Kelet-Magyarország, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-06 / 154. szám
f ftra. JííBub is. KELET-MAGYAR0RSZAÍ5 - VASÁRNAPI MELLÉKLftf v. rtííaf Kovács Imre: • • Öreg szerelmesek Csehszlovák határőrök szóltak át a járási rendőrkapitányságnak: a folyó közepetáján, a sziget túlsó végénél alighanem hullát sodort partra a víz: ők a távcső vön is jól kivehetően egy megfeketedett emberi kezet látnak kiállni a vízből: nézzék meg közelebbről, az a rész ott magyar szakasz még. Rekkenő nyári nap volt, éppen délidő. A motorcsónakon ülő két rendőr a színhelytől jó száz méterre észrevette azt a kezet. A begörbült ujjak, a semmibe kapaszkodás reménytelenségét őrizték meredten. Néhány perccel később, amikor a testet deszkára tették, a fiatalabbik, szőke képű hatósági ember arcán iszony és gyámoltalan sajnálkozás ült. A másik, az idősebb volt a járási kapitány. A halántékánál kétoldalt erősen őszülő, nyílt arcú férfi természetellenesen vékonyra feszült szája széle épp, hogy résnyire megnyílt, amint azt mondta: — Szakaszvezető! Terítse már le valamivel. Nézze, egész széjjelmosta a víz az arcát, öreganyám! Maga is jól fejezte be. Előbb a hosszú ősz hajat nézte, amit befontak holmi nyújtózkodó hínárok. Aztán a vékonyra aszott kézén időzött a tekintete, amit nem tudtak kiegyenesíteni sehogyan, hogy a test mellé fektessék. A kapitánynak nem esett jól az ebéd, fiatal felesége jóízű főztje. Az ételt otthagyta, rajtakapta magát, hogy Erzsiké kezét nézi, ha nem szé- gyelli ellágyulását, most ösz- szecsókolta volna. Ugyan már. Még azt hinné az asszony, megbolondultam — mosolygott befelé, amint a derékszíját fölcsatolta. De aztán, hogy elköszönt csöndesen, az asz- szony nagyra nyílt, kérdő szemekkel tekintett rá: nem szokta meg, hogy déli elkö- szönéskor férje puha mozdulatokkal megsimogassa a haját. Estig sikerült megállapítani a halott személyét. A városka szociális otthonának lakója volt. Onnét tűnt el 9 nappal előbb. Neve: özvégy Takácsné, született Rávecz Anna. Életkora 69 év. Fia és leánya van, Pesten élnek, családosak. Évente kétszer-háromszc*- jönnek megnézni saját kocsin. Ilyen eset még nem fordult elő a kapitány gyakorlatában. Napi útjain sokszor elhaladt a szociális otthon halványzöldre festett hosszú épülete előtt, amelynek parkjában rózsák virítottak, s a fehér padokon, hátukat egyenesre támasztva szegényes ruházatú idős férfiak, ráncos arcú asszonyok ültek az idő súlyosságával mozdulataikban. Mindig csöndességet talált ott, amikor arra Járt. Mintha ez a csönd vigyázott volna az öregekre. Vagy ők őrizték a csöndet? Nyári estéken, ha arra járt, s a lakószobák rácsos ablakai mögött villanyfény ébredt, lelassította lépteit, benézett. Külön szobában az' asszonyok, külön a férfiak. Mintha egyiknek sem lenne kedve lefeküdni Rakosgatnak vala- mit. Képeket? Leveleket? Mirltha a múltat rendezgetnék ürnepélyes, komoly mozdulatokkal, tempós készülődéssel. Megrázta a fe’ét. sietve ment tovább minden ilyen alkalommal A sarkon betért a kisvendéglőbe. Úgy érezte, innia kell. Azután sietni haza. Megkapaszkodni erős kézzel a jelenben. Nézte a fiát. a sze- mefénvét Mi lesz. ha egvszer. valamikor az élet partralöki őt is. mi marrd akkor a gyere1:: szeretetéből ? Nem gondolta, hogy egyszer máé Ilyen ügyben kell lenyomni a szociális otthon kilincsét. mint a mostani. — Aggódtunk Anna néni miatt régóta — mondta az első kihallgatás alkalmával a szociális otthon igazgatónőié, fontoskodó beszédmodorú idősebb szemüveges asszony, aki na gvon komolyan vette a kan5*rinv kérését: mesélien el mio.