Kelet-Magyarország, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-20 / 166. szám
Vasárnap! melléklet Kis fízetésűek Mostanában, amikor érthetően a nyereségesebb gaz- dálkodás kerül előtérbe, a vállalatoknál, az üzemekben arra fordítják a fő figyelmet. Már év közben szinte nap- rakész állapotban - tartják nyilván a nyereségtömeget és számolgat az igazgató, főkönyvelő, milyen osztalék jut majd a különböző kategóriáknak. Közben lenn az üzemben az emberek mégis csak azt tekintik: mennyit borítékolnak tizenhetedikén, vagy a hónap végén, mire számíthat a család. Nagy- családos munkásasszonyokkal beszélgetve lépten-nyo- mon hallani: bizony nem könnyű a bérből és fizetésből élők helyzete, különösen nem azoknák, akik a bérskála közpétől lejjebb foglalnak helyet. Jól meg kell fogni minden forintot, szigorúan beosztani a keresetet, hogy jussanak ötről a hatra. Nem éheznek, ne i rongyos- kodnak, csak ők is szeretnének valamivel többet ma, mint tegnap. Lényegében erről van szó. Hamis következtetés volna azt állítani, hogy az üzemek kis fizetésű munkásai csak élnek egyik napról a másikba Igaz, a közvetlenül kézhez Kapott kettő és fél, háromezer forintból nem jut látványos befektetésekre, ebből nem lehet drágább ruhákat. divatos bútorokát, kocsit, vagy öröklakást vásárolni. Mégis: ha nem hagy- jua ki a számításból a közvetett juttatásokat sem, akkor már kevésbé elszomorító a helyzet. Hiszen vegyük csak a gyerekek nevelését: a születéstől a szárnyra bocsátásig -számtalan olyan kedvez- mennyel élhetnek a családok, melyeknek terheit az állam vállalja magára, Említhetjük példaként a gyermekgondozási segélytől a bölcsődei, óvodai ellátás támogatásán at a világviszonylatban is rendkívül olcsó iskoláztatásig mindazokat a vívmányokat, amelyeket csak a népi álfám képes nyújtani a becsületesen dolgozó polgárainak. Vagy ide sorolhatjuk azokat a napi szükségleti cikkeket, — például: kenyér, cukor, zsír, stb. — amelyeket jóval értékükön alul vásárolhatunk meg a boltokban, s amelyeket ugyancsak az állam szubvencionál. Mindez igaz — hangzik nyomban a válasz — de ezeket nemcsak a kis fízetésűek élvezik, hanem azok is, akik képzettségüknél, beosztásuknál, vagy szerencséjüknél fogva lényegesen többet vesznek fel hó végén. Nem vitás, üzemeinkben sem áll egy helyben a bérszínvonal, a kis fizetésitek bére is emelkedik néhány százalékkal évről évre, de abszolút számokban kifejezve ez nem több havi 25—40 forintnál. Ellenkezne persze a szocialista bérezéssel és valóban jótékonykodásnak tűnne, ha az alacsonyabb keresetűeknek valamely gyár néha- néha valamiféle segéllyel próbálna támogatást, nyújtani. Nem is ez a megoldás járható útja, hiszen többet osztani csak többől lehet, s ez áll az átlagkereseten aluliakra is. Tehát mindenekelőtt a támogatás anyagi fedezetét kell előteremteni, mégpedig fegyelmezettebb, jobb és termelékenyebb munkával. Aligha van baj e tekintetben az alacsonyabb fízetésűek zöménél: nagyobb részük becsületes, tisztességes, szorgalmas ember, maradéktalanul elvégzi a rábízott feladatokat. Az sem mindig róható a terhűkre, hogy csak segédmunkások maradtak, vagy nem végezhettek vezetői beosztásra jogosító iskolákat. Sok tényező játszik ebben közre: családi körülmények, betegség, kisebb képesség, stb. Mit lehet tehát tenni? Nemcsak lehetne, hanem meg is kell tenni azt, hogy a gazdasági vezetők ne fokoz- , zék a végtelenségig az év végi nyereségosztásra való törekvést. Ne féljenek, merjenek kockáztatni arra, hogy év közben — a későbbi eredmény terhére — fizetésjavításokkal is ösztönzik a dolgozókat. És e