártattam a lám­pa fényét, mindenfelé patká­nyokat pillantottam meg. F eltápászkodtam és az asztalhoz siettem. A kiló szalonnából alig maradt valami. A kenyérben hatalmas lyukak tátongtak. A sajtból már csupán mor­zsákat találtam. így tűnt el hát az előző éj­szakai élelmem is... Meggyújtottam a petróle­umlámpát. Visszaheveredtem a padokra. Sokáig gondol­koztam. mit csináljak? Köz­ben elnyomott az álom. Az­nap több mint 20 kilométert gyalogoltam«.1 Reggelre a patkányok még a papírt is megették, vagy el­tűntették az asztalról. A terjengő erős patkány­bűztől felfordult a gyomrom. Itt élni és tanítani? Meg­rémített a jövő. Az igazgató és a tanyaiak örömmel, megbecsüléssel fo­gadtak. De a patkányok! A magány... összeroppantam. Hősök, igen hősök a tanyai tanítók... És én.„ A gyermekeket már 11 óra­kor hazaküldtem. Megszök­tem«. Begyalogoltam.« Elhallgatott. — Hát... Útközben gondol­koztam — folytatta halkan. A gyermekek.« Az egyik kislány olyan szomorúan nézett rám, amikor hazaküldtem őket. mintha sejtette volna, hogy nem térek vissza. Hirtelen előrehajolt. — Mondja meg nekem, honnan lehet patkánymérget szerezni! — Felemelte hang­ját — Mondja meg, ha kell saját pénzemen is veszek, de kiirtom, kiirtom a nyomorul­takat! — kiáltotta bőszen. 1942 végén nevezetes had­műveleteket hajtottak végre Fed őszi ja partjainál: több ezer szovjet katona és mat­róz partra szállt a Krim ak­kor német megszállás alatt álló keleti partvidékén. A fa­siszták ellen vívott kegyetlen harcokban sok harcos vesz­tette életét. Ennek a hallat­lan hőstettnek szentelte munkáját Vlagyimir Bonda­renko festő. A művész eredeti elgondo­lását Moszkvában nagy tet­széssel fogadták. A *Ju- noszty” (Ifjúság) című lap a emlékműterv fényképét is kö­zölte. Bondarenko 34 éves. Kato­nakorában kezdett a képző- művészettel foglalkozni, s kapcsolatot teremtett a lentrv grádi Művészeti Akadémiá» váL Leszerelése után beirat­kozott a Muhina felsőfokú iparművészet iskolába, amely* nek elvégzésé után Szevasz» topóiban, majd Balahlavában dolgozott. A Krim-félsziget szerelmese és kitűnő ismerő» le. A fedoszijai partraszál* lás emlékműterve három, húszméter magas katonaalaki speciális, a tenger sós vizé« nek ellenálló betonból. Aa emlékmű előtti partszegélyt fekete kőlapokkal burkolják; A szoborcsoport bal oldalán lévő horgony a honi földhöz való kötöttséget jelképezi. (APNt Bertha Bulcsú: Jajongó messzi szélzúgás összetekerte készségét és hazaindult. Halait a kariká­ra kötött zsinóron vitte. Ne­hezek voltak. A csuka nagyo­kat ugrott és krokodilszáját fenyegetően kitátotta. Ger­gely fütyürészett. Az ország­utat gyorsan elérte, de ott megtorpant, mivel a por égette a talpát Toporgott, belépdelt a bazaltosabb ré­szekre, majd ismét visszalá­balt az útszéli porba. Ahogy váltogatta a lábait, a karakai erdő felett megpillantotta a gépeket. Magasan úsztak, nagy rajokban, akár a ga­lambok. Búgásuk szűrten, fi­noman hömpölygött előre, mint valami távoli szélzú­gás, vagy hullámverés. Ger­gely ezüíjtfényű szárnyukra bámult, majd a kondenzcsík- ra, ami hirtelen