Kelet-Magyarország, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-24 / 195. szám

1969. augusztus ?f.' L-r MAÖYA6rt*«7AG — VASÄRNAPT MfiLLffiKTJBT 9 oldat Megyei fórum A népművelés tcxta^ékai Mednyánszky László művészeté ről Emlékkiállítása ma nyílt meg Nyílbátorban NAGY VÁRAKOZÁSSAL tekintenek megyénkben is az érdeklődök az idén sorra ke­rülő országos népművelési konferencia munkájára. Töb ben erélyes intézkedéseket, 13Ü fokos fordulatot várnak. Rendeieteket, kényszerítő erejű felsőbb lépéseket a kultúra nagyobb mértékű tá­mogatása érdekében. Mások tartalmi és módszerbeli út mutatás, egységes nyelv meg­fogalmazását remélnek a ta­nácskozástól. Akadnak bizo nyara közömbösek és lemondok is, akik szerint semmi sem fog változni, ma­rad minden a régiben. Anélkül, hogy lebecsülnék külön-külön és együttesen e nézőpontok, „hangoltságok” jelentőségét — más vonatko­zásban igyekszünk rámutat­ni a konferencia gyakorlati hasznára, időszerűségére. S ez a népművelésben rejlő — sokszor nem látható és nem tapintható — tartalékok ki­használása. számba vétele. Melyek ezek? Egy friss tanácskozáson, a népművelési oktatók és ku­tatók nyíregyházi fórumán Molnár János miniszterhe­lyettes elvi, szervezési és módszerbeli problémák mel­lett utalt a parlagon lévő tartalékokra, mint a kulturá­lis munka friss vért jelentő energiájára. Megfogalmazó­dott már ez az igény más fórumokon is, de éppen eb­ben az időszakban napirend­re szükséges tűzni a népműA velést végzők táborának szé­lesítését. Ez az egyik legna­gyobb tartalék! KIKRE SZÁMÍTHATUNK? — tette fel a kérdést a mi­niszterhelyettes a nyíregyhá­zi tanácskozáson. Valameny- nyi értelmiségi rétegre, köz­tük is azokra a fiatal értel­miségiekre, orvosokra, ag­rármérnökökre, közgazdá­szokra, pedagógusokra, gyógy­szerészekre, műszakiakra, akik eddig nem vettek részt ebben a munkában. Ez me­gyénkben is százakat foglal magába. hisz a társadalmi népművelők több mint 80 szá­zaléka pedagógus., Erős tarta­lék a főiskolai, egyetemi, s egyéb felsőfokú intézmények ifjúsága, akik számos fehér foltot tudnának eltűntetni a szabolcsi tanyavilágban, tá­voli községekben. Vagy ép­pen szülőfalujukban, városuk­ban. Ha országosan 55—60 ezerre tehető a főiskolai, egyetemi hallgatók száma —1 a levelező és esti tagozaton kívül — megyénkben több ezer fiatallal számolhatunk, akik kellő 'irányítással érdeklődési körük, felkészültségük alap­ján részt vállalhatnának a népművelés munkáiban. HOGYAN KÉPZELHETŐ EU másként társadalmi mére­tű tömegmozgalommá tenni a népművelést — az olvasást, Imrét, a vezető szerelőnket fölrendelték valami szószapo­rító értekezletre a központba. Pedig ha ott van, talán. . . Mit talán! Olcsó kis remény­kedés. Akkor is megtörténhe­tett volna az a szörnyűség. Öt méter átmérőjű csőeleme­ket emeltünk be a szerelés­hez a pincébe, daruval a pince torkolatáig, onnan meg csörlőzve, vaspajszerokkal manipulálva. Ment a meló. mint máskor. Bállá Jóska me­sélte végenélküli kalandjait a hórukkok között, és... az em­berrel mindig olyasmi törté­nik, ami addig még nem tör­tént. Megpattant a csörlőlánc, mielőtt még bárki kinyithat­ta volna a száját, a csőelem lezuhant. Jóska ott maradt alatta. Ordítozás, pánik, vizs­gálat. jegyzőkönyvek, újra vizsgálatok, jegyzőkönyvek. Bállá még a mentőkocsiban