Kelet-Magyarország, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-08 / 130. szám
Vasárnapi melléklet Ülés Endre: Az igazgató A válogatott és megros- **■ tált posta, a bizalmas napi jelentések és néhány fontos emlékeztető feljegyzés várta az igazgatót reggelenként az íróasztalán. Az első tájékozódásra tíz percet kapott a titkárnőjétől. Amikor a tíz perc eltelt, a baloldali oldalajtóban megjelent Andrea. Mindennap szoknyában, magas nyakú pulóverben jelent meg, kedves volt, komoly volt, gyakorlott kezű, úgy jött, mint egy bemosdott műtősnővér. Andrea ma sem késett — átlépdelt a nagy szobán, előre jött egészen az íróasztalig, az asztal sarkánál lekuporodott egy támla nélküli kis székre, és már nyitotta is puha fedelű gyorsírásfüzetét, testetlen arcát, szép fekete szemét az igazgató felé fordította — így kezdték ők minden reggel a napot. De az igazgató ma nem nyúlt a postához — a lányt nézte. — Andrea, adja csak ide a ceruzáját... Andrea felállt, ítélkező, komoly rosszallással tekintett szét az íróasztalon: — Persze, Kati megint nem tette ki az igazgató elvtárs írókészletét. Kati volt a másodtitkárnő. — Itt vannak a ceruzáim, kedves Andrea. De én a magáét akarom... Andrea bizonytalanul nyújtotta a hatszegletű, citromsárga kis fadárdát. Az igazgató átvette, érdeklődve forgatta: Cullinan 6 B — olvasta kíváncsian a ceruza jelzését. Mosolyogva felnézett. — Csak tudni akartam, hogy milyen ceruzával ír egy kényes gyorsíró... Szóval imperialista ceruzával. Nem várt választ. — Ma nem írunk semmit, Andrea. Visszaadta a ceruzát, és kihúzta az íróasztal jobb felső fiókját. — Takarítok, Andrea.. Kérem, hívja be az osztály- vezető elvtársakat. És maga is maradjon itt. Fel akart állni, de inkább ülve maradt. Fáradt volt, és ugyanakkor tisztán, komolyan boldog: egyszerre nyújtózott el benne a két érzés. Ez az utolsó délelőttje a gyárban...! Holnap reggel utazik Gályára. Az igazgató két éve nem volt szabadságon, most végre valamiképpen kiverekedte magának a két hetet. Ha ugyan a két hét valóban két hét marad — ha nem hívják vissza már a harmadik napon... De' akármi lesz, akárhogy lesz, holnap reggel beül a gályái buszba. Már a gépkocsivezetőjét is szabadságra küldte. Fs most olyan boldog és egyszerű, hogy kíváncsi lett Andrea ceruzájára. Már elfelejtette a nevét, a Cullinant — már új ötlet kezd formálódni benne... A kihúzott fiókja fölé hajol és egyenkint szedegeti elő a dossziét. Kopognak — Jóreggelt!... Szervusz!.,. Szervusz!... Sorban kezet fog osztályvezetőivel, bizalmasaival. Hárman vannak. egyikük idősebb, kettő fiatalabb — Drága barátaim, mindenemet elosztom köztetek! Azok hárman hangosan, jó kedvűén bíztatják, fogadkoz- nak. — Csak bátran. egészen bátran! Az igazgató először a napi postát és a jelentéseket tolja feléjük. Andrea ügyesen kiemel a postából két magánlevelet, de az igazgató elhárítja titkárnője tapintatát. — Ez a maga része, Andrea. Tessék, intézze el. Nincsenek titkaim. És egy szentségtörő ötlet villan át rajta. — Tessék, aláírok néhány üres levélpapírt... És amig osztályvezetői a tekintélyes irathalmon osztoznak, ő különböző alakú levélpapírokra gyorsan leírja nevét. Az egyikre középütt írja, ezen csak négy-ötsoros levélre futja, a másikat egészen alul írja alá, s van olyan is, ahol a második oldalra kerül a neve. Osztályvezetői várják a további utasításokat. És akták kerülnek elő a fiókokból. Feljegyzések, másolatok, megint csak levelek. Halk, kettes tanácskozások az ablaknál, majd percekre közös megbeszélések a nagy tárgyalóasztalnál. Szól a telefon, Andrea emeli fel a kagylót. — Csak a nagyon fontos hívásokat kapcsold, drágám — leheli szelíd oktatással Katinak, aki két szobával kijjebb ül. De két perc múlva a közvetlen vonal jelentkezik. Ezt mégis az igazgató vállalja. — Halló!... — füléhez szorítja a kagylót. — Á, szervusz!... ' öt percig beszélnek. Később az igazgató lelkesen felállítja bizalmasait, álljanak fel és mindenkinek meg kell csodálnia a látványt: az egyik fiók kiürült. Olyan lelkesítő, ritka hangulat porzik szét a szobában, mintha narancslébe kevert gint innának. Kínos ügyeket percek alatt elintéznek, néhány még kínosabb tennivalót a jelenlévők lelkesedéssel vállalnak. — Majd kitekerjük a nyakát! — ígérik kórusban. Az igazgató elkomolyodik. — Csak vigyázni, fiúk. {%/¥ ár a harmadik fiók- nál tartanak. Az igazgatói íróasztalban még a fiókok belső fala is kellemes látvány: sötétbarnára fényezték mindegyiket. És egyre több fiók üres. Az osztály- vezetők végre megértik a tréfát, lelkesednek az ötletért: igazgatójuk egy üres szobában egy üres íróasztalt hagy itthon. Itthon hagyja két hétre. Különös, szellemes. Munkatársai végre távoznak és az igazgató régi jegyzettömböket forgat tűnődve. Úgy tépdesi a titokzatos jelekkel telefirkált lapokat, mintha egy virág __ szirmait faggatná a jövő felől. Most Andrea jelenése következik. Az igazgató mégis diktálni kezd, villámgyorsan két levelet mond a Cullinan írón hegye alá. Izgatottan cseng a közvetlen vonal, a vidéki fiók jelentkezik: az igazgató hosszú, alig követhető beszélgetésbe bonyolódik. Fél óra múlva az osztályve zetők visszatérnek, búcsúznak. — Minden jót!... — Kellemes nyarat!... — Nagyon jó pihenést!... Kemény, gyors kézfogások Már csak Andrea áll a szobában, azután ő is elmegy De ő még egyszer visszatér. Az igazgató egyedül ma rád. Megkerüli íróasztalát, megnézi élőiről is. Így is üres. A fiókjai is üresek. Üresen marad itt. két hétre, a kulcsok tétlenül várakoz nak majd a nyitott fiókok zárjaiban. Ha Andrea most belépne, ő már menne is. De Andrea csak öt perc múlva lép be, remek titkárnői ösztöne ezúttal téved. Az igazgató egyedül van, ül az üres íróasztalnál, s mert dolga nincs, de az agya még nem tud pihenni, hirtelen eszébe jut valaki. Igen, ilyen bizonytalanul — valaki. Nevét nem tudja, csak a vonásaira emlékezik. Kissé bizonytalanul az arcára. Valaki a régi évekből — talán még a frontról... talán a műhelyből... talán az iskoláról... Valaki — vagy valakinek a fia. Ez valahogyan tisztázatlan. Csak azt tudja határozottan, hogy néhány hónapja találkozott valakivel, s mintha megütötték volna akkor, úgy megsajnálta azt a valakit, a régi barátot. Ügyetlen volt az a valaki, szoronga- tóan tiszta és rokonszenves volt, hosszan beszélgettek. Az igazgató tekintete az ablak függönyére téved. Valaki kért tőle valamit, nevetséges csekélységet, s 6 rögtön megígérte. Mintha hallaná a saját hangját. — Gyere fel hozzám valamelyik délelőtt, elintézzük! Milyen fényes, hálás szempár köszönte meg akkor kézszorítását. És ő elfelejtett itt a titkárságon szólni, hogy eresszék be a régi barátot... Aki feljött, talán már a következő napon — s Andrea okosan elintézte. Milyen sima, kitűnő titkárnő Andrea! A bizalmas leveleit is ő bontja, mindent rábízhat. Szinte hallja a mondatait: — Az igazgató elvtárs ma nagyon el van foglalva-. De talán A. elvtárs... És ha másodszor te feljött: — Nagyon sajnáljuk, de az igazgató elvtárs csak a jövő héten fogadhatja.- De talán B. elvtárs is elintézhetik És ha harmadszorra sem fogyott el a bizalma: — Az igazgató elvtárs néhány napra vidékre utazott.. De talán C. elvtárs_ lő int süt a Nap, de az igazgató tekintete nem tudja áttörni a könnyű, nyári függönyt. Andreának igaza van. Bármennyire szeretné — nem, mégsem foglalkozhatok minden apró üggyel. Andrea tudja ezt legjobban, ő állítja össze napi menetrendjét. Hát persze, hogy azt mondták egy szobával kijjebb: „nagyon el van foglalva”... De az igazgató most mégis nagyon sajnálja, hogy „el volt foglalva”. Pedig még várta is azt a régi barátot — csak éppen megfeledkezett róla, hogy szóljon Andreának és Katinak: eresszék be. És azt a régi, jó fiút udvariasan elküldték. Lemehetett a lépcsőn és arra gondolt... — nem fontos, hogy mire gondolt. Ha ezt az ügyet valahogy rendbe lehetne hozni!... Ha a fiúkra bízná, vagy Andreá ra... olyan ügyesek! De c még a nevét sem tudja, legalább fél éve találkoztak... Utána 'nyúlni!... De kiért? Hogyan? Ha feljönne még egyszer — de ki tudja, hányszor küldték el azóta! Nem, nem olyan könnyű ezt az íróasztalt kiüríteni. BStkor tért vissza Andrea. Az igazgató felállt, s bár íróasztala üres volt, gondosan bezárta fiókjait, magá hoz vette