-toot amit az ügyhöz tartozónak gondol. — Amikor idekerült, van *nnak három éve is, sokat sírt. A szobatársai figyelmeztettek: a szipogástól nem tudnak aludni. Próbáltam közel férkőzni hozzá, de eleinte nem beszélt Ismerem az ilyen eseteket. A zárkózott öregek rossz hatással vannak az egész otthonra. Előfordult, hogy valaki úgy élt itt másfél évig. s úgy halt meg végül, hogy még a nevét sem tudták a szobatársai. Anna néni nem ilyen természetű volt, később bőven tapasztaltam ezt magam is. Amikor látta, hogy szeretettel vesszük körül, beszédesebb lett: apránként megismertem az életét. A férje nagyon szerette. Azt mesélte, nem ment el úgy hazulról, hogy a haját meg ne simogatta volna. Ha megbántó- dott, senki nem tudta úgy vigasztalni, mint ő. Csókolgatta a kezét: „Nem baj anyukám, majd elfelejted az úton”. Miféle úton? „Hát az élet útján, ami még előttünk van”. Sok ilyen mondatát ismertük annak az embernek, pedig soha nem láttuk. Negyven évig éltek együtt. A kapitány nem egészen erre volt kíváncsi, nem akarta azonban elhallgattatni az asz- szonyt. Csak azután kérdezett ismét, amikor az igazgatónő megállt a beszédben, hogy lélegzetet vegyen. — Talán a gyerekei hagyták magára végképp? — Bizonyára, de emiatt nem ment volna a Dunának. Tudja, az idekerülés után valami bizonyosan eltörik bennük, de az életrevalóbbak később túlteszik magukat rajta. Megpróbálnak berendezkedni, idomulni az új feltételekhez. Nem mondom, a vasárnapok félelmetesek tudnak lenni. Örákig lesik a kaput olyan nézéssel, hogy azt magának nem tudom elmondani. Amelyikhez látogató érkezik, nagy büszkén végigméri a többi várakozót: látjátok, engem még nem felejtettek el! És akinek senkiié nem jön, az bemegy, sirdogál. Nemcsak az asszonyok, a férfiak is. Egyébként megfigyeltük: a legtöbb súlyos megbetegedés vasárnapról hétfőre virradóra történik. Szélütés, szívroham, trombózis. Nem vicc ez kérem. Amint a vasárnap elvonul, az egyensúly mégis helyreáll. Rájönnek talán: látogatók ide vagy oda, az összezártság mindnyájuk közös sorsa. Anna néni is beletörődött ebbe. — Akkor hát? — Más volt itt kérem. Szerelmi ügy. Él nálunk hatodik éve egy öregember. A Jakus Laci bácsi. Ha elkezd mesélni, mondhat akármit, körülötte mindenki elhallgat, csak őt íi- gvelik. Furcsa ember. Nem akar semmit senkitől, nincsenek ivócimborái, senki nem jár hozzá látogatóba, mintha már nem is hiányozna neki senki. Nem tudok másra gondolni: a mi Annánkat is az vonzotta hozzá, hogy olyan szépen beszélt. Ennek az öregembernek olyan a szava, mint a simogatás. — Furcsának találom azt a meghatározást, hogy szerelmi ügy — mondta a kapitány. — Őszintén szólva hihetetlen, hogy az ember hetven felé szerelmi életet éljen. — ö, hát ne úgy tessék azt érteni. Nálunk itt az otthonban szerelmesnek nevezik azokat, akik mindig egymás mellett ülnek. Nincsenek itt már vallomások. Egymás mellett ülnek és hallgatnak. Vagy éppen zsörtölődnek egymásra, mindenféle apróság miatt. Az asszony odateszi a húsadagját a férfi tányérjára. Ha leszakad a gombja, előkeresi a szemüvegét, s gondosan fel- varrja. Kikeféli a kalapját. Rászól, miért nem borotválkozott. A férfiak pedig? Hm. Néha nem is tesznek többet, mint szó nélkül tűrik, meg se köszönik. De azért volt rá eset, hogy kimenőről visszatérve került egy szál virág valamelyik asszonynak. Az ilyen virágok nálunk túlélik önmagukat a vázában. Nem tudom mit tesznek velük az asszonyok. Napokig könyörög nekik a takarítószemélyzet: ki kell dobni, elhervadt már. Ugyan, hiszen nézze milyen szép! — mondja akinek az éjjeli szekrényén áll a váza. És őrzik, őrzik a hervadt virágokat. — Aztán a cukornak menynyire tudnak örülni! Egy cső mag mézcukrot hetekig beosz tanak maguknak. Naponként egy szem. Délután, jó nyári időben együtt ülnek a pádon. A férfi messzire néz, mellette a nénike cukrot szopogat. Ünnep. Ünnep ez, kérem. Mintha felengedne a magányosság fojtása, ami különben úgy rájuk telepszik, hogy az ember arra