Kelet-Magyarország, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-24 / 143. szám

t oMd KF^ET-MÄGYÄRORSZAÄ Í969. Jtfnius SC Külpolitikai összefoglalónk B Megalakult az új francia kormány 9 A külügyminiszter első beszéde 9 U Thant jelentése Külpolitikai széljegyzet: Fajgyűlölők „népszavazása“ Megalakult az új francia kormány, amely — mint kö­zölték — a jövőben nem ugyanabban a szobában tart­ja majd Elysée-palotabeli üléseit, mint De Gaulle ide­jén, hanem az úgynevezett • Murat-szalonban, ahol eddig az államfő díszebédeire ke­rült sor. Ennél a külsőséges válto­zásnál sokkal nagyobb iz­galommal várják a megfi­gyelők, • milyen tartalmi vál­tozások észlelhetők majd az új kabinet magatartásában. Ha erre a nagy, az egész vi­lágot komolyan foglalkozta­tó kérdésre Chaban-Delmas kormányának személyi össze­tételéből keressük a felele­tet, meglehetősen csalóka képet kapunk. 1. Michel Debré távozott a külügyminisztérium éléről és a tábornok-elnök bizalmi embere tulajdonképpen előre lépett: had ügyekkel foglalko­zó államminiszter, tehát af­féle miniszterelnök-helyettes lett. 2. Az új kabinetben a füg­getlen köztársaságiak és a centristák 10, fb gaulleista UDR képviselői'“pedig csak­nem háromszor ennyi. 29 he­lyet kaptak. Ezekből az arányokból az következnék, hogy nem vár­ható komolyabb változás. Csakhogy a különböző tár­cák távolról sem jelentenek egyforma befolyást a politi­kai porondon és ilyen néző­pontból a helyzet már nem olyan egyértelmű. Külügymi­niszter ugyanis Maurice Schumann, a pénzügyminisz­ter Giscard d’Estaing és mezőgazdasági miniszter Jac­ques Duhamel lett. Vagyis egyszerre három kulcsfontos­ságú tárca élére került olyan politikus, aki korábban nem csinált titkot abból, hogy vé­leménye fontos kérdésekben eltér De Gaulle tábornoké­tól. Az igazság az, hogy a nem­zetközi vonatkozásban leg­fontosabb szektor, a francia külpolitika vonatkozásában csak találgatni lehet. Ezen egy jottányit nem változtat az a tény, hogy Schumann, az új külügyminiszter — a nemzetközi orvosgyűlés meg­nyitó ülésén — megtartotta eiső beszédét és ezen kijelen­tette, hogy kormánya De Ga­ulle külpolitikáját folytatja majd Ugyanakkor a megfi­gyelők felhívják a figyelmet Schumann személyére, ami önmagában valószínűtlenné tesz egy töretlen folytatást. A francia diplomácia új köz­vetlen irányítója ugyanis esz­tendőkön át sokkal többet 29. — Mit képzel rólam? Hogy nem szégyellt magát, ilyen kérdéseket feltenni! Ez az ember — megvetően Kozak irányába mutatott — való­ban megfordult nálunk néha vendégségben. De nagyon ritkán és mindig illő időben! Férjes asszony vagyok, fel­háborítanak a kérdései! Legalább egy éve nem lát­tam ezt az embert! — Hogy-hogy egy éve, Puszenyka? Hisz tegnap­* előtt... — könyörgött Kozak. — Hallgasson, gyalázatos, és ne keverjen bele a zavaros ügyeibe! — Egy pillanat! — kopog­tatta meg az asztalon álló vázát Sztasz, mintha egy gyűlésen csillapítaná a há­borgó kedélyeket. — Polina Vlagyimirovna, kérem vegye fontolóra még egyszer a kér­désemet, mert nagyon ko­moly dologról van szó: egy gyilkosságról. _ ___ törődött a nyugat-európai in­tegrációval, mint Franciaor­szág független arculatának kialakításával és 1962-ben ez vezetett nyílt szakadásra köz­te és a tábornok-elnök kö­zött. A francia főváros nemcsak az új kabinet miatt áll a nemzetközi érdeklődés hom­lokterében. hanem a vietna­mi konferencia miatt is. A közvélemény kíváncsian vár­ja, lesz-e valamilyen válto­zás az amerikai delegáció eddigi egyértelműen negatív magatartásában Nixon leg­utóbbi Ígéretei nyomán. A