Kelet-Magyarország, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-27 / 172. szám
ts»9 umm rt. KELFT MACvarORRZAG - VAEARNAPT MELLÉKLET (5 W»«i Bihari Sándor: Tenyérnyi minfa Európából Tajtékos a hegy a cseresznyevirágtól, a fogantatástól, a feltámadástól. Nem látszik a barackfa a lila lángtól, nem látszik a hegy önmagától, a szemem a csodálkozástól, ni, szárnyam suhog, vállamra vetett kabátom. Rügy a számban, agyamban folytatódik, kinyúlik, megsokszorozódik, elvegyül a széllel, szikrázik a hegy csontja, felfűzi kő-csigolyáit; tapad a napsugárhoz, rigócsőrön villámlik, lábnyomot szemlél a földön, zuhan velem, elkeveredni a fűben, az édes-ízűben, keserűben. Gondolatomat telíti, csontomig szól a létezés világít bennem, mint a foszfor. Két gyöngéded gally idáig határol tenyérnyi mintát Európából, az idő ráncából, történelmi gyalogutat, elefánt-farát egy autóbusznak, temető sarkát ahogy a színről kiszorítja, tolul kőház, gépszín, füst irka-firka; egy ember arcát, a szorongás absztrahálja, szül neki magányt a magányba, néz, néz, tekintetével fordul ebbe a szivárvány-fergetegbe. Keze, mint a gyökér, olyan fogódzót akarna, vágyik, mint a viráglomb, olyan agyra. Olyan munkára, amit most kezem végez: a föld bársonyát közvetíti az észleléshez, a halál absztrakcióiba a fű tőrdöfését. A testem áramkörébe vonta hegy és ég, egy virág sejtjeiből a képzeteimbe a Nap vérrendszere kering be, amit az idő már kitakargat, halántékomon zöld árnyékok vannak, létem s a világ zűrzavarához agyam s a barackfa egyensúlya arányos, ki a mindenség darazsaival ércesre marattam, most a levegő kötése rajtam, sarkamtól koponyatetőmig ember teremtődik! Arató Károly: Valamif cserébe Fogadkoztam: makacs leszek! Kúsztam hozzájuk egyre közelebb, . szívig kiiakarózva, csendesen, lopakodtam köreikhez lábujjhegyen. Ott surrantam a köznapok mögött megépült búvóhelyeken, ahonnan majd elérik ők is egykoron az Örök Vadászmezőket — megszerettem oly nagyon nemzetem! Pedig de féltem kémlelve feléjük: tolakodásom tán zavar? De ők is épp úgy társra vártak s nem szóltak rám: maga itt mit akar? így lettünk mind szótalan szövetségesek: egyformán kötöz a való! Mert vallani némák, nekem kötelesség a szó! Nagy csöndjüket oszlatni tollat kezem ezért ragad. Hűséggel érdekükben? Ellenőrzik: vállam fölött e versbe bepillantanak. Meg kell fontolnom: mit írok s miként? Bizalmukért cserébe nyújtok-e valam' F~ny ha arcom átfut, mint szél a vizen, annyira őrzött szentségeiken? Tamás Menyhért: Eső után Részeg á föld Zöld mosollyal ujjong s míg jegenye-borostás arcát a szivárvány tündökléséhez dörzsöl egyre többet gondol feszülő-vajúdó magvaira. Mélyén ilyenkor énekelnek legszebben a gyökerek. Csukás István: Sanzon Most azt hiszem: boldog vagyok, és az leszek, míg élek, Nap süt, a fény alá merült utcán ülnek a vének. Szívükbe süppedve puhán a régi utcák, fények, ahol mostan is ülnek ők, s amit én már nem értek. S amit majd ők nem értenek: ha vén szívemben élnek, örök Nap süt az elmerült utcán, hol üldögélek. KOSZTA EMLÉKE Az „éjszakai napsütés” felfedezője, . Koszta József 20 évvel ezelőtt, 1949, július 29- én hunyta le örökre perzselő színeket és izzó fehéreket látó szemét. Nagy múltra tekinthetett vissza: 1361-ben született, megjárta Rómát és Párizst, és létrehozott egy