kulcsait. Úgy ment el, mint. akinek szétfújták a könnyű kedvét. Ej, ostobaság — gondolta. De ezt az ostobaságot már nem volt ereje széttépni. mint jegyzettömbjének lapjait TARPAI FÉRFI. A Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács Jubileumi pályázatán első dijat nyert fotosorozatból. (Fehérvári Ferenc felvétele) Falu és technika Manapság bármelyik falusi iskolában megkérdezhetjük a végzős gyerekeket milyen életpálya felé vonzódnak, többségük ipari szakmát szeretne kitanulni. Régebben ez az óhaj egyúttal azt is jelentette, hogy a városi életformát választják. Mára a helyzet változott. Az iparosodó mezőgazdaság, a nagyüzemi termelés mind több szakmunkást igényel. Lassan eljutunk addig, hogy a termelőszövetkezetek nagy részében elegendő ugyan a munkáskéz, de változatlanul nagy szükség van az új technikát ismerő vagy az iránt érdeklődő, a fiatalabb korosztályokba tartozó, elsősorban férfi dolgozókra. A falu és technika kapcsolata ha mutat is bizonyos hullámzásokat mindenütt felfelé ível, így van ez az emberek tudatában is. Régen a traktort sürgették sokan. Ma már igénylik a szállító- szalagot, hogy megszabadítsa őket a zsákolás, kivált a zsákok padlásra hordásának kínzó nehéz munkája alól. „Régen” — pár év előtt — nagy dolognak számított a majorban a fejőgép, ma pedig már a takarmányosok, ■sőt a trágyakihordók is sürgetik a technikát, mert nem szeretik a nehéz fizikai munkát, néhol egyenesen hibáztatják a vezetőséget, ha nem gondoskodik csilléről, s más korszerű berendezésekről. A palántázó asszonyok sok helyütt rosszallóan teszik fel a kérdést miért csak a „férfimunkát” gépesítik. Arra gondolnak, milyen játszi könnyedséggel végzi ma a gabonabetakarítást a kom- bánj és titokban a palántázó- gépre áhítoznak, mert ahol ilyen van, ott nem fájdul meg annyira palántázás közben az asszonyok háta, dereka Sorra vehetnénk a régi paraszti munka valamennyi fontosabb műveletét: a műszaki fejlesztés gondolata úgyszólván mindegyiknél polgárjogot nyert, nemcsak üzemi méretekben, hanem az emberek elképzeléseiben is, már ami a jövőt illeti. Különösen így van ez a felnövekvő generációk esetében, azoknál a fiataloknál, akik elképzelni sem tudják a régi módon történő gazdálkodást. Elég, ha utalunk itt azokra a jelzésekre, amelyek sürgetik az ipart: gyártson elegendő kis gépet a háztáji gazdaságok számára is. A technika továbbfejlesztését sürgeti az a nem lebecsülhető körülmény is, hogy a munkacsúcsok idején a legtöbb gazdaságban kevés az ember. Lehet, hogy januártól szeptemberig foglalkoztatási gondok mutatkoznak. ősszel azonban a betakarítás idején azt se tudja a vezetőség, hirtelenében mihez fogjon, mert százféléi szorít a munka, s ha nem végzik el időben, jönnek a betakarítási veszteségek, amelyek könnnyen milliós kieséseket hozhatnak magukkal. Mennyi a kár ilyenkor egyik-másik gazdaságban! Nem csoda ha a vezetők fűhöz, fához szaladgálnak i segítségért: jöjjenek a középiskolások, jöjjön a katonaság, jöjjön bár akárki, hiszen szedni kell a krumplit, törni a kukoricát, beérett a szőlő, ládába kívánkozik az alma, várja a gyár a cukorrépát. Ilyenkor aztán kell a gép, ha még annyi van is. A termelőszövetkezeti vezetőknek van mégis valami igazuk, amikor nem a munkacsúcsok gépigényéhez mérik a gépvásárlásra fordított beruházások nagyságát, hanem a mindenkori közgazdasági környezet figyelembe vételével megpróbálnak olyan középarányost találni, amely megfelel anyagi lehetőségeiknek és ugyanakkor évről évre biztosítja a gépesítés színvonalának növekedését. Szólhatnánk arról is, milyen nagymértékben javult az utóbbi néhány évben a különböző munkagépek választéka. Az önálló gazdálkodás velejárójaként a nagyüzemek ez esetben is jobban megnézik, mire költik a pénzüket. Annyi bizonyos, hogy a? emberek mindenütt igent mondanak az új technikára, becsülik az e téren mutatkozó ugrásszerű fejlődést, amely az új paraszti életforma szerves része lett. Éppen ezért csak üdvözölni lehet azokat a célkitűzéseket, amelyek a most folyó távlati tervezés időszakában a tennivalók között első helyre állítják a gépesítés további fokozását. K. I
