Kelet-Magyarország, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-03 / 178. szám
i860 In«rills S. «rr.8T WAnVAt?nRS7Äö — vasárnapi nirio Pkt.ct 9 óidat Izgalmas kérdés. (Fotó: APN) Rónay György: Négysorosak Tehenek hazafelé Mezőről jővet a domb tetején naponta föltűnik a két tehén, ugyanabban az esti ragyogásban, csak napról napra egy kicsit korábban. Vénember lemerül a lejtőn Megy a vénember. Sárga levelet ejtegetnek utána az akácfák. Egy váll. Egy kalap. Aztán egyebet se látni már, csak villogó kaszáját. Menetrend változása Ilyenkor kellene jönni az esti gyorsnak. Az ember várja, várja, s csak azután jut eszébe, hogy nincs több esti gyors. — Kiül a ház elébe, s várni kezdi vonat helyett az őszi holdat. Takarítás a házban Holt pille szárnya, elszáradt szirom: mi nem kerül elő ilyenkor! Mint öreg nénikék után a szekrényekből sok tüli, brokát, selyem. Hirtelen vet lobot, s csipős kis füsttel ég. Felhő fodros széllel Tihany felől kis felhőt hajt a szél. Száll a felhő fodros széllel, fehéren. Oyan gyöngécske, azt se tudja, minek él. Hát inkább el is oszlik a mérhetetlen égen. Sass Ervin: Nagy lélegzeiű nyár Nagy lélegzetű nyár a szemedben hoztad fűkaszáló vágyban a mozdulatom vagy meseszép derekad illehe viräghäk partján hajladozol egy másik világnak. (A költő emléke a Szabolcs-Szatmár megyei néphagyományban) 120 évvel ezelőtt a segesvári ütközetben a „száguldó paripák” lába alatt lelte halálát a tnagyar irodalom mindmáig legnagyobb költője, Petőfi Sándor. A nép nem és nem tudott beletörődni a tragikus valóságba. a forradalom vezéralakjának az elvesztésébe. Sokan még évtizedek múltán is hol itt,hol ott vélték felbukkanni. De azok az emberek is. akik elfogadták vajé'ágnak a költő halálhírét, különféle változatokban idézték fel halálának körülményeit. Itt-ott még ma is találkozunk olyan emberekkel, akiknek elődei 48-as honvédek voltak, s ezeknek emlékező- seit családi hagyományként őízik. így az Erdélyből ide- Szákadt. s Vaján élő fieésy holtán kegyelettel és szeretettel emlékezik nagyapjának. Deésy Domokos huszárfőhadnagynak az elbeszéléseire, amelyeket kisgyermek korában hallott tőle. Egyik visszaemlékezésében igy idézi Petőfi halálának körülményeit: 1849. július 31-én déli időben látta nagyapám, Deésy Domokos, hogy Petőfi az országúton szalad át. Jobb kezében kard. bal kezében csákó volt. A költő a gyalogsághoz igyekezett. Nagyapám rákiáltott: „Ne menj oda, Sándor!”, de Petőfi nem törődött vele, hanem tovább igyekezett, s közben vissza- lüiáltotta: „Nekem ott a helyem!” A kozák túlerő azonban hamarosan megfutamította a sereget. Petőfi egy Késerű nevű húszárórmestei- nyergébe kapaszkodott. A ló nem nagyon bírta a két testet. Mikor az ellenség közeledett. Pétőfi léugrott a lóról és egy tábla kukoricásba igyekezett. Az ellenség azonban hamár beérte Keserű őrmester menekülés közbeii visszapillantott és látta, hogy a költőt a kukoricásban leszúrták. A csatateret ellepő románok Petőfi holttestét beledobtak a Küküllő vízébe, eíért nem találták meg soha. A nép szeretető és ragaszkodása természetesen az élő Petőfivel kapcsolatban is számtalan visszaemlékezést, hagyományt megőrzött, és — Hol látod a Holdat? — sZóltam hozzá, j— Napok óta bőrűit az ég. Huzakodtunk, egyre hangosabban. Aközben visszajött Tomka vitánkat hallva, úgy Hahotázott, hogy a frissen forralt, gőzölgő tej kilocsogott a kannából. — Fiam, agyadra ment a törköly... — A férjem volt így — szólt közbe szomorúan , Si- monné, — amikor leszázalékolták. Néhány héttel a halála előtt éjfél után érkezett h ::a. egészen addig ivott, egyedül. Itt a sötét szobában f küdt és állandóan azt hajtogatta: ..Oltsd el a villanyt, kedves, annyira vakít!" ügy látszik, az én részegeim mind fényt látnak... — Pista bácsi — folytatta Gajdos — teletöltötte tejjel a saiát teástermoszát. hogy később is friss maradjon, aztán vagy egy litert bele- kényszerített Gusztiba. „Jó- zanodj ki, ifjú apa — mondta —. így mé^se állhatsz szegény anyád elé.” Güsz+i táskáiéból pelenkát kotort elő. Tisztába tette a