Kelet-Magyarország, 1969. április (26. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-27 / 95. szám

•'-* am

fefeCW-ftfACYAftORgEÄS — VASÁRNAPI MELLEKLNf

Í^píflfftí ^

Swrftonyf Károly:

f** ■ " }

SÁMSON

Üj szobrok a megyeszékhelyen

A vállalatok segítségét kéri a városi tanács vb

p zt az órát szerette le&*- jobban, az alkonynak ezt a tompa fényét, amikor a Nap már eltűnt a hegy mögött, de sugarai még megvilágították az égboltot. A színek is megváltoztak — áfák lombja, a ház mészfehérsége, a szerszámok, a föld, a füvek. Minden. Hét óra felé vizet locskolt a kovácstűzre, (a bűzös-gőzös füst java felfutott a kéménybe, de jutott belőle a. műhelybe is) a fogókat a helyükre akasztotta, s fennhangon mondta: „fejrant”. Csend lett. Csak a kinti hangok támadtak fel hirtelen, egy-egy kiáltás, motorberregés, kertkapuk csa- pódása. Még nem jött el az éjszaka, de már elmúlt a nappal, magára maradt a Föld, akár csak ő maga: Sámson

János, a kovács. Bezárta a műhely ajtaját lakattal, s kicsit álldogált a kékesszürke fényben, kormosán, égett bőrkötényben. Nem szívesen tért be a házba. Nem is ment, csak a konyha ajtajáig. A mosdótál a tornácon hevert, a falnak támasztva, elvitte a kútig, ott mosdott konyákig, állig, s mire a vizet ki- lottyantotta, Kapor Mári, a felesége már kitette a tornác asztalára Sámson vacso-' ráját: egy vékonyka szelet szalonnát, jókora karéj kenyérrel. Harminc éven át ez volt a vacsorája, kiállt vele a kapuba, markába fogta a kenyeret, két ujja közé a szalonnát, emebből kevéskét, amabból nagyot nyisszantva késével, falatozott békességben. Mári odabenn ült a konyhában, tojásrántottát, túróscsuszát, vagy valami más jófélét vacsorázott — magától nem sajnált semmit, de Sámsont csak erre a sza- lonnázásra szoktatta.

Kapor Mári, ez a kis semmi asszony, évtizedeken át fukarságával, kellemetlen modorával kedvére táncoltatta a férjét. Tudta ezt mindenki a faluban, s noha sokszor emlegették Sámson nyámnyilaságát, mégsem merték a kovács szemébe mondani.

]V emigen barátkoztak

A ^ Sámsonnal, mert nem kocsmázott velük, nagy ügy- gyel-bajjal lehetett csak rávenni, hogy elfogadjon egy fröccsöt, pedig a kovács igen szerette a bort, de röstellte, hogy nem viszonozhatja a meghívást; soha nem volt nála pénz, keresete az asz- szony kezébe futott s onnan is kopott el.

Jó mesterember hírében állott, s ezért kedvelték. Olykor egy-egy munkát ingyen, vagy kevés fizetségért is elvégzett, alighanem a felesége elleni bosszújából, hogy Mórinak kevesebb pénze legyen. Sámson soha nem mondott semmi rosszat az asszonyra, mégis mindenki látta, hogy gyűlöli — gyűlölik egymást. A kocsisok, vagy a gépészek lópatkolásra, vagy valamilyen alkatrész javítására várva eldiskurálgattak a műhelyében, s tettek egy-két szur- káló megjegyzést a kovács feleségére, de Sámson csak hallgatott, vagy legföllebb annyit mondott: — Elég annak a maga baja!

Mári rossznyelvű volt, kia- bálós, veszekedős. Nemcsak az urával, másokkal is. Rokon nem léphetett a házba, elmarta percek alatt, mert mindig attól félt, kifosztani jöttek, kérni, élősködni. Vendéglátás helyett a vendégeskedést kedvelte: bejárta a falvakat, felkutatta a rokonokat, panaszkodott, hogy ég fejük felett a ház; innen egy kiló mákot, onnan egy zsák kukoricát kért „újig”. Adtak neki. mert olyan panaszkodást csapott, hogy mielőbb szabadulni akartak tőle. Ezekre a helyekre Sámsoni is elküldte, a kapuból utánakiáltott, a falusiak füle hal latára: — Aztán ne légy mafla! — Sámson kínlódott ezeken a körutakon, szégyenkezett, hebegett-habogott a rokonság előtt, de Máritól való félelme mindennél nagyobb volt. Rozsdás ekevasat, félrehajlított rossz boronákat kunyerált el, feldobta a saroglyába; vigaszul csak az a néhány pohár borocska szolgált kínjaira, amivel a sajnálkozó (és sorsát ismerő) unokafivérek, sógorok megkínálták.

