Kelet-Magyarország, 1969. március (26. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-09 / 57. szám
A tett éltetője a gondolat 1VI egbolydult időket élünk, különösképpen, aki a nemzetközi porondon végbemenő folyamatokat figyeli és pillanatnyi helyzeten túl elgondolkodik a fejlődés irányán, nap mint nap újabb kérdésekkel találja magát szemközt. Az érzékenyebb idegzetű emberek valósággal úgy érzik, hogy a világ az abszurd drámák logikátlanságát követi, kiszámíthatatlan dolgok történnek mindenfelé. Ez az érzelmi klíma követeli meg, hogy a józanság a nagyobb összefüggésekben elemző tudatosság jobban hallassa a hangját, aktívabban hasson a maga közegében. Ügy is mondhatnám: a ráció, az értelem, a gondolat próbájának az ideje ez — persze nem az első és nem az utolsó próbája, de nem is akármilyen próbája. Az aggályt, hogy a tett halála a gondolat, újra meg kell cáfolni. Ha ez igaz lenne, valóban rosszul állnának a dolgok. A bonyolult helyzet mindig is azoicnak kényelmes, akik előtt az új helyzet új gondolati megoldásának követelménye fel sem merül, azoknak, akik csak a maguk aktából néznek a világra, az elfogultaknak, legyenek azok nacionalista vagy kispolgári, szektás vagy anarchista szélsőségesek, likvidátorok vagy kalandorok, vezényeljenek meggondolatlan rohamot vagy kapkodva visszavonulást. Ezeknek a tendenciáknak közös jellemzője, hogy szűkén felfogott érdekből, többnyire vélt érdekekből indulnak ki, a valóságot egyoldalúan értelmezik az egyes jelenségeket önkényesen kiragadják az összefüggésekből, nem analizálnak, hanem deklarálnak, csupán az érzelmekre s azon belül is a legprimitívebbekre apellálnak. „Előnyüket” csak növeli, ha halmozódnak a politikai — elmeleti — tudományos magyarázatot kívánó kérdések, összefüggések, amelyek a racionális igényű emberek figyelmét lefoglalják. Akik reális válaszokat keresnek a reális kérdésekre, a legnagyobb hibát követik el, ha engednek a pszichózisnak, amelyet a gyenge idegzetüek reagálása terjeszt, s maguk is a depresszió rabjaivá és passzívvá válnak, ha úgy érzik: az a komplex, összetett, a jelenségek különféle oldalaira kiterjedő válasz, amit adni kellene, sokkal kevésbé lenne hatásos, mint a leegyszerűsítő szélsőségek „egyértelműsége”. az tükrözött, megváltoztatja: ez rendszerint egyik esetben sem úgy történik, hogy a korábbi igazság minden érvényét elveszti: mind a valóság, mind a róla való ismereteink alakulása folyamatos. Van, ami érvényben marad, jóllehet már nagyon régen ismerték fel, van, ami nem változik, jóllehet már nagyon régen kialakult. A valóban újat felismerni, a régi, nem helytálló felismerést helyesbíteni, ez éppúgy a haladás szolgálata, a forradalmár kötelessége, mint megvédeni azt, amit régen ismertek fel és ami még ma is érvényes. Máskülönben úrrá lesz a zűrzavar, a szubjektivizmus, a komolytalan és anarchikus önkényeskedés. t¥ ogy mindez nehéz? Hogy az ilyen hűvösen racionális elemzés, osztályozás, rendezés, amely ezt is tekintetbe veszi, hajlik a szenvtelen objektív-izmusra, hogy a két vagy több fronton való harc a taktikázgató egyensúlyozásra csábit, a langyos egyrészt-másrészt mérlegekre, amelyekből semmi sem következik? De vajon nincs-e száz és ezer pozitív tapasztalat, amely ennek ellentmond? Talán egyszerűek voltak azok a viszonyok, amelyek között véghez vittük a konszolidációt vagy a kollektivizálást? Vajon nem bizonyítottuk be a kényes és nehéz kérdések hosszú sorában, hogy van olyan munkastílusunk, olyan politikai és ideológiai metodikánk, amely össze tudja kapcsolni az analízist, a helyzet gondos tanulmányozását. a konkrét teendők közérthető és markáns megfogalmazásával ? Ha még van bizonytalanság, nyitott kérdés, tanácstalanság, akkor ez nem azért van, mert túl sokat analizálunk, összevetünk vagy mérlegelünk, hanem mert az analíziseink, az összevetéseink, a mérlegezé- seink nem mindig elég mélyek, túlságosan is regisztrálónk, nem jutnak el az adott helyzetben lehetséges követ- éreztetésekhez. De a legtöbb esetben igen is eljutottunk időszerű teendők megfogalmazásához, annak a bizonyos lenini láncszemnek a megragadásához, amellyel az egész folyamatot tovább