beávatottak óva intenek a túlzott optimizmustól. Em­lékeztetnek arra, hogy az amerikai elnök valójában még nem lépte át azt a mezs­gyét, amely a szavakat a tettektől elválasztja. Az ENSZ-közgyűlés felhí­vására, valószínűleg 1972 jú­niusában Svédországban vi­lágértekezletet tartanak, amelynek témája az emberi környezet lesz. A konferen­cián mintegy 130 ország kö­rülbelül 1200 tudósa és dip­lomatája vesz majd részt. A tanácskozás előkészítése je­gyében hétfőn New Yorkban közzétették U Thant ENSZ- főtitkár 66 oldalas jelenté­sét, amelyben felhívja a fi­gyelmet arra, hogy a földi élet jövőjét veszélyeztetheti a kellően nem ellenőrzött tudo­Washington, (MTI): Az amerikai külügyminisz­térium hétfőn felszabadította a „szigorúan titkos” jelzés alól és közzétette azokat az 1946-ból szármató diplomá­ciai okmányokat, amelyek az úgynevezett „Gémkapocs” fe­dőnevű akcióval függtek ösz- sze. Az akció során német tudósokat loptak át az Egyesült Államokba. A hír- ügynökségi jelentésekből a következő kép bontakozik ki. Joseph T. McNarney tá­bornok a vezérkari főnökök egyesített bizottságának 1946 júliusában küldött jelentésé­ben felsorolt 869 olyan né­met tudóst és műszaki szak­embert, akik különleges ér­tesüléssel vagy tudással ren­delkeznek az Egyesült Álla­mok szempontjából fontos szakterületeken. Javasolta, hogy ezeket a német tudóso­kat családostól irányítsák át az Egyesült Államokba vagy mányos és ipari technológia. A főtitkár felhívja a világ országainak kormányait, te­gyenek sürgős lépéseket a ve­szély megelőzésére, amelynek legyőzése gondosan megterve­zett és erőteljes akciókat igé­nyel helyi, regionális, nem­zeti és nemzetközi szinten. U Thant figyelmeztet arra a világ valamennyi nemzete előtt álló veszélyre, amely egyes térségekben már kriti­kus méreteket öltött. Ilyen problémaként jelöli meg a városokba történő tömeges vándorlást. „A nagyvárosok­ban gyakran a legnyomorúsá­gosabb negyedek képezi!? azoknak a környezetét, akik egykor nagyobb emberi mél­tóságban és jobb egészségi körülmények között éltek vi­déken” — mutat rá többek között. U Thant véleménye szerint a jelenlegi nemzeti és nemzetközi programok nem felelnek meg a szükségletek­nek. Példaként idézi Brazí­liát, amely ugyan egy egész új várost épített fel főváro­saként, de ez sem enyhített a városi túlzsúfoltságon. Az ENSZ-főtitkár rámuta­tott: nyugtalanságot kelt a katasztrofális légköri válto­zások eshetősége, amelyek az üzemanyag elégetése révén a légkörbe jutott hatalmas mennyiségű széndioxid, füst és mérgező gázok miatt kö­vetkezhetnek be. Angliába. A vezérkari főnök­ség válaszában utasította McNarneyt, hogy az emlí­tett személyeket tartsa a le-, hető legszigorúbb eirenőrzá^ alatt és a listát egészítse ki ezerre. Dean Acheson akkori ame­rikai külügyminiszter az ügy­ről 1946 augusztusában tájé­koztatta Truman elnököt, akit felkért, hagyja jóvá, hogy ezer olyan német tudóst te­lepítsenek át az Egyesült Ál­lamokba, akiknek tudása és képessége felhasználható lesz az amerikai technika fejlesz­tésében. Acheson memoran­duma kilátásba helyezte, hogy bizonyos idő elteltével ezek a személyek a bevándorlási törvény alapján a szabályok­nak megfelelően telepedhet­nek le. A memorandumon a kö­vetkező kézzel írt szöveg ol­vasható: Jóváhagyta 1946. szeptember 3-án, Harry S. Truman. SZÓFIA Hétfőn hivatalos látogatás­ra Algírba utazott Todor Zsivkov, a bolgár miniszter- tanács elnöke. Kíséretében van többek között Petar T ancsev, a minisztertanács elnökhelyettese, Ivan Basev külügyminiszter és Ivan Gó­lomé jev