meghalt. Nem is hittük, hogy az a véres, nyöszörgő roncs, amit a csőelem dagasztott be­lőle, életben maradhat. A sok okos vizsgálódó végül megál­lapította, hogy Jóska az egye­düli oka a halálos végű bal­esetnek, mert akkor is bo­hóckodott. Mind tudtuk, hogy ez nem igaz. , Előtte sokszor járt a pofánk, hogy a csör- lőzés a mozgást korlátozó pincében veszedelmes és ne­az értő filmnézést, az esztéti­kai nevelést, nem utolsó sor­ban a világnézeti és erkölcsi nevelést —, ha nem szélese dik a népművelők tábora. Egy szűkebb kör állandó for­mai. módszerbeli útkeresésre, kísérletezésre, színes, eleven programok valófa váltásáfa nem képes hathatósan, fizi­kailag is képtelen megbirkóz­ni az egyre növekvő igények­kel. Márpedig olykor arról Is kell beszélni, hogy a nép­művelők egy része e meg­feszített, olykor egyedül végzett rutinmunka során el­fáradt, elvesztette frissessé­gét, fogékonyságát az új iránt. Fiatal erőkre szüksé­ges támaszkodni, elsősorban a KISZ-szervezetek és más társadalmi szervek gondosko­dása révén. Az utánpótlás nevelésének természetesen nemcsak szervezeti, vagy anyagi és erkölcsi fékezői vannak, hanem nézetbeli akadályai is. Nem egy idő­sebb népművelő veszi magát körül „falakkal”, nem tartja méltó partnernek a fiatal ér­telmiségit. vagy főiskolai hallgatót. Nem keresi velük a kapcsolatot. Ha osztályozni lehet, ez a fiatalok toborzása lenne az első számú tartalék, amely beruházások, felsőbb rendele- tek nélkül helyileg szinte mindenütt kiaknázható. Van­nak még kevésbé látványos tartalékok is, mint a helyi kezdeményezések, az új for­mák, utak keresése. Vajon ezzel minden rendben van? Nem éppen. Az országos konferencia bizonyára priz­maként összegyűjti a sokféle kulturális próbálkozást, az új formákat. De egységes re­cept valószínű nem íródik. Nem is lehet, hisz a helyi adósságok, te’epülési és egyéb viszonyok döntik el végül is,hol milyen népműve­lési formát kell meghonosí­tani, melyik az eredménye­sebb, a vonzóbb. A me­gyénkben a hagyományos és az új formák keverednek, csakúgy mint más megyék­ben. Van abban igazság, hogy a tartalom fontos, a ré­gi hagyományos keretek kö­zött is lehet világnézetileg esz­meileg modern tartalmat köz­vetíteni. EGYÉNIESKEDÉSSÉ, FOR­MAI BRAVÚRRA válhat minden, ha nem tölti ki a modern tartalom. Legyen az kísérletezgető szakkör, iro­dalmi színpadi előadás, kü­lönféle vetélkedő, stb. De kár lenne a formát lebecsülni, hisz a tartalom, a lényeg mindig formát ölt, így jelent­kezik. A televízió és a tran­zisztoros rádiók hódításának éveiben felül kell vizsgálni egy sor hagyományos helyi népművelési formát, mennyi­ben alkalmas szerepkörének betöltésére. Vannak is újsze­héz meló, olyan, mint ami­kor fogpiszkálóval kezdi emelgetni az ember a he­gyet. De a híres acélbrigád!... Még ki sem hevertük az , iszonyatos élményt, Imre ne­kirohant egy fának motor­ral. Hazaugrott a sógora te­metésére, és még aznap este indult vissza, hogy reggel munkakezdéskor itt legyen. Fáradt volt, vagy ivott is? Nem kérdés már. A mentők el sem vitték az országútról. Huszonöt évet élt. Jóska hu­szonhármai. Amannak fiatal felesége, kis kölyke. Mennyit mesélt a fiáról! Emennek öreg, magatehetetlen szülei. Legszívesebben szabadságra mentünk volna mindannyian, le a térképről, bárhova. Na­gyon belénk esett a félelem, szorongás férge, mintha ki­cserélődtünk volna. Egyik este is... Karácsonyi, akit jámborsága miatt plébános­nak neveztünk, összevereke­dett Sanyo Ferivel, összetör­ték a fél berendezést. Ferkó nap nap után holtrészegen jött haza a szállásra és ilyen­kor sírt, mint az anyátlan. Verebes tekintélye is majd­nem zátonyra futott, mert amikor arról volt szó, ki menjen a brigádból Imre te­metésére, János bácsi csak hümmögött, forgatta a fejét, t u Kezdeményezések, a me­gyénkben a tanyanapok, ut­cai filmvetítések, kosaras Könyv árusítás és kölcsönzés, magnós előadások Hallgatása, de sorolhatnánk a kevésbe szokatlan, főként klubok ke- rétében élő tartalmas prog­ramokat. Ezek is kimeríthe­tetlen tartalékok a népműve­lők kezében, ha nem rösteíl- nek keresni, kutatni, töp­rengeni, ötletesebbé tenni munkájukat, színesebbé a rendezvényeket. Vannak is ilyenek sokan, de legtöbbször falak veszik körül őket, kísér­letezésük megreked az üze­mek, vagy a falu határán. NEM HASZNÁLJUK KI elégge a hazai és a külföldi népművelési tapasztalatokat sem. Delegációk tanulmá­nyozzák a szocialista orszá­gok népművelési hálózatának munkáját, sokszor érdekes tervekkel, ötletekkel jönnék haza a népművelők. Több nyugati országból is hoznak tapasztalatokat, ahol termé­szetesen más tartalmi céllal, de találkozhatunk átvehető tapasztalatokkal. Nem beszél­ve az országon belüli külön­féle módszertani tanácsko­zásokról. melyek kis száza- lékban kamatoznak a gyakor­lati népművelői munkában. Ezek is pénz nélkül megsze­rezhető tartalékok. Pénzigé­nyesebb a népművelési tech­nikai feltételek korszerűsíté- se, amely szintén egyre sür­getőbbé válik napjainkban. Nem horribilis összegekre gon­dolunk. Több tucat művelő­dési házunk, termünk, klu­bunk, tanyai iskolai ter­münk nem rendelkezik azon­ban a minimális technikai eszközökkel és nehézkes ezek javítása, karbantartása is. Pedig micsoda segítőtársai le­hetnek a népművelőknek ezek az eszközök: a filmvetítő, a magnetofon, az epidiaszkóp, a tévé, a hanglemeztár, és még számos eszköz. Az egyik ta­nyai művelődési teremben hanglemezek segítettek az irodalom alapjainak lera­kásában, másutt a zenei ne­velésben. az idegen nyelvek tanulásában. EZEK A TARTALÉKOK nem elérhetetlenek, nem is elsősorbafi anyagiakon múlik. Nem szükséges feltárásukhoz felsőbb intézkedések sora. Reméljük az év végén meg-, rendezendő országos népmű velési konferencián a fontos elvi, ideológiai, kultúrpoliti­kai. szervezési, koordinációs problémák mellett az ilyen kevésbé szembetűnő, de már eléggé sürgető kérdések is kellő súllyal szóhoz jutnak. De addig is sokat tehetnek a gyakorló népművelők, hogy ezek és a még nem említett tartalékok, ne heverjenek parlagon. Páll Géza kiment, meg bejött. Egyre azt hajtogatta, küldjünk koszo­rút. A központból érkezett hozzánk egy cingár tintaku­kac, hogy beszélje meg a brigád, kit akar Imre helyett vezető szerelőnek, mert ugye a termelés nem állhat meg. Gyorsan leráztuk. Örüljön, hogy nem ráztuk ki a gatyá­jából. Verebes mégis kért egy nap szabadságot és elment Nyírlövőre, de amikor visz- szajött, vagy másfél napig mintha megkukult volna. Dol­gozott, mint az ördög és or­dítozott, ha nem úgy kapta kézhez a dolgokat, ahogy kell. Lassan rendbe is jöttünk volna talán, ha Sanyó nem iszik úgy. Esténként akárhogy próbáltunk rá vigyázni, meg­lépett és reggelig sem tudta kialudni mámorát. Kevesen voltunk, neki sem lehetett hasznát venni, pedig ez a két­méteres, száztíz kilós fiú há; rom helyett is tudott dolgoz­ni. Alig ment a meló. Vere­bes nem merte Ferkót be­ereszteni a csőbe hegeszteni. Szerda reggel volt, nem is esett, ömlött az eső. Mire a körvezetékhez kiértünk, el­áztunk. Sanyó kint várt, nem állt a lábán. Kiderült, hogy valamikor még az .éjszaka Mednyánszky László nem­csak a magyar nemzeti fes tészetben, de az európai fes­tészetben is különálló jelen­ség. Stílusa egyéni, művésze­te sajátosan lírai és monu­mentális. Tájképei megragadó erővel tükrözik a lefestett táj szépségét, a világnak egyfaj ta rendjét, amelynek megér­tésére csak olyan művész ké­pes, aki eggyé tud lenni kör­nyezetével. Járta a hegyvidé­ket, az alföldet, a külvárosi kocsmákat, a harctereket, s kezében vázlatfüzetével jegy­zett, figyelte a tájat, a táj nagy titkait, benső törvénye­ket és megnyilatkozásokat, s csak a művészetnek élt. Ma­gános volt, a nagyvilági tár­saséletet nem kereste, még­sem volt emberkerülő, sőt nagy figyelemmel tanulmá­nyozta minden eléje kerülő ember jellemét, életét, lelki­világát. Különös kedvvel von­zódott a szegény emberekhez, szűkebb hazájában, Észak- Magyarországon favágókkal, kocsisokkal, drótosokkal, he­gyi vándorokkal barátkozott, szerette az olyan embereket tanulmányozni, akik különle­gességei, ritka jelenségei vol­tak az életnek. Figurális képeiben az egy,- szerű emberek egyszerű éle­tének varázsa lelkileg fogta meg, s ha ez az élmény rajz­ba, festménybe kívánkozott, ecsethez, ceruzához nyúlt. Szeretettel festett arcképe- pékét, parasztlegényeket, egy­szerű embereket, falusi bará­tainak arcképét, akikhez nagyrabecsülés vonzotta. Őszintén szerette a magyar parasztok egyszerű, nemes, lo­gikus észjárását. É képeiben az egyenesség, a nyíltság és az egyszerűségben fogant élet létnyugelma dereng. Ennek a Világnak merő ellentétei arc­képeinek azon darabjai, amelyek telített drámaiságot sugároznak. Ellenállhatatla­nul vonzódott a megalázot- takhoz, nyomorultakhoz. Szín­nel és vonallal, szívvel és lé­lekkel festette ezeket az em­bereket és létük nyomorát, amely az élet különös titkai folytán ezeknek az Emberek­nek jutott osztályrészül. Lel­ket, sorsot fest inkább, mint embereket a szónak megszo­kott értelmében, s e művei az emberi szenvedés religió- ját hirdetik. A nagyvárosok peremén, külvárosokban ten­gődnek e képek szomorú hő­sei. Csavargók, munkakerü­lők, útonállók, akik szin­te csak regényekben fordul­nak elő. Az alkohol, az ital kijött, s csak akkor mászott elő a pincéből, amikor ki­ürült a pálinkás üveg. Vere­bes amikor meglátta, neki­rontott és rázta, pofozta. Ösz- szeszaladt a lármára a jónép. Ilyesmit is ritkán látni. Olyan volt a kis termetű Ve­rebes, mint egy nekidühödött tacskó kuya, amelyik rázza, rángatja a támadást békén tűrő elefántot. — Csak a fejét szakikám! Hátha helyrebillen! — Nem látja, hogy csontré­szeg? ! — Slagot neki, kívül-belül! — Takarodj! — ordított Verebes. — Takarodj, ne lás­salak ilyen disznómódra, eredj, aludd ki a mocskossá­godat! Ferkó, aki ennél kisebb sé­relmekért is csonttöréssel fi­zetett alkalmasint, állt egy darabig, körben jártatva za­varos pillantását, aztán sar­kon fordult: — János bátyám, meg ne bánjad! Meg ne sajnáld, hogy így belém rúgtál! — Nem kéne elkísérni? — Itt maradtok! Te meg, kotródj! Majd este beszé­lünk! — Verebes szétzavarta az ingyencirkusz közönségét. Sajnáltuk ezt a marha Sa- nyót, aki olyan külsőre, mint egy henteslegény, és mégis olyan érzékeny, to­áldozatai, kifejezéstelen, ki­dülledt szemekkel, semmibe vesző \tekintetekkel, arckife- jezésükon megdöbbentően tükröződik, hogy lelki sérül­tek. Fokozza a képek erejét, hogy színeik fanyar, fojtott skálájúak. A nagyvárosi kocs­mákban olyan alakokra buk­kant, akiket e lelki sérültsé- güknél fogva a falu kiközösí­tett, s aztán talajtalanul bo­lyongtak a városban, s ott nem találtak maguknak való életformát. Miután olthatatlan lángo­lással szerette a természetet, az emberek is igen gyakran tájjal összekapcsolva jelen­nek meg tudatában. A táj és ember különös intenzitással érdekli, s a képeken ezek egy­más kiegészítőjeként jelent­keznek. Vagyona, családja a legkisebb mértékben sem áll- hatiák útját művészi eszmé­nyei megvalósításának, az életnek ama javai. ame­lyekért a legtöbb ember egy életen át küzdeni szokott, nem érdeklik. Hányatott sze­génységben élt, külsőségek iránt semmi érzéke nem volt. Kint élt a természetben, avagy szegény barátai között. Ismerte a fák, a bokrok, a folyók, a mocsarak termé­szetrajzát. Más a lírája, más az érzelmessége tájképei- ben is, mint más művészeté­ben általában. E témába új hangot vitt: az ő jöttéig a táj festésben a romantikus és idillikus hangulat uralkodott, avagy a naturális látásmód. Az ő festményei egészen má­sok. A közönség festményei­re különös figyelemmel rea­gált: egy nagy poétafestő legbensőbb élményei, majd­nem révületei, tudat alatti képzetek, szinte víziók jelen­nek meg szemünk előtt. Ké­pei szűkre szabott színskálá- júak, egyéniek, borongós han­gulatúak. Szerette a szürke, a gyöngyfény, a fekete, " az okkersárga, a mélyzöld, mély­kék, a rozsdabarna színeket. A hallgatag hegyeket olyan­nak ábrázolja, mint amilyen­nek azok a maguk ősi, meg­foghatatlan létükben, az al­földi mocsarakat a maguk időtlen lustaságában valami különös feszültséggel, kísérte­ties titokkal festi. Lélekbe­markoló hatású festmények, képei közelebb juttatnak ben­nünket a természet elragadó szépségéhez, finom bájaihoz, monumentális katedrájá­hoz. Ecsetjével csodálatos vi­lágot tudott magához ölelni, mert a külső jelenségek mö­gött mindig valami többet, rékeny szívvel él a világban, mint valami kisasszony. De igazat kellett adnunk János bátyánknak, itt tiszta fejre, biztos kézre van szükség. Soha még ilyen vad hajtás­ban nem dolgozott a brigád. Műszak végén fáradtságtól zsibbadtan poroszkáltunk ha­za. Sanyó? Sehol. A takarító­nők látták felöltözve. Ké­sőbb, amikor szétszéledtünk megkeresni, egyik sorompóőr mondta, hogy még dél körül elment. Motorral. Imre szerencsétlensége óta nem ült motorra, pedig itt volt a Pannóniája. Vonattal utazott, mint a többiek. Jancsi hozta a hírt, ő hallgatta az esti krónikát... Sanyó Ferenc 27 éves tisza- sülyi lakos. . . nem adta meg az elsőbbséget... a helyszí nen meghalt... Ennek már két hete. Micso­da két hét! Senki nem olyan, mint régebben és nem is hí szem, hogy leszünk valaha olyan vidám, lehetetlent nem ismerő fickók, amilyen a hí­rünk volt. Máskor, a hét végi hazautazások előtt már korán reggel kezdődött a borsos fér fi-heccelődés: — Aztán, nehogy nagyon elverd az asszonyt, ha akkor ugrik ki tőle a jószomszéd, amikor te kopogtatsz! — Szakikám, a lányok nem nagyobbat tudott megmutat* ni a szépre vágyakozó ember* nek. A tájról, az emberekről va­ló vallomásai azonban meg* szakadtak, mert egy hatal* más, az egész világot megrá* ;:o esemény munkásságát egészen más irányba terelte. 1914-ben kitört az első vi­lágháború. Medriyánszky László ekkor 62 éves volt. Mivel mindenféleképpen köz­vetlen közelről szerette volna látni és tanulmányozni az emberiség drámáját, front­szolgálatra kérte magát. Haj­lott kora ellenére nem állt el e szándékától, amelyet csak összeköttetései révén si­került megvalósítania. Harc­téri tudósítónak szeretett vol* na a frontra menni, s nagy- nehezen elérte, hogy kijutha­tott a déli, később az északi harctér közelébe. Ez időtől fogva haláláig a világháború volt festészetének egyedüli témája. E művei nem szokvá­nyos csatakép-ábrázolások, mint a régi festők alkotásai, ahol díszes katonaruhák, har­ci lobogók, fegyverek soka­sága, színei uralkodnak. Mednyánszky László a há­ború borzalmát, nyomorúsá­gát, az embert, a mindent, a kultúrát elpusztító gonosz szellem kegyetlenségét vetíti felénk megdöbbentő erővel és közvetlenséggel. Fedezékekben meghúzódó katonák, ágyúállások, jár­őrök, pihenő, vagy sorakozó katonák, szétlőtt, leégett fal­vakról készült rajzai a leg- megrendítőbb tiltakozások a háború pusztító fergetege el­len. E képein a részletező látásmódról az összegezőbb látásmódra tér át. Háborús képeiben mélységes humánu­ma kiszélesedik, a háborút, az emberiség örök tragiku­mát megrázó módon festi. Meghatott figyelemmel nézte az ember egyéni tragédiáját, sietve készített vázlatai a szenvedésnek, a bajnak meg- örökítői. A táj ezeken a 'ké­pein is hangsúlyos marad, a togolycsoport, a vártán álló katona mögött a halványan ábrázolt tájképi háttér fino­man ötvöződik az előtérben lévő alakokkal. E háborús ké­pein a festői látás művészi egésszé kerekedett ki, a so- kát érző lélek ereje, vala­mint nagy művészi felké­szültsége, költői finomsága mindenkor a legjobbak kö­zött jelöli ki helyét a ma­gyar nemzeti festészet törté- ngtében. Kisdéginé Kirimi Irén dr. szeretik az ügyefogyott ürgé­ket. Azt mondom, ráhajtani a kicsikére, hogy levegőt se kapjon! — Hát persze, nehogy ne­künk zsákbamacskát vegyél, mire megyünk azzal?! Péntek délig ólomlábon cammog az idő, de ha lehet­ne, még jobban lassítanánk. Valahogy nehéz útra kelni, akárhogy is várnak otthon és akármilyen jó megmártózni az otthoniak örömében. De másként beszélünk most mi­előtt szétszéledünk! — Aztán... vigyázz ám, öreg. A hétfő reggelek is meg­változtak, bevárjuk egymást és ha késik valamelyik. .. Nincs ez így jól. . . Vagy ép­pen így a jó? — No szaktársak, igyunk még egy pohárral? Verebes nézi az óráját, Mindjárt kilenc. — Azt mondom, tegyük in- ább el magunkat holnapra. Senki _sem ellenkezik. Fel- sászálódunk és visszük ma­iinkkal azt a hiányt, amitől nem tudunk szabadulni, ■'mitől olyan nehéz elaludni. Pedig talán aludni a legjebb a világon, mert reggelig az emberben elrendeződik vala­hogy ez is, az is, és észre tud­ja venni, hogy süt a nap.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents