Kelet-Magyarország, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-24 / 195. szám
Vasárnapi melléklet Probléma, de kinek és miért — a cigánykérdés A dolgozó magyar ember megértő, humánus, merem azt is leírni, hogy lovagias más népekkel szemben. Ez a tulajdonsága, amióta eldőlt a hatalom a szocialista rendszer javára, szinkronba került az ország politikai helyzetével. Ami a múltban nem volt lehetséges, most valóság; a párt irányvonala, a népköztársaság törvényei, a munkás-paraszt kormáhy rendeletéi törvényerőre emelték a nép ösztönös erkölcsi tulajdonságait. Nálunk a kisebbség — anélkül, hogy erről sokat beszélnénk — sehol nem érzi magát „kisebbségben”. Magától érthetően természetes, hogy jogaik és kötelességeik, társadalmi előmenetelük azonos a magyarokéval. Egy dologban vannak gondjaink. Ez a cigány lakosság helyzete. Itt a legtöbb a meg nem értés, illetve itt a legtöbb a lehetőség a soviniszta szemlélet terjesztésére. Hallottam vasúton fröcskölődően gyűlölködő uszítást a cigányok ellen, hogy előnyben részesülnek, hogy mennyire szaporodnak, milyen dologtalanok, tolvajok, csavargók. A szavak mögött, a cigányokról szóló uszítás szavai mögött egyértelmű ellenséges politikai nézet rejtőzött. Azoknak nem a cigányokkal volt bajuk, hanem a szocialista rendszerrel. A földbirtokukat, a csendőrtiszti egyenruhájukat és jómódjukat, a bérházaikat és az úri kiváltságokat sírták vissza. (Egyébként — előre bocsátom — ma már egyetlen lehetséges legális lehetőség a cigányokat becsmérelni, mert más idegen nemzetiségű magyar állampolgárokat, németeket, szerbeket, horvátokat, románokat stb. törvényes következmény nélkül nálunk nem lehet.) Mindenki, aki ma itt él Pannóniában, valamikor idejött. Ki ezer éve, ki ötszáz éve ,ki mikor, de mindnyájunk ősei valahonnan jöttek. A cigányok is jöttek És minden nép itt talált otthont. A felszabadulás óta pedig hazát. A legkülönbözőbb népek, fajok váltak itt magyarrá. Ilyen a világ. Hatalmas megmozdulások, népvándorlások alkotják az emberi történelmet, népek, törzsek, családok vándoroltak és új körülmények között néhány generáció alatt átalakultak; A cigányság története közismert, Indiából szóródtak szét, de azelőtt néni egy új hazát, de még nyugodt otthont sem találtak. így volt ez Magyarországon is A kiközösítés, a faji előítélet konzerválta ezt a népet csaknem eredeti, elmaradott társadalmi állapotában. Voltam együtt értelmiségiekkel (olyanokkal, akiknek hivatása éppen a nevelés, hogy ebben a kérdésben bizony ők máguk is nevelésre szorulnak), akik hacsak cigányokat láttak, rögtön megjegyezték: „nini, brazilok!” Ó, micsoda szánalmas „szellemesség”. Hallottam komoly, képzett emberektől is, hogy így meg úgy, ezek a cigányok! Még többször hallottam egyszerű, becsületes dolgozó emberektől elítélő véleményeket a cigányokról. Csak egyet nem hallottam Hogy a cigányok . más népek számarányához képest viszonylag milyen sokan vannak ma már fontos helyeken, kutatók, művészek, nevelők, újságírók, katonatisztek, stb, stb. Erről nem hallani. Ezt elnyomja a tudatos úszítóktól megtévesztett emberek hangja. Márpedig a fenti tény valami nagyszerűt igazol. Azt, hogy már önmagában a szocialista deklaráció milyen nagy hatással volt a cigányság eszére és szívére. Tíz éve pedig, hogy nemcsak deklarálunk, hanem hathatós gazdasági rendelkezésekkel is igyekszünk gyorsítani a magyar cigányok asszimilációját, robbanásszerű az ősi életforma bomlása. Falusi vezetőinktől nemcsak azt várjuk, hogy „tu- atfmásul vegyék” a kormány rendeletéit, hanem azt, hogy* tudatosan gyorsítsák a cigány lakosság helyzetének stabilizálását. Mondják el az embereknek, hogy elsősorban az ő érdekeik, mindnyájuk érdeke, nemcsak erkölcsi okokból, hanem elsősorban anyagi szempontokból elősegíteni, hogy a cigányok tanuljanak, dolgozzanak és egyenjogú emberekké beépüljenek hazánk társadalmába. Ha úgy tetszik népgazdasági érdek. A népgazdasági érdek pedig nem egy külön ügy, az minden egyes magyar állampolgár zsebbe vágó ügye. Mert az, hogy egy jelentős számú kisebbség helyzete ilyen amilyen, az mindenkinek kárára van. Még akkor is, ha dohánygyári munkás, vagy a nagyhalászi termelőszövetkezeti gazda, elszámoláskor nem közlik vele. hogy e probléma miatt 325 forinttal kevesebb a jövedelme. Anyagi érdekünk is és erkölcsi érdekünk is. Emberség kérdése is. A falusi vezetők legyenek aktívak. keressék fel a cigányközösségeket, világosítsák fel őke( valóságos helyzetükről, mert azt ők sem ismerik, egyelőre csak a jogaikról tudnak, a kötelesség rovat többségüknek ismeretlen. (És mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a garázdákkal ne járjanak el a törvény teljes szigorával.) Szocialista hazánkban nem szabad, hogy legyenek másodrendű állampolgárok. Ezt kívánja népünk önérzete, erkölcse, ezt kívánja a haza fejlődése, ezt kívánja jobb sorsunk, a szocializmus ügye. Ordas Nándor CSAPOLÄS A KISVARDAI VASÖNTÖDÉBEN. A Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács jubileumi fotópályázatán díjat nyert mű. Potzmann János «elvetet* Kép a képernyőn A művészeti ismeretterjesztés és a televízió Dühös levelet közölt nemrég a Művészet, című folyóirat a televízió egyik képző- művészeti műsoráról. A levél feladója ingerült idegenkedéssel támadta napjaink művészetét, jószerivel csalóknak nevezte a képzőművészeket, cinkosaiknak a művészettörténészeket, nem éppen higgadt bölcsességgel szidott mindenkit, de leginkább a televíziót. A maga különös módján ez a felhevült levél mégis a képzőművészeti tv-műsorok hasznáról, célszerűségéről győzte meg higgadt olvasóját. írójának hangja, tájékozatlansága azt bizonyította, hogy a feladó nem lehet közeli ismeretségben a szépművészetekkel, kiállításokra meg éppen nem fecséreli az idejét, s ha a szidott tv-mű- sorban ilyen néző is odafigyel a képzőművészetre — márpedig a maga módján odafigyelt — eleve jelentős dolog lehet a képernyő ismeretterjesztő hatása. Természetesen a dühös levélíró csak egy volt az adás nézői közül, kívüle még nagyon sokan láthatták azon az estén a képeket, szobrokat. Éppen a többség nem írt levelet — legfeljebb beszélt, elgondolkodott a látottakról sok százezer tv-néző. S lehet-e ennél jobb bizonyíték arra, hogy a televízió talán a legfontosabb eszköze a képzőművészeti ismeretterjesztésnek? Megszerettetésre, megértésre szüksége van mind a művészetnek, mind a közönségnek. A ma művészete és a ma közönsége között olykor nagynak látszik a szakadék, a dühös levélíróhoz hasonlóan sokan állnak értetlenül a mai alkotások előtt. Azt azonban kevés ember szereti, ha a különböző hasznos ismereteket nagyképű és fárasztó előadások hallgatásával kell elsajátítania. A művészetek szórakoztató megismeréséhez nyújt igen sok segítséget mozgó képeivel a televízió. A műértés, a művészet megszerettetésének legfontosabb módja, hogy sok művet lássunk! A televízió „titokban” szoktatja a szemünket a modern alkotásokhoz, észrevétlenül éri el, hogy megbarátkozik szemünk egy-egy korábban furcsának, szokatlannak tartott-képpel, stílussal, alkotással. A színházi közvetítések és tv-játékok díszletei, a filmeken szereplő szobrok, képek, mind eszközei ennek a nevelésnek; az érdekes eseményekről szóló filmkockákon mellékesen látható műálkotások, a nagyvi tágról készített fotók mind ismereteket terjesztenek. A „titkos” ismeretterjesztés mellett szükségesek a kevésbé rejtett, de nem kevésbé érdekes formák. Ha egyszerűen képeket mutat a kamera, vagy szobrokat vesz lencsevégre, még mindig nagyon sok ember elzárja a készüléket. De ha a képben, a szoborismertetésben valami érdekesség is van, hajlandó megnézni az alkotásokat az is, akit a művek bemutatása önmagában untat. A képernyő mozgó képe pedig érdekessé teheti a bemutatást. Ismertetheti a műalkotást oly módon, hogy elsősorban alkotójával ismertet meg kisfilm- ben, aki érdekes ember; érdeklődést kelthet azzal, hogy például az olajfestés technikáját, a szoboröntés technológiáját., a restaurálás rejtelmes fogásait ismerteti, stb. De a művek direkt bemutatásában, alaposabb megmagyarázásában és részletes elemzésében is olyan eszközei vannak a képernyőnek, amilyeneket máshol aligha talál meg az igényes és tanulni akaró műbarát. A mozgó kamera izgalmas módon nagyít ki részleteket a remekművekből; a fényképezési trükk szenzációsan világít meg összefüggéseket az alkotásokban; a tv-film szalagján egymás mellé kerülő, időben, vagy térben mérhetetlenül messze eső alkotások össze- komponálása; a képpel kiegészített szöveg és zenével értelmezett kép — mind kiváló lehetőség a legmagasabb színvonalú művészeti ismeretterjesztésre. Ebből persze, nem következik, hogy minden néző mindegyik formát szereti, vagy lassan minden fokozatot végigjárja. Nem biztos, hogy aki két éve csak a külföldi híradók és a filmközvetítések kockáin látott modern műalkotást, holnaptól megtekinti a Képről-képre című képzőművészeti magazint, néhány hónap múlva már A plakátművészet remekei című sorozat lelkes nézője lesz és izgalommal lesi a Remekművek titkai, meg a Rajzolj velünk sorozat minden adását is. De elképzelhető ilyen néző is és egyebek közt ezért fontos, hogy legyen minél változatosabb és több kép a képernyőn.