külkereskedelmi mi­niszterhelyettes. A látogatás­ra Huari Bumediennek, az algériai forradalmi tanács elnökének meghívására ke­rül sor. Todor Zsivkov és kí­sérete hétfőn délben Algírba megérkezett. A repülőtéren Bumedien algériai elnök fo­gadta a vendégeket. Zsivkov hat napot tölt Algériában. KAIRO Kairóban és Tel-Avivban párhuzamosan tettek közzé jelentést az egyiptomi különle­ges alakulatoknak a Szuezi- csatorna mentén hétfőre vir­radó éjjel lebonyolított ak­cióiról. Az egyiptomi alakula­tok az éjszaka folyamán két ízben hajtottak végre sikeres átkelést a Szuezi-csatornán: először Kantara térségében, majd El Ballahtól északra. A közlemény szerint az akciók során legkevesebb 18 izraeli katona vesztette életét; az egyiptomiak felrobbantottak egy lőszerraktárt, megsem­misítettek egy katonai jár­művet és számos fegyvert zsákmányoltak. MOSZKVA A Pravda hétfői száma „A proletár internacionalizmus alapján” címmel közli a moszkvai tanácskozással kap­csolatos nemzetközi sajtó- visszhangokat Ennek kereté­ben bőven ismerteti Várnai Ferencnek „Az imperializ­mus elleni harc fő ereje” cí­mű, a Népszabadság vasár­napi számában megjelent cik­két HANOI Dél-Vietnam sok tartomá­nyában és járásában megtar­tották a népképviselők kong­resszusait, amelyeken meg­választották a tartományi és járási bizottságokat és a né­pi tanácsokat PÁRIZS Souvanna Phouma laoszi miniszterelnök hétfőn Párizs­ba érkezett, ahol többhetes szabadságát tölti. Szabadsága ideje alatt találkozik Pom­pidou köztársasági elnökkel és más vezető államférfiak­kal. — Miért, mit gondolt, saját pénzemen fogom végigláto­gatni az összes ismerőseit? — Nem, dehogyis. Igazság­talanság lenne. Jó tíz percig hallgattak. Tyihonov megmelegedett egy kicsit. Felidézte Kozak ijedt, felháborodott arckifejezését és hirtelen nevethetnékje tá­madt. Kozak is megnyugodott egy kicsit Félénken megszó­lalt: — Ha nem gondolta még meg, Tyihonov elvtárs, és nem lesznek kellemetlenségei a bí­róságnál —■ isten őrizz! — me­sélje el kérem, hogy tudta meg, mi van a zsebeimben? Tyihonov elnevette magát: — Ha kevesebbet gondolna a nőkre, nem lenne ilyen szó­rakozott. A bal zsebében lévő kulcsok egész idő alatt az ol­dalamat böködték a buszban. Hiszen egymás mellett ültünk. Valami volt még a zsebében, de nem tudom megfejteni, hogy micsoda. Amikor leszállt, megzörrent a zsebében a gyu­fa. Világos? A szűk, behava­zott ösvényen időnként a jobboldalával fordult felém: sima, lapos felületet éreztem a zsebében. A szállodai szo­bában, a hamutartóban Du- kat-csikkeket fedeztem fel. A következtetés logikus, nem ? Ami a zsebkést illeti, az is egészen egyszerű. Az asztal alatt hevert a kartondoboz a részletes tudnivalókkal. Ami­Miközben az ENSZ Bizton­sági Tanácsa vitát folytat a rhodesiai helyzetről és a felszólalók túlnyomó több­sége elítéli, hogy a Smith- rendszer a fehér telepesek­kel „népszavazás” útján vég­legesítse kisebbségi uralmát, Salisburyban a június 20-i szavazással betetőzték és be­fejezték azt a folyamatot, amely 1965 novemberében, a függetlenség egyoldalú kiki­áltásával kezdődött ezen az Afrika déli részén elterülő egykori brit gyarmaton. Az idén májusban előterjesztett, referendum ugyanis — amelyre Smith az „igen”-t kérte, azt tartalmazza* hogy az alkotmány értelmében Dél-Rhodesia köztársasággá válik és ezzel elszakítja az utolsó köteléket is, amely ma még a brit koronához fűzi. Még sincs szó valódi függetlenségről, arról, hogy Dél-Rhodesia népe megsza­badulna a gyarmatosítás örök­ségétől. Hiszen — amint ezt a pénteki szavazásban részt­vevők