Kelet-Magyarország, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-24 / 195. szám
8 oldal KÉT PT-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1989 augusztus 94. Kahána Mózes: ' A mese vége A z öreg házigazda egész *"*• este nekem mesélt, a vendégnek; ha valaki az asztalnál ülő, vagy távolabb álló családtagok közül közbeszólt, annak is felém fordulva válaszolt. — Te csak hallgass, majd ha kérdeznek, felelj. Koccintottunk. Szünetet tartott, gondolkozott. — Elmondok Mózsi bácsinak mindent, ahogy volt. A jelenben valót már tudja... Most már csak ez a kert a mi nagy örömünk. És a mi nagy bánatunk... Ez a hagy fiú Kálmi fiam, aki itt ai én kúriámon épített magának, de ő s a felesége csak hálni járnak ide a motorral... Ezek a kisebbek még tanulnak, de ők is csak este vannak itt, mint valami szállodában. Jolán a legnagyobb, az itthon van, de bár ne volna... — Miért aláz meg engem, apukám? — Mert nem vagy rendes nő! — Ugyan— — A rendes asszony a férjénél lakik, gyermeke apjánál! Nem mint te.. Két napot se töltesz mellette, aztán egy hétig anyád mellett lopod a napot! Tudja, Mózsi bácsi, a férje szerelő, cselédek fia. Mi nem akartuk a lányt hozzáadni, de jött már a gyerek! Én akkor megmondtam: az a tetves soha be ne tegye a lábát az én kúriámba! Erre ő: ne kerüljek a szeme elé, mert összetöri a kulák pofámat!... Nocsak azt próbálja meg... jó, férfidolgok, de az a nő, aki megszerette, hát szeresse, éljen vele! — Hát nem fog élni vele! — kiáltott fel a háziasszony. — Inkább jöjjön haza, vegye át a kert gondját. — Elkésett! — vágott vissza Kálmán bácsi, nejét se érdemesítve arra, hogy hozzáforduljon a beszéddel. i— Tudja Mózsi bácsi, aki nem művelt kertet, nem nevelt fákat, az azt hiszi, hogy úgy megy, mint a laskakészítés. Az élő növény, a föld teremtménye, követeli, nem is csak az eszedet, de a szívedet is! Gondozó kell neki, ápoló nővér, igazi ember... Annak aztán hálás is tud lenni, szépségével cirógatja az embert, termését adja oda... Amikor Jolán még egészen kicsi volt, akkor ültettem az elülső sorokat, a többit kukoricával vetettem be. Sokszor vezettem ott a kislányt, mutogattam a csemetéket, az egész kertet, hogy megszeresse.. Szerette is egy darabig. Amikor megnőtt, már csak a város kellett neki. Utána mentek a kisebbek is... Egyedül maradtunk, én és a kert— Egyesegyedül ápolom máig is. És csak egyedül gyönyörködöm benne... Tegnapelőtt elestem permetezés közben, nem tudtam felállni... Nem bírom már... — Hát adja el a felit.. Kéri Kántor Laci a fiának... Megkoccintotta poharamat, elborult arccal hallgatott.. R orongásainak, ingerült- ségének oka pedig az volt, hogy rosszulléte után összehívta gyerekeit, vegyék ót a kert gondját, s amíg ő lábon van, ismerjék meg és szeressék... Hiába. Egyik se kívánt, még szabad idejében se, kertészkedni. Annyi szabad idő azonban nem is volt, a 140 gyümölcsfa, s a sorok közti sok drága szőlőtő egész embert kívánt. — Hát ilyen vagyok én, Mózsi bácsi: szeretem a kertemet... A zöldjéért bolondulok, tavasszal a fák rügyeiért, nyáron a terebélyes lombjáért, az árnyékért és gyümölcsért. Sajnos már nem bírom a vele való munkát, de hanyagolni sincs lelkem. Ha meg nélküle maradnék, meghalnék attól... Töltött magának, a kelleténél hamarabb kiitta a fenékig. — Lehet, hogy ez túlzás már nálam — folytatta —, talán attól van, hogy legénykoromban, s még később is vagy tíz évig el voltam tiltva a szép növénytől, ettől a szép munkától. Apám volt az úr, s amit az parancsolt... Apám — ajaj, az volt aztán az igazi kulák, Mózsi bácsi! Már megvolt a harmadik gyerekünk, még mindig az ő házában, az ő udvarán raboskodtunk, egy ölnyit se akart rám íratni! „Minek az neked?” — „Fákat telepítenék” — mondom — testem- lelkem kívánja, az asszonyom is szeretné, s a család... Megszidott... Csak akkor lett az enyém, ez a rész az apáméból, amikor bejöttek az oroszok. Építettem rá, fákat, s szőlőt telepítettem... Talán azért is olyan drága nekem... Maga megértin így értettem: szaba- dulásának, boldogulásának emléke, jelképe ez a kert. — Emlékszem, Tatabányán szolgáltam, amikor meghallottam, hogy ide bejöttek az oroszok. Megszöktem, s elindultam hazafelé. Találkoztam egy hajtárssal, az meg dunántúli volt, a frontról jött s ment hazafelé... Hová? — kérdezte. „Megkeresem apámat” — mondtam én. El voltam szánva: ha most sem enyhül meg, végzek vele! No de nagyon megszelídült már ő addigra— Minden földjét átirattá reánk, csakhogy őt ne írják be ku- láknak... Építhettem, ültethettem... S ezzel kezdődött a mese... — kiáltott rá hirtelen hangosan nagy fiára. —Megteszed apádnak, hogy napjában vagy két órára haza- kocsizol?... Te értesz a fákhoz, velük nőttél fel, segítesz, hogy legalább amíg én élek, ne pusztuljon el? — Túl hangos volt a felszólítás, talán az ital is odahatott már. — Az nem olyan egyszerű, apukám — hímezett-hámo- zott Kálmi. — Hát akkor most mért jöttél el? El is mehetsz! — Kálmi a mellette ülő feleségére nézett: elmen jenek-e azonnal, vagy még várjanak valamennyit. — Hát segítek én, apuka, segítek — ajánlkozott Jolán —, úgyis elválok... és itthon maradok... — Te?... Mit tudsz te? Nem elég az, hogy megismered, melyik a pármen és melyik a batul, de tudni kell, mit kíván mindegyik. A növény szavát érteni kell, még ha néma is! — Sanyi is, ugyebár eljö- vöget majd, megtanít, — mondta Jolán, s a vele szemben ülő bajuszkás vendégre nézett. Az öreg is arra fordult, kíváncsian, mintha csak most értesülne a vendég jelenlétéről. Sokáig hallgatva nézte, lélegzete mind hallha- tóbbá lett. A feleségéhez fordult, őt kérdezte, miközben az asztalra csapott: — De mért is ül ez a lotyó a nyakunkon, s mért szól bele... — Szóval én is elmehetek? — vágott közbe Jolán. — El!... De mindjárt! Majd Kálmi elvisz a kocsijával. A férjedhez! Igen! — s miközben lánya és fia, menye távoztak, a vendéghez szólt, epésen: -*■ Téged nem űzlek... Vendég vagy, tölts magadnak, ha akarsz. T) e távozott a vendég is és ** kiódalogtak a többiek is. Csak a háziasszony maradt velünk. Magam is a kalapom után nyúltam, de a házigazda nem engedett. Szódát sercentett a borához. Félve ivott, mint akiben már kitörésre vár a kártevő ördög. Nehéz lélegzettel, mintha valamit emelne közben, mondta maga elé: — Ez a mese vége, Mózsi bácsi— — És egy másik mesének a kezdete — szóltam. — Minden vég valami másnak a kezdete. — ö kapva kapott ezen: — Igen!... És van Is egy ember, aki mást kezdhetne vele- Láttam a munkáját— •*- Az elnök mondta, hogy megvenné a téesz a hátulsó részt — emlékeztette a felesége felélénkülve.- — Azt mondja, az én fáim régimódiak, el vannak kényeztetve, szeszélyesek, meg igen magasak, nincs aki olyan magasról leszedje— Nem! Nem adom oda az én büszkeségemet» Másra gondolok— De... — Feleségére nézett — Leköptük, elharagítottuk.» S nem mozdul a szájam, hogy visszagörbítse azt amit elgörbített— Táncsak nem azt a rongyost gondolod? — ijedt fel az asszony. — Rongyos huligán... — Mindenki előtt gyalázott minket— — Gyalázott. De láttam a munkáját! — mondta felém fordulva. — Még nem volt a vőnk. A Kálmi lakását vasalta, a kutat szerelte— Megnézheti, azt a munkát— A nehéz pumpát tízszer Is beemelte, százszor is beemelte volna, hogy pontosan álljon— Aki a munkát így szereti, az a szépet is szereti, az igazi ember— Felállt körülnézett, mintha valamit keresne; arcán, szemében valami különös mindenre kész elszántság fénylett. Mit is csinálna, ha amit keres, megtalálná — forgott bennem a kérdés. — Széjjel- verae mindent, házát családját, hogy bejöhessen az az „igazi ember”. — Befogadnám— Családjából is családot csinálnék... De ez sose lesz meg... Akkor pedig magam vágatom ki a kertemet és magam is odafekszem... Engem sem tartóztatott tovább. Felesége kísért ki. — Ne tessék komolyan venni! — mondta. — Mindig üyen, amikor többet ivott egy cseppet, s az italt megutálja- 1 Pardi Anna: Balatoni este Hálók barbár idegzetén vízből merül fel a balatoni este s hullámok ütem sorain a hallható nyár zenéje egy-egy hang mint évek átlaga súlyos szél lesz, váll elfordulva, szó feledve, mögéje préselve arcok és érvek s egy magasságban velük a kifáradó lélek s különös körvonalak futó árnyaiban múlhatatlan múlton, halálos vizű parton rögzítődik a pillanat, s visszhangja akkora mint halandó szónak a halhatatlan.---------------------------------------------------------------- -----------------------— --------------------------—j Bronz- és vaskor a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításán Kelta vadkanszobrocska. Eleven művészet rejlik a Nemzeti Múzeum napokban megnyílt bronz- és vaskori emlékeket bemutató kiállításán. A tárgyak alkotóinak nevét nem ismerjük, legfeljebb annyit tudunk róluk, hogy melyik században éltek és milyen néphez tartoztak Magyarország területén az időszámításunk előtti évezredekben. A bronzkor ezen a környéken kb. 4000 évvel ezelőtt kezdődött, és i. e. 750 körül ért véget — akkor jelentek meg elszórtan a vasból készült eszközök a sírokban és a lakóhely-maradványok közt. A bronzkori ember vallásában nagy szerepe lehetett valamilyen női istenségnek, amelynek emlékére úgynevezet idolokat, hegedűre emlékeztető, arc nélküli bálványokat faragtak. Ezek az idolok világszerte megtalálhatók, Japánban éppúgy, mint a Földközi-tenger szigetein, de mindenütt azonnal fölismerhető módon magukon viselik a helyi stílus jellegzetességeit. Nálunk az egyszerű hegedűforma terjedt el, néha bekarcolt díszítéssel. Pedig a bronzkor szobrásza számára nem jelentett nehézséget az arcvonások megmintázása: erről tanúskodik egy edénytöredék, amelyen emberi arc arányos formáit dolgozta ki a fazekas. Az idolok a termékenységistennő bálványai lehettek, és a lényeg nem az arc volt, hanem a széles csípő és mellkas. A bronzkori művész másik fő témája az állatábrázolás volt Érdekes összehasonlítani a Kiskőrösről származó vad- lófejet egy lószoborral, amely az egészen korai, archaikus görög művészet egyik ismert lófigurájára emlékeztet csőszerűén elnyúlt testével, vékony lábaival, csupán jelzet, az absztrakció felé hajló formáival. A kiskőrösi lófej for- mázója azonban részletezően, a jellegzetességeket szinte túlságosan is hangsúlyozva mutatta be a zömök testű, nagy fejű, rövid sörényű vadlovat. hasonlót ahhoz, amelyet őseink tenyésztettek. Bizonyára a temetési szertartásoknál volt szerepük a madár alakú csörgőknek és edényeknek, hiszen nagyon sok primitív nép madár for« májában képzeli el az „elröppenő lelket”. Némelyik! madár alakú edény formája rendkívül kecses és ízléses; a disznó formára készült edényt pedig még humornak is nevezhetnénk. A korai vaskor (i. e. 750— 380) emberei szintén kedvel« ték az egyszerű állatfigura« kát. Bronzkacsák, kacsafejjel díszített kocsitengelyvégek, apró bika- és lószobrocskák tanúskodnak arról, hogy az öntés mestersége milyen ma« gas fejlettségi fokot ért el. A legnagyobb mestereket azom ban két művelt nép hozta magával az 1. e. I. évezred második felében. 550 és 350 között éltek Magyarországon a keleti, Fekete-tenger mellé« ki szkiták, utánuk pedig a kelták népesítették be négy, évszázadon át a Dunántúlt. A szkítáktól származik a csodá« latosan nemes formájú, sztyeppéi stílusú arany« szarvas, amely valószínűleg bőrrel bevont pajzsot díszített, talán nemcsak díszként, hanem hogy mint totemállat, védje gazdáját az ellenség fegyverétől... A kelta fémművesek tudá« sát a bátai vadkanszobrocska bizonyítja, az andráshidai tőr szerint pedig az ember« alak ábrázolása sem volt rit« ka A bronz- és vasöntés errw lékeit a kerámikusok művé« szetének bemutatása egészíti ki. A népi kerámia kiállításának gondos tanulmányozói izonyára hamar felfedezik, ogy a paraszti fazekasság az őskori edények emlékét őrá színekben és formákban egy« aránt. Budapesti és vidéki múzeu« mok összefogásából született ez a szép kiállítás. Bory Zsolt: Bogdany Háromnegyed évezrede közösség: mégis milyen fiatal ez a község! Mintha fa volna él gyökere, ága fehér gyárfüst e fának a virága Homok alatt a sárga csont föléled, újra virul a csontból emberélet, összerakódnak törött edényszámyak, öblükből étkek illatai szállnak. Hej, mennyi csont, cserép csörög a fóldbea sok régi álom, vágy földmélyi ölben! Hajdanvolt mezővárosi lakosság porlott szívét szivárgó vizek mossák. Eltűnt tavakról, falukról regélő szelek szavára figyel a ma élő. Segíteni hívja a gazdag múltat, múltjából gazdagabb jövőt tanulgat — Jókedvű isten adománya, Bogdány! Hétszázötven év lángjában lobogván, ünnepnap piros fényében ragyogva készülj az újabb, még szebb századokra! László Ibolya: Kilenc, mínusz héeo.n Ülünk az erőműépítés kisvendéglőjében. Mióta megfogyatkoztunk, új szokása a brigádnak, hogy falkában megyünk mindenhová, még a két fiú. a két legfiatalabb is felhagyott a szoknyakergetéssel. Ott gubbasztanak komor ábrázattal az asztalvégen. Jancsi az imént vakarta le magáról a konyhás Ancit, pedig a brigád plusz élelmezése miatt ennek a csupa- gömbölyű, csattanópiros lánynak a meghódítását tartotta eddig legnagyobb fegyvertényének. Anci táncolni hívta. — Gördülj öreglány, nincs kedvem hetyegni. Gondolkozom. — Van is neked mivel! — nyelvelt vissza amaz. — Kopás, amíg finom vagyok. Anci sarkon fordult, nem tehetett okosabbat. De a válla fölött visszaszólt élesen, sértődötten: — Tényleg fenemód finom gyerek vagy, akár egy lópokróc! Bámul utána a fiú, káromkodást cifrázva, hogy így, meg úgy a nők, meg ez a... Verebes a gyerek orra előtt ejti öklét az asztalra. — Befognád a ronda pofádat? Mert én befogom, ha a többiek se ellenzik! Falnak támogatod, elfogadsz tőle mindent, aztán így beszélsz, ennyi ember előtt! Máskor ilyen beavatkozásból parázsló veszekedés göm- bölyödne. Igaz, máskor Verebes nem szólt volna bele ilyen szoknyaügyekbe. Csöndes, fanyar humorú ember az öreg, fölöslegesen nem beszél az istennek se, de ha mond valamit, az szentség. Tekintélye van, mert hideg marad a feje talán még a pokolban is. Nem volt véletlen, hogy János, aki a fia is lehetett volna akár, pont ennek az öreg szakinak a barátságát tartotta olyan nagyra. Jancsi békítőén emelinti a poharát — Jól van, na! ESgészsé» günkre! Valami baja van ennek a sörnek, nem akar elfogyni- Nyűglődünk mellette, bámul« nak is bennünket suttogóra fogott hanggal. Meg kell hagyni, különös gyülekezet« nek látszunk ebben a lármás, füstös helyiségben. Alig van beszélnivalónk. Fogadok akármiben, hogy ahányan va« gyünk, mind arra gondolunk. A híres acélbrigád! Három hét háromszor hét nap éa három emberrel kevesebb a brigád. Az első, aki elment lehettem volna én, vagy bár« melyikünk. Verebes, az égi« meszelő Karácsonyi, vagy a kölykök. Hallottam, vagy ol« vastam? Nem tudom, de mostanában sűrűn döbbenek a mondott és írott dolgok igazára. Hogy is? A haragnál és a halálnál nincsen ostobább. Hát még az oktalan halálnál! Van egyáltalán okos halál? Határidőre akartuk besze« relni az egyes körvezetéket
