Kelet-Magyarország, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-10 / 184. szám
Vasárnapi melléklet A jó szó ereje A napokban egy gépjavítóműhely dolgozója elbeszélte nekem, hogyan járt. Másod- magával egy rendkívül nehéz feladatra vállalkozott. Mindketten rengeteget dolgoztak, de tudták, hogy sok függ tőlük. Néhány nap alatt -— áldozatos, „normán felüli” munkával — el is készültek. Várták, nagyon várták, hogy az igazgató majd hivatja őket, és hát szól egy-két jó szót. .. Egy napon a pénztárosnő üzent nekik, hogy menjenek be hozzá, mert „van valami pénzük”. Egy- egy borítékban szép summát találtak ott. „Micsoda pénz ez?” — kérdezték A pénztárosnő egy pillantást vetett az utalványra: „Igazgatói jutalom”. Ebből tudták meg, hogy ezt a pénzt ama bizonyos teljesítményükért kapták. Szép, szép, jól jön ez a pénz. .. Mégis, a jutalom több, mint néhány bankjegy, annak valódi értékét az elismerő baráti szó tetézi Mennyivel többet kaptak volna, mennyivel méltóbb lett volna odaadó igyekezetükhöz, ha igazgatójuk kezet szorított volna velük, és azt mondja: köszönöm, elvtársak... Az eredményesen dolgozó vezetőt mindig emberséges, elvtársias, jó viszony fűzi beosztottjaihoz. Szándékosan kerülöm azt a régi fogalmazást, hogy „bánni tud az emberekkel”, mert nem bánásmódról van szó, hanem természetes kommunista, emberi magatartásról. Ez pedig kölcsönös bizalmat, megértést, barátságot és segítőkészséget tételez fe] vezetők és beosztottak között. Ez a lényeg és e tisztességes hang, a türelem és a megbecsülés mindennek a következménye, velejárója. Ha a vezetőt ilyen viszony fűzi a kollektívához, mindig támaszkodhat az emberekre, számíthat rájuk nehéz órákban is. És ebben az esetben nem bonthat rendet néhány gyenge jellemű beosztott, aki hajlamos visszaélni az elvtársias vezető bizalmával, mert az egész közösséggel szemben találja magát. A jól dolgozó vezetők között-sokan vannak, akik adott esetben nemet mondanak jogtalan, vagy korai kívánságokra. Ám ez nem rontja meg a beosztottakhoz fűződő jó viszonyt, mert ez nem — korántsem rideg elutasítás. Óriási fokozati különbség vari az ajtót mutató nyegle tagadás, meg a körülmények tüzetes és baráti hangú megmagyarázása között! Egyszer a kisváedai járásban egy községi tanácselnök a jelenlétemben kurtán nemet mondott az őt felkereső falubeli kérelmezőnek. A kérelmező szó nélkül elment, jómagam pedig megkérdeztem az elnököt: miért nem teljesíthető a kérés? Az elnök igen tüzetes magyarázatba fogott, részletesen feltárta a helyzetet, és bebizonyította, hogy az illető kérését adott esetben el kellett utasítani. Nos, mindazt, amit nekem készségesen elmondott, a kérelmezőnek kellett volna szó szerint ugyanígy elmagyaráznia! Az pedig okvetlenül megértette volna, hogy egy darabig türelemmel kell lennie. így azonban talán gyanakvóan nézett a tanácselnökre; lehet, hogy részrehajlással vádolta, de semmi esetre sem tartotta emberségesnek. Hogy a mi vezető, irányi- tó, hivatali szerveink hivatása a dolgozó nép szolgálata, ez nem kétséges, ez államunk jellegéből adódik. De nem árt figyelmeztetni: a jó szó, az emberi hanghordozás, az emberek iránti baráti, elvtársi magatartás éppoly fontos, mint a dolgozók ügyének becsületes szolgálata. Igen, gyakran olyan embereink vétik el a hangot, akik különben derekasan és áldozatkészen dolgoznak a nép javára. Csakhogy modoruk, magatartásuk, hanghordozásuk eltakarja valódi érdemeiket, ráadásul csorbítja a párt tekintélyét. Egyes helyi, üzemi, gazdasági vezetők és az egyszerű dolgozó emberek érintkezésében gyakran kísért a türelmetlenség, a ridegség, a modortalanság, olykor a nagyképűsködés. Ez helytelen és megengedhetetlen. Jó szó, emberséges hang... Mindenki