csecsemőt, majd megitatta, nemhiába több gyermekes családapa. — Készülődj! — mondta nekem. — Ha Guszti rendbe jön, azonnal utaztok. Gondoskodj arról, hogy baj nélkül hazaérnének. A brigádtagok legalább ennyivel tartoznak enrvmásnak. Holnap a különmunkán kisebb lesz a brigád, majd ráhajtunk helyettetek is. A termoszban van elég tel. Te vidd a csecsemőt. Még jó néhányszor megvirrad, mire Guszti teljesen beszámítható lesz... Odakint hajnalodott. Simonná Gajdosnak is meg- é-mazott azután a r*s ár sémiivel együtt kivonult a konyhába. Letette a heverőra. ezek közül sokat máig is emlegetnek azokon a vidékeken, ahol a költő megfordult. Megyénkben is több hagyomány éi. Nagyar határában áll az a százados tölgyfa, amelynek árnyékában a néphit szerint Petőfi Sándor megpihent. A fa törzsén lévő emléktábla így hirdeti: „Száz évvel ezelőtt itt járt Petőfi Sándor.” Arról már nem szól az emlékezés, de a Tisza c. versből tudjuk, hogy ennek a tájnak a szépsége ihlette a költőt e költeménv megírására. A nagyari Petőfi-fa közelében volt egy tanya, amely emberemlékezet óta ott állt, s roskadozó falait a negyvenes évek végéh bontották le. Né- hányan ma is tudni vélik, hogy ebben a tanyában vendégelték meg a költőt ' „friss gyümölcsből készült vacsorával”. A hagyományok szerint Petőfi Nagyarból szekérrel ment Fehérgyarmatra. Amikor a fogadó előtt leszállt az alkalmi fogatról, így szólt a paraszthoz: — Én kendnek a fuvarért fizetni nem tudok, mert szegény ember vagvok. De ba mechallgatná. szívesen mofi- danék egy versét a Tiszáról. A gyarmatiak ma is azt tartják és büszkén emlegetik, hogy Petőfi ott mondta el először a A Tisza c. versét. Petőfi nemcsak a Tisza és a Túr partján járt és nyert ihletet, hanem ugyanazokban az időkben Matolcson a Szamos partján is megfordult. Ennek az emlékét örökítette meg a Palu végén kurta kocsma c. versében. Széles Ferenc öreg halászem- ben néhány évvel ezelőtt megmutatta az érdeklődőknek a régi komplejáró helyét, a híd matolcsi oldalán. Szemben a tunyogi oldalon az egykori kastély, ahonnan kiüzent az uraság és csendet paranesoltatott a mulatozó legényeknek. A kocsma már nincs meg. helyén, a hídtól mintegy 150—200 méterre a régi kompleiáró mentén fehérre meszelt ház áll. Széles Ferenc arról Is tudott, hogy került Petőfi Matolcsra. Régen Matolcson gubások is laktak. Ezek a mesteremberek nem csak a falubelieknek, meg a környékbelieknek — Ugye, te különb leszel a többinél. Nem baj, ha sok vesződséget szerzel nekem. Minden az én gondom marad, de jól megférünk majd egymással. Szenvedek, hidd el, de majd csak elfelejtjük. Es aztán megjön az anyád is. Addig beszélt, míg a gyerek kinyitotta nagy barna szemét és fülsiketítő sírásba kezdett. Felnyitotta a pólyát, de azon nyomban vissza is kötötte. Rohant a ruhásszekrényhez. Elővett egy tiszta lepedőt, darabokra tépte, hogy legyen pelenkája. A csecsemő azonban csupán pillanatokra nyugodott meg. „Ne sírj — mondta Simonná — nem vagy egyedül. Melegítek vizet, megmosdatlak”. De hisz szappanon kívül semmije nincs a szükséges tisztálkodáshoz. A fal mellé tette a pólyát. EloRntta a villanyt, és kiszaladt a gangra. Hosszan nyomta Rózsi csengőjét. Vévre csoszoeást halott és a kinyílt ajtó mögül előbukkant Fóysi kócos feie. — Mi történt? Nem tud aludni? — Ne haragudjon, hogy ilvenkor... Meglőtt az unokám. a második, kedveském. Puder, rh*e kenőcs keltene. Maga bejáratos mindenhová Csak kölcsön szerezzen, délelőttig, amíg kinyitnak az Majtényi Rózsi hitetlen- kedve piSÍogö't. mintha rossz tréfára «■''pnakodna. — Hát már aludni sem tud az ember üven vakarcs miatt? — behajtotta az ajtót. Matatás hallatszott bentről, maid Rózsi hangja: — No jó. rneWtézéfft a harmadik házban, Fántáéknál ok ilyehkör fftár ébrén Váltnak. A 70 éves Szabolcsi Bence köszöntése A húszas évek elején fiatal muzsikus búcsúzott Kodály Zoltán zeneszerzőosztályából. 