Kelet-Magyarország, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-10 / 105. szám
S oldal rur irp wTnva rorc? < e 1989. május T8 Külpolitikai összefoglalónk i Bonni dilemma az NDK kambodzsai elismerése miatt § Francia tiltakozás a márkamanőverek miatt @ Mélyponton az angol font ® Lapvélemények a DNFF javaslatáról Molnár Károly: / t4 látható Bonn mind nagyobb bajban van az „egyedüli képviselet” már régóta tarthatatlan elvével: a „harmadik világban” a jelek szerint láncreakciót váltott ki Iraknak az a minapi lépése, hogy elismeri a Német , Demokratikus Köztársaságot. Nem sokkal a bagdadi bejelentés után Szudán miniszterelnök-helyettese és külügyminisztere közölte: javaslatot terjeszt kormánya elé az NDK mielőbbi elismeréséről, most pedig Kambodzsa ismerte el a Német Demokratikus Köztársaságot. A Német Szövetségi Köztársaságból érkező hírek szerint Kiesinger és tanácsadói komolyan mérlegelik, milyen ellenlépéseket kellene tenni. Strauss pénzügyminiszter „ostobaságnak” minősítette azoknak a tanácsadóknak az állás- foglalását,, akik a Kambodzsával való diplomáciai kapcsolatok megszakítása mellett szállnak síkra és „gazdasági jellegű” megtorló intézkedéseket” indítványozott. A külügyminisztérium szóvivője érzékeltette, hogy még nem alakult ki a bonni kabinet végleges magatartása ebben a kérdésben, de annyit minden esetre megjegyzett, hogy az NSZK „barátságtalan lépésnek” minősíti a kambodzsai lépést. Bármi legyen is a bonni határozat, semmit sem változtat azon az alapvető tényen, hogy a józanság újabb országban diadalmaskodott, és ez tovább növeli világszerte a békeszeretp német állam amúgyis rohamosan növekvő tekintélyét. Bonnban egyébként másfajta lázas, maratoni tárgyalások is folynak: Kiesinger egymás után fogadja a gazdasági és politikai vezetőket, hogy eldöntsék, felértékelik-e a nyugatnémet márkát, vagy sem. Annyi bizonyos, hogy a nyugatnémet gazdasági miniszter, Kari Schiller hivatalosan, írásban javasolta kancellárjának a márka hét százalékos felértékelését. Egy komoly következménnyel máris járt a döntés körüli huzavona, érezhetően ingerültté tette a francia—nyugatnémet kapcsolatokat. A köztársasági elnök távozása nyomán amúgyis „politikai vákuumban” élő Párizs immár hivatalosan is azzal vádolja az NSZK-t, hogy a bonni vezetők egymásnak ellentmondó nyilatkozatai márkaspekulációs hullámot váltottak ki és ezzel fokozták a frank problémáit. Joel Le Theule tájékoztatási miniszter bejelentette, hogy a francia kormány szabályos diplomáciai tiltakozással élt Bonnál emiatt. Hogy milyen érzelmeket kavart Párizsban a bonni manőverezés, arra jellemző, hogy Theule bejelentésén kívül Poher ideiglenes államfő és Murville miniszterelnök is szükségesnek tartotta „sajnálatosnak” minősíteni a márka-felértékeléssel kapcsolatos bonni magatartást A jelek szerint egyébként a nyugati valutakrízis mind általánosabbá válik: a londoni tőzsdén pánikhangulatot okozott, hogy a font mélypontra süllyedt. Élénken foglalkoztatja a francia és az amerikai sajtót a DNFF tízpontos javaslata. Az amerikaiak több hónapja a háború „vietnami- zálásáról” beszélnek — írja a Le Monde pénteki számában Jacques Decornoy. — ügy vélik, egy jobban felfegyverzett, támadókészebb saigoni hadsereg fokozatoson helyetesithetné az Egyesült Államok expediciós hadseregét. Az a javaslat viszont, amelyet csütörtökön a DNFF nevében Tran Buu Kiem előterjesztett, ameny- nyiben elfogadják, a békét kívánja „vietnamizálni”. A lényeg most már csak az, hogy egyetértsenek a „béke” fogalmának értelmezésében. Ez a tízpontos javaslat — állapítja meg J. Decornoy — a hozzáfűzött magyarázatokkal együtt kétségtelenül fontos dokumentum. — Binh asszony dél-víetna. mi utazása nem volt haszon, tálán — állapítja meg