megjelent a vezérgépek nyomában. Rosz- szat érzett. A folyóra pillan­tott, majd a boglyákra, ame­lyek a sarjúföídön szürkültek megaszajódva. A folyó már negyven-ötven méterre mö­götte maradt, s a boglyák még messzebb voltak. Gyors elhatározással belehasalt az utat és a földeket elválasztó vizesárokba. Elég mély volt az árok, s azon a ponton, ahol beleheveredett, szeder- bokrok is takarták. Vári. A gépek méltóságteljes lassúsággal úsztak a magas­ban. Feleslegesnek látszott az óvatosság. Hátára fordult, s a szederfa levelei között az eget kémlelte. „Ezek ango­lok” — gondolta. — „Milyen muris. í. Reggel még Lon­donban voltak.,. Kávéztak az ismerőseikkel, aztán kimen­tek a repülőtérre.,. Bombá­kat hoztak. Ledobják, aztán hazamennek és este tovább kávéznak az ismerőseikkel... Ha csak.., Ha csak valame­lyik légelhárító üteg bele nem trafál az oldalukba... Akit eltalálnak, azt ma este már hiába várják az ismerő­sei. .. Nem is lőnek ezekre... Sétarepülés nekik... Kirán­dulás. . .” — A középső repü­lőrajból oldalra sodródott két vadász. Süvöltve lecsaptak, bömbölt a föld, a levegő és az erdő. A szederfák suhog­tak, a Marcal-hídon döröm­böltek a géppuskalövedékek. Gergely látta, hogy húsz-har­minc méter magasan száll­nak a gépek, s a lövedékek a vizet korbácsolják. Rémülten a hasára fordult. Teste alatt vergődtek a zsinórra kötött halak. A csuka elkapta az uj­ját és beleharapott. Gergely zokogva feküdt a hideg, si­kamlós pikkelyű halakon. Ujja nehezen szabadult a csuka állkapcsából. Amikor kitépte, erősen vérzett A gépek a folyó felett száll­tak, aztán az erdő közelében lecsaptak a mezőre. A moto­rok bömböltek és elnyomták a fegyverek hangját. A va- dászok aztán az ég te> Té húztak, és rajuk nyomába szegődtek. A bombázókötelékek sokáig vo­nultak. Monoton búgásuk, ja­jongó messzi szélzúgásra em­lékeztetett Gergely zokogott. Félt hogy a vonuló bombá­zók közül újabb vadászok csapnak a folyóra. Fülében saját zokogása visszhangzott. Fél óra is elmúlt mire ész­revette, hogy a gépek elvo­nultak. Felült Szájában sa­ját vérének ízét érezte. Szi­pogva, megalázottan nyalo­gatta a kezét Olyan volt mint egy sebesült állat Nya­logatta a vérét és a sebet bá­multa. Mély volt de szűk, gödBrszerű. Nem a csuka ha­rapása fájt Gergelynek... A sérülés valójában a fejét ér­te, a homlokát. Megalázták a repülők, és meggyötörték. Szűkölve remegett az árok­ban és érezte, hogy ami a fo­lyóparton történik, nem új­sághír, nem politika, amiről beszélni lehet Gergely ezen a forró déli órán döbbent rá először, hogy a bőréről van szó. Minden új napon az éle­te lesz a tét Senki sem kér­di, hogy hány éves, kit sze­ret és kit gyűlöl? Senki nem kérdi, hogy részt akar venni a háborúban, vagy nem? Csak lőnek rá, mint bárme­lyik állatra az erdő vadjai közöl Gergely, egészen ed­dig a nyári napig azt hitte, hogy más dolog a fegyveres katona, aki maga is harcol, és más dolog egy -kisfiú, aki éppen csak kijárta az elemi népiskola harmadik osztá­lyát .. Szorongva állt az úton. Nyalogatta a vérét, és az er­dő felé bámult A tagutakon emberek