Sámson a műhelyében az <im berek rosszmájú fecsegé- s ét hallgatva — szavukban mündig volt egy kis bőszítés is — esténként meg Mári pöi'lekedését. Ezért szerette legi nkább ezt az alkonyi órát, a kapu előtti csendes szalo nnázást. Pedig jártukban keltükben legénykori cimborái itt is oda-odamon- dogattak neki: „Aztán a bőrkét is rágd ám meg, Sámson!” ' Szóra sem méltatta őket. Amikor végzett, bekat- tintotta ibicskáját, kötényét lecsatolta, s lassú, óvatos léptekkel elindult a kertek alatt; ismert egy csendes ösvényt, ahol nem találkozhatott sem kávéi, másfél órát sétált a fűzfák alatt, ha elfáradt, leült egy fűcsomóra, örült, hogy nem háborgatják.

p gyik este, amint visz- szajérőben a falunak került, sürgés-forgást látott a templom előtti téren. Fiatal legények és lányok valc t i dobogófélét ácsoltak és díszítettek ott, színes szalagokkal fonták be a nyers fenyődeszkákat, drapériát szögeitek a lécek elé. Sámson megállt, és nézte őket.

— Hát ez meg mire való? — kérdezte az egyik legénytől.

— Holnap ünnep lesz, ha nem tudná. Ez meg itt egy színpad.

— Aztán színészek jönnek, vagy mi ?

— Az lesz a színész, aki akar, mondta a legény. — Már felírtuk, hogy kik szerepelnék. ÉHékelhi fognak, táncolni, a tanító úr meg' betanított egy kis színdarabot. Maga is fölléphet, ha tud valamit.

— Én? Hadd el! —Sámson elnevette magát, aztán észbe kapott; a legény bizonyára gúnyolódott vele. Megfordult, elment.

TVI ásnap nagy zenebonára ébredt a község, a hangszórók indulókat recsegtek a házak fölött. Nem kellett kinyitni a műhelyt. Sámson felöltözött, és elballagott a faluba, nézelődni. A kocsma előtt söröztek a férfiak, látták őt, de nem hívták. A kovács elódalgott mellettük. A templomtéren felállított színpad köré gyűlt a nép, lesték a táncosokat, a zenészeket.

Sámson egy platánfa hősében állt, amikor különös társaság fordult be a térre. Halványzöldre mázolt kis traktor húzott egy cirkuszi határt, trombitáló bohóc ült a tetőn és vidáman integetett. A tömeg alig ocsúdott — a cirkuszosok máris a színpadon ugrabugráltak, cigánykereket hánytak, kézenállva hegedültek, egymást hajigál- ták ördögi ügyességgel. Később egy bajuszos, öregedő férfi, félmeztelenül, kis veres nadrágban, fejéri bőr- szorítóval, kezében egy vaspálcával körbe járt a színpadon és azt mondta, ő Zámpá- nó, az erőművész. Dob pergett, a félmeztelen férfi terpeszbe állt, mellét kifeszítette, felmutatta a vaspálcát, majd kidagadó erekkel, vöröslő arccal lassan ívbe hajlította, a nép nagy örömére és csodálkozására. Viharos taps fogadta.

Az erőművész csendet intett. Rekedtes hangon bejelentette, hogy jutalmat kap, aki megismétli a bravúros mutatványt. Az emberek mo- rajlottak, nevetgéltek, taszi- gálták egymást. Nem akadt jelentkező. Az erőművész vidáman és elégedetten tekint- getett körbe. Ekkor valaki utat tört magának a sorok között. Nicsak! — mondták a falubéliek — nicsak, Sámson! — A kovács leszegett fejjel megállt a színpad előtt. Zámpánó észrevette,

erőltetett nyájassággal, leereszkedően bíztatta: — Jöjjön csak, bátyám, ne féljen, nem harapjuk le az orrát! — Tréfáját elismerő nevetés követte. Sámson ügyet sem vetett a gúnyolódásra, felmászott a szálkás fenyődeszkára. Zámpánó egyre csak beszélt, hogy ime a bátor férfiú, a vállalkozó kedvű férfiú... — kezet nyújtott Sámsonnak, hajlongott, s a kovácsot is kényszerítette, hogy hajlongjon a közönség előtt. Az emberek vihogtak.

P bben a percben egy

asszony felkiáltott: „Jön Kapor Mári!” A kovács felesége szélsebesen tört át a tömegen, be nem állt a szája: — Vén bolond! Jön le onnan, vén bolond! Majd

adok én magának! — Sámson egy futó pillantást vetett a háborgó asszonyra, aki már a színpad szélén rázta az öklét, a falubeliek mulatságára. Az erőművész gyorsan Sámson kezébe nyomott egy jókora vaspálcát (aki odafigyelt, észre vehette, hogy

vaskosabb, mint az iménti, amit Zámpánó meghajlított), és kérte a tömeget, hogy maradjon csendben. Csak Mári dohogott még a színpad előtt. Az erőművész hátrább lépett, és kis gúnyos mosollyal várta, mire végzi a kovács.

Ezt a vasat még soha nem

tudta meghajlítani senki. Sámson nem állt terpeszbe, csak maga elé emelte a pálcát, két végénél megmarkolta. Minden nesz elült. Zámpánó túlzott jóindulattal figyelmeztette áldozatát, hogy így nem jut semmire, feszítse meg a testét, tartsa a feje fölé a vasat. De Sámson, válla egy mozdulatával, lesöpörte magáról az erőművész kezét. Márira tekintett — az asszony torkán akadtak a szitkok. A kovácson nem látszott semmi erőlködés — a vas mégis mint az íj: görbült; néhány másodperc —és nem ívvé, de Sámson két szorító öklében, szára összeérve, csaknem karikává görbült.

Zámpánó ámult, levegő

után kapkodott; a tömeg kiáltozott, éljenzett, elsodorta Kapor Márit. Vállukon akarták elvinni a kovácsot, de mire feljutottak a színpadra, Sámson már eltűnt

Nem is látták aznap. Pedig egész este, az ünnepi táncon, erről beszéltek. Borzongva csodálták Sámson erejét A cirkuszosok is keresték, el akarták vinni magukkal.

]VT ásnap alkonyaikor, abban az órában, amikor a Nap már eltűnt a hegy mögött, de sugarai még megvilágították az égboltot, Sámson megint ott állt a háza kapujában, markában a jókora kenyér, két ujja közt a vékony szalonna — lassan őrölte fogával a falatokat, és némán bólintott a ráköszö- nőknek.

Kereken 20 képzőművészeti alkotás — szobor, emlékmű, dombormű, emléktábla, portré — díszíti Nyíregyháza köztereit, nevezetesebb épületeit, intézményeit. Ennek felét 1945 előtt, a másik felét a felszabadulás után lé, tesítették. Van szobra Nyíregyházán a város nagy szülötteinek: Bessenyei Györgynek. Benczúr Gyulának. Szamuely Tibornak, Jósa Andrásnak. portréja Krúdy Gyű. Iának. A felszabadító harcokban elesett szovjet és román hősök tiszteletére kü- lön-külön emlékművet emeltek. A sóstói erdőben található a munkásmozgalmi emlékmű. A város főterén áll Kossuth Lajos szobra.

Folyamatban van a Felsőfokú Mezőgazdasági Technikum falára egy 9x15 négyzetméter nagyságú mozaik, a stadionban és a sóstói strandra fémszobor, a színház elé kőszobor, az Északi temető bejáratánál Bessenyei síremlék létesítése.

Mindezek ellenére Nyíregy. háza még ma sem rendelkezik annyi és olyan képzőművészeti alkotásokkal, ami megfelelően járulna hozzá a gyorsan fejlődő város esztétikai arculatának kialakításéhoz és méltóképpen megörökítené a város történelmi, népi hagyományait Ezért határozott úgy a végrehajtó bizottság legutóbbi ülésén, hogy tervbe veszik Krúdy Gyula mellszobrának elkészíttetését és a Szabadság térre egy 220 cm-es nagyságú Lenin-szobor létesítését A gyorsan fejlődő város új lakótelepei, intézményei azonban újabb képzőművészeti alkotások létesítését teszik szükségessé. Ehhez a város nem rendelkezik a megfelelő anyagi eszközökkel. A végrehajtó bizottság mintegy 10 képzőművészeti alkotáshoz a Képzőművészeti Lektorátus támogatását kéri. Többek között megfelelő szobrok kellenének az új lakótelepekre, az épülő főiskola és szakközépiskola, a kórház, a szociális otthon, az általános iskolai diákotthon elé, a Szamuely térre, a nagyobb termelő üzemek elé Utóbbiakhoz a végrehajtó bizottság a vállalatok vezetőinek a segítségét is kéri: járuljanak hozzá egy-egy szobor megvalósítási költségeihez. Ezeket az alkotásokat a város területén, az érdekelt üzem és a vb által kijelölt helyen állítanák fel.