utánozhatatlanul egyéni, szigorúan tájhoz és korhoz kötött festői hangot. Negyvenedik éve felé járt, amikor megtalálta stílusát. Gyermekkorában mázolónak tanult, később — jóformán a fényképezés őskorában — fo- tagráfusinas lett és egy vándorfestő hívta fel figyelmét tehetségére. Erdélyből Bécsbe, Budapestre, Műn- chenben ment tanulni meglátogatta az ünnepelt akadémikusok műtermeit, és 36 évesen végre hazajutott — a Sárrétre. Ekkor ismerte fel igazi témáját: a táj és a pa- raszti élet festője lett. A múlt század végén honosodott meg a „szegényember- festészet”, a társadalom leg- elesettebb rétegeinek naturalista ábrázolása. A táj megismerése és szeretete pedig mindenekelőtt a nagybányai iskola mestereit jellemezte: a zöld dombok, a napsütés, mély árnyékok és szalmakazlak tetszetős világa hosszú évtizedekig rányomta bélyegét a magyar festészet átlagára. Koszta azonban futólag érintkezett a nagybányáikkal. Nem benyomásokat gyűjtött, hanem mély mondanivalót sűrített képeibe, nem az im- presszionizmus. hanem az expresszionizmus magyar változatát teremtette meg. 1005-ben Olaszországba ment egy olyan ösztöndíjjal, amely a festőt egyházi tárgyú kép elkészítésére kötelezte. Koszta festett is egy ilyen képet, de ez a festmény távol áll egyháztól és vallástól. A Háromkirálvnkat. ábrá- ^olja. amint üdvözlik a kis Jézus születését. Csaknem kétezeréves téma: az évszázadok folyamán minden vérbeli festő belevágott — foként azért. mert a királyok díszes ruháján bemutathatta technikai tudását. Koszba kénén azonban egv egyenes derekú. izmos parasztasszonv tártig ölében csecsemőiét. Alakiát csak a nanfénvben csillogó töhér ruha és fátyol teszi földöntúlivá. A kirá- Ivok nem viselnek ékszereket, sem koronát, arcuk kiszik- kadt. barna paraszt} arc, ruházatuk eevszerű. hosszú kö- nenv. A táion éles. valészd- nvftlenfil fo^’ó napsütés ömlik szét. a háttér mezője és néhány fája nemzetközi környezetbe helyezi az eseményt; mégis így lejátszódhatna egy magyar tanya mellett is. Koszta az első világháború idején egy Szentes környéki tanyán telepedett le. Műtermét Istállóból alakította át. Leveleiben sohasem művészetről, hanem termésről, időjárásról, bérlőperparva- rokról írt és ha felrándult a pesti művészkávéházba. bátyúból szalonnázott a kávézó kollégák között. Hirtelenharagú falusinak tartották müvésztársai de ha kiállítá- sa nyílt, akár külföldön, akár itthon, kénytelenek voltak elismeréssel adózni művésze- tének. Mert Koszta a dolgozó ember ábrázolásának és a falusi táj megfestésének egyedülálló típusát teremtette meg. Kétségtelen, hogy nem „fejezte ki korának széllémét”. Világméretekben való ban nem. A párizsi hangulatok, a berlini intellektuális viták vagy a New Yot'k-i mű- vészeli kísérletek nemcsak térben, időbén is távol voltak az alföldi kukoricásoktól. A festő előtt — egy szegény ország fiaként — két út állt: vagy a „párizsi iskola” tagja lesz, és így lehet gazdag, híres, vagy vállalja hazáját és sorsát, és azt, hogy elfelejti a világ. Koszta a nehezeb bet vállalta. Robbanásig feszülnek a színek tanyáinak meszelt házfalain. virág- csendéletein, arcképein, tájain. Nyolcvanévesen festett önarcképéről egy sokat látott és sokat megélt művész rém- brandti szépségű arca néz ránk — múltunk fáradhat at lanul figyelmeztető tanúja