aránya is mutatja — a fehér telepesek afrikai para­dicsoma a jövőben még in­kább azzá válik. A népszava­zás célja ugyanis az volt, hogy „törvényesen” is kizárja immár annak lehetőségét, hogy az ország óriási többsé gét kitevő néger és más szí­nes bőrű lakosság megkap­hassa legelemibb jogait. A megközelítőleg 225 ezer fe­hér rhodesiaiból alig több, mint 90 ezer szavazópolgár dönt 4.5 millió néger jogairól, akik közül mindössze hatez­ren vehetnek részt a szava­zásban. Az igen szavazatok így azt jelentik — a Frank­furter Allgemeine Zeitung című nyugatnémet lap sza­vaival —, hogy a „fehér ki­sebbség megteremti azt a ^Rhodesiái Köztársaságot, amelyben a fekete többséget hallgatásra ítélték.” Ezen természetesen az sem változ­tat, hogy az igen korlátozott jogkörű és köztudottan a fehér telepes kormány fize­tett alkalmazottainak tekint­hető törzsfőnökök tanácsa Ígéretet kapott arra, hogy a jövőben helyet kap a szená­tusban. A parlamentnek eb­ben a házában nem hoznak döntéseket, s az eléjük terjesztett törvényjavas­latokat legfeljebb csak elodázhatják. Ott vi­szont, ahol a törvényeket hozzák: a képviselőházban, a 65 mandátumból tizenötöt mondhatnak magukénak a színes bőrűek, noha számuk legalábbis hússzorosa a rho­desiai fehéreknek. kor beléptem önhöz a szobá­ba, ön, mint jól nevelt ember, azonnal felvette a kiskabát- ját. Eközben észrevettem, hogy a baloldali belsőzsebét be­gombolta és biztosító tűvel erősítette meg. Az elővigyá­zatosság oka: itt tartja a pén­zét. — És honnan tudta, hogy ml van a tárcámban? — Ez még ennél is egysze­rűbb. A vonatjeggyel és a szállodai számlával el kellett számolnia. A szállodában tíz­naponként kell fizetni, ön pe­dig már tizenharmadik napja lakik ott. A szobájában lát­ható csomagok számából arra következtettem, hogy bizonyá­ra felírta önnek a felesége, mit vásároljon. — És a tizenöt rubel? — Tartalék. A búcsúestre, Puszenykával. Ez csak vilá­gos, nem? — Észbontó! Feledhetetlen! — suttogta átszellemülten Ko­zak. Tyihonov álmos pillantást vetett az ablakra, ritmikusan kocogtatta a jégvirágos üve­get, majd megkérdezte: — Szeret olvasni? — Kozak gyanakodva hu­nyorgott: — Általában... mint min­den intelligens ember... azaz­hogy... ha van időm. — Érthető. Melyik műfajt kedveli a legjobban? — Nehéz lenne meghatá­Minden feltétel adott te­hát ahhoz, hogy — miként Ian Smith miniszterelnök fa. galmazott: — „az országban örök időkre megbízható ke­zekben maradjon a hatalom”. Túlbecsülnénk viszont a mi­niszterelnököt és híveit, ha feltételeznénk, hogy a Lon­dontól való elszakadás „mű­vének” megkoronázása kizá­rólag az ő érdemük- Bármi­lyen furcsának is tűnhet, a legnagyobb ösztönzést éppen a brit kormánytól kapták. Harold Wilson 1966-ban é3 1968-ban — mindkét alkalom­mal egy cirkáló fedélzetén — találkozott a „szakadár” Smith-szel és mindössze „az ajtó még mindig nincs vég­legesen becsapva!” — önbiz­tatással vette tudomásul, hogy Smith a leglojálisabb brit terveket is megtorpedóz­za. Az Afrikai Egység Szerve, zetben tömörült afrikai álla­mok, sőt a nemzeikozösség néhány színes tagállama jó néhányszor követelte London fegyveres beavatkozását Dél- Rhodesiában. S miközben Wilsonék nem haboztak erő­szakot alkalmazni a karib- tengeri Anguilla szigetén, vagy fegyveres katonaságot küldeni az észak-írországi kormány támogatására, a legmerevebben elzárkóztak attól, hogy az „erősza­kos megoldás” szándékával gyanúsítsák őket Dél-Rhode- siával kapcsolatban. Wilson 1965-ben — Smith első kihí­vásának idején — a világ or­szágainak többsége által elv­ben