Kelet-Magyarország, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-09 / 33. szám

#. flíffaí

*EL8T-MA(3YARORS2A© — VASÁRNAPI MELLÉKLET

lDf>§, február f;

Levél Kanadából

Pataky Dezső:

9 Egy volt szatmári paraszt rövid életrajza • Nyíregyházy (Szobor) Pál újabb hazugságai

Kedves Szerkesztő honfi- társak, először is bocsánatot kérek, ha ezen soraimmal zavarnám Önöket. Nem is tudom, hogy hogy kezdjek hozzá a levelein megírásához, amennyiben a helyesíráshoz, a fogalmazáshoz kevés tudással rendelkezem. Ennek oka, amit majd levelemben bővebben ki fogok fejteni az, hogy a harmadik elemiből érettségiztem.

Most pedig belekezdek a mondókámba, vagyis megírom az okot, ami ennek a levélnek a megírására késztet. T.I. a Kelet-Magyaror- szágot 1956 óta olvasom, akkor voltam odahaza látogatóban harminc évi távoliét után a szülőhazámban, amit nem szünök szeretni, amíg élek, bármilyen volt is benne a sorsom, ami bizony elég korán kezembe adta a vándorbotot. Tehát az 1968 évi november 17-i vasárnapi számba egy cikk ragadta meg a figyelmemet, aminek a címe „Eltűnt egy tanya” aminek az írója Gesztelyi Nagy Zoltán volt, aki arról ír, hogy megszüntették az iskolát a gróf tagban, mert már nem volt gyerek, aki bele járt volna. De jó lett volna, ha akkor lett volna egy iskola a tanyán, amikor én mint első osztályos onnan kezdtem iskolába járni esőbe, sokszor térdig érő sárba, télen hidegbe és bizony sokszor hiányos ruhába. Egyszer egy téli délután hazafelé menet amikor a talajvíz, ami sokszor elöntötte a földet, ariíi a tanya és Gyarmat ..között volt,, befagyott és mint gyei ékek. hancúrozva sikorkázva a jégén. kimelegedve. A jégén bicskával lyukat fúrtunk és úgy ittunk a jéghideg vízből. ami nekem majd az életembe került, mert tüdőgyulladást kaptam Tehát kedves szerkesztő honfitársak, én 1893-ban születtem Cégény- dányádon mint nagyon szegény szülők első gyermeke. Az apám napszámolással, részes aratással és cséplési munkával kereste meg a mindennapi kenyeret, amihez leginkább a cégényi határban lévő hírhedt Kende báró birtokán jutott. Innen 1901- ben a yarmat határában lévő grófi birtokra került apám kerülőnek. A levelem elején megemlítettem, hogy a három elemit is hiányosan végeztem, ez azért “történt, mert tavasszal, amikor megkezdődött a búzatisztítás, amire á környékbeli falvakból, Gyarmat, Matolcs és Nábrádról az apám mint kerülő szedte ősszé a leginkább fiatalabb generációt, de akadtak idősebb bácsik és nénik is. Ilyenkor aztán én is kimaradtam az iskolából, mert kellett az a 10—15 fillér, amiért már a napfel jötte a tábla végén talált bennünket és naplemente előtt nem indulhattunk hazafelé.

Hogy aztán az életünk, vagyis a cselédség élete milyen volt azon a tanyán, arról nagyon sokat lehetne írni. A cikk írója említést tesz a négyes lakásról, nem emlékszem biztosan, de abban az időben 2 vagy 3 hosszú épület volt egymás mellett, 30—40 méter távolra egymástól. Ezek közepén végig közfallal voltak elválasztva és egyik-egyik oldalon 2—2 ajtó, mindegyik ajtó egy, közös, úgynevezett pitvarba nyilt, a pitvarból jobbra és balra egy-egy szoba és abban meg kellett férni a családnak, tekintet nélkül arra, hogy hány tagból állott a család és hogy aprók voltak- e a puják Vagy nagyok, fiúk oltak-e vagy lányok. És ezek a hosszú és széles épületek szerintem nem is négyes. hanem nyolcas lakások oltak. Az uradalmi Igavonó állatoknak is ilyenforma épületek voltak, csak nem voltak elkülönítve, ahova a beresek és kocsisok már hajnali 3—4 órakor már kimentek etetni, itatni, hogy mi-' kor a nap felkelt, munkára indulni kész legyenek, mert aki késett, volt mit hallani a béresgazdától, és ebédelni se mentek haza, mint a mostani tsz-tagok.