lehet lendíteni. Ahol az analíziseink alaposak, mint a gazdasági reform kérdésében, hogy a legújabbat említsem, ott az analizis eredményeit le is fordították a cselekvés programjává. Ezt láthatja mindenki, aki a közéletben tevékeny. A dolgok bonyolultságának lehetőleg teljes számbavételétől el kell jutni az ezek megoldásának megfelelő leglontosabb alapelvek és teendők kimunkálásához, amelyek — ez a dolog természetéből következik — nem lesznek már olyan bonyolultak, nem fogják túlterhelni az egyszerő embereket sem, viszont a helyes irányba terelik aktivitásukat. S „végtermékei” az ilyen elemzésnek persze abban is különböznek a hamis válaszoktól, hogy nem „pofonegy- szerüek”. De nem is dilem- mázó bizonytalankodások, amelyek ezt is, azt is nyitva hogyják, hanem egyértelmű és világos álláspontok, amelyek orientálnak, segítik az embereket a mindennapi munkában épp úgy, myit történelmi céljaink elérésében. A bennünket foglalkoztató, bennünket érintő összes kér • désekre ilyen válaszokat kidolgozni — bizonyára nem rövid idő feladata. Van természetes, a szükségszerűségek által diktált sorrendje ennek a munkának is, mint minden alkotó munkának, amely az energiákat értelmesen használja fel. De nem is tolódik el ködös távlatokba, ha módszeresen dolgozunk. F gyszóval a bonyolult •L< és bonyolódó viszonyok a mi korunkban nem szolgálhatnak indokul arra, hogy borongó hangulatok passzivitásba szorítsák azokat, akik átérzik a helyzeteket, ismerik nehézségeiket, és tapasztalataiknál fogva leginkább arra hivatottak, hogy a megoldásban közreműködjenek. A marxistáknak—leninistáknak, akik harcolva és gyötrődve, kutatva és kísérletezve munkálják ki a helyes politikát, azoknak semmi okuk sincs erre. Nemcsak azért, mert egy igaz eszméért küzdenek, hanem azért sem, mert a kor új problémáinak nemcsak érzékelésében, de felismerésében is ők jutottak a legtovább: az eszme megvalósításának pedig ez a legfőbb feltétele. A tettnél ugyanis nemcsak halála, hanem éltetője is lehet a gondolat. A forradalmi, a haladó tettnek mindenképpen az. Rényi Péter t KONZERVGYÁRI NŐK Hammel jozsei (elvétele Túli lózsef: * Érettségi bizonyítvány P ossz és gyenge az ilyen érvek logikája és még nem is őszinte: kishitűség, rossz közérzet, fáradtság keres itt kibúvót, mentséget az „objektív körülményekben”. Mert először is: mivel lenne menthető, hogy ne mondjuk el azt — fennhangon és nem motyogva —, ami felismert igazságunk és tapasztalatunk? Az, még ha nem is lesz tökéletesen hű tűkre minden új társadalmi, politikai, közéleti jelenségnek, százszor hívebb lesz, mint amit az elfogultak, vagy pánikba esettek mondanak. Tökéletes igazság, abszolút igazság egyébként sincs, az igazság felismerése — ezt ma már a legtöbb szemináriumi hallgató is tudja — folyamat. És folyamatnak kell lennie az igaz felismerések védelmének is. Az új felismerésnek is egyetlen útja a harc, a vita folytatása: az új válaszok is csak úgy fogalmazódhatnak meg, a régiek is csak úgy korigálódhatnak: a gyakorlatban való szüntelen kipróbálásban, kísérletezve, verekedve, összeütközésekben. A perfekció, a tökély, az igazság százszázalékos, kikezdhetetlen teljessége — merő illúzió Egy igazságot — nagyon sommásan szólva — túlhaladhat a tudomán\, amely pontosabb ismereteket szolgáltat és tűit ' :lhat a valóság is, amennyiben a tényt, amelyet Már ébren volt, amikor az autó megállt az ablak alatt; minden reggel ébren volt, amikor az autó elment az iskola előtt, noha már esztendők óta nem állt meg. S ma reggel ismét megállt, hallotta, amint kinyílt az ajtaja, lépések közeledtek az ablak felé es a következő pillanatban valami berepült a nyitott ablakon a szobába. Aztán kisvártatva ismét fölbúgott a motor, az autó elviharzott, csak egy kis szürke porfelhő jelezte, hogy merre. A sertésólak irányába. Tehát ő volt! Egy csokor vörösrózsa feküdt a szoba padlóján, friss még, rajta volt a reggeli harmat, a hosszú szárak egy vastag kartonpapírral voltak becsavarva, s egy selyemszalaggal átkötve. Primitív lélek romantikus megnyilvánulása gondolta a tanítónő, s attól félt, hogy valaki meglátta, és akkor jaj, mit fognak szólni a pusztabeliek. Hány éve is már? Nem emlékszik pontosan, rózsával olyan régen volt, amikor ez a pusztai kanász megkérte a kezét. Sertésgondozónak mondják mostanában. Igen, nem átallotta megkérni a kezét! Volt bátorsága odaállni eléje, és azt mondta: legyen a felesége. És fölsorolta, hogy mi mindene van: itt ez az autó, háza a faluban, most meg azon mesterkedik, hogy egy olyan fajtiszta pulikutya- farmot létesítsen, amilyen kettő sincs az országban. Éva csak dadogni tudott ekkora merészség hallattán: ha akármennyire is csak egy pusztai tanítónő ő, s ha nincs is rá reménye, hogy valamikor innen elmehessen, akkor is egy tanítónő, több itt valamennyinél. Tapintatosan, nehogy megsértse ezt a vakmerő fiatalembert, mert ezek a primitív lelkek mind olyan sértődősek és még valami szörnyűségre vetemedik, tudtára adta: odáig rendben van. hogy a pusztai bálban fölkérte táncolni, de gondolja csak el, mi lenne, ha ők ketten összeházasodnának? Soha nem lenne egy közös témájuk, nem tudnának egymással miről beszélgetni, mert hiszen, szóval hát, a szellemi különbség, az iskola... nem lenne boldog a házasságuk. S arra gondolt: hogyan magyarázná meg a kollégáknak, ha rászánná magát erre a lépésre? Eljátszott a gondolattal: talán kizárnák maguk közül, soha többé egyetlen meghívást sem kapna tőlük. Reménykedések között múltak fölötte az évek, hogy majd csak jön valaki is: egykét találkozás után odábbállt az orvos, nem jött többé a főagronómus, elfogadta egy kolléga közeledését, de az is elmaradt és mást vett feleségül; futó kalandjai voltak, ha beutazott a városba. Aztán belépett a harmincadik életévébe, s a kegyetlen-magányos éjszakákon arra gondolt, hogy róla már mindenki megfeledkezett, sorra- rendre megnősültek, kikben egykor reménykedett. Egy- egy futó kalandra talán még jó lenne nekik, de csak már megalázó titkolódások árán, valahol a csordakútnál, vagy a halastó körül... A pusztáról sem igen mozdult ki, s ha néha el is ment valahová, hideg közönyt talált a kollégák társaságában, esetleg szánakozást látott a tekintetekben. Nem ment. Inkább maga köré gyűjtötte a pusztai gyerekeket, nyaranta kirándulni vitte őket Pestre, vagy paradicsomot és paprikát szedni az állami gazdaságba; a szülők hálából, hogy a gyerekeikre felügyel, megkapálták a kukoricáját, őszszel le is szedték neki és föl- hordták a tanítólakás padlására, tavasszal meg megvették tőle, alacsonyabban a piaci árnál. ~ Tavalytól már tyúkokat is tart Januárban disznót vágott, s a falubeli kollégák reggelig maradtak a disznótorban, s amit nem ettek meg toros-kosár címen elvitték magukkal; nem győzték dicsérni, milyen kitűnő háziasszony lett belőle, ő meg boldog volt, s a kollégák azóta feléje sem néztek. De ha néha összetalálkoztak, emlékeztek a jó pusztai disznótorra, mondván, hogy jövőre, ugye, megint lesz? S hogy egy esztendőben egyszer megint boldog legyen, ismét vásárolt egy kis malacot és már hízásra fogta... És visszaköszönt a kanásznak, aki, ha autóval elment mellette, mindig üdvözölte, de mindig valamilyen gúnyos mosoly kíséretében és soha még csak meg sem állt, pedig néha már arra vágyott Éva: álljon meg, kérdezze meg tőle, hogy van, legalább csak ennyit; de ennyi sem történt. Bizonyára megsértődött. Hallott róla másoktóL Soha nem érdeklődött senkitől, mégis beszéltek; létesített valami pulikutya-farmot, messziről is eljönnek hozzá kutya-kölyköket vásárolni; hetenként több alkalommal el-eltűnik a faluból, biztosan van valakije a városban, ahhoz megy autóval, sőt némelykor már tudni vélték, hogy valami nagy tisztséget viselő nőnek udvarol; meg hogy olyan szép háza van, tele rózsával az udvar, kettőt se lehet ilyet találni a faluban, talán még a városban se. Garázs is van a ház alatt. És mennyi pénzt kap azokért a goboncos kutya-kölykökért... És lám, annyi esztendő után megállt az autó az iskola előtt és egy csokor vörösrózsa berepült hozzá az ablakon. Remegő kézzel bontotta le róla a kemény kartonpapírt, és nem kapott levegőt : a kemény kartonlap egy érettségi bizonyítvány volt. Azt bizonyította, hogy Kondor Gábor jeles eredménnyel érettségi vizsgát tett a K.-i mezőgazdasági Technikumban. Ennyi, semmi több.