<h>

Pardi Anna:

Anyám

Anyám, anyám Juharfa lombja

lehúz téged a föld magma

lehúz szádon a gjrőfcóntyl adbaj

fehér térítők szépem kivasalna

söld tengeriszár térdeld «Mt *

rég holtak a szülét endők éjnakdí között

tudsz engem ágy betakarni

' .................................... «naiariniBHi i ii Ili iimiii. ,i

Simon István:

Tavaszi

szőlóvidéken

Megálmodnám újra, milyen

ha narancsos holdvilág van olvadozón a tengeren éjfélkor Taorminában,

(s ég az Etna krátere fenn).

És roskadó fenyőiben a Sarkkört a havas tajgán, de szándékom meddő, hiszen a Börcehát löszös partján nem hasonlít rá semmi sem.

S hol Is van a trópus nesze,

mikor éjszaka a dzsungel sűrűjéből az ég fele borzongatóan huhult fed a dobhanggal kevert zene—?

Oh, mert sehol « nagyvilág

más táján a kikeleté színében nem hasonlít rád, vidékem, ha észak felé repülnek már a vadlibdK,

s hegyeink zsűpfődeleit

bepólyálja még a szürke, de forrósül a szívem, mint kökorsó, amit a tűzre öcsém tart, ha bort melegít.

Mocorognak már a meggyfás

kaszálók és karós szőlők, s ameddig párásán ellátsz, éledezik a szülőföld, ez a partos, kicsi Hellász;

ahol mégse csak vándornak néznek, és ahol a szélnek ízét érzem, mint a bornak, s azt is tudom, miért kékebb erretájon a Sándornap;

s hogy hang sincs ahhoz

hasonló,

mikor hallik már a csé-csitt, csivitol a metszőolló — apám nyírja az otelló rőt, tavalyi venyigéit.

A regényt André Devigny

francia katonatiszt (a történet idején főhadnagy) írta a fasiszta megszállás alatt Lyon hírhedt, Montlue nevű börtönében való raboskodá- sának és kalandos szőkének történetéről.

Devigny az ellenállási szervezet harcosa volt és 1943 tavaszán, árulás következtében letartóztatta a Gestapó. Valódi tetteiről keveset tudtak. de Devigny egyik kihallgatása alkalmával szökést kísérelt meg és ezért halálra ítélték.

Később átkerült a szigorúságáról és megközelíthetetlenségéről hírhedi Monflns

erődben lévő börtönbe én Itt raboskodott. A törhetetlen akaratú fogoly azonban — a lehetetlent megkísérelve — ismét nekilátott a szökés előkészítésének. Mivel aemmifé. le eszköz nem állt rendelk*- zésére, vas evőkanálból készített vésőt és ennek sn, gítségével kibontotta keményfából készült zárkaajtajának egyik tábláját. Nagy leleményességgel — ío- golytársai segítségéve! — köteleket készített és a kivégzés előtt egyik éjjel sikerült megszöknie.

A mindvégig feszült, izgalmas regény valóságos történetet mond el. s annál is érdekesebb, mert a szerző maga a főhős. Törhetetlen szabadságvágya, gyűlölete a fasizmus iránt adta neki a szükséges erőt, hogy vakmerő tervét végrehajtsa.

Devigny leleményessége, példátlan akaratereje. fegyelmezett és kitartó bátorsága If várának legendás foglyához teszi hasonlatossá alakját. Ez a modern Monte Christo azonban nem egyes gonosz emberek ellen, hanem a világot leigázó német fasizmus ellen harcol; küzdelme ezért nemcsak mint az emberi akarat diadala érdekes és tanulságos, hanem a haladás erőinek olda. Ián végbevitt hőstetté és példává emelkedik. Bár a megtorlás szörnyű volt (a németek tucatnyi emberen töltötték ki bosszújukat a sikerült szökés miatt) Devigny példája ezreket lelkesített a megszállók élleni küzdelemre. (Zrínyi Kiadó)

Berecz András rajza

PARKÜLTETÖK.

Úl KÖNYYt

A halálraítélt measzőkött