Kedves honfitársak, a kis- ari tagban öt évig laktunk, amely idő santén nem múlt el megpróbáltatások nélkül, de erre már nem akarok bővebben kitérni. Innen 1910- ben költöztünk Fülpösre, most Ököritóíülpös. Innen 1911- ben édesapám kivándorolt az USA-ba, ahonnan tíz hónapi távoliét után ugyanannak az évnek a karácsonyára hazajött. Én akkor azt mondtam neki, ha édesapám hazajött, én meg megyek, amiről persze a szülők hallani sem akartak. De a tiltakozás min’ dég enyhébb lett és én 1912,, novemberben, 16 éves ko-' romban útra keltem az USA- ba, ahova december első felében meg is érkeztem. 1913 márciusban a szüleim útra keltek és kijöttek utánam Amerikába, ahol kilenc évet töltött a család és 1921-ben visszavándoroltunk az óhazába. Amikor én 25 éves voltam, 23-ban megnősültem és 26-ban ismét kezembe vettem a vándorbotot és kivándoroltam Canadába, ahol most már csöndesen éldegélek, amíg el nem jön a vég. Három éve nyugdíjba vagyok és 72 éves és kilencszer csónakáztam keresztül azt a kis vizet, ami köztünk van. És ahogy - halhatatlan Petőfink írta, amióta járom é világot, boTygő’l&börri sok tövíáVe hágott.

Kedve.-, honfitársak lehet, hogy mindez önöket talán nem érdekli, de ha már belefogtam ennek a levélnek a megírásába, amire már úgyis régen készülök, legyen benne valami. Ugyanis arra gondolok, hogyha az újságban, ha nem is teljesen, de ami a gróftaggal van kapcsolatban, remélem fognak róla írni.

Kedves honfitársak, én 56- ban voltam otthon 30 évi távoliét után három hónapig és már akkor is nagy, volt a különbség a régi és az akkori között. Pedig akkor még sok golyó verte a házakat, lehetett látni különösen Budapesten. Aztán 63-ban szintén hazalátogattam, három hónapra, akkor velem volt a lányom is, aki itt született Canadában, aki az édesanya nyelvét nemcsak beszéli, de ír és olvas magyarul. Aki az itteni acél szakszervezeti irodán mint titkárnő dolgozik. 67-ben szintén hazalátogattunk, akkor már a fiam is jött, aki öt éves volt, amikor 1928-ban utánnam jöttek Canadába, ő akkor volt otthon először, meg kell hogy említsem, hogy a feleségem, aki 1928-ban jött ki utánam, 1940-ben hirtelen halállal elhunyt és itt maradtam a két gyérekkel árván és özvegyen. Ügy neveltem őket keservesen anya nélkül, mert nem nősültem meg, hogy ne bántsa őket mostoha és így együtt van a család egyetértésben és békességben. Most pedig szemrehányást teszek magamnak, hogy háromszori otthonlétem alatt egyszer sem látogattam el a szerkesztőségbe, pedig mindig voltam Nyíregyházán. Többszöri otthonlétem alatt, sőt 67-ben három hétig jártuk az országot és Nyíregyházán lakik egy sógorom, Kondor Sándor a Lenin utca 6 szám alatt és nálok többször voltunk. Most pedig egy kéréssel fordulok önökhöz. Van itt Canadában két magyar- nyelvű lap, amelyet olyan egyének szerkesztenek és ír-, nak, akik Magyarországról jöttek el, de még nem hiszem, hogy lettek volna odahaza, mert ha igen, akkor nem írnának úgy, ahogy ír nak. Nekem nem jár egyik

sem, de közvetve hozzájutok, néha és belepillantok mind a kettőbe, hogy kiK és mik voltak és mit csináltak a régi világba, nem tudom, annyi bizonyos, hogy siratják a régit. Nem akarok, velük bővebben foglalkozni és esetleg vitába keveredni velük, mert arra úgy érzem nem volnék képes. Egy cikket mellékelek, amit Nyíregyházy Pál írt.

