Kelet-Magyarország, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-20 / 166. szám
8 oldat Wirf rr WXéYAffÖWSSAtí — VASÁRNAPI MÉLLÉKLEf Í909. július 2(1. Rényi Péter: Tévéjátékok — tömegigény A lighanem komoly bonyodalmak elé nézhet minden művelődési politika — legalábbis minden szocialista országé —, amely nem ismeri fel a televízió centrális szerepét a nagy tömegek kultúrájának alakításában. Beszélünk népességrobbanásról és isme. retanyag-ro.bbanásról, de épp annyi okkal beszélhetünk itt is robbanásról pláne arról, hogy a televízió egycsapásra ható változást hozott a művelődés eszközeiben, olyan feltételeket teremtett, amelyek egyszerűen nem vethetők össze a kultúra terjesztése korábbi lehetőségeivel. Csakhogy ez a változás már-már olyan ellentmondás szorítójában megy végbe, amely ugyancsak párját ritkítja. A kultúra a képcső útján — áttételesen szólva — ezrek, tízezrek, százezrek ünnepi étkéből milliók, tízmilliók, százmilliók mindennapi kenyerévé lett, s ez minden kétséget kizáróan forradalmi fordulat, minőségi ugrás a kultúrában. Ugyanakkor a televízió — nem másból, hanem ugyanebből az okból — úgy tűnik fel sok, a kultúra iránt igényes értelmiségi előtt, mint a kulturális színvonal fejlesztésének valóságos gátja. S ez elkerülhetetlen — így mondják — hisz a legszélesebb tömegeket szolgálja, olyan milliókhoz szól, akiknek kultúrája még bizony fejletlen. Ezt a dilemmát nem lehet egyszerűen elhessegetni, mégha végső soron — tudjuk — hamis, elvben feloldható, teoretikusan megválaszolható. A televízió fantasztikus sebességgel terjeszti a hatását szőttében, volumenben, de ezzel együtt hihetetlen nyomás alá is kerül: olyan tömegek elvárásainak hatalmába, amelyek, minthogy csak most ismerkednek a kulturális javakkal, inkább a kezdetlegeshez vonzódnak — műfajban, tematikában, mondanivalóban egyaránt. Erről a kettősségről szeretnék szólni, s az alábbiakban egy-két példával is érzékeltetném, milyen ingadozásokhoz és ellentmondásokhoz vezet a televízió, de még inkább a műbírálat gyakorlatában. Itt volt a Tanácsköztársaság évfordulójára szánt tévéjáték-sorozat, a Bors, amelyen sokan háborogtak, különféle okokból és ahol voltaképpen mindegyik félnek a maga módján igaza volt, — az alkotóknak is. Mi volt az ő szándékuk? Hogy egy mulatságos, kalandos, fordulatos játékban mindenféle dörgő retorikától, felesleges pátosztól mentes, a szórakozni vágyóknak is élvezetes formában beszéljenek egy nagyszerű és még mindig nem eléggé ismert korról, annak történelmi harcairól és felemelő céljairól. S hogyan fogadták? Az ügynek elkötelezett, 1919 és a szocializmus eszméiben élő emberek bizony nagyrészt fanyalogva, mert az alkalomhoz méltatlannak érezték a formát, parlaginak. Nekik, minden bizonnyal, jobban felelt volna meg, például a Harag napjának egy dramatizált változata. Pedig — ugyebár — a Bors hangvétele és előadásmódja éppen arra lett volna való, hogy közelebb vigye az emberek nagy tömegéhez a történelmi, de ma is aktuális mondanivalót. (Ami semmiképen nem lehet közömbös a politikailag elkötelezett oldal számára!) C sakhogy, nem volt teljes a kontaktus a nagyszámú nézők pólusán sem, mert azok meg nem azt a típusú izgalmat — vagy komikumot — kapták, amelyhez szoktak. A szerkesztés módja, az anekdoti- kusra kerekített történetek nem tartották feszültségben a folytatásos tévékalandjátékok kedvelőit, s nem szolgáltak a szenvedélyes rejt- vényfejtőknek sem feladványokkal, mint a krimik; azok, akik csupán fesztelen szórakozást, nevetést áhítottak, olykor szemben találták magukat komolykodó tanulságokkal, amelyekkel nem tudtak mit kezdeni, de nem váltotta be a filmsorozat azoknak a várakozását sem, akik az érzelmes, andalító műfajokat kedvelik. így is mondhatnék: ki Belphegort, vagy Cox-ot szeretett volna látni, ki valamiféle Vidocq- ot, mások a Sebastien hangjaira füleltek — s egyik sem kapta azt, amit várt. Létrejött tehát valami, ami — ha hellyel-közzel meg is ragadta a figyelmet — valójában és igazából egyik oldalnak sem kellett, jóllehet mindegyik felé nyújtotta a kezét. Más, magasabb szinten, de ezzel rokon dilemma jelentkezett a Prenn Ferenc életének távénáltozatában, amely az irodalníilag értékes, de persze ellentmondásokat feszegető matériát igyekezett a nézők nagy tömege számára élvezetessé tenni, de ezzel csak a regény rovására boldogult. Igen ám, de... mi lesz, ha ezeket a kísérleteket a kritika nem is kis része (az egyik oldalról) és a közönség ugyancsak nem kis része (a másik oldalról) elutasítja. Sokkal több húzódik meg e kérdés mögött, mint egyik vagy másik szórakoztató műfaj megítélése, amiről az idők végezetéig elvitatkozhatnánk. Ez a több pedig nem kevesebb, mint a szocialista kultúrának az az alapkérdése, hogy mi legyen a szerepe, a súlya, a volumene a tömegeknek a jövő kultúrájában! M inden hagyományos polgári művelődési koncepciónak axiómája, hogy a nagy tömegek kulturális igénye egyenlő az igénytelenséggel a sekélyességgel, a lapossággal — egyszóval azzal nem lehet és nem is érdemes mit kezdeni. Csak egyféleképpen számolnak vele mégis: mint piaccal, amelyen el lehet adni a szórakoztató ipar termékeit. Ennek a cinikus vélekedésnek látszólag ellenpólusa annak az avantgarde- nak az álláspontja, mely szerint a tömegek ízlésén csak egyféleképpen lehet változtatni: provokatív módszerekkel, azzal, hogy arcul köpjük a konvenciókat, fittyet hányunk a szokásoknak; szétrobbantjuk a rutint és az előítéleteket. Ez roppant radikálisan hangzik és olykor nagy hatással van olyan értelmiségiekre is, akik a forradalom elveivel őszintén rokonszenveznek. Csakhogy ezek a módszerek még soha és sehol nem bizonyultak hatékony ellenszernek. Pedig a sajtó leghallhatóbb megnyilatkozásaiban főként ezzel az avantgarde-dal rokon szemlélettel találkozni, azoknak a hangjával, akik a maguk türelmetlenségét emelik argumentummá és nem tudják belátni, hogy a nagyközönségre ilyen módon csak nagyon kevéssé lehet hatni, sőt, hogy a pozitív hatásnál többnyire nagyobb a negatív ellenreakció. A módszeres, következetes, lépésről lépésre építő tevékenység, amely látszólag sokkal lassúbb előre haladást Irányoz elő, jóval gyorsabb és biztosabb sikert ígér. Ezért érzem igazságtalannak és haszontalannak is, amikor ingerültség fogadja az előbb említett próbálkozásokat, a sikerteleneket is. Ezeket a kísérleteket egyféle mércén szabad csak mérni: a vállalt feladat mércéjén és ez a feladat új és megoldása rendkívül nehéz. I gen, hadd ismételjem meg: rendkívül nehéz. Sokkal nehezebb, mint amilyennek — olykor legalábbis az az ember érzése — maguk az alkotók érzik, akik teljesítésére vállalkoztak. Mert gondoljunk csak egy kicsit bele azokba a nagy fogalmakba, amelyeket minduntalan használunk, mint ez a fogalom is: kulturális forradalom. Ilyen érveket hallani: a felszabadulás után Moliére-ral és Shakespeare-rel és Gorkijjal a százezrek közé mentünk, s az emberek odafigyeltek és értették a dolgot és velünk jöttek: a mai értelmiségnek nem jelentéktelen részét éppen ezek a vállalkozások indították el a kulturálódás, az értelmiséggé válás pályáján. De arról már mintha megfeledkeztünk volna, hogy akkoriban is kerestük a módját, hogy a klasszikus értékeket miként hozhatnék közel az új közönséghez. (Gondoljunk a Nemzeti Színház Duda Gyurijára, amely Mo- liére Dandin Györgyiét — klasszikus ide, klasszikus oda — magyar népi komédiaként mutatta be.) S ami még sokkal lényegesebb: akkoriban a kulturális munka hatóköre nem igen terjedt túl azokon a százezreken, akik az új társadalom ügyét már a magukénak érezték, politikailag többé vagy kevésbé elkötelezték magukat. Ma — elsősorban a televízió elterjedésével----másfajta közönségről és más nagyságrendekről van szó; a televíziónak nem két-, három-, vagy négyszázezer emberrel van dolga, hanem egyetlen napon ugyanannyi, sőt olykor kétszer annyi millió emberrel. Ez a mennyiségi kü- lönbség egyben minőségi változást is jelent. Olyan közeg