a péntek reggeli Figaro. Körútjáról tízpontos béketervvel érkezett vissza. Arra lehet gondolni — írja a lap —, hogy ez a javaslat, amelyet a DNFF renkívül fontosnak minősített, kimozdíthatná a tárgyalásokat a hónapok óta tartó zsákutcából. Yves Moreau az Humanité- ban hangsúlyozza, hogy a tízpontos globális megoldás előterjesztésével a DNFF nagy horderejű kezdeménye, zést tett. Ez véget vethet a zsákutcának, amelybe a tárgyalások jutottak és hozzájárulhat a béke helyreállításához. Az amerikaiakat — írja — szemmel láthatóan zavarba hozta a terv előterjesztése. Sem Cabot Lodge, sem a küldöttség szóvivője, Kaplan nem kockáztatta meg, hogy akár csak a leghalványabb értékelést is adjon a DNFF javaslatairól, sőt — hogy ne kelljen nyilatkozni —, Cabot Lodge még attól is tartózkodott, hogy a javaslatokkal kapcsolatban bármilyen kérdést is feltegyen a front küldötteinek. A pénteki lapok nagy terjedelemben foglalkoznak a tízpontos javaslattal. A New York Times vezércikke szerint nem annyira a tartalom, mint inkább a beterjesztés körülményei és időzítése tekinthető fontosnak, bár a javaslat „több olyan új elemet is tartalmaz, amely megtisztíthatja az utat ennek a szerencsétlen háborúnak gyors befejezése előtt”. A Washington Post azt írja, hogy a javaslat beterjesztése vitán felül kezdeményezés a békés megoldás érdekében. A lap vezércikkben sürgeti, hogy az amerikai kormány haladéktalanul kezdje meg a vietnami háború „deamerika- nizálását”. 17. „A halál fiai vagyunk“ Két oldalról indult meg a nagy vietnami támadás. A vietnamiak keletről a Nam Ron folyó felől rohamozták meg az „A”-dombot, amelyet négy nap óta nem sikerült birtokba venniük. A franciák, pontosabban a légiósok itt minden erejükkel kitartottak.- Az ettől északra fekvő „C—1” és „C—2” dombon át és a folyó melletti 505. és 506. álláson keresztül próbálták a néphadsereg harcosai ezt a fontos pontot megközelíteni. „Ha ezeket sikerül kézre keríteniük, akkor' már alig száz méternyire leszünk az ellenség főhadiszállásától” — írja a küzdelemnek erről a szakaszáról a Tran Do tábornok, — „Nyugaton No Noog ellen intéztünk támadást, amely közvetlenül a „Szemgolyó” állásnak elkeresztelt ellenséges tüzérségi fészek közelében feküdt. Thiet Cuong zászlóaljparancsnok három tisztjével és négy emberével éjfél után előretört az 506-os állásig. Heves harc alakult ki. Vizesen, a felismerhetetlenségig sárosán álltak szemben az ellenfelek. Volt pillanat, amikor nehéz volt megállapítani, ki* az ellenség, és ki a barát Thiet Cuong felkapott néhány kézigránátot és így kiáltott: — Harcosok, utánam! Elhajította kézigránátjait és erre buzdította katonáit is. A példa hatott. Társai követték. Negyven gránát repült az ellenséges állásokra.” Capeyron francia százados a harcnak erről a szakaszáról így emlékezett vissza: „Amióta fel kellett adnunk az északi védelmi szakaszt, tudatában voltunk annak, hogy a halál fiai vagyunk. Nyomorúságos tengődésünk vasrudakból és fatörzsekből hevenyészett fedezékekben a szó szoros értelmében tarthatatlanná vált. Az ostromlók arcvonala fojtogató kézként egyre közelebb jutott hozzánk.” Feltartóztathatatlanul közeledett a vég. 1954. május 7. „Utoljára ezen a napon szólaltak meg Dien Bien Phu-nál a csatakürtök és milyen szomorúan” — állapítja meg a légió történetének egyik francia írója. Reggel repülőgépek jelentek meg az égen. Több hullámban érkeztek Hanoi és Észak-Laosz felől. Bombázták és géppuskázták az erődöt körülvevő harcosokat, ‘de a vietnami légvédelem nagyon tevékeny volt. A gépek sietve elhagyták Dien Bien Phu légterét. Csak néhány keringett a völgy fölött. Délben már alig volt lőszere a franciáknak. Mozsárágyújuk és gépfegyvereik nem tudtak 'tüzelni. Kétség- beesés és zűrzavar a franciák fedezékében. Castries tábornok ekkor rádiótelefonon ösz- szeköttetésbe lépett Cógny tábornokkal: — Csaknem teljesen elfogyott a lőszerünk. Az ellenség áttört drótakadályainkon. — Nem rendelkezik a főparancsnokság több tartalékkal — válaszolja Cogny. — Nem tehetünk önökért semmit. Cselekedjék belátása szerint. — Az üt hosszú, erőnk kimerült. Hogyan tudnánk elmenekülni? — kérdi Castries. Délután két órakor készen állt a vietnami erők támadási terve, a jelszó ez volt: — Alig kétszáz méterre vagyunk Castries főhadiszállásától. Fogjuk el élve Dien Bien Phu parancsnokát. Szájról-szájra járt a jelszó a támadók között. Készenlétbe helyezték a tartalékot is. Pontosan három órakor megindultak a vietnamiak az 507-es állás ellen. Okádták a tüzet az ágyúk, majd rohamra indult a gyalogság. A franciák már nem védekeztek megfontoltan, hanem csak úgy, ötletszerűen. A,folyótól keletre, az 509-es, és 510-es állások életben maradt katonái menekülni kezdtek Muong Thanh felé. A 207-es állás védői is elhagyták fedezékeiket és megpróbáltak a gyűrűből kitörni. Két vietnami szakasz feltartóztathatatlanul tört előre. Az állás fölött imbolyogva megjelent az első fehér zászló. Feltartott kézzel jöttek kifelé a védők. Egy vietnami szakasz körülvette Castries tábornok főhadiszállását. A parancsnok a legmélyebb vasbeton-állásban húzódott meg. Vékony, alig nyolcvan centiméteres folyosó vezetett hozzá. Ez alatt aknák. Castries ekkor még rádiótelefon-kapcsolatot tartott fenn Cogny tábornokkal. — Már csak néhány méterre vannak tőlem... mindenhova benyomulnak... — ez volt utolsó üzenete a parancsnoki bunkerból. Castriest elfogták. Vietnami tisztek és katonák összeölelkeztek, táncoltak örömükben. Géppisztolysorozatokat lőttek ki a levegőbe. 1500 légiós halt meg és 4000 sebesült meg az erődrendszer vasbeton falainál, a hivatalos veszteséglista szerint. Fennállása óta egységeit olyan megsemmisítő vereség sehol sem érte, mint Vietnamban, mert Dien Bien Phu csak egy volt a légiót felőrlő küzdelmek sorozatában. 1914 és 1918 között, az első világháborúban az alakulat 4000 embert vesztett. 1939 és 1945 között, a második világháborúban 9000 fehér kepis katona halt meg, 1946 és 1954 között a vietnami háborúban 10 382 légionárius esett el. Május 8-án, amikor Dien Bien Phu erődrendszerének romjai fölött már a vietnami szabadságharcosok vörös zászlói lengtek, Genfben megkezdték az indokínai béke tárgyalását. A franciákat kijózanította a nyolcesztendős háború legnagyobb ütközetének elvesztése. Igyekeztek levonni a fájdalmas vereség következményét, fokozatosan kivonták csapataikat Vietnamból, a légiós egységeket is hajókra rakták. Az irány: Észak-Afrika. A megtépázott alakulatokat Algír és Oran kikötőjéből tették partra, innen Szidi bel Abbesz-be szállították őket, hogy a halottak, a sebesültek és a fogságba esettek helyére friss erőket szállítsanak. Megint csak az történt' mint korábban, annyiszor, oda vezényelték a légiósokat, ahol a legforróbb volt a helyzet. Hűen a hagyományokhoz, Négrier tábornok mondásához: „Az a hivatásotok és én odavezényellek benneteket ahol meghalhattok”. {Folytatjuk) CSEHSZLOVÁK PÁRT- SS ÁLLAMI VEZETŐK LÁTOGATÁSA A SZOVJET HADSEREG ALAKULATAINÁL. A csehszlovák párt és állam vezetői látogatást tettek a szovjet hadsereg ideiglenesen Csehszlovákia területén állomásozó középső hadseregcsoportjánál. A képen: egy szovjet katonanő virággal üdvözli Ludvik Svoboda köztársasági elnököt. Mögöttük A. M. Majorov vezérezredes, a hadseregcsoport parancsnoka. Jobbra tőlük Gustáv Husák, a CSKP KB első titkára és Oldrich Cernik miniszterelnök. (Telefoto — CTK—MTI—KS) B. Szopelnyak: I. Az éjszaka elkeseredett harc folyt. A partizánoknak azonban sikerült kitapogat- niok a rájuk zúduló