ként, Sz. Egy kiállítás ürügyén A mai oktatásban érthetőt* lenül mostoha helyre szorul a képzőművészet: a művészeti kultúra. Magyarországon minden ember négy évig tanul magyar irodalmat, ha elvégzi a kötelező általános iskolát, s aligha tan olyan általánost végzett, aki nem ismerné legalább József Attila néhány versét. De ugyanez az ember a nyolc általános Iskolai esztendő alatt általában nagyon keveset hall például Derkovits Gyuláról, a magyar festészet József Attilájáról. Továbbmen- ve: a művészettörténet ma már szinte egyetlen középiskolában sem tantárgy. S ugyanilyen különbséget (ha nem nagyobbat) lát az, 3Ki összeveti világhírű zenei oktatásunk és a nem létező művészettörténeti oktatásunk eredményeit. A nemrégiben befogadott nyolcadik múzsa, a film is több figyelmet kap a középiskolában, mint ez a több ezer éves művészet. Az ikola évente ezrével bocsátja ki az újabb és újabb korosztályokat, akik vajmi keveset találkoztak a képzőművészettel, fiatalokat, akik műveltek az irodalomban és jártasak a zenében, fölényesen tájékozottak a természettudományokról, de alig van fogalmuk képről, szoborról, építészetről. Kibocsátja őket az iskola és rábízza sorsukat (már azokét, akiknek igénye van erre) a kötetlen ismeret, terjesztésre, önművelésre. Azaz, a képzőművészeti könyvekre elsősorban. Az albumok, amelyek reprodukcióban tárják a szépet a néző elé. az átfogó ismeretterjesztő könyvek, amelyek oldott szóval, szellemes szöveggel már magyarázzák, értelmezik is a látottakat és a színvonalas összefoglaló munkák, monográfiák és művészettörténetek. amelyek már szakavatott módon kezelik olvasói, kát és tudományosan beszélnek festészetről, szobrászat- ról, városépítésről, pótolják az iskolát, s „nem középiskolás fokon.” Ezért áll örömmel a műbarát a Corvina Könyvkiadó régi és új festőket, antik és modern épületeket, né- pi alkotásokat és régi római szobrokat, ezerféle műreme. két felsorakoztató kiállítá. sán, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének budapesti kiállítótermében. <Zs.) hogy el ne felejtsenek..“ Bory Zsolt — közelről Szép csengésű, kicsit tán bohokás hangzású neve van. Hajdan az alanyi költők viseltek ilyet,1 akik mindig fiatalok maradtak, s akik soha sem szűntek meg szerelmesnek lenni. Ez a név a három sajátos magánhangzójával egy rendkívül szorgalmas, precíz és nagyon sokoldalú „filoszt” takar. így aligha hasonlít Bory Zsolt a hajdani alanyi költőkre. A fiatalság és a szerelem azonban igaz. (Az természetesen nem számít, hogy a főkönyvtárosnak csak a minap volt a 30 esztendős érettségi találkozója.) Nézem a Nyíregyházi Kossuth Gimnázium 1939-ben maturált növendékeinek most a találkozón készült fényképét és a deres hajú, nem ritkán testes főmérnökök, főtisztviselők, könyvelők, bélés külkereskedelmi szakem- rek, orvosok és tanárok között csak két diákot tudok felfedezni. (Akik ismerősek Nyíregyházán, talán Igazai adnak.) Az egyik dr. Kemény Lajos, jelenleg megyei főorvos, a másik Bory Zsolt. A tűnő évek ellenére is megőrzött fiatalság, dfiákos lelkesedés nagyon kevés embernek marad sajátossága az ötödik évtized küszöbén. Vajon mi tarthatja meg, vagy mi növelheti a diákszívekbe plántált humanitást? Mi a fiatalság titka? Talán az évtizedes harc egy népbetegség ellen, vagy a tanítás, a szép és igaz szó