szaladtak. A szeme még vibrált az ijedtségtől. Visszalépett az árokba és felemelte a halait Lassan bandukolt a falu felé. Percenként zúgást vélt hallani, közeledő süvöltése- ket. Lépdelt, s közben szün­telenül figyelte az eget a kék égi mélységet ahonnan megérkeztek a gyilkos piló­ták. Nagyanyja a kezét tördel­te: — Csakhogy itt vagy! Uram Jézust Csakhogy elő­kerültél .. — Hét halam van — mondta Gergely. — Hét halad és hét akkora bűnöd. Itt járt patt Vilma, mindent elmondott.. De most már ezt sem bánom. Csakhogy előkerültél.. ho­gyan számoltam volna el az életeddel __ — Nem igaz . .. Ein csak álltam ott a MátévaL .. — Mise alatt, istenem mi­se alatt... Szerencséd, hogy most előkerültél... — mond­ta, aztán a halakra pillan­tott. Meglepődött. — Ekkora halakat fogtál?... Ezt a csukát legjobb, ha mindjárt elviszed Zsófia né- nédnek. — A legszebb halam... — Éppen azért.. Zsófia szereti a tejfölös sült csukát. Ha kaszálják a Marcalt az összes megvágott csukát ne­ki viszik... Indulj is«. Az lesz a legjobb. Köszönsz szé­pen: Dicsértessék az úr ne­ve, és illedelmesen átadod. Lehet, hogy megajándékoz valamiveL — Múltkoriban azt mondta a nagymama, hogy böjti na­pon vigyek majd halat Zsó­fiának. .. Most nincs böjt — Na és?... Zsófia más­kor is megeszi a böjti étele­ket. Szent asszony... Gergely zsinórján egyedül a csuka lógott A nap már meg­szárította a bőrét de még mindig dobálta magát, táto- gott, fenyegetően vicsorította a fogsorát Gergely arra gon­dolt hogy a csuka a bűn ajándéka... A szöcskét be­kapta egy keszeg, a kesze­get bekapta a csuka, a csu­ka pedig az ő ujját.. „A csuka harapása isteni figyel­meztetés volt” — Gergely a krokodilpofájú halra sandí­tott — „A csuka maga a bűn... Ekkora hal hogyan került volna másként a hor­gomra. .. Nagy bűn... Most majd megeszi Zsófia és ő is bűnös lesz... Jobb is, hogy Zsófia eszi meg... Annak a bőre már át van itatva törte, jennel és szenteltvízzel... Megállt a tornyos ház előtt és a lépcsőt bámulta, melyet óriáskaktuszok és törpék! őriztek. A lépcső a ház ólom* üveggel díszített ajtajához vezetett A farácsos, zöld szí* nűre pállott rézveretes kapu nyitva volt Gergely a tör» pék feje felett talált egy ko* lompot Meghúzta. A kolomp kint is szólt, bent is szólt s Zsófia néni sötétkék selyem* kendőbe bugyolált feje csak* hamar előbukkant az ablak* ban. — Te vagy az Gergely? — kérdezte, aztán az ajtóhoz sietett és kinyitotta. Gergely köszönt meghajolt és maga elé tartotta a halat. — Elhoztam magának ez* a csukát — mondta. — Csukát? — A folyóban fogtam... — Zsófia néninek ajándé­kozod? — Igen... Mivel ez böjti étel.. — Ö, Gergely... Milyen illedelmes tudsz te lenni. Mi* iyen illedelmes... Satt Vilma pedig azt mondja, hogy iszo* nyú szemérmetlenséget kő» vettél el. És éppen szentmise alatt.. Pont akkor, a nagy misztérium alatt követted el a bűnt.. Gergely... Ger* gely... — Én nem voltam. íl — Nem voltál? — Nem. Satt Vilma hazte dik. Én odébb álltam. — Odább? — öt-hat méterrel odábh. Mi a csókafészek után men* tünk a Mátéval és éppen

Next

/
Thumbnails
Contents