1923-ban a lipcsei egyetem zenetudóssá avatja az akkor 24 esztendős Szabolcsi Bencét, egy sikeres Mozart-könyv, cikkek s kritikák szerzőjét. Lipcsében kellett tudományt tanulnia a Kodálynál elsajátított zene mellé, hiszen csaknem három évtizednek kellett még eltelnie, amíg a mi Zeneművészeti Főiskolánkon — s éppen Szabolcsi Bence professzor kezdeményezésére — megalakult a zenetudományi fakultás. 1951-ben teremti meg Szabolcsi Bence a magyar zenetudósképzés kereteit, de előbb a magyar zenetudományt kellett, jóformán elődök nélkül, s alig néhány kortárs segítségével megteremtenie. Szabolcsi Bence zenetudományának tárgya nem csupán a formák, dallamok, harmóniák elvont világa. Afnit művel, nem száraz tudomány, elefántcsonttoronyba zárkózott elme szüleménye a beavatott kevesek számára. Szabolcsi Bence művében mindig az élő zene az elsődleges, s a muzsika humanista küldetése, társadalmi elhivatottsága az, amit immár majdnem fél évszázada nyugtalanul fürkész. Szabolcsi professzor életművére bízvást elmondható: miközben a zene fejlődésének legfontosabb jellemvonásait tárja fel, egy mindenki előtt nyitva álló, demokratikus zenei élet megteremtését célozza. A tudós közkinccsé tételéért szerkesztett és írt — Tóth Aladárral közösen — Zenei Lexikont a 30-as évek elején, olyan kézikönyvet adva az érdeklődőnek, áfftely- bea megtalálhat mindent, ami a muzsikával kapcsolatban fontos. A magyar zene demokratizmusáért küzdött, amikor Bartók és Kodály korszakos műveire hívta fel a közvélemény figyelmét. Zene és társadalom viszonya, kölcsönhatása foglalkoztatja Szabolcsi Bencét. Bármilyen kérdést tárgyal is, szüntelen a magas műalkotás és a népművészet összefüggésében ábrázolja a zene történetének egész folyamatát, vagy egyes fejezeteit. S ebben a képben az alapot a társadalom helyzete, fejlődése adja, ebből vezeti le Szabolcsi Bence a zene alakulását, hangváltásait. Ez teszi egyedülálló értékűvé egyetemes zenetörténetét, Vivaldi-, vagy Beethoven-monográfiá- ját. Zene és történelem Szabolcsi életművében tökéletes egységet alkot. A tudós kutató átéli a muzsikát, s majdhogynem önálló művészet már az is, ahogyan a muzsikáról ír, tökéletesen érzékeltetve egy- egy korszak légkörét, hangulatát. Szabolcsi Bence nemcsak a nyelvi kifejezésnek művésze. Kodály osztályában megtanulta, hogy a muzsika lételeme a hangzás, amely ékesebb minden szónál. Ha beszél, ha előadást tart, nem hiányozhat a teremből a zongora sem. A zongoránál éppúgy a zene legfontosabb elemeire, jellemzőire hívja fel a figyelmet, mint szavaival. A lebilincselő előadót kevesebben ismerik, mint a korszakos könyvek, tanulmányok íróját. Objektív történelmi viszonyokról; a zene fejlődésének tör vériy sí erőségeiről szeftvedélyesén szól, példát mutatva a fiatalabb nemzedékeknek. a x készítettek gubákat, hanem áruikkal messze vidékek vásáraira is elmentek. Egyszer az egyik gubás a nagybányai vásárról tartott hazafelé egylovas szekerén. Lassan poroszkálva haladtak, amikor az úton megszólította egy fiatalember: —■ Merre megy öreg? A mester a zsebéhez kapott, amelyben az eladott gubák ára lapult és elutasító barátságtalansággal felelt: — Az orrom után! — és már fogta is az ostort, hogy szaporább tempóra ösztökéi- ja a lovat. Hanem a fiatalember ekkorára a lőcs után nyúlt és már fent is termett az ülésen. Az öreg gubás hamar megnyugodott, látta, hogy ettől a potyautastól nem kell féltenie a pénzét. A diákos fiatalember egész úton kedélyesen beszélgetett, s az öreg is fokozta a hangulatot a zsebből előkerült szilvóriumos üveggel. Ügy eltelt aZ idő, hogy észre sem vették, már Matolcson voltak. A gubásmester meghívta utitársát, és felajánlotta, hogy szállást is ad néki. Petőfi átnézett a kocsmába is, s az itteni élményeit írta meg a Falu végén kurta kocsma c. versében. Most Petőfi Sándor halálának 120. évfordulóján Dienes Andrásnak, a nemrég elhunyt kiváló Petőfi-kutató- nak szavait idézem,* aki a Petőfi emlékét őrző helyeket felkeresve így figyelmeztet erre a kötelességünkre: — A németek emléktáblával jelölnek meg minden helyet, ahol Goethe járt; Petőfi, a magyarok Goetheje is megérd erriii a hasonló megemlélrp7At!+ f Molnár Mátyás Emlékezés Petőfi Sándorra halálának 120. évfordulóján