Tehát kedves honfitársak, ha véletlenül Ököritüfülöpö- sön járnának, keressék fel a testvéremet, Bihary Gusztávot, aki eddig a tsz irodán dolgozott, de most már úgy tudom, nyugdíjba ment. Most már búcsúzom és mielőbbi válaszukat várva, egy esetleges személyes találkozás reményében.

Tisztelőjük Bihary Károly

*

Eleget téve Bihary Károly

kérésének néhány részletet leközlünk az általa küldött Nyíregyházy Pál: Névadó ünnep és borkeresztelő című cikkéből:

„A Kemecsei Állami Gazdaság kultúrtermében furcsa ünnepségre készülődnek a szabolcsi magyarok. A virágokkal és borosüvegekkel borított asztal előtt kis ágyak sorakoznak, melyekbe a fiatal mamák újszülött gyermekeiket helyezik el. Váradi István tanácsi vjj-tit- kár, valaha községi főjegyzőnek hívták, nagyon törekvő kommunista, megmutatja, hogy a régi elavult templomi keresztelő helyett névadó ünnepséget rendez a kemecsei tanyavilágban. Csak a kis Marianna sír fel az ágyacskában, melybe mamája gondosan elhelyezte. Sokat fog még sírni, amíg újból szabadon járhatnak templomba.’’ (Abban igaza van Bihary Károly, kedves levélírónknak, Nyíregyházy Pál anélkül írja cikkeit, hogy Magyarországra hazajárna. Azt azonban nem hisszük el, hogy Nyíregyházy úr ne tudná: Magyarországon a templomok ajtaja nyitva és oda mindenki lelkiismerete szerint, szabadon járhat. Ennél sokkal többet is tudnak a kanadai disszidens újságírók, de miért ne hazudjanak.)

Nincs idő gondolkodni, már töltik is a bort, rózsás fellegek takarják el hamar a jelen nyomorúságát.” Ezt talán már kommentálni is felesleges. Nem tart már ott a magyar paraszt, hogy néhány pohár borral búját kelljen felejteni, akkor sem felejtette, amikor Nyíregyházy úr- ék valamikor korteskedtek. Volt nyomorát a grófi földeken alakult termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban szerzett becsületes ke resettel felejti a magyar paraszt.)

„... A borkereskedelem egyik jelentős pénzforrása a hazai kommunista rendszernek. A Budafoki Állami Pincegazdaságban hétszázan dolgoznak. a pincefolyosók hét kilométer hosszúak.” „... A Kemecsei Állami Gazdaságban névadó ünnepet tartanak, de itt a budafoki pincében valóban ..megkeresztelik” a bort. Ahol pénzt lehet csinálni, ott a kommunisták nem isten tagadók.’’

A legjobb magyar bor a Kopaszon termett, mely úgy áll őrt a Nyírség szélén, mintha elszökött volna zordon hegyrokonai közül. Diákkoromban sokszor elnézegettem róla a nyíregyházi templomtornyokat. Ki hitte volna akkor, hogy egykor majd a kultúrházakban adnak nevet a gyerekeknek? A kommunista hanyagság és nemtörődömség elpusztította ezt a világhírű kincsünket, s most a Tisza rakamazi oldalán próbálnak új szőlőket telepíteni (Nyíregyházy Pál lapjában, a Kanadai Magyarságban annyiszor ir a tokaji bőrről, hogy mar

A sarkon túl árnyak állnak

„Akkor este olyan hideg volt, hogy a hó is beszélgetett. Egyszóval: esíkorgott a hó. Éppen .főtt fel a hold, ballagtam a jegenyesoron, amikor sikítást hallottam. aztan azok négyen elfutottak...” (Egy bőbeszédű tanú.) köly a kezünkben, áll váncsian nézegetünk 1

A hajnali sötétségben csendesen lapul a falu. Fagyott az éjszaka, néhány lámpa hunyorog. Éppen nyitásra érünk a kocsmához. Fél deci törik a pult előtt és kí- rbe-körbe. A pult sarkán kávéfőző masina, a berendezés kopottas.

sok a töredezett támlájú szék, a három lábú rexasztalt a fal támasztja; a padló horpadá- sos, feketére olajozott, a fal táskás, itt-ott lerúgta a vakolatot, látnivalóan legalább négy éve nem volt itt festés. A presszósított kocsma vezetőjének gyanúsak vagyunk, szabadkozik, hogy egy hete nem volt szállítás, azért sok itt a láda, egészen elcsúfítja az „egységet”.

— Mit tud a Kormos ügyről?

A kérdés megélénkíti a kocsmárost. .

— A Kormos-ügy? Igen, igen, tudom miről van szó. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy nem tudok semmit, mert kérem itt szinte csak Kormosok élnek. A ragadványnevük

után lehet legbiztosabban megkülönböztetni az embereket. Bizony, csúnya ügy volt. Nem tudom, miért ütötték le azt a fiút, a lánnyal. Mások is szoktak itt verekedni, berúgnak, elküldik egymást valahová és kész a baj. De az a fiú alig szólt a társasághoz. Hívták az asztalukhoz őket, de nem mentek. Előbb Kormosék távoztak, kisvártatva utánuk az a fiú, a lánnyal. Aztán vagy tíz perc múlva jött valaki a hírrel, hogy leütötték mind a kettőt. Mindjárt tudtam, ezt csak a Kormosék csinálhatták.

Lassan benépesedik a kocsma. Elhúzódunk a pulttól az egyik asztalhoz, konzervet bontunk. Valaki megáll az asztalunknál. Középkorú, sovány férfi, bemutatkozik, ő a tanács- titkár. „Az elvtársak a rendőrségtől jöttek?” Nem, nem vagyunk nyomozók. „Szabad még egyszer a nevüket? Szóval újságírók. Ne írjanak rosszat a falunkról, itt sem isznak az emberek többet, mint másutt, itt se verekednek többet, mint másutt. Ha kíváncsiak, megmutatom a szabálysértési statisztikát, abból mindjárt látni, milyen kevés ügyben kellett intézkedni. Csendes falu ez.”

Eszembe jut a bőbeszédű tanú vallomása: „Csend volt, aztán egyszerre sikítást hallottam...”

„Azon az estén en is ott voltam az italboltban. Olyan este volt az is, mint a többi. Dumáltunk és ittunk. Jött Imre egy lánnyal, köszönt a cimboráknak, aztán leiiltek. Azok négyen eléggé hangoskodtak és figyelték Imrét a lánnyal. En csak egykét megjegyzésükre emlékszem : „De felvág,

rázza a rongyot!” „Csak úgy idevakkant nekünk”, „Nézzétek, vigyorognak. Biztosan rajtunk röhögnek!”

(N. J. tanú, érdektelen.)

— Egy deci szilvát kértünk és ho2zá korsó sört, kísérőnek. Ez olyan beköszöntő féle volt.

— Nem vagyunk mi iszákosak. De mit lehet itt mást csinálni, mint inni. Kártyázni szoktunk még, akkor azonban ehhez sem volt kedvünk. Szabályszerűen unatkoztunk. Minden este unatkoztunk.

— Bejött Imre egy lánnyal az italboltba. Imrével egy padban ültem az iskolában. Ö tovább iskolázott, technikus lett, én meg itthon maradtam a faluban, ahogy a többiek. Imrét régen nem láttuk, de mégis rögtön megismertük, alig változtak a vonásai. Odajött hozzánk, köszönt „Hogy vagytok, fiúk?” — azt kérdezte. Bemutatta a lányt, azt mondta, hogy a menyasszonya. Nem sokáig álltak ott, leültek távolabb.

