Kelet-Magyarország, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-18 / 112. szám
f «ffiM ARÖSSZA« _ vasárnapi KIELLSR'LffP WSS. •Yi’SJÍfs wv ? idéken — nem vidékiesen Kötetlen beszélgetés dr. Margócsi Józseffel Goda Gábor: Portyázom a világban Régi igazság, hogy az élet tökéletesebb kérdező, mint a riporter. Koccanó ajtó, telefonok, szakdolgozatok, üzenetek „kérdeznek” a riporter helyett. Nincs szükség szabvány, vagy éppen meghökkentő miértekre, rendelésre mondott életrajzi ismertetőre. Hisz akit be akarunk mutatni. rég bemutatkozott már. Dr. Margócsi Józsefet jól ismerik Nyíregyházán, a megyében. Sokan a megyén túl is. Sok fiatal tanított, mint középiskolai tanár, sok fiatal tanárnak adott útravalót tíz évig, mint szakfelügyelő. Hosszú évekig az országban az ő irodalom tankönyvéből tanultak a gimnázium első osztályában. Mások a különböző pedagógiai és irodalmi szaklapok, folyóiratok hasábjairól ismerik. S több fiatal tehetséget ő segített, indított el tanácsaival az irodalom út. ján, akik ma befutott írók. költők... De nem illik folytatni, mert itt, sőt már előbb is, Margócsi József közbevágna. „Bér Ijiink inkább a napi munkáról, a gondokról és csakis ezekről.” Izgalmasabb téma aligha van az ő életében. mint az irodalom. Azaz, az irodalom megszerettetése — mindenkivel. S amikor a tőle oly sokszor tapasztalt tűzzel vitázik, csatázik, hogy az iskolákban még sok a tennivaló az élményszerű és alkotó jellegű irodalomtanításban, nem lehet tudni az irodalom tudományos kutató, ja, patrónusa. vagy a szabolcsi főiskola tanszékvezető docense szól-e. De alapjában mindegy is. Minden fórumon, élő szóban és írásban az első sorokban küzd. hogy a felnövekvő nemzedék nevelésében, s ennek érdekében a leendő tanárok képzésében, a hosszabb távra serkentő irodalmi és általános kulturális nevelés foglalja el méltó helyét. Hogy a fiatal értelmi, ségi egyetlen faluban, vagy tanyán se éljen vidékiesen. Margócsi József önmaga életvezetésében — bár a kifejezés ellen talán tiltakozna —, ezt vallja és valósítja meg. Vidéken élni — de nem vidékiesen. Egy körforgásra, egy önmagába visszatérő folyamatra emlékeztet, amikor a főiskolai hallgatók újabb és újabb művelődési igényfelkeltéséről beszél. írókat, költőket. filmrendezőket hívnak meg. Szemmel kísérik irodalmi és művészeti életünk vitáit, a folyóiratokat, az új jelenségeket. Ezzel azt a készséget akarják kialakítani bennük, hogy falura kerülve ne süllyedjenek a közönybe, az önelégültségbe: állandóan fogékonyak legyenek az új iránt. De ez — és a kör itt tér vissza — őket is serkenti. Kényszeríti a tanárt, hogy egy lépéssel mindig előbbre tekintsen. Segít abban, hogy ő se váljék vidékiessé, országos mércével mérje önma. ga műveltségét, igényességét, munkásságát. Közben — .míg beszélge. • tünk — csomagot hoz a posta: levelező hallgatók szakdolgozatait. A helyi irodalmi hagyományok felkutatását, ápolását, a megyében élt kevésbé ismert írók, költők arcképeit, mai életünk kulturális helyzetképeit tartalmazzák. Már érlelődnek a Margócsi Józsefek fáradozásai, amelyeket — hangsúlyozza is — nem lehet pontosan mérni, jelentésekbe, sémákba foglalni. Az tény. hogy számos jó képességű fiatal irodalomszakos tanárt adott a főiskola a megyének, az országnak. Többen sikeresen végzik az egyetemet, mások az élet különböző felelős posztjain állják meg a helyüket. „De kapunk pofonokat is” — mondja Margócsi József. Nem mindig azok állják meg a helyüket a legjobban, akik. kiváló, jó diplomával hagyják el a főiskolát. Olykor az életiskola bontakoztatja a rejtett energiákat. Öröm látni, hogy a főiskolán gyengén tanuló fiatal tanárok közül többen kiváló művelői a nevelésnek. Ezek a „konfliktusok” a hallgatók alaposabb megismerésére is figyelmeztetik a tanárokat. Melyik probléma izgatja- jobban? Az irodalomtanítás pedagógiai gondjai, vagy inkább a tudományos igényű irodalmi kutatás. Irodalmi körökben ismertek Mar. gócsi József Jókai és Móricz-kutatásai, a me- gyé irodalmi emlékeinek feltárásában végzett munkássága. Nem okoz-e belső konfliktust, hogy az utóbbi években inkább pedagógus, mintsem irodalmi kutató? Megfontoltan, de ugyanolyan hévvel válaszol, mint amikor az iskolai irodalomta. nítás fogyatékosságairól szólt. Mint aktív főiskolai vezetőtanárt elsősorban az irodalomtanítás mai problémái izgatják. Ezekről tart előadásokat az ország legkülönbözőbb városaiban, irodalomtörténeti vándorgyűléseken, konferenciákon, ír a szaksajtóban. Úgy érzi. ha most nem „üt. jük” ezeket a gondokat (a reform fokozatos megvalósulásának időszakában), elterjedhetnek bizonyos negatív gyakorlatok, melyeket feltétlenül ki kell gyomlálni. Ennek nem később, most van az ideje! Ehhez olyan fórum is rendelkezésére áll a szabol, esi főiskolai docensnek, mint az országos általános iskolai tantervi bizottság, melynek tagja, ahol számos javaslat előterjesztője. De itt ismét halkabbra kell fogni a szót, nem szívesen venné, ha olyan jelzőkkel illetnénk, mint országos szak- tekintély és hasonlók. Irtózik a közhelyektől, a túlzásoktól. Az olyan munkássággal rendelkező embernek, mint ő, van mire szerénynek lennie. Nem szimpatizál az álszerénységgel sem. Mindent a maga helyén! Az ő munkásságát az évek, évtizedek mérik, osztályozzák. Hasonló a lélek mérnökének munkájához, aki emberi jellemvonásokat. arculatokat formál. De azok nem viselik magukon az alkotó címkéjét! Kedvelt kikapcsolódására terelődik a szó. Az énekre. Évek óta a megyei központi kórusban énekel, itt üdül fel. Kodály és Bartók zenéje, a dallamok átvezetik őt a teljes felszabadultság. az aktív pihenés világába. Másnap, harmadnap újra ott találjuk a főiskolai katedra mellett, vagy éppen vonaton tudomá. nyos ülésekre, emlékünnepségekre utazóban. Elmaradhatatlan könyveivel. Nem egy írónak tüstént meg is írja véleményét. Mindezt vidéken. Páll Géza H irtelen tavaszodott. Sőt nyáriasodott. Ablakunk előtt a barackfák keményen vívták harcukat a hosszú hideggel. Hideg tél volt ez. Hideg és hosszú. Haláleset, feleségem súlyos betegsége, s a magam kínjai. Már százféle formában ismertem az életet és idén mégis sikerült neki új grimaszokkal ijesztgetnie. Azelőtt betegség és halál szinte ki volt tiltva a társalgás szótárából, s most nyersen és brutálisan törtek házamba, hogy aligha tudok ocsúdni. Egyszer egyik kedves és baráti orvosom szememré vetette, hogy regényeimben és elbeszéléseimben túlságos szerepet juttatok e „pesszimizmusoknak.” Azóta az optimizmusuk sírba vitte őket. író vagyok, tehát mindig arra törekszem, hogy az élet valóságos egységét ne engedjem füllentő mozaikokra töredezni. Nem játszom az optimizmus és pesszimizmus fogalmaival, inkább keresem valóságos társadalmi jelentőségüket. Ha évezredekben gondolkodom, más fogalom az optimizmus, mintha évtizedekben mérem jelentőségét. Időnként nézegetem a térképet, a földet, amelyről csak most kezdünk szerteportyázni a világűrbe. Statisztikákat olvasok, hogy a jelenlegi, csaknem három és fél milliárd ember nyolcvan százaléka nem éri el az