törekvésért apellálhatunk a szocialista humanizmusra. Arra, hogy az alacsonyabb fizetésűek ne húsz-harminc, vagy ötven forintos emelést érjenek csupán el. Jó volna az is, ha mind több helyről hallhatnánk. hogy élnek a „mozgó bérskála” lehetőségével; az zal, hogy a bérmegtakarításokból változó és meghatározott időszakokra átmeneti béremelést adnak azoknak, akik becsületesen kivették a részüket a feladatok végre- hajtásából. Ennek már nincs jótékonykodási színeze- te, ezért helyt kell állni és bizonyítani kell! Vagy más. Korábban hallhattunk róla, hogy egynémely üzemben olyan ötletnapokat szerveztek, ahol a helyszínen nyom- ban díjazták is a jó tippeket, a takarékosságra, a munkaidő jobb kihasználására. Utóbb ez mintha kiment volna a divatopól. Miért? Megfigyelhető az Ts, hogy a gazdasági vezetők egyike, másika csak a túl biztosra megy, nem mer vállalkozni olyan akciókra, amelyeknek a leleményességtől, a fantá- zától és a gondolkodástól függ a kimenetele; nem kockáztat, éppen ezért nem is tűz ki célprémiumot, amivel pedig ugyancsak érezhetően lehetne javítani a termelésben dolgozó kisebb keresetűek anyagi helyzetén. Nem véletlenül szentelt az anyagi érdekeltség tökéletesítésének jelentős helyet parlamenti expozéjában legutóbb a pénzügyminiszter. Jelentkeznek ugyanis olyan ellentmondások, a gyárakban, üzemekben, amelyek ártanak a munkamorálnak. Ilyen például a bérszínvonal megmerevedése, amely szintén kellemetlenül sújtja a kis fizetésűeket. Elmondták például a Nyíregyházi Textilruházati Vállalatnál a munkások: dolgoznának szívesen sokkal többet, mint amennyit kérnek tőlük, de nem lehet, mert akkor túllépnék a bérplafont és ennek végzetes kihatásai volnának. Már most ha nem lehet, az év végi nyereségosztásnál a harmadik kategóriások eleve kisebb eséllyel indulnak, mert ott meg a bérarányos számolási módszer keseríti meg őket. Másutt is van példa erre. Nem sokkal kisebb jelentőségű az az ellentmondás sem, hogy több helyütt az új dolgozók gyakran a törzsgárda tagjaiénál is magasabb bérért lépnek munkába. Szükség van rájuk, tehát megfizetik őket, az olyan munkatársak bosz- szúságára, akik évek hosszú során jóban és rosszban hűen kitartottak munkahelyükön. Okkal célzott arra a parlamenti beszámoló, hogy tökéletesíteni szükséges ezen a módszeren, úgy, hogy mindenféle változtatás összhangban legyen a szocialista bérezés alapelvével, azzal, hogy mindenki az elvégzett munkája szerint részesedjék a megtermelt javakból. Nem arról van szó tehát, hogy az alacsony fizetésű családok a legszükségesebb dolgokat kénytelenek nélkülözni, hanem arról, hogy rajtuk is lehet és kell segíteni. Mert a gazdasági reform éppen ezekért az emberekért van, az ő boldogulásukat is alapoznia kell a gazdaságosabb termelésnek, a nagyobb nyereségnek. Erről sem szabad megfeledkeznünk, miközben ’ számolgatjuk, hogy mennyivel több nyereséget tudunk majd osztani az idei év eredményei utáh. Angyal Sándor Jármi belterületén a Kossuth utca 32. szám alatt a forgalmas úttól kissé beljebb található egy barátságos kis épület. Két vadgesztenye árnyékában L-alakú tornácának zömök oszlopaival, magas nádfedelével, látásból jól ismeri minden arra járó *itas. Stílusa a klasszicizmusnak egy nép közé szállt változata. Nem városi építész tervezte, a tanulság is más. Ez a kis falusi ház — Genthon-topográfiában, a műemlékjegyzékben nem szerepel — sokkal régebbi, mint amilyennek látszik. A magas teteje egyből árulkodik, belül pedig a tetőszerkezet ácsolata faszöges tölgyfagerendákkal mutatja, hogy igaza lehet a hagyománynak, mely szerint a ház kétszázhatvan éves. Ami a tornácot illeti, eredetileg faoszlopok dúcol- ták alá, s csak a múlt század dereka táján építhették körül dór oszlopQkkal. így lett egy tipikus szabolcsi nemesi kúria, mely a maga szerénységében igen vonzó építészeti emlék. Az épület történetére vonatkozólag csak kevés feltevésre szorítkozhatunk. Látszatra bonyolítja a tisztánlátást, hogy a nagyobbik kastélyt, mely az út mellett feküdt, lebontották. De éppen ez az út menti fekvés is gyanús, azonkívül, hogy ennek nyolcszögű (tehát romantikus) oszlopai voltak' a tornácon, ami azt mutatja, hogy ez a nagyobbik kastély volt a későbbi. A „kis kastély” keletkezésének időpontja a Rákóczi szabadságharc utáni Időkre mutat, és ez meg is felel az akkori szabolcsi nemesség életszintjének, s ebből a szempontból rendki. vül tanulságos történelmi dokumentum, még akkor is, ha a Jármy-családból került ki Rákóczinak a francia és lengyel követe. Volt-e nekik Rákóczi első és legjobb h ■* veinek köze ehhez a kis kín riához? De ez a kérdés mái’ inkább csak ábrándozás. Mindenesetre feltűnő Vay Ádám várkastélyának a közelsége. (koroknay) A második élet Kicsi falu a Tisza-kanyar mentén. Lakodalomra készülő ház. A vőlegény anyja, idős Fábián Istvánná beszél Szabolcs községben. — Ezerkilencszáznegyven- egyet írtak. Megbolydult a világ. Férjemet is behívták katonának. Pedig betöltötte az ötvenedik évet. Dehát megjegyezte a rendszer, hogy vöröskatona volt az első háborúkor Oroszországban. — Rám maradt az öt hold uradalmi dohány. Részes vállalásban. Meg rám hat gyermek tartása, gondja. A nagyobbakkal nappal törtük a dohányt. Igyekeztek szegény gyermekeim. Biztattam is őket: csináljuk csak, angyalkáim, úgy lesz jó. Hazakerül majd apátok is... Amit egész nap törtünk, éjjel főztük. Én ilyenkor már inkább hagytam pihenni 3 gyermekeket. Magam rosto- koltam, fűztem hajnali há rom óráig is. Utána csak úgy ülve, a fáradtságtól, kimerüléstől szunyókáltam egy-két órácskát. Aztán gyerünk tovább. — A szüntelen gond, a semmiden szegénység, meg a rettenetes hajsza végképp kimerített. Ügy éreztem, nem bírom tovább. Lesz ami lesz, megválók az élettől. Jöjjön helyette a halál. A megnyugvás. Letudni mindent... — Jól emlékszem: tizenegy szintes volt a ’hodályban a szerviarudak sora. Azokra kötöttük, a legfelsőig a fűzött dohányt. Ekkor jött az a pillanat. Nem bírom tovább. Odaszóltam Ilonka lányomnak: én meghalok, gyermekem. Én leugrok! — Kérlelt a nagylányom. Sírt, rimánkodott. Ne ta> gyem. Akkor... ő is utánam veti magát. Ö az, aki megmentett. De utána is úgy éreztem. mintha egyszer meghaltam volna... — Mert. azután jött, amit csak úgy nem lehet elképzelni. kitalálni. Hogy hová értünk. Amit maga az élet rendezhet. — Végül hazakerült az emberem. Nagyon megszi- polyozta a második háború. Mostanában mindig többet gyengélkedik. Jó is az az esz- téká a téesztől. . . Megnőttek a gyermekek. Egy meghalt kicsi korában, öten maradtak. Mind párjára talált. Mint most Jóska fiúnk, aki* bői gimnáziumi tanár lett. Tanár a menyasszonya is. Hazajönnek, nálunk tartják meg az esküvőt, nem Miskolc városban. Ilyen apróka faluban, mint a mienk. Abban a házban, melyben felnevelkedett a Jóska a többi testvérével. De, hogy neveltem őket!... — Nem szégyelli a gimnáziumi tanár fiúnk, hogy a mi falusi házunkban lakodal- mazzon. Együtt velünk, a testvérei, a régi jó rokonok között. Én meg a férjemmel olyan, de olyan boldogok vagyunk. Végtelenül nagy az örömünk. Hogy még ezt is megértük. — Ezért mondom én.., második életem van nekem. És nagyon nagy örömöm. .. Lejegyezte Asztalos Báliját
