Kelet-Magyarország, 1969. április (26. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-04 / 78. szám

WW. ipfflre t. ITELET-MACY arorszao *. oWW Gsanády lános: VASUTAK Vasutak a tömör szobában átcsattogják a könnyű csendet, a mozdulatlan sejtfalak gineken száguldva pihennek; a vaskerék, akár a forgó olajos csontba ágyazottan, egészségesen szárnyralobban, váltó csattog, madár kiált, sas kering a tömör szobában, törökhoni hegyek felett, t nyújtózkodnak Szibériában vörösfenyők és tűhegyek — B világ minden moccanása e sínekben rezget ezüstben — egy űrhajó repül am ottan, t kéken lebeg a Föld a füstben. „KORATAVASZ”. Berecz András rajza. Orosz internacionalisták a Magyar Vörös Hadseregben A Magyar Tanácsköztársa­ság védelméért a Vörös Hadse­reg soraiban több internacio­nalista egység harcolt. Közöt­tük az orosz zászlóalj is, amely orosz hadifoglyokból alakult. Az egység szervezője az Orosz Kommunista Párt budapesti csoportja volt. A kezdetben 500 főnyi zászlóalj hamarosan több mint 700 főt számlált. Az orosz zászlóalj már áp­rilisban részt vett az inter­venció elleni harcokban, majd május végétől a győzelmes északi hadjáratban. Küzdöt­tek Losoncért, a szlovák had­sereg ellen. Az orosz zászlóalj történe­tét feldolgozó könyvem anya­gának összegyűjtése közben sikerült egyes parancsnokok és harcosok adatait megtalál­ni.. A zászlóalj parancsnoka Ki­rill Kablukov, a cári hadse­reg alhadnagya súlyosan sé­rültén esett fogságba. A sze­gényparaszti családból szár­mazó tiszt kiváló parancsnok lett. A politikai biztosa — Rafael Meller — rosztovi szü­letésű, foglalkozása nyomdai szedő. Az ezredében folytatott röplapterjesztésért bírósági eljárás fenyegette, ezért emig­rált Magyarország területére, ahol tevékenyen részt vett a munkások harcaiban. Politi­kai biztosként mindig a har­coló egységeknél tartózkodott, még sebesülten sem hagyta el őket. Pjotr Koblov kovácssegéd és földműves, szemipala- tyinszki születésű, a cári had­seregben tisztes volt. A zász­lóaljban előbb raj, majd sza- kaszpárancsnok lett. Derecske alatt harcosaival többször is visszaverte az elkeseredetten támadó ellenséges gyalogsá­got. Kirill Kovalenko — ez az ukrajnai fiú — aktívan részt vett a zászlóalj megszervezé­sében. Becsbe utazott, ahon­nan harminc korábbi hadifo­gollyal tért vissza, akik be­léptek a magyar Vörös Hadse­regbe. A harcok közben lett a kommunista párt tagja. Iván Makarevics kárpátuk­rajnai volt, az orosz expedí- ciós hadtesttel Franciaország­ba került, majd az antanttal a balkánra, hogy onnan Szov­jet-Oroszország ellen vonulja­nak. Makarevics útközben megszökött és Magyarország­ra jött.. A második század pártszervezetének titkára lett, de ismerte az egész zászlóalj mint kiváló felderítőt. Számtalan orosz internacio­nalista, aki a zás'zlóalfvlán vagy a magyar Vörös Hadse­reg soraiban harcolt, életét vesztette. Azok közül, akik hazatértek néhány sorsa így alakult: Makarevics és Ta- bacsnyikov gazdasági munká­ra mentek, Meller szakszerve­zeti vezető lett. Kablukov egy moszkvai hivatalba ke­rült, Koblovot falujában a szegényparasztok bizottságá­nak elnökévé választották, majd a polgárháborúban har­colt a fehérek ellen. Kova­lenko katonaiskolát végzett, hivatásos tiszt lett. Ezek az emberek életükben sok mindent átéltek. Nagyra becsüljük tettüket, amellyel félévszázada a nemzetközi proletárszolidaritás ügye mellé álltak, erősítették a magyar és szovjet nép barát­ságát J. Satrov Emlékezik a Katyusa parancsnoka... tek körül akarnak zárni ben­nünket és kivezető utat aján­lott. Mi nem hittünk neki... Harc árán tudtuk meg, hogy igazat mondott és segíteni akart. Kár, hogy nem tudom ezeknek az embereknek a ne­vét... — Járt-e már a felszabadí­tás óta azokon a magyar he­lyeken. ahol annak idején harcolt? — Nem is egyszer. Ugyanis újságíró vagyok,.. S 1952 és 1955 között a Szovjet Tájé- , koztatási Iroda munkatársa­ként Budapesten dolgoztam. 