gondol, emiatt görbül meg a hátuk. Szólhat a rádió is, de sokan nem szeretik. Féltik a muzsikától saját érzelmi életüket. — Anna azzal a szép szavú öregemberrel találkozott. Mellette ült minden délután, gondozta. még pénzt is adott neki. Irigyeik nem egyszer hívtak, nézzem meg „mit művelnek ezek” együtt. Kinn ültek a pádon. Fogták egymás kezét. A megnyugvás öröme ült Anna arcán. Az a keze, amelyik a férfi kezét fogta, szinte külön élt. Megbújt az erősebb kézben, amely úgy tartotta, mintha meleg testű madarat vigyázna. — Később valami megbocsáthatatlan történt. A férfi jobb oldalán leült a padra egy másik asszony. Balfelől Anna, középen a férfi, jobbról a másik asszony. A férfi hetekig ügyet sem vetett rá, csak Anna vált furcsán idegessé. Majd beszélgetni kezdtek hármasban, ez így folytatódott pár hétig, délutánonként, magam is többször láttam. Egyszer a férfi megfogta a másik asszony kezét. Ültek hangtalan. Anna szegény nem tudott mit kezdeni többé a két kezével. Aznap, amikor elment, esett délután. A nagy hálószobában az ágy körül rakosgatott, az éjjeliszekrényét rendezgette. Majd, amikor az eső elállt, a nap kisütött, a hátsó kiskapun látták elmenni. Ennyi történt A kapitány többet nem kérdezett. Most beírja a jegyzőkönyvbe, az öngyilkosság fel tehető indokául, hogy „szerelmi ügy”? De ki hiszi el neki?! Látta a kezet a Duna fodrozó vizéből kiemelkedni. Hiába nem akarta látni. Nehéz volt a szíve, mint a kövek, végig a part hosszában. Bencze lózsef: Búzaszem Parasztok zsákjából kiestem, cingár kis búzaszem. Ezüstgyökér szép lábaim hantdombokra másztak. De megkent fénnyel a harmat, kts búzaagancsot, szarvat, és az ég sátoros árnyat ígért. Most sárkány-szelek dér-taraja, cicka-szelek kakas zaja csipked, vagdos, rubint-karmos vadborona kínnal. Mégis, ó tavasz, nyár! Csak addig kibírjam. Sipkay Barca: Valaki a ködben Elgondolkozva veszi kézbe az ember a váratlanul és fiatalon elhunyt Sipkay Barna utolsó novellás kötetét. Mit írt volna még a tehetsége, alkotó korszaka delén eltávozott író, aki minden idegszálával, érzelmeinek minden cseppjé- vel úgy kötődött a nyírségi tájhoz, a szabolcsi, szatmári, beregi emberhez. Mennyi mondanivalója lett volna még! Akik ismerik és szeretik regényeit, novelláit, látták drámáját, tévéfilmjét, izgalommal lapoznak a posztumusz-kötetben, melynek címadó novellája: Valaki a ködben. A novellavázlatokban éppúgy, mint kiteljesedett elbeszéléseiben ott izzik a tenniakarás vágya, mint novellahösében, aki környezetének sivársága közepette segélykiáltást hall és lesiet, hogy segítsen. Maga az író is ezt a küldetést vállalta. Ébreszteni, sarkallni az emberi tenniakarást! „Ember! Téged szeretni annyi, mint szeretni az egész világot” — írta igaz humanizmussal. Utolsó kötetének minden mondata, mondatainak minden zuga ezt a belső tartalmat sugallja. Az Eltűnő ember-ben, sorrendben a kötet első novellájában az öreg Rokov az az Ember, akihez az író lehajol. Lehajol? Felemeli őt mérhetetlen emberi magaslatokra, meglátja és megláttatja alakjában az emberi méltóságot, s kisemmizett öreg paraszt eltűnésében a fájdalmas tragédiát. Egy visz- szafogott dráma a történet. Hőse, a kifejezés klasszikus értelmében nem hős. Csak egyszerűen ember. Fia és menye megharagudnak rá, tudtuk nélkül szalmát kért a tsz-iro- dán, mert télen nagyon hidegek a kamrák... A fiatalok sértett hiúsága, a tsz-elnöktől kapott dorgálás, hogy nem gondoskodnak az idős emberről. kitaszítja az öreg Rokovot az életből... Észrevétlenül és csendben indul az öreg. „Szinte szállt a föld felett, nem hallotta csizmája nyikorgását a havon, sem a szelet. Igaza van a fiúnak, minek kölönc a nyakán. Csak bajnak van az öreg ember, aki nem képes dolgozni...” Eltűnik egy jelentéktelen öreg paraszt! S amíg boldogan kocog ki a tsz-irodából — majd elindul a nagy fehérségben, hogy ne legyen felesleges teher —, kirajzolódik egy átalakuló falusi világ. Eltűnő, de még pusztító régi erkölcseivel, az újon is át meg átütő érzelmi lövedékeivel. amely pontot tesz az öreg Rokov után. Arra kényszeríti szuggesztív erejével, művészetével az író az olvasót, hogy elidőzzön ennél a történetnél Ne lapozzon tovább, élje át ennek a megcsúfolt, de emberi méltóságát mégsem elhagyó falusi öreg drámáját. Ez történik a többi elbeszélésnél is. A „Valaki a ködben” címűben az eseménytelen, sivár környezet és a belső tenniakarás összeütközéséből pattan ki a szikra, amely az utcára hívja a novella hősét. Úgy hallotta, valaki sikoltott. Segíteni kell! A Padrend című elbeszélésben a paraszti világ “visszahúzó erőivel viaskodik a szerző. Mintha csak Váci Mihály szép verssorait választotta volna mottónak: „Lassan széled a vert történelem...” Olyan sokszínű és változatos szálakból szőtte Sipkay Barna ezeket a novellákat, hogy szinte együtt van a mai kor emberének minden lelki- ismereti. erkölcsi problémája. Lelkiismereti lázadásra akarja buzdítani olvasóit az író. Örökös és soha meg nem nyugvó önvizsgálatra. A modern kor, a Halálgyáros, a Rettenetes csecsemők, az Alkalmi pult, a Századvég, A teve szemöldöke, az Agyvelő a tenyeremen, a Szeptember a kisvárosban — valamennyi másmás oldalról közelíti meg ugyanazt. Különösen elmélyült lélek- raiz és magas erkölcsi követelmények jellemzik a kötet legkiemelkedőbb novelláját: Valamikor egy tónál. Ismét egy paraszt, egy halász belső drámáját bontja ki mérhetetlen finomsággal, tapintattal. Ebben a drámai lüktetésű történetben mégsem az a perdöntő, hogy a főhős paraszt. Még a névvel sem ajándékozza meg az író, jelezve. nem ez a lényeges. A lényeges az, hogy az idős halász közvetve három ember halálát okozta. És mind a mai napig meg van róla győződve, hogy becsületesen járt el, amikor védte a földbirtokos halastavát. Szerinte’ ezt diktálta a becsület. Ezt a belső lelkiismereti drámát úgy ábrázolni, hogy egyértelművé váljék a terhelő súlyos felelősség, de közben ne tip- ródjék el a maga tisztességében és erkölcsi helytállásában őszintén hívő öregember sem, — a legnehezebb, egyben a legrangosabb írói feladat. Ha semmi mást nem olvasnánk el tőle, mint ezt a novellát, képet alkothatnánk az íróról, akinek humanizmusa nem az emberrel szemben támasztott erkölcsi, lelkiismereti követelmények leszállítását. az ember „babus- gatását” jelenti. Mélyebb és ezért fepzabb emberszeretet árad Sipkay Barna írásaiból. S találunk a kötetben egy megkaaóan egyszerű. tiszta csülogású írást, a Sárkány- ölöt. A mese bővizű forrásában született ez a történet. Mécis fontos, aktuális, ami a mese szövetében elénk villan. A mindig elöljáró, személyes kényelmét, sőt életét is kockára tevő „Sárkányölő” a nép törekvéseit előrevivő hős. Olyan hős, olyan ember, aki legyőzte a szörnyet, s a félelem helvett a biztonságot, a pusztulás helyett a teremtést, a megaláztatás helyett a megbecsülést, a szegénység helyett a jómódot segített kivívni a népnek. Modern hősnek is felfoghatjuk a Sárkányölőt és nem törvény» szerűnek elűzését. A Valaki a ködben című kői tettel még teljesebbé vált. a kép Sipkay Barnáról, aki utolsó üzenetét küldte el novelláiban, azoknak, akiket jobbnak, szebbnek akart látni, hogy megillesse őket a vallomás: „Téged szeretni annyi, mint szeretni az egész világot. i (PG) Sárkányölő* Volt 'egy falu a folyó innenső partján. A legenda szerint a folyóban szörnyeteg élt. Időnként nagy áradattal csapott a falura, megtizedelte a lakosságot, sorba rontotta a házakat, és halálba üldözte a szüzeket. Rettegésben, reménytelenségben élt a falu, amíg egy napon a csodával határos dolog történt. A folyó túlsó partjáról átevezett egy férfi, aki egyáltalán nem tartotta természetesnek, hogy a falu semmit sem tett a szörnyeteg ellen. Beszédeket tartott, lelkesített és szervezett, s amikor elérkezett a szörnyeteg ideje, maga haladt a falusiak élén, és legyőzte a folyó félelmes urát. 1 Ettől kezdve megváltozott az élet a faluban. A félelem helyett a biztonság, a pusztulás helyett a teremtés, a megaláztatás helyett a megbecsülés, a szegénység helyett a jómód uralkodott, és senki sem gondolt többé a szörnyetegre. A Sárkányölő — ezt a címet adományozták a férfinak, aki valamennyiük háláját élvezte — diadalmenetben vonult be a faluba, melynek főterén közös akarattal gyönyörű házat építettek neki úgy, hogy mindenki adott egy téglát. A ház elé kertet ültettek a szüzek, és a férfiak elhívták őt a kocsmába, s fizettek neki egy-egy féldecit. Sárkányölő szerény ember volt, azért nem fogadta el a díszes fogatot a négy szép kancával, sem az aranyakat, amelyek egész életére biztosították volna a gondtalanságot. De okos ember is volt, ezért a házat elfogadta, gondolván, hogy annyit igazán megér a falunak, hiszen míg ő ott lakik, addig a szörny nem támad újra, és nem ront otthonokat, nem ejt meg szüzeket. A ház köré kertet művelt, mivel dolgos ember is volt, és a tűzhelyhez munkás menyecskéket kért meg. Idővel szépen gyarapodott mind családban, mind a szájak követelte kenyérben. N Idővel kezdték úgy emlegetni, hogy lám. hogy kivackolódott a semmijéből a Sárkányölő. Neki aztán érdemes volt koldusként a faluba keveredni, lám, házat építettek neki, kertet adtak és szüzet is, aki oly szépen gyarapít, hogy sok más volt szűz elbújhat mellette. Később, amikor összeverődtek a kocsmában a hangadók, valaki megjegyezte, hogy olyan nagyok az adók, és gyenge a termés, épp ideje, hogy Sárkánvölő t* megfizess» a ház árát, amit eddig csupa jó szándékból kölcsönöztek neki. Mások hozzátették, hogy erről szólni roppant kényelmetlen, de ha már valaki annyira pofátlan, hogy hallgat róla, ha nem kérdezik, hát akkor muszáj. — Az ám! — dühödött meg egy szemra való férfi. — Épp a falu legdolgosabb szüze kellett neki, a betolakodottnak, nem is lett volna elég a falu végi Rima Sári. Ki elől vette el a szüzet, ha nem énelőlem, teelőled ? így könnyű aztán olyan virágos ablakot csinálni, annyi almát nevelni, annyi tyúkot ültetni, annyi gyereket libával legelőre küldeni! — Az ám! ordított valaki a füstös sarok felől. Hiszen ha merne szólni valaki ellene! De erejét fitogtatja azzal is, hogy kirángatta a mocsárból a község bikáját! — Várjunk csak— vetette közbe a legöregebb ember. — Ha , nem rángatja ki a bikát a mocsárból, beiéiül. Közületek egy se mozdult volna érte. — Ha bolondok lettünk volna — mondták. — Beléfulni a bikával együtt az ingoványba. — És ne feledjétek, azelőtt, míg ő nem volt közöttünk, évenként jött a folyóból a szörnyeteg, és megtizedelt bennünket, házainkat lerontotta, szüzeinket megbecstelení tette! — Ez igaz — mondták erre. — Csakhogy. — Csakhogy? Hát van ennél fontosabb? — Miért legyen neki szép háza, amikor mi adtuk össze a téglát? Miért legyen az övé a legdolgosabb szűz? Miért nézzük mi, hogy gyönyörű gyerekei hajtsák a legszebb bikákat? — De hiszen mindnyájatoknak szép házatok van, dolgos feleségetek, gyönyörű gyerekeitek! Sokatoknak több almája, tyúkja, gazdagabb kamarája! De már akkor annyira ordítottak, hogy alig lehetett valamit érteni a kavargásból. — Inkább jöjjön a szörny! — üvöltött valaki, és erre, mintegy vezényszóra, elindult a kocsma serege Sárkányölő háza felé. Egy szó, mint száz, felpakolták abba a sónakba, amiben érkezett annak idején. Azután hajnalig mulattak. Derűs jókedvükben még meg is szurkál- ták egymást. ‘Elbeszélés Sipkay Barna Valaki a ködbea tfa
