Kelet-Magyarország, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-09 / 33. szám
W69. február S, KELET-MAeYARORSZA« — VASÁRNAPI MELLÄICLW T öMa? Milyen pályát válasszak? Szerkesztőségi kerekasztal a pályaválasztás szabolcsi problémáiról Gulyás Mihály: Szekerek az úton Ezekben a hetekben „tető- *ik” a pályaválasztási hullám. Bár ez a felelősségteljes munka nem kötődhet az iskolai jelentkezések időpontjához, mégis hangsúlyosabban jut szóhoz minden fórumon. Szerkesztőségünkben kerekasztal- _ beszélgetésen vitattuk meg a pályaválaszás megyei problémáit. A megyei pártbizottság által kezdeményezett fórumon részt vett: Horváth Miklós, a megyei tanács vb művelődési osztály vezetője, Pál Miklós, a megyei párbizottság munkatársa, Fodor Géza, a nyíregyházi 12. sz. általános iskola igazgatója. Gyarmati Jánosné dr„ a nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnázium igazgatója, Szakács Ferenc, a tiszalöki szakközépiskola igazgatója, Csucska Jenő, a kisvárdai Bessenyei Gimnázium igazgatója, Konczili Sándor a mátészalkai 3. sz. általános iskola igazgatója. Nehéz György, a mátészalkai szakmunkásképző intézet igazgatóhelyettese, Fodor Ilona. a mándoki gimnázium igazgatója, Asztalos József, a csengeni általános iskola igazgatója. Meggyest József, a megyei tanács munkaügyi osztályának munkatársa, és Páll Géza újságíró. Felszínes döntés nélkül Milygn sajátos nehézségekkel kell számolni a megyében a pályaválasztásbart? — ezt a sokrétű problémát elemezték a felszólalók. Ugyanis, csak a reális helyzetre alapozva lehet eredményes a pályaválasztási munka. Ezért hangsúlyozta Horváth Miklós: elsősorban nem azzal van baj, hogy a fiatalok nem jól választanak, hanem lehetőségeiknek ésszerűen korlátot szabnak a népgazdaság, a megye igényei, másrészt az adott pályák követelményei, valamint a megye iskolahálózata Ezért szükséges a realitások áli- ndó tanulmányozására nevelni őket. s természetesen erre serkenteni a szülőket is. Ezzel nincs minden rendben. Sem a gyerekek, sem a szülők. esetenként a pedagógusok sem ismerik kellően a népgazdaság igényeit egyes Szakmákban. Az iskolatípusok megismerése sem tökéletes, csak felszínesen hallanak az érdekeltek egyes iskolatípusokról, nem tudják ' hová kell jelentkezniük, ha felsőfokú tanulmányokra készülnek és hová, ha inkább a középfokú képzettség megszerzése a cél és minél előbb dolgozni akarnak. Tanácsadás későn és drágán Kétségtelen, hogy a megye iparosítása hatással van, s méginkább lesz a fiatalok pályaválasztására. Az épülő és már elkészült megyei szakmunkásképző intézetek minőségileg jobb lehetőségeket teremtenek a továbbtanulóknak. Ezután nem kell más megyében képezni egyes szakmákban, hanem a megyében valósul ez meg. Megjelennek a különféle szakmákat ismertető kiadványok. azonban túl későn. Néhány országos pályává 'asztá- íá tanácsadó drága és kevés példányszámban jut el az illetékesekhez, szülőkhöz, gyerekekhez. A megyei tájékoztató is kissé későn lát napvilágot. Kifogásolták a részvevők, hogy némely vállalat, ktsz, üzem megkésve közli igényeit, szakmunkástanuló és egyéb keretszámait. Másutt saját jelöltet állítanak, így a gyengébb képzettségű, vagy éppen az adott pályára csekély hivatástudatot érző gyerek elveszi a helyet, lehetőséget attól, aki jobban megérdemelné. Valamelyest csökkent a divatos szakmák iránti érdeklődés, de még előfordul a négyszeres-ötszörös túljelentkezés a különféle szerelő szakmákban. Külön probléma a lányok pályaválasztása, melyen ugyan enyhítenek a tagozatos osztályok, Kisvárdán szabó-varró, Nyíregyházán, s legközelebb Mátészalkán az (.egészségügyi tagozatok, de a gond még égető Javasolták, hogy a mátészalkai részen is vizsgálják meg az illetékesek a háziipari jellegű szakképzés lehetőségeit. Ugyancsak több éves és csak kis részben megoldott az általános iskolát végző, de tovább nem tanuló megyében maradt fiatalok sorsa, akik közül sokan választott pálya nélkül maradnak. Közülük kerülnek ki a segédmunkások. A továbbképző iskolák, ahol még két évig az általános iskola után tanulniuk kellene, nem oldják meg a tulajdonképpeni továbbképzést, és nem adnak szakmát a fiataloknak. Szülői rábeszélés csatódussal Hogyan ismerhetik meg a fiatalok a pályák követelményeit? — folytatják a kerékasztal részvevői a vitát. Természetesen az írásos kiadványok, az újabban megjelent pályatükrök sokat segítenek». De a személyes élmény ilyen esetben Is elsőrendű. Márpedig az üzemek, termelőegységek nem minden esetben örülnek a fiatalok látogatásainak. Különösen nehéz helyzetben vannak azok az iskolák, melyek környékén egyetlen üzem létezik. Természetesen az általánosan képző politechnikai oktatás is összefügg a szakmák megismerésével, azonban többen hiányosnak, korszerűtlennek tartják a politechnikai képzés tartalrrfát, egysíkúnak a t képzést. Mindez persze nem választható el iskoláink általános technikai és tárgyi adottságaitól, mely javul, de még mindig sok tekintetben elmarad a követelmények mögött. A pályaválasztás másik „pólusa” sok tekintetben szubjektív elemekből áll, a helyes önismeretre, önmegfi- gyelésre nevelés. A szülők ne akarják saját elképzelésüket, esetleg a nekik nem sikerült pályaválasztási vágyaikat gyerekükkel megvalósíttatni, ha az nem rendelkezik a kívánt készségekkel. Ezek szülik a később fájdalmas konfliktusokat, a pályatévesztett ember céltalanságát, csalódottságát, mely káros az egyénnek is és a társadalomnak is. Kockáztasson-e a gyerek 'f Talán a legtöbbet, a megye iskolahálózatával, további korszerűsítésével foglalkoztak a beszélgetés részvevői. Elmondták, szükség van az ésszerű szakosításokra a középiskolákban, s igen fontos a kis gimnáziumok további erősítése, segítése, mert ők az átlagosnál nehezebb körülmények között végzik a munkát, a pályaválasztásit is. A tagozatos * osztályok kellenek az egy-egy szaktárgyakban kiemelkedő érdeklődést és tehetséget mutató tanulóknak, ahol alaposabban felkészülhetnek a közép és felsőfokú tanulmányokra. De ide valóban azok jelentkezzenek, akik megbirkóznak a magas követelményekkel. Beváltak a szakközépiskolák, és a gimnáziumokban kísérletképpen Indított szakközépiskolai osztályok. Tanácsadó részleg kellene Igen figyelmeztető művelődéspolitikai problémára irányította a figyelmet a kerek- asztal-beszélgetés, arra ugyanis, hogy a megye gimnáziumaiban lényegesen csökkent a munkás és parasztgyerekek aránya. A munkás-pa- rasztgyerekek főként a szak- középiskolákba igyekeznek sokuk eleve lemond a felső fokú tanulásról. Ez feltétle nül több vizsgálódást, töbl feladatot ró az illetékes művelődéspolitikai szervekre dolgozókra. Számos tapasztalat, tennivaló rajzolódott még ki a beszélgetésen. Elhangzott az az igény is, hogy mint erről korábban szó volt, időszerű lenne létrehozni a megyeszékhelyen az orvosokból—pszichológusokból, pedagógusokból és más szakemberekből álló pályaválasztási tanácsadó részleget, egy állandó központját, a megyében zajló pályaválasztási munkának. — Az első „ember” elviszi a nyarat, a második meghozza a deret, a harmadik... — Az öreg János nem folytatta a felsorolást. Egy szekér zörgött el a porta előtt, a vége úgy billegett, mintha sántítana. Az egyik kerék okozta. A rozzant szekér észrevétlenül sántikált bele az öregember hangulatába. Szá- ■ja szögletében ráncok verődtek össze. Otthagyta feleségét és sebes léptekkel kiment a kapuba. Hosszan nézett a távolodó szekér után. — Mit néztél azon a szekéren? — kérdezte tőle a felesége. — Hagyjál békén — morogta az öregember. — Kimegyek a kertbe. Menj, csináld a dolgod. Erzsi nem firtatta tovább embere gondját, rántott egyet a vállán és bement a konyhába. Alig múlt el két- három perc, már a tornácon sepregetett. Nem azt nézte, amit csinál, tekintete aggodalmaskodva emberét vizsgálgatta. Sokért nem adta volna, ha megtudhatná, miben töri a fejét. Elég hamar kiderült, ebédig se kellett vele várni. János sebbel-lobbal jött be a kertből. — Gyere — intett az asz- szonynak — leszedjük a szekeret. Erzsi nagy szemet meresztett. j — Mi kettén? — kérdezte meglepetten. — Nem, majd idecsőditjük az egész falut — mordult János. — Bírunk vele? — aggodalmaskodott Erzsi. — Felrakni birtuk?! — recsegte János a szavakat — fiát az nem most volt. — Az asszony hangjában ijedtség remegett. Az öregember tekintete elborult, fejét lehajtva mondta: — Hát bizony, elment az idő. Nyolc év! — Több annál, már majdnem kilenc. Tudod, akkor még jobban bírtunk... — Ne okoskodj annyit — szólt határozottan az öregember. — Látod, milyen szekerük van. — Hát amilyent összeadtak. Mondtam én neked, már akkor mondtam... János ingerülten közbevá, gott: — Nem érdekel, vedd tudomásul. Erzsi abbahagyta az okve- tetlenkedést. Bezárta a konyhaajtót. János beriglizte a kiskaput, majd leoldotta a kutyát a Ráncról. Ne zavarja őket senki, amíg leeregetik a szekér alkatrészeit a padlásról a fészerbe. Kötélre erősítették a darabokat. Az első és a hátsó rész megizzasztotta őket, amíg a lejáratig vonszolták, sokat nyomtak az aeélten- gelyek meg a regiment vas szerelék. Annyira belemelegedtek a munkába, még az ebédről is megfeledkeztek. Mire összeállították a szekeret, öreg délután volt. A rudat nem tették bele, mert kilátszott volna az udvarra és nem akarták, hogy a szomszédok megneszéljenek valamit. Estefelé kiment az öregember a főutcára — a tsz- irodához — az elnökre vadászni. Csak rájuk, kettejükre tartozik az ügy, senki másra. Szegröl-végről rokon az elnök, megkéri ne verje dobra. — Ugye — mondta az elnök — nem döglött be a téeszcsé? — Hagyjuk most ezt, Pista fiam — szólt rá az öreg morózusan. Megveszitek, vagy aprítsam fel tűzre? Az elnök megértette, nincs értelme az elkésett agitáció- nak, az idő elvégzett mindent. János bácsi túl van a hetvenen, már a két fiába se tudja beleképzelni a remények folytatását, városiakká lettek, a föld már álmaikban se kísérti meg őket. — Holnap elküldöm a kovácsunkat, alkudjon meg vele. — Veled szívesebben tenném — szomorodott meg az öreg hangja. — Sajnos, ez nem rám tartozik. Ö fog kínlódni vele, ha rossz. — Rossz?! — az öregember hangja élesen csattant. — ötvennyolcban csináltattam, hatvantól meg, csak hever. Az elnöknek sértő szavak rohanták meg a nyelvét: „Ne nézzen engem bolondnak, öreg. Az a szekér többet romlott a padláson, mintha az ég alatt állt volna, vagy dolgoznak vele. Az eső kiverte volna belőle a szót, a vasalást nem hagytuk volna rozsdásodni...” Az elnök azonban lenyelte mérgét, és csak ennyit vetett oda: — Sietek, János bácsi. Reggel elmegy a kovácsunk. Meg is érkezett. Az öregember csalogatta volna be a házba egy kis pálinkára, de a kovács azt hajtogatta: „Majd ha megkötöttük a vásárt...” Az asszony elment szom- szédolni, amíg embere átesik ezen a fájdalmas üzletkötésen. A kovács körüljárta a szekeret. Leguggolt, egy vasdarabbal megpiszkálta a vasalásokat. Dünnyögött, hogy miért nem kenték be zsírrai. egészen megette a rozsda. Aztán megrázta a szekéroldalt, teljes erőből. Ezért még nem szólt az öregember, de amikor a kovács belerúgott a hátsó kerékbe és az apró lyukakból peregni kezdett a szúcsinálta morzsalék, felhördült: — Nerugdosd, te ne hozz ki a béketűrésből. — Csak megnézem, miért fizetünk, mi fogunk vele dolgozni, nem maga. Nem sokat ér. Adok érte ezret, maximum ezret. — ötben van ez nekem — mondta az öregember. — Nyolc évvel ezelőtt még megérte. No, adja ezerért? — Inkább összeaprítom a tűzre — mordult fel János bácsi. — Nem vagyunk annyira megszorulva — szólt a kovács —, hogy tűzrevalóért dobáljuk a pénzt. Lassan úgyis túladunk a lovakon. — Szóval, kétezret nem ér? — kérdezte az öreg. A kovács szó nélkül ballagott végig az udvaron. A kapuban visszafordult: — Ha meggondolta magát, húzássá be a műhely elé! Az öregember halántékában pattanásig feszültek az erek. A sarokban volt a fejsze, felkapta, és magasra lendítve, lecsapott a hátsó kerékre. A szekér megvo- naglott, az olajozatlan vas felsírt rajta, mintha fájna neki a gazda haragja. Ez a hang megállította az öreg elszabaduló indulatát. Sarokba vetette a fejszét, majd leült egy tuskóra és hosszan, semmibe révedezőn bámult, túl a szekéren. „'Hogy megy az idő” — motyogta magában. Aztán kiment a háza elé, pipázott, nézelődött. Várt arra a rozzant szekérre, arra a sántán bicegőre. Amikor meglátta, hangjában furcsa örvendezéssel kiáltott a fo- gatosnak: — Gyere csak, Józsikám! Adok neked valamit... A fogatos végigtapogatta a szekeret. — Hát igen, ez még megjárja. Belefoghatok. János bácsi ? — Bele. fiam, neked adom. Csak vigyázz rá. Kend meg jól, régen kapott kenőcsöt. Józsi szaladt a lovakért, befogott a szekérbe. Amikor elhajtott a régi mellett, megrántotta a gyeplőt, és kérdőn meredt az öregemberre: — Ezzel meg mi iegyen ? — Akaszd utána, fiam, és vidd el a kovácsnak. Mór ,1 meg hogy mérje össze a kettőt. Csak ezt üzenem neki. — Jó, átadom — nevetett a fogatos. A régi szekér zörögve trappolt az új után. Az öregember nézte, s lelkében megnyugvást érzett, hogy csak ezt és nem valami cifrát üzent a kovácsnak, olyat, ami haragjában eszébe jutott. lankovich Ferenc: * Veled maradtam Végre győztem önnön háborúmon, egy kis napfény áttűzött borúmon! Futó mosoly volt, pici gyermeké... Míg áll a háború, a szörnyeké... Miért, míg gyermek: bíztatás, mosoly — és mire felnő: Kárhozás, pokol? Van unokám... Nem hiába kesergek hogy miért lesz ördöggé a gyermek ? Hamis gyógyszer a bölcsesség, belátón Rossz orvosság az ég derűje, mákony. Többet ér sok rossz „gondolat” helyet* egy ézüsthíd a Balaton felett?.., Karácsonyra, im, veled itt maradtam. Kár, hogy az ézüsthíd is járhatatlan! Vigaszom is te vagy, kis legény, csillagszóróm szemedben a fény. Nem tudom, mire megnőlsz, lelkem-lelke. fénykorona borul-e még fejedre? Arcodon megmarad-e a mosoly? S mi vár? A kard? A kereszt? vagy a toll? A vágy az vágy... Ez nem csalóka álom. ha meghalok is, átüt a halálon és mindenen túl csilla gzik reád: boa* tebenned már szebb lesz a világ,