emberi ellátottságnak azt a fokát sem, amelyet magam is keveslek. Világszerte — néhány százmillió embert leszámítva — még kétségbeejtően alacsony az élet korhatára, éheznek, fáznak, izzadnak és viszonylag azonos kórságok nyomán fordulnak fel az utcán. Ha fiatalabb volnék és lehetőségem volna rá, bejárnám a világot, a nyomorgás nyomába szegődnék, hadd lássam, hogy miért is gondolom a régi rendek átalakításának szükségességét. U '"’ gy mondják, hogy kétezerre hat-hétmilliárd ember él majd a nyomorgó világban. Egyesek a felrajzolódó képeket mumusnak látják, amely ijesztgeti az embereket. Az ilyen emberek még azt sem tanulták meg a közösségi törvényből, hogy ezen a földön akkor is minden összefügg és együvé tartozik, ha ezt nem veszi észre a provincialista, nacionalista. Mi már tudjuk, hogy ez a világ egy és oszthatatlan. Egy, tízezer kilométerre éhező száj szárazsága az én asztalom falatjáról is álmodozik joggal. Azt sem tartom véletlennek, hogy ez az az évtized, amely megdöbbenve a hét- milliárd ember jöttének gyo- morkorgásos dübörgésétől) űrhajókra száll és új glóbuszokat keres az ismeretlen világűrben. Mert nem is hét- milliárd emberről van szó, hanem a nagy számok törvényénél fogva 30—40 milliárd- ról. A társadalom és a természet törvények szerint él. E törvényeket megkíséreljük változtatni, de semmi rendellenesség sincs benne, ha ebben a nagy erőfeszítésben gyakran mi szakadunk meg. Ami megszületik, az az élettel született és végsőfokon élni is fog. A társadalom törvényeinek megismerése elsősorban a gazdasági törvények feltárása és e gazdasági törvények szoros összefüggésben . vannak az emberi lélek törvényeinek komoly megismerésével. Minden küzdelmet becsülök, amely általában a haladásért folyik és a valóság megismerése valóban mindig a haladást szolgálja, még akkor is, ha nincsenek ilyen kifejezett céljai. Az emberek nemcsak jóllakni akarnak, hanem' a boldogságra is vágynak. Az emberiség történelmének, eddigi életének legismertebb szakaszán a boldogság és a tulajdon kérdése úgy függött össze egymással, mint ami örökre elválaszthatatlan. Itt a szemünk láttára derült ki, hogy a bankok, az üzem ele, a közművelődési intézmények, a vállalatok tulajdonjogi állapotának 100 százalékos fordulata a tömegeket nemhogy boldogtalanná tette volna, inkább reménykedővé. Fiatal barátaim között egyetlen egy sincs már, akinek álmai közé tartozna, hogy saját gyára legyen. De 22 évvel ezelőtt még sajtócsatát kellett vívnom egy akkori bankvezérrel arról, hogy egyáltalában lehetséges-e a színházat állami tulajdonba adni. A világon ma végignéz ve, a józan embereknek tisztában kell len- niök azzal, hogy az emberek az emberi életért vívják küzdelmüket, függetlenül a különféle színvonalak csakugyan dogmatikus rögzítésűtől. A fogalmak átértékelésének korát éljük, amikor éppen ez a reneszánsz század a megőrzött kulturális kincseket az egyetemes emberiség hasznára kívánja felhasználni. így is mondhatnám: a legjobbak keresik az útját annak, hogyan adhatnák vissza azt a rengeteg kincset az emberek milliárd jainak, amit ezek a milliárdok hoztak létre. Tudom, hogy az úton, amelyen a világ halad, gyakori a vereség is. Sokfelől érkezik ez a vereség. Néha a haladó világ állítja a legkeményebb akadályokat saját útjába. Amint mondani szokás: bizony néha magunk alatt vágjuk a fát. S amikor nem ível nyílegyenesen felfelé az út, tüstént megjelennek azok a ret- rográd bölcselők, akik a maguk részigazságait szeretik egész nézetük tévedéseit igazolva