... — Valahogy furcsa volt az egész. Az volt az érzésem, hogy lenéz minket. Nem, semmi olyat nem mondott, azt hiszem, még csak egy mozdulata sem volt olyan. Aztán valamelyikünk azt mondta, hogy Imre meg a lány mirajtunk röhögnek. Még egy kört ittunk és elmentünk. Nem, egyáltalán nem gcyidoltam arra, hogy ujjal is bántsuk. Ballagtunk, s egyszerre ott voltak ketten a hátunk mögött. Mind a ketten hangosan nevettek. Akkor ütöttünk. Nem tudom, hogyan történhetett...

(Lábuk alatt esíkorgott a hó. Fűtötte őket az alkohol, s meg akarták mutatni Imrének és a lánynak, hogy ők semmivel sem alább- valóak a „városiaknál”. Leütötték a fiút és a lányt. Négyen.)

„Kinek a szesz csak ital, semmi más, s csupán a szomját oltja a föld sarába süllyed...’*

(Idézet Jam Smrek verséből.)

nyességre igyekszik szoktatni — Tanítottam mindnyájukat, de vésben volt meg az akarat, hogy

Idős férfi az igazgató tanító, aki a versrészletet felolvassa. Megszállottja az irodalomnak, diákjait is a nagyobb igécsak ke- elörejusson. Imre azok közé a kevesek közé tartozott, akikből nem hiányzott a törekvő szándék, a kemény akarat, és 'sikerült is elérnie a célját. Azt hiszem, azon az estén, amikor Imrét és a menyasszonyát azok négyen leütöttek, tulajdonképpen bosszúállás történt. Tanulhattak volna azok is, mind a négyen, de megelégedtek a sorsukkal, hagyták magukat megkopni, elszürkülni. S akkor jön ez az Imre gyerek, jól öltözötten, magabiztosan, okosan, egy csinos, szép lánnyal. Próbálja meg önmagát képzelni annak a négy fiúnak a helyébe... Rá kellett döbbenjen arra, hogy mennyire hatul maradtak. Az ilyen felismerés nagyon elkeserítő lehet. Imre látványa volt, amely ezt a rá- döbbenést felidézte. És ütöttek.

— Betértem pár percre én is abba a „dü- höngő”-be. Megismertem Imrét, volt tanítványomat, s odamentem hozzá. Bemutatta a menyasszonyát. Beszélgettünk, elmondta, hol dolgozik a városban, mennyit keres, mire vitte. Dicsértem őt és szidtam társait. Látod fiam, mondtam neki, te előrejutottál, de nézd meg ezeket a fiúkat, csak isznak meg kártyáznak, ezzel töltik idejüket. „Segíteni kellene rajtuk, tanító úr, ha összefognánk...” Próbáltuk már, fiam, azt mondták, őnekik így a legjobb, senki se prédikáljon. „Akkor is segíteni kellene....” Ki segítsen? Én fél esztendő múlva nyugdíjba megyek, öreg vagyok, s az egészség se a legjobb már nálam. A fiatal pedagógusok mit tehetnek idő hiján? Nagy részük „ingázó”, a reggeli busszal megjönnek, leadják óráikat, s a délutáni busszal elmennek, nem élnek a faluban. Erről beszélgettünk, aztán elköszöntem kettejüktől, szervusz Imrüském, további boldogságot...

„Ijesztő volt az egész. Láttam, hogy Imre elvágódik, sikoltozni kezdtem, akkor engem Is megütöttek. Többre nem emlékszem, elsötétült előttem minden, a hó is feketévé vált...”

(L. K. Imre menyasszonya.)

Csinos fekete lány Imre menyasszonya. Közgazdasági technikumot végzett. Huszonkét éves. Könyvelő. Azon a napon Imre azért vitte magával a faluba, hogy a lányt bemutassa a szüleinek.

— Nem akartam vele a kocsmába menni. Azt mondta, nem maradunk sokáig, csak megmutat az embereknek, lássák mennyire örül nekem. Odavezetett az egyik asztalhoz, bemutatott gyerekkori cimboráinak, akikkel együtt járt iskolába. Szerettem volna, ha ottmaradunk azzal a négy fiúval, de Imre másik asztalt választott, azt mondta, ne zavarjuk a cimborákat és ők se zavarjanak minket.

— Jött a tanítója, kis ideig elbeszélgettünk. Te, Imre, mondtam neki, micsoda cimborák ezek, köszönés nélkül elmentek. Furcsán megnéztek minket, nagyon megnéztek. Ugyan, mondta, ez természetes, nincs benne semmi furcsa, megnéztek téged, mert szép vagy. Ezen nevetni kellett. Nemsokára mi is szedelőzköd- tünk. Odakint csípős hideg volt. Összebújva haladtunk. Imre tréfálkozott, bókokat mondott, mindkettőnknek jó kedve volt.

— A sarokhoz értünk. S ott megcsikordult a hó. Imre, kik azok? Megijedtem az alakoktól. „Ugyan, ne félj, hiszen a fiúk!” Aztán hozzájuk szólt, miért szaladtak el, még szeretett volna beszélni velük. „Rajtunk röhögtetek?!” — kérdezte egyikük. „Csinálhatnánk holnap valami jó bulit közösen” — mondta

Imre. „Kuss! Itt nincs pof ázás, itt mi vagyunk otthon és nem ti. Értem? Nyavalyás!” És ütöttek. „Megjátssza előttünk a nagyfiút. Mert ő városi fej, ml meg csak apró falusi ürgék. Most majd megtudod, kik vagyunk.»! És ütöttek. Mind rárohantak, nekiestek. Fiúk, mit csináltok?! Hagyjátok, ne bántsátok. Ne bántsátok, állatok, állatok! Sikoltozni kezdtem. Akkor engem is megütöttek és feketévé vált szemen előtt a hó...

„A bíróság enyhitő körülményként ertékeltr a vádlottak büntetlen előéletét, s az Ítélet kiszabásánál figyelembe vette a sértett K. Imre kérését, aki nem kívánta a vádlottak megbüntetését.”

(Az ítélet indokolásából)

A bíróság a négy támadót egyformán bűnösnek találta, és valamennyiüket felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte, ítélethirdetés után a folyosón.

— Na, ugye, maga is látta, milyen ez az Imre? Még a bíróság előtt is megjátszotta a kegyes nagyfiút, „Tisztelt bíróság, nem kívánom a fiúk megbüntetését...”

— Én az ő helyében nem mondtam volna ilyet. De hát Imre tudja, mit akar. ö volt a sértett és mégis barátként viselkedett. Talán megköszönnék neki.

— Köszöni a fene!

Semmi megbánás, semmi szégyenkezés a szavakban. Próbálom érteni őket, de teljességgel képtelen vagyok erre.

a betűktől is megrészegedik. Tudniillik, ha már gyermekkorában is járt a Kopaszra (ahogyan ő írja), akkor azt nem a kommunisták ko paszították meg. Nagyon jól tudja ezt Nyíregyházy Pál, de miért ne fogja rá a kommunistákra, hiszen Kanadában nem mindenki emlékezik már arra, hogy pontosan száz évvel ezelőtt pusztította ki a tokaji hegy oldaláról a

szőlőt a filoxéra vész. És mégis igaza lenne Bihary Károlynak: Magyarországról valójában sok mindent nem tud. vagy rosszul tud Nyíregyházy úr? Amióta ő nem járt a Kopaszon, sok szőlőt telepítettek oda az állami gazdaságok dolgozói és a to haji parasztok. Tudja ezt jól, de ha megírná, akkor nem fizetnének a cikkéért megbízói. Természetesen van

még a Kopasz hegyből telepíteni való, de a filoxcra vész után hetven évig ezt az akkori urak hagyták kopaszon és nem a Kommunisták. Kívánjuk, hogy továbbra is hasonló „igaz” cikkeket írjon Nyíregyházy Szohor Pál, — nem vagyunk, ugyan rászorulva —, de ezzel még nekünk is szolgálatot tesz.

Cs. B*