1962 és 1965 között pedig az APN (Novosztyi sajtóügynök­ség) vezetője Voltam úgyszin tén Budapestén. De más alka­lommal is jártam Magyaror­szágon. S természetesen meg. látogattam Szegedet, Kapos­várt, Dombóvári, melynek szépségét, meghitt kedélyessé, gél csak békében lehet igazán érezni és ‘élvezni. Amikor a Balaton háborús rideg ké­pét láttam, még gondolni sem mértem, hogy a „magyar ten. ger” valóban olyan szép, mint amilyennek a későbbiekben megismertem. — Zabelkin elvtársat mi­lyen alkalomból üdvözölhet­jük ismét Magyarországon? — Á Budapesti Nemzetközi Vásáron kiállító szocialista országok pavilonjainak sajtó­főnökei számara rendezett fo­gadásra hívott meg a Hun- geoxpo. Hűvös ez a tavasz, de más mint az az első. amikor először itt jártam. Persze, a háború .., 7 j 7 Varga Imre az APN munkatársa Barna, markáns arcú Nyi- koláj Ivanovics Zabelkin. Olyan fiatalos, hogy meg kell kérdezni: hány éves volt, ami­kor Magyarországon harcolt? — Huszonhárom. — Hogyan került a frontra? — Önkéntesként vonultam be. A Déli Fronton kezdtem. Előbb a gyalogosoknál telje­sítettem szolgálatot, majd a felderítőknél. Részt vettem a Sztálingrád alatti csatákban. Utána a III. ukrán fronttal Dnyepropetrovszk, Ogyessza, Kisinyov, Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Magyarország és Bécs volt az útvonalunk. Ma­gyarországon mint Katyusa- parancsnok vettem részt a harcokban. — Milyen magyar helysé­gek felszabadításában vett részt — Szeged, Baja, Kaposvár, Dombóvár, Balaton-vidéke, Székesfehérvár. Bicske, Buda­pest, Tata, — hogy csak a je­lentősebbeket említsem. — Rendkívül kemény har­cokat vívtunk Magyarorszá­gon. Ismeretes a németek itt rendkívül erős ellenállást fej­tettek ki. Székesfehérvár pél­dául nem is egyszer cserélt gazdát. A mieink szerint olyan nehéz volt bevenni ezt a várost mint nevét orosz em­bernek kiejtenie. — Amint a kabátján látha­tó arany csillag mutatja, ön a Szovjetunió Hőse. — A Sztálingrád alatti csa­tákban való részvételért tün­tettek ki vele, 1944 nyarán. A magyarországi harcok során a Nagy Honvédő Háború ér­demrend I fokozatát kaptam Székesfehérvár felszabadítá­sáért. — Milyen személyes élmé­nyei maradtak a Magyarorszá­gon töltött háborús időkből? — A háború, sajnos, termé­szeténél fogva nem baráti is­merkedés. A civilekkel alig érintkezett alakulatunk. Egy­két esetre azonban jól emlék­szem. Történetesen az egyik Szeged alatti községben tűz ütött ki a lőszert szállító autónkon, s azt vettük észrj, hoev több paraszt jön hoz­zánk és nyomban nekilátnak a tűzoltáshoz. Dombóvárnál meg egy férfi csónakot bo­csátott rendelkezésünkre, il­letve ő maga evezett, s úgy keltünk át a Kapóson, Komá­rom környékén egy leány figyelmeztetett, hogy a neme. lankovich Ferenc: i Oda a fővároshoz L Szél zuhogásában száz gyerek, árván, szenet szedeget. Sorsuk csupa könny, csupa vér, se szülő nincs, se kenyér — Hábórú dúlt, mint rég, apjuk, csak a gond, csak a bú, csak az ég havában sivó vidék, csak annyi maradt akkor minekünk —- , Rég volt, de tudjuk, nem feledünk: mert látva láttuk a bajt, mert nyögve nyögtük a jajt, nagy város, lompos tereiden — így volt, s a szörnyű látomásra mintha a villám szúrna szivén.- II. ■ ■' így volt.;. De nem, már mást mutat.a ma. nem véres habot görget a.Duna; vashideg arját rengetve alant nyújtózkodik a daliás folyam, a nyers-fényes habokkal csobogó, a négy égtájat vígan befogó, rettentő, hengergő nagy Duna-test — s rajta — a hídjaival — Budapest — A város és a vadvízű folyam, az nyeregben, ez nyerítve rohan, fitogtatja a terhét — mint huszárt, kinek a laba jó kengyelbe szállt: az egyik Pestet, a másik Budát tiporja, szikra-sarkú csillanón — így együtt, egy világjáró úton, és száz halálon, történelmen át: együtt lobogva, őrzik a Hazát. Dezső rándított egyet a vál­lán és felinalt a lépcsőn. Janka pedig átevickélt a tö­megen, és odament az öreg­asszonyhoz. Minden lépés­sel ismerősebbnek tűnt ne­ki pirossal szegett sokráncos szoknyájával, vesszőből fo­nott háti kosarával, berli­nerkendőjével együtt. Mint­ha a nagyanyja lett volna, ahogy utolsó képe a kétéves gyermek íriszére vetült. Az édesanyja vonásai időben kö­zelebb hozták hozzá, de ő is elment 8 évvel ezelőtt. Honnan való hát akkor ez a nagy hasonlóság? A hátikosaras néni is őt nézte már. s egyenesen hoz­zá címezte a kérdést: — Mondja, kedveském, merve az a nagy egyetemi is­kola? — Tessék velem jönni — mondta neki szelíden, és ké- zenfogta. — Éppen odame­gyek. Ezután együtt tiporták felfelé a lépcsőfokokat, együtt léptek ki a fényes Kossuth Lajos utcára, s ahogy bele- vegyültek a tömegbe, s olya­nok voltak, mint a jelen és a múl t groteszk ellentéte. Sok szoknyás néni. kendősen, he ti kassa1, szok.’in minis di ákleánv a háta közepéig len­dülő hajsátorral. Csak éppci Janka nem foglalkozhatok ezzel a kedves kontraszttá' nőért a néni egyre beszélt. — Tudja kedveském. fel­szállítottunk húsz tömött kacsát, azt adtam el a csar­nokban. Csak- a három leg­kövérebbet vágtám le ma­gunknak. Egyet nekünk az öregemmel, kettőt pedig a fiamnak. Lesütöttem zsírba. Jó lesz neki, ha már házasu- latlan maradt. Janka végre rést talált a tömegben. — Hány éves a fia néni- kém? — Huszonkilenc lesz Ist­ván vértanúkor. — Itt dolgozik az egyete­men? — Azt írta, de majd most megtudom. Janka nem értette első szóra. — Tudja kedvesként» — folytatta az öregasszony —, a Serfőző ángyom Lacija, is öt évig húzta a lózungot, hogy tanul, a végén már mérnöknek mondta magát, amikor feljött az apja. kide­rült, hogy csak valami raj­zoló. Az én Mihály om nem ilyen, da azért körülnézek. A lány elgondolkozott. Mi­csoda múlt ültethette belé­nk azt az önvédelmet, hogy eg a gj-ereküknek sem hisz eek? A fia nevét is szereti e v olna megkérdezni, de mái ott jártak az egyetem alag útjában, s a karórája is sür­gette a búcsúvételt — Megérkeztünk nénike — mondta mosolyoga, — A por­tán majd eligazítják, hogy hol találja a fiát. — Rámparancsolt az öregem — mondta az asszony —, hogy először a főnökségét gyóntassam meg. hogyan dolgozik, nincs-e rá panasz, meg mi, csak azután keres­sem. Elköszöntek. Janka felro­bogott a lépcsőn, s véle az a megnevezhetetlen gondo­lat is, ami nem hagyta békén az óra alatt sem, miközben Czinke Mihály előadó Mó­ricz Zsigmond parasztábrázo­lásáról magyarázott. De nemcsak, hogy nem hagyta el, egyre inkább birtokába is vette ez a gondolat, annyira, hogy már az előadó tanárban is a néni alakmását látta Eleven tekintetét ennek két szeme tükrében, szavainak