feltüntetni. É n nem tudok több lenni és más, mint író. Nemcsak korom, de természetem is megakadályozott abban, hogy valaha is megszerezzem magam kezébe a hatalom lehelletét is. Se karrier, se dicsőség nem hajtanak, csak figyelem a világot, amelyben megszülettem és élek. Nem a percet nézem csupán, hanem a jövendőt is. Nincs bennem az intézkedések emberének vágya, csak fenntartom magamnak azt a dombtalan Olymposzt, amelyről többet akarok látni, mint kortársaim... Sipkay Barna: TATJÁNA T úl a vacsorán, amikor a hangulat meleg ködöket lehelt a terem sarkaiba, a hosszú asztalok mellől felálltak a fiatalok és táncolni kezdtek. A mérnök nem szeretett táncolni, most meg a társaság is kötötte. Feleségét csakhamar felkérték, s ő bólogatott. Rég nem használt nyelvtudását ízlelgette, s csodálkozott, hogy évtized után is könnyen peregnek a már-már elfeledett szavak. A mosolygós, idősebb tiszt meglepve szögezte le, hogy a mérnök kitűnően beszél oroszul. Nem akárhogyan, valósággal az irodalmi nyelv, Puskin, Tolsztoj öröké zeng, ha beszél. Csakhogy töredezetten, itt-ott keresve. — Hol tanulta ezt? — kérdezte, s a beszélgetés elindult — Hol? Önöknél — kezdte a mérnök. — A németek kiharapták a város házait; mintha hatalmas kutya falta volna össze az utcákat. Mi azt építettük. Elég jól haladt a munka. Én gyakorta kijártam a városba, s ott megismertem ...nos, ott megismertem Tatjánát. Érdekes — folytatta ellágyulva, — amikor a Szállnak a darvak- at láttam, azt hittem, őt látom viszont. De ő nem Sza- mojlova... hanem... — sokáig nézett poharába, erőlködve, — ejnye. Múlnak az évek. öregszem. Nem jut eszembe a neve. — De mindegy — legyintett a tiszt, barátságosan megveregetve a mérnök karját. — Igaz, mindegy. Tizenöt esztendeje... szóval, Tatjána nagyon szép nő volt. Nem is annyira szép, — helyesbítette önmagát, — mint kedves. Jó. Katonaorvos volt. Rengeteget olvasott, ha szabad ideje engedte. Később én is olvastam. Vitatkoztunk. Irodalomról, technikáról.. sokféléről. Tőle tanultam meg igazán a maguk szép nyelvét. A tiszt sóhajtott. — Szörnyű dolog a háború. önnek is rossz élményei lehetnek. A mérnök csendesen rázta a fejét. — A rosszat könnyen felejti az ember. De... Tatjána... tudja... őt nem tudom elfelejteni... — Barna volt? — Barna... sötét szemei, mint a... szóval volt benne valami, amitől az ember elviselhetőbbnek látta a rosz- szat is, és hitt, hogy jobb lesz, hogy boldognak kell lennie, aki él. — Igen — biccentett a tiszt, — ismerem ezt. Ismerem ezeket a nőket. A mérnök hálás pillantással folytatta. — Végül már ott is laktam. Menyasszonyomnak tekintettem, és mindent előkészítettünk az esküvőre. — Az állampolgárság? — No, persze, azt is megkértem. Minden papirom rendben volt. Nem sok hiányzott, hogy az állampolgárságot megkapjam. / ttak. — Akkoriban jöttek haza a magyar transzportok. Engem is beosztottak. A parancsnok a legelső csoporttal akart küldeni, bár nagyon megszerettük egymást. Talán éppen ezért. De én kértem, hogy maradhassak. Ment az egyik, ment a másik csoport. Beadott kérelmemre semmi hír. Én mindezek ellenére boldog voltam, higyje el. Ha nem volt éjszakai szolgálatban Tatjána, késő éjfélig beszélgettünk. És én úgy szerettem hallgatni őt! Mihez is hasonlítanám?... Ezeken az esteken már hosszan nézett rám, furcsán... mélyen. Mandulavágású szeme véghetetlen szomorú... Tagadtam tőle, de értette, hogy bennem él a honvágy is és ...néha sírtam, kérem. Honvágy... micsoda az? Nem tudná megmondani az ember. Talán egy utcasarok, amit akkor, amikor sokszor megkerült, talán utált. De az emlékben megszépül minden. A haza... legjobban az anyám. Nem tudtam, hogy közben már eltemették. Tatjána érezte ezt rajtam, de ő sem szólt. Furcsa, de önmagam ellen is hadakoztam. Vártam a papírt, és mégsem vártam. Vártam, hogy megjön és összeházasodhatunk, honfitársaim hazatérnek, egyedül maradok, és maradnom kell. Persze, Tatjána oldalán. Megjön az első gyerek, gyárban dolgozom, és... boldog leszek. És féltem a papírtól. Reszketve néztem, hogy elmegy ez is... amaz is.. bajtársaim... s számolgattam, mikor érhet haza? S Tatjána... nagyon szerettem. Soha nem voltak ilyen napjaim Rohantak, mint lázas betegség. — Aztán... egyszer hazajön Tatjána. Azonnali parancsot kapott, mennie kell kórházba, ahol... egyszóval, ahol szükség volt reá. Katonaorvos volt. Neip emlékszem, hogyan tudtunk elválni. Alapjában nem volt messze a kórház, de én — hadifogoly, — nem hagyhattam el a várost. Két hónap alatt egyszer látogatott haza! Egyedül laktam, s ez mind nyomasztóbb lett számomra. Rettenetesen vágytam utána, a bútorok, kis párnák... őt idézték. Ténferegtem, ettem magamat, és verseket írtam, amit sohasem tettem azelőtt, sem azután. Hozzá és haza. Anyámhoz. ön bizonyosan érezte ezt a kínzó tehetetlenséget. Tatjánát már több hónapja nem láttam. Leveleket írt, néha, sebtiben, nem szeretett írni. Az állampolgársági papirom még mindig sehol. S akkor egyszer a parancsnok behívatott. „Idefigyelj! — mondta, — most indul, ma este indul az utolsó transzport.” Elhallgatott, kereste a szavakat — Közel álltam az öngyilkossághoz. Az órákat mintha sebész műtőasztalán vártam volna végig. Csókoltam az asztal szélét, ahol Tatjána keze pihent, a párnákat, ahol egymást ölelve aludtunk, a kilincset, amit az ő keze fogott, a könyveket... és lángolt bennem az anyám emléke Hallottam a hangját. Láttam a városomat, az akácokat... régi ismerőseimet üdvözöltem... álom és láz... nem lehet azt elmondani. Amikor bent voltam a vasúti vagonban, őrültként szöktem volna le, haza, haza, hogy Tatjánát várjam... hol, melyik a haza?! De már nem engedtek. És hazakerültem. i tiszt töltött. y'j' — Igen, ez így van. Ki tudja, hogy lett volna jobb? A mérnök végighúzta tenyerét szeme előtt, emléket legyintett el. Mosolygott. — Hát sosem tudja az ember. Két gyermekem van. Gyönyörű gyerekek. Egyik fiú, a másik leány. A feleségem... — s utána nézett, de nem látta a táncosok között — ...nagyszerű asszony. A tiszt rövid hallgatás után megkérdezte: — Ismerem a várost... ez a Tatjána... nem ott lakott a Lenin út főtér felőli sarkán? — Ott! — döbbent meg a mérnök. — Nagyszerű ember. — Hát ismeri? — Gyakran találkoztunk. — De hát ez csoda! — kiáltott a mérnök, megragadva a tiszt kezét. — Kicsi a világ!!! És mondja gyorsan, él még? Mikor látta? Mit csinál? A tiszt cigarettáját puhít- gatta. Nem válaszolt, amíg rá nem gyújtott. Gondolkozva nézte a felszálló kék füstöt. — Most már értem. Különös, nagyszerű asszony ő. Vagyis hogy lány. Most már értem, miért csak a hivatásának ék Varga Rudolf: Vissza se néztem Pogácsa, tarisznya nélkül Vissza se néztem, mert indultam, féltem, kővé változnék, Nap volt a templomtornyom, kiscsikóvá. nagyharang benne a Hold — menekültem Az ólból kipislogó a vicsorító szálgyertya bevilágította, temetőtől. utam — azóta csillaggá nőtt. Most visszapillantó — tükörből: vézna társaim szeméből nézem gyerekkorom, képet őrzök: egy sovány kisfiú felnéz nagyanyjára, és mindenre elszántan enni kér.
