Kelet-Magyarország, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-08 / 130. szám
k*T *T MAÖTfinOKSSAG - VÄSARNaP! WffCtfKtíS» ms. im* * Balta László: INFLUENZA Ugye, kellemetlen betegség? De néha nem is jön rosszul. No, nem valami hetekig tartó grippe, és utána a szövődmények, vagyis azok a komplikációk, amelyeket mindegyik orvos szeretne a kollégájának a nyakába varrni, ezért további hónapokig küldözgetik a pácienst dr. Ponciustól dr. Pilátusig, hogy „Kérem, a gyomorszájnál minden rendben van, legfeljebb a rekeszizomnál sejtek valami kis elváltozást, ez lehet a szubfebrilis láz oka, de ez már nem tartozik hozzám, mindjárt írok egy beutalót dr. Ezésez rekeszizmológus- hoz...” (mert ma már külön van jobbfülorvos és balfülor- vos, jobbszemorvos és balszemorvos). No de nem is az orvosi kart akartam én itt szapulni, csak elmondani, hogy okozott nekem az idei influenzajárvány először nagy bosszúságot, azután nagy örömöt. Tetszik tudni, az úgy van, hogy mióta ennek a kolhoznak az elnöke vagyok, mindig Kovács elvtársat küldi ki a központ a mi beszámolóválasztógyűlésünkre. És ez nagyon jó. Mert ez alatt a pár év alatt nagyon jól kitapasztaltuk egymást. Kovács elvtárs legalább annyira tisztában van vele, hogy miről kell, és miről nem kell be- 6zámolni a titkárnak, mint amilyen jól én tudom, hogy szeretve tisztelt felettesünk utálja a kocsonyát, viszont rajong a libamájért, a konyakkal ki lehetne kergetni a világból, no de a „Sztolics- na” pálinka, az más... Még akkor se esik kétségbe, ha az ember húsz-huszonöt üveget becsempészik a kocsijának a csomagtartójába, persze jól kisprájcolja őket szalmával, hogy ne muzsikáljanak útközben. Szóval, kérem, már nagyban folytak az előkészületek a beszámoló-választógyűléshez, nagy tatárdúlást rendeztünk a baromfifarmon a libák között (hogy nincs mindegyiknek legalább három mája!) az egyik agronó- mosunk hetekig szaladgált, mig összeszedte azt a sok „Sztolicsná”-t (mert ebben a rohadt szövetkezeti falatozóban nem lehet kapni) —. amikor egyszer csak csörög a telefon, és megszólal egy teljesen ismeretlen hang: — Halló, itt Popovics. Csak az iránt érdeklődöm, hányadikán és pontosan hánykor kezdik a gyűlést, mert én képviselem majd a kerületet. Mintha hideg zuhannyal öntöttek volna le. — Igen, természetesen nagyon örülünk. De — ha szabad volna megkérdeznem — Kovács elvtárshoz nem lesz szerencsénk? — Sajnos beteg. Influenzás. — És önben kit tisztelhetek? Mert mintha még nem hallottam volna a nevét — Igen, nem valószínű, hogy ismer, pár nappal ezelőtt helyeztek ide. Különben a beosztásom... — Hát nagyon tiszteletet parancsoló hivatali funkciót nevezett meg. Én persze azonnal abbahagytam a beszámoló írását. Ugyan, kisebb gondom is nagyobb ennél! Ha kell, az utolsó éjszaka is ösz- szeütöm. Ehelyett bementem a központba, hogy megtudakoljam: konyak, vagy moszkvai vodka, vagy sztolicsna, disznósajt, vagy libamáj, vagy vesepecsenye... No de ezekben a napokban üldözött a balszerencse. Érdeklődtem a Popovics elvtárs felesége iránt, hogy azt majd valahogy kerülőúton kivallatom. Mondják: agglegény. Elmegyek az étterembe, ahol ebédelni szokott. A főpincér a vállát vonogatja: „Hol ezt rendel, hol azt, mindent sorba megiszik, semmit se kifogásol. .. Hogy mit szokott inni? Hát leginkább sört, egy üveggel minden ebéd után...” Pfúj. sör! Ilyen moslékot csak nem tehetek elébe? Mennyit bír meginni egy este? Legfeljebb öt üveggel. Ez alig kerül egy rubelnél többe. Ennyivel nem lehet letudni ilyen vendéget Szerencsére, a Popovics hivatalának a káderese régi Ismerősöm. Egy kis poharaz- gatás után sikerült rávennem, hogy nézzen utána az irataiban: ki fia-borja így tudtam meg, hogy egy távoli városban szüléiéit, otí is dolgozott mostanáig, az özvegy édesanyjánál lakott. Végre, egy fix pont! Persze, most, a beszámoló előtt magam nem utazhattam olyan messzire, de ahogy hazaértem, az irodában mindjárt kiállítottam a vezénylést egy ott tébláboló agronómus- nak, mondván: vissza se jöjjön nekem addig, míg a helyszínen végzett környezettanulmány alapján össze nem állítja a pontos menükártyát Három nap múlva aztán precízen leadta a kedves mama információját, hogy az én drága fiam nagyon szereti az áfonyabort és imádja a sonkának azt a részét amelyik közvetlenül a csont mellett van, és ha kedveskedni akartam neki, hát csináltam ebédre egy nagy tál angyal- bögyörőt.. Baromfi? Liba? Ennek még a szagát is utálja Na, nesze neked. Már látom, hogy egy hétig még az éjjeliőr is libamájat fog enni ebben a kolhozban (már mind leöldöstük a gágogó- kat). És azt mondja, hogy áfonyabor? Micsoda gusztus! Valami ottani helyi különlegesség lehet Na, az angyalbögyörő nem nagy probléma. A sok szép sonkáért azért fájt a szívem, mikor a húst levagdostuk róluk, hogy csupa csülköket te* hessünk — Popovics elvtárs gusztusa szerint — az asztalra. De az áfonyabor? A pincemester meg a gyümölcsész- agronómus a képembe neve* tett, amikor azt mondtam, egy hét alatt csináljanak legalább egy fél hektót — ha törik, ha szakad. „Ugyan, elnök elvtárs, talán ocsúból? És egy hét alatt? Jó, hogy nem holnapra kell!” Majd lábamat lejártam, és a végén órákig könyörögtem a szövetkezeti elnöknek, míg kerített legalább pár üveg óíonyabefőttet Ezt azután a pincemesterem szőlőborral pancsolgatta, párolgatta, fő- zögette, míg a végén jelenti nekem: olyan áfonyabort készített, hogy a király is megnyalhatná utána a száját. Mármint Király elvtárs, a mezőgazdasági igazgatóságtól. De nem nyalta meg. Másnap ugyanis ő Jelentkezett telefonon: — Képzelje, elnök elvtára, ezt a pechet Popovics elvtárs is influenzát kapott. Magam megyek a gyűlésre. Ez több volt a soknál. Király utálja az ilyen édes löttyöket. Mit csinálok a rengeteg áfonyaborral? Alighanem odaadom az iskolának, használják tinta helyett, úgyis panaszkodott a múltkor az igazgató, hogy a kolhoz semmiben sem segít nekik. Király, Király... Mikor is volt itt legutóbb? Mit ivott? Na igen: vedeli a konyakot Neki semmi egyéb nem itat Persze, ez sincs ebben a rohadt szövetkezetben, most küldhetek valakit felhajtatni vagy ötven üveggel. És az ennivaló? Igen, töltött káposzta, juhos kása, de szigorúan fiatal bárányhússal __ És most a juhakolban kezdtek villogni a kések. Azt biztosan sejti már az olvasó, hogy Király is influenzát kapott. És bejelentkezett a gyomorbajos Ratkó, minden eddigi főnöknél fő- nökebb főnök. Gyors futár a kezelőorvosához: mi is a diétája. Halételek, de le se ül olyan asztalhoz, amelyiken nincs pisztráng. Telefon a szomszédomnak, neki van halastava, nekem nincs. „Megbolondultál? Pisztráng, alföldi tóban?” Hanem Ratkó, az Ratkó. Ezt nem bízhattam senki másra. Magam utaztam fel a hegyvidékre, beszerezni a szükséges halféleségeket, és pisztrángot, amennyi csak akadt... No persze, és az ásványvíz! Csak Borzsomit iszik. A szolyvai vagy polenai nem is jó neki. És ebben a rohadt szövetkezeti boltban... Minek is mondjam tovább? A mi szövetkezetünk és a Borzsomi? De nem volt a városban sem. Már azt hittem, Grúziába kell kiildenem az utazó nagykövetté előlépett agronómusomat, hanem a végén a területi székvárosban mégis találtunk. Hogy milyen pompásan teleraktuk az asztalt! Valódi halparadicsom volt! És az asztal közepén büszkén sorakoztak a borzsomis üvegek. Szóval, minden elő volt már készítve a beszámoló-választógyűléshez. Mégis kínzott a balsejtelem... Mert tessék megmondani: elképzelhető egyáltalán, hogy Ilyen erős Járvány idején az a nyápic Ratkó ne kapjon fertőzést? Na ugye, nem? mert ugyebár, a vírusok nem várnak minden mozdulatukért anyagi ösztönzést Mikor szólt a telefon, már tudtam, hogy mit akarnak, és mondom magamban: ha most nem kapok infarktust, hát soha. Nem kaptam. Ügy látszik, egészen elfásultam közben, aránylag nyugodtan fogadtam ezt az újabb sorscsapást is. Az egyik huszadrangú funkcionárius közölte velem, hogy Ratkó influenzát kapott Kissé dühöngtem magamban, hogy most majd ez a minden befolyás nélküli firkász jön, és ez zabálja föl a sok finomságot amit a főnökének készítettem — de még rosszabb következett — Már nem tudunk kit küldeni. De épp itt van a fővárosból. .. X elvtárs (nem is értettem tisztán a nevét, csak azt láttam, hogy teljesen idegen), úgyis ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, vállalkozott rá, hogy .. kimegy a gyűlésükre. Már el is indult. Igen: két óra múlva kezdenünk kellett a gyűlést Mit lehet ez alatt az új megbízottról megtudni? És honnan? Hátha utálja a halat gyűlöli a Borzsimi vizet, hányingert kap a juhoskásától (mert még ez is megvolt)... Rázni kezdett a hideg. Először azt hittem, a bosszúságtól. De azután felcsillant bennem egy reménysugár. Beteszem a hónom alá a hőmérőt Harminckilenc két tized. Influenza. Hogy milyen hálás is voltam annak a lelkiismeretes vírusnak, amely engem is megkeresett Mindjárt felhívtam telefonon, a helyettesemet: — Jóskám, majd belehalok, olyan rosszul vagyok. Persze, influenza... Muszáj lesz neked lebonyolítani a gyűlést... Azért egy kis kárörömöt Is éreztem (a Jóska barátom sok borsot tört az orrom alá) elképzeltem, milyen tanácstalan képpel áll majd a gyűlés utáni banketten az asztalnál, lesi a megbízott arcát, hogy nem fintorodik-é el a pisztrángtól. Magam pedig boldogan bújtam ágyba. Azt se bántam, ha hetekig kell majd nyomnom, utána további hetekig járom az orvosokat. Dr. Ponciust és dr. Pilátust Makowski művei Budapesten Lengyel festő emlékkiállítása a Nemzeti Galériában Gyümölcscsendéletek és franciaországi tájak, paraszt- udvarok és súlyos férfiportrék, és gyerekek: a mod-'-n lengyel festészet egyik Kiemelkedő életművét küldte Budapestre a Varsói Nemzeti Múzeum Tadeusz Makowski festőművész emlékkiállításával. A Nemzeti Galéria teremsorában látható művek egy hazájától távol élt, de hazája szellemétől soha el nem szakadt alkotót képviselnek. Az Oswiecimban (Auschwitz néven ismerte meg rettenetes nevét a világ) 1882-ben született Tadeusz Makowski, a Krakkói Képzőművészeti Akadémián végzett tanulmányai után, 1908-ban Párizsba ment, ott élt, alkotott, ott is nyugszik a lengyel temetőben 1932 óta, s művészetében ötvöződik az otthonról hozott, soha el nem feledett, mindig vállalt emlék a modem nyugat-európai művészeti kultúrával. Művei több mint harminc éve a Varsói Nemzeti Múzeum kincseit gyarapítják, onnan érkezett ez a Számunkra különös, s mégis oly sok vonásában rokonnak érzett hetven kép és harminc grafika a budapesti múzeumba. A fegyelmezetten képet építő, tudatos fegyelemmel tárgyakat megszerkesztő ku- bizmus hatott 1910 táján a fiatal lengyel művészre, ugyanaz a törekvés, mint a kor magyar modemjeire. Mintha a századelő új szellemű radikális hazai festői, a Nyolcak csoportjának lengyel testvére lenne Makowski korai tájképpiktúrája. Az 1913 körül festett Híd a Szajnán, amely mértani rendbe szerkesztett szürkés ködelemekből épít kompozíciót, s a Zöld táj, amelyen a lombok szögletes részletei úgy rakódnak egymásra, mint Márffy Ödön, vagy Berény Róbert ekkori tájain. A Táj házakkal kristályos szerkezetű tetői és szerkesztett élű falai azt is mutatják, hogy a kubizmus forrásánál, a kubista mesterek társaságában alkotó Makowski éppúgy nem vállalja a törekvés minden szabályát, mint a Nyolcak. Az áttetsző-viruló színekkel teli Almáskosár, a keményzöld birsekkel, vörös-sárgán guruló körtékkel körülrakott Csendélet zöld tállal és gyümölccsel színkezelésében,, kompozíciójában, könnyed, grafikus megformálásában szinte a Nyolcak vezére, Kernstok Károly műve is lehetne. A különbség csak any- nyi, hogy Makowski mögött nem áll egy olyan erőteljes szellemi mozgalom, mint a Nyolcak hátterében, a forradalomra készülő Magyarországon. Az első világháború Idején Bretagne-ban tartózkodó Makowski munkásságát hatalmas műtörténeti példa ihleti: a klasszikus németalföldi mesterek, holland tájképfestők és flamand zsánerfestők művészete. Természetesen átszűri, átszínezi a példát modern felkészülésével, egyéniségének lírai gyöngédségével így olvad össze a Táj házzal és szárnyasokkal című, 1921- ben keltezett kép fegyelmezett, tartózkodó hollandos szerénysége a modern művész üde, vidám hangulatszíneivel. Ekkor jelenik meg az életműben a gyerektéma, amely a lengyel piktúrának hagyományos kedvenc tárgyköre régóta. A sokalakos „Mezei munkák” című művét ugyancsak az ismerős örömével üdvözölhetjük: hangulatában, humanista tömörségében ez a festészet Szőnyi István korai fő művére, a Zebe- gényi temetés (1928) gro- teszk-bruegeli szépségére emlékeztet. A lengyel mester művészete azonban 1928 táján fordulatot vesz. Az új — egyben utolsó — korszak feleleveníti a kubista szerkesztés tanulsáElhagyott fészerben pantheon ban járok. Körben már őszül, rikító színűek a Jonatánok. Életem s múltam konok kiállító terme. Nézem önmagam; arcom, szemem hasonlít-e a régi modellre? Nevetések és sírások görcse hallgat a számban. Járok benépesült magányom parasztműzeumában. gait, ötvözi a gyerekképek bájával és a németalföldi hatás groteszkségével és ezért lesznek a figurák megszerkesztettek, de érzelemmel teltek, groteszkek, súlyosak. Mintha fából faragott életre kelt bábok népesítenék ba a képeket az utolsó, kiteljesedett periódusban: gyerekbábok és felnőtt bábok, játékdudát fújó bábok és kocsmában kártyázó bábok, napsugárban fürdő szőke fejű bábok és gonosz félhomályban kapzsin pénzt számoló bábok. Groteszk, fanyar képeket fest a lengyel mester a groteszk, fanyar világban, keserűséggel nézi az életet, ■ így látja önmagát is, — a döbbenetesen groteszk Palet- tás önarckép mutatja — halála előtt egy esztendővel. Tanulságos, élményt nyújtó kiállítás ez a Nemzeti Galériában. Tanulságai éppúgy vonatkoznak a magyar, mint élményei a lengyel művészetre. Zs. A. Dísztárgyak körben: szekér, eltöredezett lőcsök. Tengelyek! Már évek óta nem kémek kenőcsöt Evek óta a csend és pókháló szövi a jármot Életem elhagyott fészerében, pantheonban járok. íme a kor! Egy klasszikus nyomorúság megannyi jegy a Elmúlt Zuhog a felszéL Záróra! Kifele.» Bodü István: Múltam Szeged/ Gyulát felemeli zsebpénz P éter és István már évek óta nem szívlelték egymást. Sok minden történt közöttük, ami elrontotta gyerekkoruk legendás barátságát A legfőbb ok azonban Kati volt. A fekete hajú, égő fekete szemű kis fruska, aki a nagyanyjánál lakott egy magányos családi házban, a fiúk szomszédságában. Kati nyolcadikos korában költözött a nagymamához, hogy az utolsó évet városi iskolában végezze. Péter és István még csak a hatodik osztály padjait koptatta. Jól fejlett, erős mamlaszok hamar a bűvkörébe kerültek a folyton csevegő, csinosan öltöző kislánynak, s a tanítás után alighogy végeztek a másnapi leckével, máris ott á csorogtak Katiék kapuja előtt Kati értett a fiúk nyelvén, és tele volt ötlettel. Játékokat kirándulásokat eszelt ki, de arra is gondolt hogy a napi bevásárlásokba bevonja a két gavallért Péter és István mindent megtett a kedvéért és eleinte zavartalan volt hármójuk barátsága. Kati azonban egy idő után már nem mérte egyenlően pajkos szem villan tásait s az apróbb szolgálatokra való meghívást Hol az egyiket, hol a másikat részesítette előnyben, s ezzel alaposan megzavarta a két fiú lelki nyugalmát A jóbarátok — talán még maguk sem vették észre — néhány hét elteltével, mint versenytársak, sőt mint ellenfelek álltak szemben egymással. S bizonyára Kati sem tudta, mit művel, napról napra szította féltékenységük tüzét A fiúk versengtek barátságáért. Mindennap kieszeltek valami meglepetést, napról napra átszenvedték a gondolatot, vajon melyikük kedvességét fogja Kati jobban méltányolni. Egyszer Péter könyvet vitt neki, István cukrot. Kati eleven tekintete végigfutott a felkínált ajándékokon, és megakadt a könyvön: „Pompás. Olyan régen szerettem volna olvasni.” Majd a cukorra vetve pillantását, fanyalogva mondta: „Kösz. Ezt a fajtát nem szeretem”. Péter ragyogott a boldogságtól, István viszont legszívesebben világgá bújdo- sott volna. jLfa Péter már-már bte** tonságban érezte volna magát, másnap meglátta Istvánt, amint Kati oldalán diadalmasan cipeli a tejeskannát. S neki még azt sem vetették oda az árulók, hogy szia, te boldogtalan. Kati másnap már Péterrel pusmogott a kerítésnél, levegőnek nézve a kétségbeesett Istvánt. Végül — legalábbis a látszat szerint — eldőlt a harc a két fiú között. Kati nagymamája valami építkezésbe kezdett A ház udvarán téglarakások, deszkahalmok sorakoztak, s egy gödör is tátongott, amibe a mész készült. Kati ekkor már ismerve a két fiú fölötti hatalmát mindkettőjüket meginvitálta egy kis „játék”- ra. Téglát hordtak, cementeszsákokat cipeltek, de a két fiú szinte földöntúli boldogsággal iparkodott hogy egymáson túltegyen. Kati a világért sem tett kivételt egyikük rovására sem. Talán ez volt az ok, hogy a munka végén, miközben a nagymama és Kati uzsonnát készítettek, Péter és István törésre vitte a dolgot