százszor meg ezerszer tapasztalhatta már, hogy ezekkel csodákat lehet művelni. A jó szó bizalmat ébreszt, tettvágyat táplál, odaadásra ösztökél, sőt valódi virtust éleszt. Hányszor adódnak olyan feladatok, amelyek meghaladják a szoros kötelességek körét, amelyek elvégzésére az emberek sem nyers utasításra, sem túlórapénz, vagy célprémium kedvéért ném szívesen vállalkoznak. De vállalkoznak és helyt iji állnak az emberséges, baráti szóra — cserébe a bizalomért, az elv- társiasságért. Azok az emberek, akik ma a népi hatalom tisztségviselői, valamikor többnyire urak és úrhatnám polgárok javára robotoltak. Kicsi volt a bérük, és még kisebb a becsületük. Jó szót, emberséget tán sohasem kaptak „kenyéradóiktól”. Most, amikor a párt, a népi hatalom megszemélyesítőiként a dolgozó emberekkel érintkeznek, hadd érezze mindenki: gyökeresen más világ, egy új társadalom szószólói állnak előttük. Orosz Szilárd A nyírpazonyi kúria Maga az épület rendkívül egyszerű, ami a stílusából is következik. Két szárnya közt egy síkban ünnepélyes kettős dóroszlopos tornác, melyre teljes szélességben vezetnek a lépcsők. A szárnyakon pedig a hármasablakok félkörívét egy párkányszerű motívum kíséri, lent ugyanakkor egyszerű tükrök erősítik meg az ablakok ritmusát. — Ez minden. — Viszont ezen az építészeti szűkszavúságonkívül találunk olyan valamit is, ami a stílusok fölött áll: a szépség. A tisztán csengő részek nyugodt harmóniája, mely a klasszicista építkezés alapvető nagy gondja, itt teljesen érvényre jut. S bár nem ismerjük építésze nevét, de jónevű és ismert építésznek kellett terveznie (talán pl. a debreceni Povolny), Családi hagyomány szerint 1837-ben építtette Vályi Mihály, az oszlop tégláiban az ő’monogramja van. — Genthon topográfiája az 1842-es évszámot adja. — Az építés évszámán kívül az is ritka nálunk, hogy megőriztek egy történetet az épület fénykorából, egy történetet, mely jellegzetesen szabolcsi, kicsit krúdys hangulattal, móriezosan fanyar véggel. Az utolsó Vályinak nagyon szép felesége volt. Mindketten szerettek mulatni, szerették a társaságot. Pár év elteltével az adósság egyre nőtt. Mielőtt a hullámok Összecsaptak volna a fejük felett, az asszony megszökött egy ulánus tiszttel. A férj három napig tartó mulatságot rendezett, de nemcsak azért, hogy vigasztalódjon. Az utolsó nap reggelén jegygyűrűjét kidobta messze az ablakon, vendégeit hazaküldte, összecsomagolt, s elment Amerikába. Hitelezői, kiket erre a reggelre hívott, már nem találtak senkit. Nem is hallottak többet róla. (koroknay) A königgrätzi csata Szerette volna megvakarni 8 térdét. Már meg is mozdult a keze, hogy jólesően megka- pargassa a kellemetlenül viszkető testrészét, mikor ijedtén visszarántotta. Nem lehet. De miért nem, amikor viszket? S te jó atyaúristen, már nemcsak a térde viszket, de a füle is. Egyik kezével térdét, a másikkal a fülét kellene megvakarni. De hogy jön az ki? Königgrätzi csatavesztés és kétkezes vakaródzás... Abszurdum... — Tehát kérem, milyen hatással is volt az osztrák hadsereg súlyos veresége? — kandikál kíváncsian a tanár, szemüvegén keresztül. Tényleg, milyen hatással volt? Vakaródzhattak legalább utána a hadfiak, aho gyan csak akartak. De mit akar az most pont Königgratz- Zél. Annid gond, baj van a világon, itt állunk az új tanév Min, rakétakísérletek, meg miegymás és ez meg jön itt Königgrätzzel. Átkoztt múltba fordulás. Igen, ez a pedagógusok átka, ezen kellene segíteni, ahelyett, hogy a je len és a holnap égető kérdéseire adnának választ a felnövekvő fiatalságnak... igen... ehelyett, pont az osztrák ármádia dolgai után faggatják. — Szóval? Vagy nem tudja? — vált kissé vészjóslóra a tanár hangja és mintha a viszketés a füle mögött kissé abbamaradt volna. De a térd! — A königgrätzi csatavesztés?... Márminthogy az úgy volt, hogy az osztrák hadsereg itt vereséget szenvedett... Königgrátznél, amelyet másképp Sadovának is hívnak... Nem is reagál rá, hogy a másik nevét is tudja. Micsoda érdektelenség, micsoda semmibevevése az ember többoldalúságának. Vagy nem is Sadova a másik neve? Sa- vaya? A, az valami ház... Olaszországban, vagy' Franciaországban... dehogy, királyi ház... Megvan! — ... Kedves tanár úr, az úgy volt, hogy a csatavesztés után a Rabsburg-báz nagy dilemma előtt állt... Oda a nagy német eszme, gazdasági cs politikai csőd, és... — Már azt hittem, nem tudja, kérem — jegyezte, meg egykedvűen a tanár, semmi együttérző örömet, lelkesedést nem mutatva, hogy ím, igenis tudja, mi az, hogy tudja, azt is tudja, hogy... — ... ez volt tehát egyik oka a kiegyezésnek 1867-ben a másik... — hadarja lelkesen, hogy tud. hogy a kisujjában van az egész königgrätzi izé. s hogy a térde sem viszket. — Jól van, kérem, akkor talán egy másik kérdést — vág közbe a tanár rendíthetetlen nyugalommal. Mi van itt? Mi ez? összeesküvés. machináció, tudatos és sátáni terv, hpgy lehetetlenné tegyék, hogy kiforgassák nyugalmából, hogy nevetségessé váljék? — Mi a véleményé. Anglia miért nem támogatta a magyar szabadságharcot? Érdekes ez a szoba, tompa színei, alkóv-szerű beívelése... egészen érdekes... Hogy mi, micsoda? Már me gint. Anglia. Hál mit képzel ez a tanár, diplomatával áll szemben? Hát honnan tudja egy szerencsétlen halandó, miért nem lépett Anglia uk- mukfykk háborúba a magyar szabadságharc mellett? Anglia... A ködös Albion... Dover fehér sziklái... a Piccoadilly. Érdekes volna egyszer elutazni Londonba, végigsétálni a Temze.partján, megállítani egy ott őgyelgő embert és csak úgy könnyedén, csevegőén, magától értetődő természetességgel megkérdezni: — Mondja, Mister, már megint az az angol hidegvér? Mi az isten csudájáért nem avatkoztak be maguk a magyar szabadságharcba... — Uram, ön, úgy látszik messziről’ jött... Mi beleavatkozunk minden szabadság- harcba... — Mondja, kérem, vagy nem mondja? — riadt fel a tanár ideges hangjára. — Utóvégre nincs időm, hogy magával itt fél délelőttöket eltöltsek! — Mondom, hogyne mondanám. Anglia mindig beleavatkozott a szabadságharcokba... Így volt ez a magyar szabadságharc idején is, amikor... Amikor — te jó úristen, mi is volt akkor? — igen, amikor, szívesebben látott egy erős Ausztriát Oroszországgal szemben, mint... — Köszönöm... Bizonytalan volt, sokat gondolkodott, de úgy látom, hogy a lényeget talán mégis érti... Közepest megadom, vagy akar még egy kérdést a jóért? Még égy kérdést? Nem akar jó lenni, maradjon csak közepes, a közepes emberekkel kevés baj van, s nekik is kevés bajuk van az élettel. Minek a feltűnés, . s. minek újabb vájkáiás a múltban. Legyünk szerények, érjük be azzal, amink van... — Köszönöm tanár úr. megelégszem a közepessel... Otthon a gyerek rágja magát ál egy tankönyv oldalain, mint valami nagyra sikerült könyvmoly. — Jé, apu, itthon vagy? — Ilyen nagy fiú, ne kérdezzen hülyeségeket. Biztos nem sikerült a vizsgája apádnak, azért ilyen mogorva — int gúnyosan az asszony. — Mi az, hogy nem sikerült. .. Kikérem magamnak! igenis sikerült... Nagyon sikerült... — há- borog sértett önérzetében. — És mit kérdeztek apu? — kíváncsiskodott a gyerek. — Az izotópok gyakorlati felhasználását. . És a... a — — De apu, az nincs is benne a történelemkönyvben... — Engem ne oktass. Én is tudom, hogy nincs benne, de tőlem ezt is kérdezték, hogy megtudjanak végre fogni. .. Meg mást is. . . De mindent tudtam. . . Apád igazán példa lehet előtted... S most tanulj... Mi a lecke? — A königgrätzi csata és hatása... Györki f Mm