szeretete. Nem tudom a tüdőspecialista mit válaszolna, Bory Zsolt se igen mond semmit, csak le velek, lapok százait tárja elém. — Te ezekre válaszolsz? Megsértettem. Bory Zsolt lelkiismeretes, jogosan lehet hát érzékeny is. Később, amikor a leveleket olvasom, már jobban értem. Egy gimnazista írja: „Kérem Zsolt bácsit, hétfőn legyen a könyvtárban, mert szeretném, ha segítene a sárospataki felkészülésben...” Ö. László pedagógus egy köteg kéziratot küld. bírálatra. P. Imre tor- naszentmiklósi vasúti tiszt csak néhány verséről szeretne véleményt hallani, B. Vilmos miskolci középiskolást a mai líra formai problémái aggasztják. Egy öreg rigmust faragó falusi ember választ sem vár csak közeledni érezvén halálát, hosszú életében összegyűjtött verseit Bory Zsoltra hagyja. * — Honnan ez a sok ismerős? — Húsz évig tanítottam és azóta még többet tanítok — mondja Bory Zsolt. Igaz, ma kevesebb a tanítási órám, de itt van a könyvbarátok klubja, rendszeresen látogatom a megye könyvtárait, ott vágyók az író-olvasó találkozókon meg aztan a levelek sem maradnak válasz nélkül. — Ebből csak a könyvtárlátogatás a munkaköri feladat. meg legfeljebb az író-olvasó találkozók! A könyvtáros tudja, hogy ez már csak amolyan gyengén sikerült provokáció, hát legyint. Aztán elhívják, s én tovább lapozgatom a levélgyűjteményt Egyszerű postai lap, kicsit kapkodó, még gyerekes betűk, a bélyeget Sárospatakon ütötték rá: „Aranyérmet nyertem, nagyon boldog vagyok.” (A szülők csak később, a diáknapok után értesültek az eseményről, de hát „Zsolt bácsit” nem lehet várakoztatni.) A másik dosszié: versek, versek. A nevek ismeretlenek, egyre azonban felfigyelek. Várkonyi Anikó — Mike- pércs, 1962. Ezt a felfedezést titokban kell tartanom. Bory Zsolt azt is mindig szemérmesen elhallgatja, hogy Rákos Sándor meg Ratkó József pályakezdésekor bábáskodott. Mikor visszatér, mégis megkérdezem: lesz a patronáltjaiból valami? — Már amelyikből! Példa ul te is hallgattad a nyelvhelyességi szemináriumaimat, mégis ilyen pongyolán kérdezel. Egyébként nem új csillagok felfedezéséről van szó, hanem a könyvbarátokról, az olvasó népről. (Még akkor is, ha egy kicsit patetikusan hangzik ez.) Vagy mit gondolsz, miért árulom én a könyveket? — Árulod? — Talán csak nem szegyen?! Az'elmúlt 8 esztendőben 75 ezer forint értékű könyvet adtam el. Igaz csak nyelvművelő műveket, forrásmunkákat. (Bár ez sem munkaköri feladat...) Nem hagyom magam: persze a bizományosi részesedés sem kutya... — Különösen könyvekre átváltva nem! — Bory Zsoltot, az irodalomszervezőt, a nyelvművelőt, a didaktikust (Az iskolai nyelvhasználat; Ritmikai problémák a Toldi tanításában; Az összetett mondat tanítása. stb) jól ismerik szakmai berkekben. És Bory Zsolt, a költő? — „Nem írok annyit, hogy ismert költő lehessek, dé annyit igen, hogy el ne felejtsenek.” — Az első köteted 1939-ben jelent meg... — Nyolcadikos gimnazista voltam. A Versek egy gimnazista versei... Nem mond többet, de én megkerestem a vékonyka kötetet. (Szekerek a ködben.) Az előszót Sziklai László irta Bory Zsolt egykori osztályfőnöke. Ez a mondat, mintha beszélgetésünk végére kívánkozna: „Annyi bizonyos. hogyha az élet el is fogja hallgattatni Bory Zsoltot, a költészet örök törvényei élete végéig ott zsongá- nak majd lelkében...” Gyarmati Béla