SS-csatár- lánc gyenge pontját; kitörtek a bekerítésből. Igaz, az erdőig nem jutottak, kénytelenek voltak a sztyeppén maradni. Legszívesebben a dnyeperi úsztatok felé vették volna útjukat, de senki sem ismerte a környéket, térképük sem volt, így erről a tervről le kellett mondaniok. Immgr két hete bolyongott a végtelen ukrán sztyeppén a Georgij Szobko parancsnoksága alatt álló partizánalakulat. Rajtaütésekről, vagy egyéb akciókról szó sem lehetett: fogytán volt a lőszerük, s nem volt állandó támaszpontjuk sem, hol ebben, hol abban a szakadékban, száraz érben húzták meg magukat. Nappal nem mutatkozhattak: a síkságon tíz kilométerről meglátják az embert... Egyszer kifakadt a parancsnok: — Sehogy sem tetszik nekem ez a vadász. Két napja itt tekereg körülöttünk.-A végén még nyomunkra vezeti egy nyúl. — Az ördögbe, miféle vadász ez?! — háborgott egy szakállas partizán. — Fasiszta az ilyen, nem vadász. A gépkocsijából lövöldöz, elgázolja az állatokat. Vadorzónak hívják az ilyet, nem vadásznak! — Tudod mit, Matvejics... Válassz ki néhány embert. Látogassátok meg s tolmácsoljátok vendégszerető meghívásunkat. Csak csendesen... Egy hete rótta már a német a sztyeppét, de sehogyan sem sikerült fogságba esnie. Türelmes volt és találékony, mert jól tudta, nappal nem történik ilyesmi. A partizánok sem ostobák, inkább lesből figyelnek, mint hogy felfedjék hollétüket. Ezért kezdett bújócskát játszani. Nappalra eltűnt, éjszakánként viszont vakító fényszórókkal pásztázta a pusztát, s hangos lövöldözéssel hívta fel magára a figyelmet: jaj volt a nyúlnak, ha reflektora hatótávolába került. Ám egész másképp történt a dolog, mint ahogy tervezte. A vadász egy elejtett fogolyért baktatott befelé egy mélyedésben, amikor géppisztolyt szegeztek a mellének, elvették kétcsövű puskáját és halkan a fülébe súgták: — Hände hoch! A német gyorsan felemelte a karjait s jobb lábára sán- tikálva lépkedni kezdett a szakadékban. — Megvan! — közölte mogorván Matvejics a parancsnokkal. — Szóval itt a fritz! Mind járt kihallg... Az ördögbe, nincs tolmácsunk! — vakarta meg tarkóját a parancsnok. — Én csak hebegek németül. A német szélesen elmosolyodott és megszólalt a legtisztább orosz kiejtéssel: — Nem tesz semmit. Beszélek oroszul. — Szép kis sütemény! — ámuldozott Matvejics. — Hol tanult meg oroszul? kérdezte Szobko. — Az anyanyelvem. Oroszországban nőttem feL — Ügy, szóval áruló! Orosz katona létére átszökött a németekhez! — Szó sincs róla. Nem vagyok orosz. Német vagyok. És nem katona, hanem tiszt. — Na ne mondd! — pattant fel Szobko. — Az árulókat a helyszínen lövik agyon! Erről tudsz? — Tudok. De nem vagyok áruló. Én... — Neved? Rangod? A német összecsattintotta bokáját: — Hermann Kreiss főhadnagy, a 6. szovjet hadsereg páncéltörő egységéből. — Fogságba estél? — Nem. — Átszöktél? — Nem. A parancsnok arca vörös 1 ni kezdett. A partizánoknak már nemegyszer volt dolguk szovjet egyenruhába bujtatott fasiszta felderítőkkel. Az irataik is rendben voltak, oroszul is tudtak. Gyakran egész egységek estek a jóhiszeműség áldozatául. — Megengedi, hogy leüljek? — kérdezte a fogoly. — Fáj a lábam — tette hozzá mentegetőzve. — Ülj le — szólt rá zordan Szobko. Magában pedig ezt gondolta: „Most nekikezd egy „hihető” történetnek a visszavonulásról, a sebesüléséről...” — Megértem a bizalmatlanságát — szólalt meg a német. — De én mindent elmondok. Bármikor ellenőrizhet, ha rádióérintkezésbe lép a 6. hadsereg parancsnokságával. „Ezt jól kitalálta! — gondolta némi kárörömmel Szobko. — Ha megmondom, hogy semmit sem ellenőrizhetünk, rögtön megérti: nincs összeköttetésünk a hátországgal, s így utánpótlásunk sincs, ha pedig fogytán a lőszerünk, nem lesz nehéz elbánni velünk. Ravasz fickó!” (Folytatjuk) I