kerül a kultúrával állandó és szoros kapcsolatba, amely ha természetesen magán is viseli az utóbbi két, két és fél évtized változásainak nyomait, de nem azonosítható az 1945—48-as évek fordulatának kulturális élcsapatával; másképp reagál, sokkal lassúbb, sokkal nagyobb — így is mondhatnám — a tehetetlenségi nyomatéka. Ha a kulturális munkában, a művészettel kapcsolatos igények és ízlések alakításában mindig és mindenütt helyes és szükséges a türelmet hangsúlyozni, azt a lenini intelmet, amely szerint a társadalmi tudat megváltoztatásáért folytatott küzdelemben nem lehet lovasrohamokkal győzni, akkor ez ebben az esetben különösképpen áll. O lyan emberek millióit kell magunk elé képzelni, akiknek a televízió egyik napról a másikra több színházi, mozi és egyéb műsort szállít házhoz, mondjuk, egy esztendőben, mint amennyit máskülönben — őrület! — mérgelődött a sofőr. — Őrület, hogy mindig elém kerül valami tragacs!.., A makadámon mentek. Kora nyári hőség volt, 28 fok. A sofőr 70—75 kilométer körül tartotta a sebességet; az út horpadásain nagyokat huppant a három és fél tonnás Csepel. Mintha máris eltört volna a kocsi rugózata. — Elég jól megy — mondta a segédvezető. — Beérem! — Dühödtem mérte fel a távot. — Nincs nagyobb mérgem, mintha nem látom be az utat. Az egész utat... Egy teherautóról beszéltek, nemrég bukkant fel az „S” kanyar után . Néhány száz méter választotta el egymástól a két kocsit, a Csepel sebessége miatt azonban egyre csökkent a távolság. — Minden sofőr azt akarja. hogy övé legyen az egész országút — nevetett a segédvezető. Hajlott hátú, sovány ember volt, nem izzadt, zokszó nélkül tűrte a hőséget. Pedig száraz meleg égetett, a kocsi nikkelezett részein szikrákat szórt a napfény, A földek, s távolabb a dombok fényben fürödtek, minden zöld volt: halványzöld, mélyzöld: csak az út fehérlett a szárazságtól, s távol, s körös-körül minden beleveszett a halványkék égbe. A sofőr izzadt. Ingerültté tette a motorházból felszálló hőség, a rossz út, a tikkasztó délután. Fél kézzel tartotta a volánt, bal karját kidugta a lehúzott ablakon, figyelte a tükröt, előzik-e? talán egész életükben láttak volna. (Benne, mellesleg szólván, sokkal több Moli- ére-t, Shakespeare-t és Gorkijt, mint amit az előbb említett nemzedék annak idején összesen látott!) Való. igaz: a zöme az említett próbálkozásoknak még felemás, még nem megoldott; gyakran kapkodást érezni bennük, a stílusok és hangvételek következetlen váltogatását, bizonytalanságot. Dehát — legyünk őszinték — még arra sem volt elég idő, hogy a művészet egészében felmérje a leckét, amelyet ez az ördögi masina, a televízió feladott neki. A legeldugottabb tanyán, a kulturális központoktól távol élő emberekhez, s az Ilyen dolgokban legjárato- sabb városiakhoz egyszerre szólni, úgyhogy mindenki egyként értse és élvezze, ez valószínűleg még igen hosz- szú ideig lehetetlen lesz. Es aztán úgy megfogni egy művet, hogy az a 10—12 éves gyerekektől a legidősebb családtagokig hasson — mert ez is igen lényeges problémája a televíziónak, amely — eltérően minden más művészeti fórumoktól — egy időben egész családokhoz kell, hogy szóljon! De hadd ne soroljam tovább a feladat nehézségeit, mert még az a látszat keletkezne, hogy el szeretném tanácsolni a kritikát, a hivatásos műbírálók és a közönség véleményét. Nem erre gondolok: mondjuk csak meg elutasító ítéleteinket, fenntartásainkat is. Egyben, egyetlen egyben értsünk egyet: abban, hogy helyes és támogatandó törekvése a televíziónak, ha ezekben a műfajokban kísérletezik, ha keresi az útját annak, hogy hogyan lehetne — megőrizve, sőt növelve és nem el- idegenítve hatalmas nézőtáborát — valamit elmondani igazságainkból és a valóságos életről. Ma kevesebbet, holnap már többet U gyanis abban a pillanatban, ha ebben egyetértünk, — alkotók, nézők és kritikusok, — meg fog szűnni, vagy legalábbis enyhülni fog az a türelmetlen hang. amely a tévéjátékok körüli vitákban olykor már a durvaságig fajul. S jobbak lesznek a feltételek, amelyek között kialakulhatnak, kibontakozhatnak a művészetnek azok a hajtásai, amelyek majd a kultúra értékeit teszik a milliók szükségleteivé. Az út, amely ide vezet — ki tagadhatná? — hosszú lesz. De hogy végigjárhassuk, rá kell lépni, rajta kell járni. Nyitrai Péter két verse: Kedvesem Sugarat fakaszt csöndes szavad orgona megnyílanak ó, csupa bús vonal ajkadon csupa gond-csillag szemeden szerelem megvéd a virágok boldogsága vetkőzz szélkiáltó kisasszony jajgathat sétáló esőben estike megyünk illatos nyugalomba kedvesem vakító észak hó és tűz sápadt arcán zöld tavak mosolya folyton készülő tavasz rezeda. Tisztelet a pergőfogú oroszlánoknak Az évek 365 lábon vágyakat visznek és konokságot hoznak éveit kiveti a kockákon s már nem gyűjt se szerelmet se barátot tudja, hogy maga marad a halálig. Falumúzeum Paszabon Képünkön: Részlet a falumúzeumból. (Módy Elek felvétele^ Szakonyi Károly Fülledt délután — Kikerülöd ezt a vén fűrészt? — kérdezte unalmában a segédvezető. — Nézd csak! Tyúkketrecekkel van tele. Régi masina, de jól megy... — Steyr. Szeméttelepre való. — Nyolcvan— — mondta a segédvezető, mert figyelte a kilométerórát. — Nyolcvanöt... Néhány perc múlva beérték a teherautót. A Steyr az út közepén ment. A Csepel sofőrje dudált, balra húzódott és gyorsított, de újra dudálni kellett: a Steyr, ahelyett, hogy utat engedett volna, rákapcsolt és megugrott. — A rohadt csibész! *— szitkozódott a sofőr. — Látta jól. hogy előzni akarok!... A segédvezető nevetett, hátradőlt az ülésen. — A szadii is a te nézetedet vallja. O se szereti, ha előtte furikáz. nak. A sofőr rátaposott a gázra, csakhamar újra a Steyr faránál voltak. Ameddig csak lehetett, kiment az út bal oldalára, csuklóját rányomta a dudára és megszakítás nélkül tülkölt. — Hát süket ez a csibész?! Alszik, vagy mi az istent csinál?! Motorkerékpáros jött szembe. vissza kellett húzódni a Steyr mögé. — Ugyan, hagyd! — mond. ta a segédvezető. — Kicsit lelassítunk, ráérünk... ők meg elhúzzák a csíkot és szabad lesz előtted az út. — Csak nem képzeled, hogy hagyom magam?! •— Újra gyorsított, a kocsi faránál kihúzódott balra, csuklóját rászorította a dudára. — A végén még megüt a guta! — nevetett a segédvezető. A sofőr szóra sem méltatta. Egyre az út bal felén haladt, nyomta a dudát. A Steyr annyira középen ment, hogy nem tudta megelőzni. — Még megsturcoljuk a fákat! — hagyta abba a nevetést a segédvezető. Már 80—90 kilométeres sebességgel száguldottak, a kocsi ugrált, a fák pillanatonként szabdalták a levegőt, rövid sípolások vágtak be az ablakon. — Neklmégyek! — dühöngött a sofőr. — Isten bizony, nekimegyek. A segédvezető elsápadt. Szolid ember volt, nem szerette a vagánykodást. — Hohhh! — kiáltotta a sofőr. — Hohh! Most!... A Steyr valami miatt jobbra húzódott kissé. Nem nagyon. de annyi hely támadt, hogy a Csepel elfért mellette. Talán megunhatta a hajszát. a fülsértő dudálást. Elhúztak mellette. Centik választották el egymástól a két kocsit A segédvezető behunyta a szemét; a lehúzott ablakon át érezte, mint suhannak el a Steyr mellett. Amikor a két kabin egy vonalba ért, hallotta a sofőrök szitkozódásait Egy pillanat múlva már a tyúkketreces autó előtt haladtak: alig akar* ta elhinni, hogy ép bőrrel úszták meg a dolgot. — A nyavalyás! — sziszegte a sofőr. — Azt hiszem — mondta a segédvezető — ő is ugyanezt gondolja rólad... Egy darabig csendben mentek. Északnyugaton felhők gyűltek, de még csak a kékség látszott sűrűbbnek. A sofőr cigarettára gyújtott, a kifújt füstöt elkapta a bevágódó léghuzat és vékony foszlányokká tépte. — Talán odaérünk a vihar előtt — szólt a segédvezető. De a sofőr nem válaszolt, a visszapillantó tükröt figyelte. — Jön utánunk — mondta izgatottan. — Mag akar előzni! — Ugyan, hagyd! — A segédvezető szorongva figyelte a társát. A Steyr közeledett, de a sofőr nem gyorsított, bevárta. Amaz valóban megpróbált előzni, csakhogy a Csepel njáris ott volt az út