muzsikáját a kandidátus kót- tázni valóan szép mondatai­ban, sőt még a járását, gesz­tusainak kedves íélszegségét is rokonította amannak elbi- zonytalankodásával, ott az Astoria aluljáró közepén: „Mondja kedveském, merre gyekezzek abba a nagy egye­temi iskolába?” S minél job ban elfoglalta ez a gondolat, annál inkább elégedetlen lett önmagával, s a „branccsal”, ahová szintéi jóízlése ellenére odakapcsolta Dezső. Czinke A boldog ember­ből idézett: „Annyi sok fe­jércseléd közül a legjobbat választottam ki. Hálát adha­tok az istennek, hogy ebbe a szerencsében részeltetett, hogy lelki boldogságot adott...” Véletlenül találkozott a tekintetük, éppen akkor, ami­kor nyílt az ajtó és belépett rajta a sokszoknyás, hátiko­saras öregasszony. A legki­sebb zavar nélkül „Jónapot kívár.ok”-ot köszönt, oda­ment a fiához, megcsókolta. — Csakhogy megleltelek — mondta örvendezve, mintha ketten lettek volna csupán. — El sem képzelnéd, te Miska, milyen jókat mondott felő­led az a főtanár úr. A hallgatóság kíváncsian figyelte a közjátékot, s mi­közben a tanár a folyosóra kísérte az édesanyját a leg­különfélébb vélemények hangzottak el. — Tipikus káderanya — mondta Lukács Győző, a „nagymenő” szűcs fia, akit gépkocsijáért Qnassis-nak hívtak. — Ha ilyet látok, mindig attól félek, hogy me­gint balra megy a parti. — Hunyd be a szemed! — szólt rá Lakatos Vince. — Többet érhet az, mint ti mindnyájan. — Azt hiszem, hogy Ázsiá­ban élek az ilyen népi sereg­lések idején. Többen is rápisszegtek. Azután visszajött a tanár, és folytatta az órát, de az előbbi természetességét nem nyerte többé vissza, mintha erezte volna, milyen meg­osztott a hallgatósága. Hama­rosan megszólalt a csengő is, nem kellett kínlódnia tovább. Janka kilépett a folyosóra, ahová az újra keveredett vita hivatlanul is elkísérte. — Mi az elvtikém, megsaj- dult az osztály harcos szíved? — kérdezte Onassis. — Miért nem vitte el kikúrálni vala­hová?! — Fogd be a szád, te sze­mét! Még a csattanást is hallot­ta, mégse fordult vissza, pe­dig azt sem tudta, hová igyekszik annyira. Olyan mélyen kavargott benne min­den, hogy a Dezső köszönése is váratlanul érte, a szokott helyen, az V-ös előadóterem iránt. — Szia Jan — Szervusz... — „Csombé”-nak Bécsbe ment a mamája, estére lesz kégli! — Nem érek rá... — Mit izélsz? Te mondtad az este. hogy még egy nap! És megint várni kell?.,. Tu dód, hogy milyen tele va­gyok! — Akkor sem érek rá! Nagyon szégyell te magát s úgy ment tovább, hogy meg sem állt. A lépcsőfordu­lóban utolérte az óregasz- szónyt.' meg a fiát, s amikor elkocogott mellettük a né­ni utánaszólt- - : — Várjon csak leányom! — Ránevetett a fiára. — Ez volt az a kedves, Miskám, aki reggel idevezetett. Ismered? — Persze, hiszen a tanítvá­nyom. — Hát akkor hívjuk meg estére kacsapecsényére. Hi­szen olyan sápadtka, mint a holdvilág. Eljönne? Janka elpirult. — Nem szeretnék terhűkre lenni! — Jöjjön nyugodtan — in­vitálta a tanár is —, mond­juk hétre. Jó? — Köszönöm szépen, ott leszek... Dezső a porta iránt érte utói... , — Ugye csak marhultal Jan? Szótlanul végigmérte. — Szóval nem? — Nem... — És mikor? ;— Azt Hiszem soha! Ahogy kimondta, mindjárt erősebbnek érezte magák. — Mért dilizel Jan? — Vége van Dezső, vége!.„ Visszafordult egy percre, megfürdette az arcát a lefelé ' lépkedő kosaras néni moso­lyában. azután kilépett az ut­cára. Az Erzsébet-hídon már legszívesebben táncraperdült volna^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents