Kelet-Magyarország, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-18 / 112. szám
Vasárnapi melléklet Félelem nélkül AZ INSEGDOMB / MEGKERESTEM a félig vak lányt, kiről csaknem egy éve riportot írtam. Akkor azért került ügye a lap hasábjaira, mert kiskirályszámba vehető igazgatója minden áron meg akart tőle szabadulni. Oka nem volt rá, de neki így tetszett. Az illetékes döntőbizottság visszahelyezte a lányt munkahelyére. Ám a lány igazi kálváriája csak ezután kezdődött. Mert az igazgató nem lett volna igazi kiskirály, ha belenyugodott volna a hatóság döntésébe. Nem is nyugodott — s a lány egv hónapnál nem bírta volna tovább. Állást keresett, és mert van szívük az embereknek, kapott is. Ma boldog, mert kenyere van, s tanulhat, és a faluba már csupán látogatóként jár haza. Egy másik cégnél egy egész üzemrész került nehéz helyzetbe: panaszkodtak, s nem is alaptalanul. A panasz elvi volt, és politikai is egyben, mert bérkérdés. A megjelent cikk nem is a vállalattal vitatkozott (megtette ezt az újságíró szóban), hanem a személettel, a tarthatatlan elvekkel, a helytelen gyakorlattal. A cikk nem is említette a vállalat nevét. A vezetők természetesen így is magukra ismertek és nehezteltek a vállalat ilyen „meghurcolása” miatt. A retorzió sem maradt el. Sem szavakban sem másként. A panaszkodók egyikének esedékessé vált volna a béremelés. Üj munkafolyamatot tanult meg, s ilyenkor ott így szokás. Mégsem kapta meg. Az érintett vezető megsúgta neki: nemcsak ötven fillért, hanem tán a kétszeresét is megkapta volna, ha nincs az a cikk. ~ MEGSÚGTA, mondom, kettesben, s ha akarja, bármikor letagadja (S nekem már szegény panaszos el sem merte mondani, mástól tudom a fejleményeket.) Egy szerződéses takarítónőt elbocsátottak egy vállalattól. Törvényesen, a paragrafusokon véletlenül sem esett sérelem. De az asszony úgy érezte, több emberségre érdemes, mert a két gyerek, mert a beteg férj, az albérlet, a nehéz helyzet... Nehéz helyzetbe került. Volt segítség, de még néhány napot a vállalatnál kellett töltenie. Az előbbinél El lehet képzelni, milyen napók voltak ezek, s hogy mit kapott az asszony a „panaszkodásért”. Kit említsek a sorban? Szinte mindenki tudna olyant, aki hasonló helyzetbe került. A belső ellenőrt? Aki ellenőrizni mert, s mivel talált is valamit, hát megkapta a munkakönyvét. Azzal, hogy ezt a munkakört felszámolják. Vagy a másik kellemetlen embert, aki úgyszintén igazat mőndott, mire visszavonták a jutalomba adott külföldi utat, őt-e? Talán fölösleges is, pedig van, több, mint amennyinek szabadna lenni. Valamennyinek közös vonása, hogy a dolgozó jog szerint helyesen járt el, de szembe került a vállalati vezetőkkel. A jogot — akár saját érdeke, akár közügy — megkapja, mert jogállamban élünk. DE MI TÖRTÉNIK UTA NA? Meg tudjuk-e védeni a várható retorzióktól? Nehéz, nagyon nehéz, hi azen nem őrködhet a pártbi zottsági munkatárs vagy újságíró egy-egy dolgozó mellett annak nyugdíjazásáig. ís mit tesz a dolgozó, ha igaza van? A tények beszélnek: legtöbbször munkahelyet változtat. Minden példánk alanya így tett, s ma valameny- nyi boldog, mert félelem nélkül élhet egy olyan vállalatnál, ahol nincs „múltja.” A vezetők? Ök a helyükön vannak. Mind. Jó munkájukért időnként jutalmat kapnak, vagy felveszik nyereség- részesedésüket, ugyancsak a jó és gondos munka jutalma ként. Alapjában még elítélni is nehéz őket. Felelősek egy intézmény, vag^, egy vállalat munkájáért, egyszemélyben Joguk van megválogató’ munkatársaikat. De a munkatársaknak is vannak jogaik, amiket betartani mindenkinek kötelessége, így a vezetőknek is. Ehhez kétség sem férhet. Ahhoz sem, hogy az utóbbi években megváltozott ugyan a vezetői munka tartalma, — a politikumát mégsem veszítette el. Magyarán: azért lehetnek vezetők, mert értik szakmájuk vezetésének követelményeit és hűek a szocializmus ügyéhez. Jó szakemberek és kommunisták — mondjuk így egyszerre. Ha egy dolgozó panaszt tesz jogai érvényesítéséért, meg is kapja államunk hatóságaitól. Ezt bármilyen igazgatóval vagy vezetővel szemben végre is hajtják. De ami utána következik — az már nem jogkérdés, és nem is a hatóságokra tartozik. Sokszor bizonyítani is nagyon nehéz, mert úgy is pokollá lehet tenni valakinek az életét, hogy az szó szerint nem sérti a törvényeket. És ennek könnyű módját lelni, különösen egy vezetőnek. NINCS SEMMIFÉLE SEGÍTSÉG? Lenni kell, hiszen a retorzió egész rendszerünktől idegen, még akkor is, ha előfordulnak az említettekhez hasonló esetek. Ki segíthet? Csakis a munkahelyi kollektíva! Ök ott élnek, látják, mi történik. A párt- és szakszervezet vezetőinek kell annyi bátorsá got meríteniük, hogy idejében figyelmeztessék a tévútra keveredett gazcjbságt vezetőt: ez helytelen; tekintélye nem a bosszútól, hanem a munkájától függ. S ha nem segít, akkor még mindig ott vannak a felügyeleti szervek, de nekik is informálódniuk kell a történtekről. Ehhez pedig az említett szervek segítsége kell. És tegyük hozzá: a vállalat nyereségmutatói mellé na gyón odakívánkozik egy másik, számokkal nem mérhető kívánalom is: hogyan sikerült félelem nélkülivé, nyílttá és őszintévé — tehát valóban demokratikussá — változtatni a vállalat belső életét, légkörét. S e légkörhöz az ilyen panaszügyek is hozzá tartoznak, mert ha ezek nem „tiszták”, meg is mérgezhetik a levegőt. A VALÓBAN JÓ VEZETŐ törekvése az, hogy ilyen légkör alakuljon ki Ez aztán meglátszik a gazdasági munkán is, amit számtalan vállalat eredményei bizonyítanak. (Mert mégiscsak ők vannak többségben.) Ráadásul az ilyen vezetőknek van igazi tekintélyük, olyanok, akikre még a vitapartnerek is odafigyelnek. És csodák csodája: félelem nélküli vállalatoknál még a panasz is ritkább, mert kevesebb a jogsértés. K. I. Egy domb emelkedik ki a földből Nagykállóban. A neve: ínségdomb. Szomorú érdekessége, hogy létrejöttét nem a természeti erőknek köszönheti, hanem az emberi kéznek. Jobbágyokkal hor datták össze az 1780-as aszályos esztendőben, kötényben, dézsában, mosóteknőben. A nép akkor adta neki a találó és emlékeztető nevet: ínségdomb. A káliéi szegénység mindennapi kenyerét tette tönkre az 1780-as aszály. A jobbágycsaládok egész évi fáradozása, robotja kárbave- szett. Éheztek a gyerekek, a felnőttek. Az éhínség a földesúrhoz, Kállay Ferenchez űzte a szegényeket, köl- csönkenyeret kértek. A földesúr kegyesnek bizonyult az elesettekhez, de a kölcsön után kamatot is felszámított. A kamat fejében kellett ösz- szehordani a föld népének a dombot, hogy a földesúr beláthassa a környéket. A hangyaszorgalmú pórnép nemcsak „homokpiramist” épített, hanem kilátót is a domb tetején. Hosszú ideig állt az ínségdomb. Aztán a nyíri homok viharok mind több port sodortak el a dombról, fogyott, mint a holdvilág. De a nagy- kállóiak emlékezetében elevenen élt az ősök által oly sok formában szájhagyományként megmaradt igaz krónika. 1966—67-ben a járási pártbizottság javaslatára a község lakossága helyreállította a nem mindennapi emléket, amely a maga nemében egyedülálló. Nem műkincs, nem műemlék jellege teszi értékessé, hanem a hoz- záföződő történelmi epizód, amely összeforrott Nagykálló múltjával. Olyannyira, hogy a község nevének puszta felidézése elénk villantja az eredeti formájában helyreállított és ma idegenforgalmi nevezetességnek számító ínségdombot. A község minden lakója kivette a részét a helyreállítás munkájából. A lakosság több mint kétszázezer forint értékű társadalmi munkát végzett. 2500 köbméter földet építettek t* 1200 négyszögölnyi területet borítottak gyeptéglával, rendezték a környéket, feljárót és a dombtetőn kilátót építettek. Emléktábla adja tudtul a bejáratnál az ínségdomb tö#té- netét, s megemlékezik az 1967 május 1-én befejezett restaurálásban részvevőkről. A helyieken kívül a helyreállítók között van a Balkányi Állami Gazdaság, a TITÁSZ, a megyei vízügyi igazgatóság és az erdőgazdaság. A táblán ez áll: „Az összefogás lehetővé tette, hogy az Elek Emö felvétet« ínségdomb eredeti formájában hirdesse a jelen és a jövő nemzedékének a kíméletlen földesúri elnyomás korszakát.” Ma kirándulók, helybeliek és vendégek kapaszkodnak fel a lépcsőkön, gyermekek játszadoznak, a sétányokon fiatalok és öregek töltik pihenő óráikat. Az inségdom- bot az utókor megőrizte, éppúgy, mint a magyar népi kultúra a Kállai kettőst, az egykori megyeháza pincéjében keletkezett szomorú börtöntáncot, melynek dallamát ma a Nyíregyházi Rádió naponként felhangzó szignáljában hallhatjuk. Az ínségdomb lassan kétszázadik éve felé közeledik, emlékeztet némán és vádlón.