elfogadott gazdasági büntető szankciókban látta a csodaszert, amely — amint akkor nyilvánosan „megjó­solta” —, „hónapok alatt térdre kényszeríti a rhode­siai rezsimet”. A gazdasági bojkott azonban hatástalan maradt: a tőkés nagyhatal­mak jó része rejtett utakon, harmadik és negyedik part­nerek közbeiktatásával jócs­kán növelték kereskedelmi kacsolataikat SalisburyvaL Dél-Rhodesia így ez idő alatt megsokszorozhatta az iparo­sítást és csupán tavaly 3,2 %-kal növelte a bruttó társadalmi termelést, export­ja pedig meghaladta a 150 millió dollárt. A népszavazás azonban nem változtat azon: alig akadhat olyan ország, amely — a diplomáciai elismerés­sel — nyilvánosan is dekla­rálná, hogy egyetért azzal az anakronisztikus tervvel, amellyel Smith-ék meg akar­ják állítani az órát Afriká­ban. Vértes Éva rozni — töprengett Kozak, da hirtelen megtalálta a válasz ti — Az intellektuális fantaszti­kum nagyon közel áll hozzám. Különösen az angol. — Mit gondol, Bradbury angol? — He-he-he! — nevetett idegesen Kozak. — Miért? Ta­lán nem? Egyébként az elő­szót mindig legutoljára olva­som, hogy ne befolyásoljon a könyv megítélésében. — És mi az ön megítélése? — Nagyszerű könyv! Kitű­nő! Igaz, nem olvastam még végig, csak nemrég jutottam hozzá, nagy nehézségek árán. Hiszen tudja, milyen nehéz Bradburyt megszerezni! — Tudom — bólintott Sztasz. A belvárosban Tyihonov le­szállt. Ott állt a járdán, úgy tűnt, elfelejtette, melyik irányba akart elindulni. Zseb­noteszt és töltőtollat vett elő, sokáig tanulmányozta a koc­kákból és nyilakból összerótt ábrát. Hópelyhek szálltak a papírra. Sztasz megrázta tol­lát és a lámpaoszlopnak tá­masztott noteszben besatíroz­ta a Kozak nevével jelzett Kockát. A kocka feléhez ér­ve Sztasz leengedte tollát, gondolkodóba esett. Becsukta a noteszt, mélyen zsebébe rej­tette és lassan hazafelé in­dult. Szerda volt, éjszaka ne­gyed három. (Folytatjuk! Arkagyij Veiner — Georgij Veineri tAtycmczás Magánügyben Fordította: Kassai Ferenc — Pusenyka, édesem, értsd meg, egy gyilkosságról! — si­pította Kozak és kísérletet tett rá, hogy átölelje az asszony derekát. Aljosinné egy mozdulattal elpenderítette: — Engedje meg, engedje meg, kedves...! Ismerni sem óhajtom magát és legutoljára tavaly láttam, távollévő fér­jem jelenlétében! És nagyon megkérem, ne szennyezze be a jóhírnevemet! Ne merje többet megközelíteni ezt a há­zat! Majd értesítem a mun­kahelyét az ön méltatlan vi­selkedéséről! — Puszenyka, az istenért, miről beszélsz ? Értsd meg, ez nagyon komoly dolog, és Tyi­honov elvtárs nem gondol ’ semmi másra, mint arra... — Szüntesse be az illetlen­kedést! Hivatalosan kijelen­tem, hogy nem járt itt és kü­lönben is... alig ismerem...! Kozak összetörtén lépke­dett Tyihonov mögött és alig hallhatóan dünjyögte: „Ki hitte volna? Ilyen szeretetre­méltó és jó emberrel, amilyen én vagyok. Hiszen a mi sze­relmünk...” Tyihonov megállt, megvár­ta. — Ide hallgasson, utálom a besúgókat, de ha mégegyszer meghallom azt a szót, hogy „szerelem”, esküszöm meg­írom a kalandjait az ötödik feleségének. — Nem fogok... — ígérte a megszeppent Kozak. A megállónál sokáig vár­tak a buszra. Tyihonov tel­jesen átfagyott, elátkozta ön­magát, a munkáját, Kozak nagy természetét, Aljosinné elvetemültségét, a telet, az autóbusz-menetrendet. Az autóbusz teljesen népte- len volt. Kozak előre szaladt. — Majd én megveszem a jegyeket. — Nekem ne vegyen! Sza­badjegyem van. — Tényleg? — lelkesedett Kozak. Az amerikaiak és a „kilopott“ német tudósok

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents