Kelet-Magyarország, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-02 / 27. szám

Fehér asztalnál Szociológusok, agrárszak­emberek. pártmunkások ke­resik az egységes szövetkeze­ti paraszti osztály kialakulá­sának fortnajegyeit. És ez természetes is. Izgalmas, szen­vedélyes kutató munka, s az érti meg igazán, aki évtize­deken keresztül szereplője, vagy szemtanúja volt azok­nak az embert formáló, az emberi viszonyokat gyökere­sen megmozgató, sokszor drá­mai változásoknak, amelyek a magyar falvak sorsát kísér­ték. Mélyek a gyökerek. Drá­mákat produkált az élet, az elkülönülés, a feudális kö­töttségben gyökerezett és a paraszti elmékben beivódott földéhség, a paraszti rátarti- ság, a „kivagyiság” itt a Nyír­ségben is. Szerelmeket szakí­tott szét a föld, családokat kötött össze és zilált meg. Vérbosszút szült, koldusbotra juttatott, vagy rangot adott, hogy ki hol foglaljon helyet a templom padsorában. A barázdák utáni vágy hazájá­tól, szülőfalujától évtizedekre vagy örökre elsodort ezreket. És azt a földet, amely év­századokon át a szenvedések, a széthúzás, harag, emberte­lenség okozója volt, az együ- vétartozás, az emberibb élet, a paraszti boldogulás bölcső­jévé, alapjává változtatta a kollektivizálás. A szocializ­mus olyan új viszonyokat te­remtett, amelyben a föld csak eszköze és nem célja a boldogulásnak. A kollektivizálással meg­szűnt a falun is a kizsákmá­nyolás. A személyi boldogu­lás keresése nem mások el- tiprása, kisemmizése árán va­lósul meg, hanem a közössé­gekben végzett munka alap­ján. Rangot vívott ki magá­nak a személyes és kollektív munka. Talán ez ma már közhelynek is tűnik. De le­het-e, szabad-e így ítélkezni a munka felett, amely vég­eredményben minden jólét forrása, s eredményei az em­berek megváltozott felfogásá­ban, magatartásában tükrö­ződnek? Végeredményben a közös gazdaságok erősödésé­ért végzett szívós küzdelem nemcsak azt eredményezte, hogy életjogot nyert a ma­gyar falvakban a kollektív gazdálkodás, de ugyanakkor, éppen ennek eredményeként az ünnepi közgyűlések aszta­lához ültette az egykori zsel­lért, cselédet, kis- és közép­parasztot és volt kulákot is. S hány ilyen ünnepi asz­talt terítenek manapság Sza­bolcsban? Vajon elképzelhető lett volna akár húsz évvel ez­előtt is, hogy egymás egész­ségére koccintsanak ezek az emberek? Le sem ültek egy­mással a fehér asztal mellé. És ez is a szocialista módon alakuló szövetkezeti paraszt­ság egyik forma jegye. Ma már természetesnek vesszük. Pe­dig „tegnap” még elképzel­hetetlennek tartották maguk is. Erről beszélt az egyik fa­lu termelőszövetkezetének párttitkára is, amikor azün- napi asztalt megterítették. Bemutatta a szemben lévő asztal vendégeit Egyikük olyan szegény volt valami­kor, mint a templom egere. Most a közösség megbecsült juhásza. Aki mellette ült egy hatalmas, pirospozsgás arcú ember, a legrátartibb kö­zépparaszt volt A juhász hoz­zá járt napszámba. Az asz­talfőn fehér bajuszú, jó tar- tású férfi emelte poharát a sikeres esztendőre, s átölel­te a mellette ülőt, egy idő­sebb szemüveges bácsit An­nak a nagybajuszának egyik fia papnak készüt akivel pe­dig koccintott, a falu vete­ránja, kommunista. Ö kezde­ményezte a szövetkezést Ve­lük szemben egyik brigádve­zető ült Valamikor közép­paraszt, egyik fia orvos, a lá­nya gyógyszerész. És ezeket az embereket a szövetkezeti gazdálkodás, a kollektív munka és annak eredménye ültette egymás mellé. Nem történt ez máról-hol­napra. Hogy mi hozta össze elsősorban őket? A párt he­lyes parasztpolitikája, mely megtalálta az utat az embe­rek eszéhez és szívéhez. így győzött a józan ész, a realitá­sok elve, s alakultak új vi­szonyok, amelyek nem elvá­lasztják, hanem összekap­csolják az embereket. S ma már csak mosolyogta- tó tréfák az első, közös mun­kákkal kapcsolatos epizódok. Együtt volt a föld, a felsze­relés, az állatállomány, de még külön dobbantak a szí­vek, s a gondolatok sem fu­tottak egy vágányon. Közö­sen szántottak, de a közösbe vitt „saját” lóval. Együtt met­szették a gyümölcsfákat, de külön a „kulák”-brigád, kü­lön a „csórók”. Együtt sütöt­ték a szalonnát a föld végén, de külön a „szegényparasz­tok”, s külön az egykori te­hetősebbek. Kommunisták hozták össze őket, mint eb­ben a tsz-ben is. És arról folyt a vita, melyik brigád és miért lett az első, s megérde- melte-e az ötezer forint ju­talmat. Meg arról, hogyan segítsék a tsz-be kerülő fia­tal szakembereket az idősebb, tapasztaltabb parasztok. Mi­lyen melléküzemág lehet jö­vedelmező, s hogyan lehetne az almából világszínvonalat jelentő vitaminsűrítményt nagy mennyiségben készíteni exportra. A régi rend nemcsak a föl­det parcellázta fel, hanem az embereket is. Szemben állt egymással zsellér és közép­paraszt, katolikus és reformá­tus. Az új rendnek, a szocia­lizmusnak éppen abbém van az egyik legnagyobb ereje és fölénye, hogy megszünteti és fokozatosan megsemmisíti az embereknek az ilyenfajta fel­parcellázását. Nemcsak a gazdasági élet­ben, hanem az emberi vi­szonylatokban is új mecha­nizmust teremt. Emberibb mechanizmust, ahol nem egy­más rovására, hanem egymás javára cselekszenek. S ha jel­képesen, de ezt is mutatja a fehér asztaL Farkas Kálmán A nagyérdemű közönség, mely 1894 februárjában ott topogott az új kőszínház elő­csarnokában, hogy tanúja le­gyen, miként szenteli fel Thália templomát a tirpák város, már békésen alussza álmát a Morgó temetőben. Hiába, nagy idő az a 75 esz­tendő.. Az öregek emlékezete leg­feljebb egy félszázadot lépe­get vissza a múltba. Néha ta­lán többet is, mert arra még emlékeznek, hogy az első há­ború előtt a 14-es császári és királyi huszárezred állomáso­zott Nyíregyházán, s miként botránkoztatta meg a városi polgárokat egy Vay baronesz, aki pantallóban jelent meg az utcán, ugyancsak a háború előtt. Azt azonban már nem tudja élő ember elmondani, hogyan játszotta Benczi Gyu­la zenekara a Hunyadi nyi­tányt, azon a bizonyos feb­ruári napon, s hogy ugyan­akkor tetszett-e a közönség­nek Szigligeti színműve, a Csikós. Egy azonban bizo­nyos: már első alkalommal sem sikerült befűteni ezt a favázas téglaépületet, mely­ben úgy köhögött a közönség mint az éjféli misén, amiért is sűrűn emlegették a kitűnő Alpár Ignácot— Nem is volt itt előadás té­len, legfeljebb csak néhány alkalommal. A valamirevaló stagionek csak késő tavasszal vagy nyáron jöttek a város­ba játszani, gondot okozva a képviselőtestületnek és örö­met a műértőknek, meg a huszártiszteknek... (A rossz nyelvek szerint az utób­biak miatt volt olyan kedvelt Nyíregyháza.) Mert tény, hogy a direktorok nem voltak restek országos pro- tektorokat sem keresni, hogy játszási jogot szerezzenek a városban. Megfordult itt a századvég­nek s a későbbi évtizedek­nek is minden neves színé­sze! Még a kőszínház felépí­tése előtt játszott a városban Blaha Lujza, a nemzet csalo­gánya, aki Sóstóra is sokszor kirándult, természetesen ta- lyigával, és fellépett itt a Nemzeti Színház nagyasszo­nya, Jászai Mari is, akinek babérkoszorújára a női ipar­iskola növendékei hímeznek szalagot. „Jászai Marinak, a magyar színészet büszkeségé­nek.” Na, de ne vegyük el a szín­háztörténészek kenyerét. Hív­juk inkább az élő emlékeze­tet segítségül, mint a poros iratokat. S ugorjuk át a há­borút, mely jó időre elvette a huszárok csókos kedvét, s elhomályosította a színpadi csillagok ragyogását is. Egy csillag mégis feltűnt rövid időre, s akkor néhány­szor azok is elmentek szín­házba, akik eddig még soha... „Meg voltam hatva, és el vol­tam bűvölve, mikor gr. Széc­henyi Béla páholyába három dohánygyári kisasszony és egy öreg, fekete fejkendős nénit láttam.” — írja Móricz Zsigmond. Nálunk vajon kik ültek a Szunyogh család, vagy a Kállayak páholyá­ban? Mikor a Sári bírót be­mutatták Nyíregyházán, az író már csak emlékét őriz­hette a 19-ben oly nagy örömmel üdvözölt „új kö­zönségnek.” A darabnak nincs különösebb sikere, Hel- tai Hugo társulata nem is tartja sokáig műsoron, mert ki kell használni minden le­hetőséget és méltóvá kell lenni a szubvencióra, amit most is évről évre nagy vitá­ban szavaz meg a képviselő testület. A direktorok természetesen nagyon igyekeznek. Operet­tek, operettek, s könnyű kis vígjátékok. Ha igényesebb a társulat, Szép Ernő, Szomori Dezső, vagy Molnár Ferenc is színre kerül. Vannak per­sze ünnepek is: ilyen a Tra­gédia vagy a Per Gynt bemu­tatója. De a legnagyobb ese­mény — s ilyen minden sze­zonban van néhány — egy- egy nagy színész vendégjá­téka. (Milyen kár, hogy fele­désbe merül lassan ez a szo­kás.) Vendégjátékokra ugyan leginkább mindig akkor ke­rült sor, mikor már hasztalan ajánlotta a műpártoló közön­ség szíves jóindulatába ma­sát a stagione, mégsem vi­tathatjuk el: a hajdan volt direktorok elhozták Nyíregy­házára Törzs Jenőt, Somlait, Forgács Rózsit, vagy Csor- tost, hogy csak néhány nevet említsünk. S hányán debütáltak Itt a mostani híres színészek kö­zül. Feljegyezni őket ugyan­csak a színháztörténészek dolga, egy név azonban még­is ide kívánkozik, s vele együtt a rövidke történet is. Régtől fogva az a színház át­ka, hogy a gyengébb nemre sokkal inkább felfigyel a publikum, mint férfiszíné­szekre, és nemcsak a közön­ség, hanem a rendező is, aki jobbéira férfi... Nos, Nyíregy­házán sem egyszer fordult elő, hogy szerenádot kapott a primadonna, pezsgőt bon­tottak kedvéért a Koroná­Hammel József felvétel* ban, sőt a sűrűbb vérű uraB még kardot is rántottak egy- egy hölgyért, Turiné Csiga Böske pedig díszes talyigát kapott lovastól együtt vala­mely mecénástól. A sallan- gos ostort a színpadon nyúj­tották át a művésznőnek, a fogat pedig ott állt a színház előtt a jutalomjáték estéjén, s mindenki megbámulhatta. Ritkább eset volt, hogy egy férfiért kezdtek lelkesedni, s ha volt is ilyen, régen fel­száradtak már azok a köny- nyek, amelyek X vagy Z bonvivánért hullottak. Az igazgatók egyébként korlát­lan urak voltak a társulat élén, s népszerűség ide, nép­szerűség oda, fenntartották maguknak a szereposztás jo­gát. Mindenesetre férfi csak egyszer emelt szót férfi szí­nész érdekében... Talán őt sem hallgatják meg, hanem éppen a város kultúrtanácsnoka, akitől bi­zony sok minden függött ak­koriban. így játszotta él egy fiatal, csodálatos orgánum színész a Per Gynt címszere­pét. A színészt Bessenyei Fe­rencnek hívták, s a nevét Nyíregyházán ismerték meg először. Ugyancsak a második vi­lágháború előtt ismerték meg a városban Rajz Jánost, Ölti Magdát, és a színházlá­togatók közül még többen felidézték, miként énekelte kellemes hangján a felvonás- köri szünetekben egy-egy operett vagy zenés vígjáték slágereit, az akkor még rend­kívül csinos és fiatal Kazal László— És a háború előtt járt itt még valaki, aki szerényen meghúzódott az utolsó előtti sor recsegő székén, ahol nyu­godtan álmodozhatott a szín­ház megújhodásáról, s az új közönségről. Itt játszott ak­kor a lánya, Móricz Lili, c ugyancsak családtag a rende­ző is: Bot Béla. Ezek, ezek a fiatalok te­remtik meg majd az új szín­házat — suttogta az író a sö­tét teremben, s a mellette ülő kísérője nem akart el­lentmondani. ö ugyanis nem az új színházra, hanem az új háborúra gondolt, melynek akkor már megáldották a fegyvereit­Azonban mégiscsak Mó­ricz Zsigmondnak lett igaza. Azt a 17. sort, ahol az író mélázott, már régen kidob­ták, s vele együtt kidobtunk még sokmindent a színház­ból. Ha élne Móricz, örülne neki_ Gyarmati Bä» Történelmünk közös kutatása Magyar—szovjet történész vegyes bizottság alakult a két tudományos akadémia egyezménye alapján Izgalmas feladat múltunk kutatása, és ezt bonyolítja az, hogy a források, emlékek — a ml népünk esetéből lega­lábbis — nagy része kívül esik hazánkon. Ez természe­tesen megnehezíti azok fel­kutatását, vagy a megtalált leletek tanulmányozását Különösen sok magyar vo­natkozású nyomot, adatot rejt a Szovjetunió területe. Az ős­magyarokra vonatkozó ada­toktól, leletektől kezdve je­lenkori történelmünkig végig követhetjük népünk életét, megfejthetjük titkait. Felbe­csülhetetlen értékű anyagot tartalmaznak a szovjet levél­tárak, múzeumok raktárai, archívumai. Ezekbe még csak olykor-olykor pillantott bele néhány kutató. Tervszerű ala­pos feldolgozás még nem történt A Szovjetunió területén fo­lyó hatalmas építkezések so­rán, különösen az Uralon túl és Közép-Ázsiában rengeteg lelet kerül felszínre. Ezek kö­zött nagyon sok — a magya­rok vándorláskori életére uta­ló anyag található. Legutóbb Ukrajna terüle­tén Nyeverinó közelében ma­gyar vándoriáskori sírokra bukkantak. A sírok számál mintegy — tízezerre becsü­lik. Elképzelhető, mennyi ér­tékes adattal szolgál majd ezek feldolgozása. A vegyes bizottság, amely nek a megalakulásáról szók jegyzőkönyvet 16-án ünnepé lyes körülmények között ír ják alá Budapesten, részlete sen kidolgozott tervek alap­ján kezdi majd meg a kö zö'. munkát. Nemcsak a magyar, de a szovjet kutatók számára Is jelentős ez a létrejött egyez­mény. A magyar levéltárakis sok szovjet vonatkozású anya­got tartalmaznak. Népeink élete az egész történelem fo­lyamán mindig összefonódott Az új hazára lelt magyarok­nak már a Kievi Nagyfejede­lemséggel is volt kapcsolata I. István, a középkori ural­kodók, Rákóczi, valamint a XIX. századi kapcsolatok is feltáratlanok. Az első világ­háború időszaka, a Tanács- köztársaság ideje, a máso­dik világháború, s a felszaba­Több éves kutatómunka eredményeként az idén több jelentős munkásmozgalorűtör- téneti kiadvány készül el, il­letve jelenik meg az MSZMP KB Párttörténeti Intézetének gondozásában. A kiadványok sorában jelentős helyet fog­lalnak el azok a munkák, amelyek a Tanácsköztársaság kikiáltásának félévszázados évfordulója alkalmából lát­nak napvilágot. „A magyar Tanácsköztársa­ság története” címmel köz­readják Hajdú Tibor könyvét, ímely az első magyar prole- lárállam történetének eddigi legnagyobb szabású feldolgo­zása. összegezi a Tanácsköz­társaság kikiáltásának törté­nelmi előzményeit, jelentős eseményeit, portrét ad vezető dúl ás óta eltelt idő sok új és meglepő adattal gazdagít­ja népeink történetét A közös kutatásokon kívül a vegyes bizottság egyik sar­kalatos feladata lesz: fog­lalkozik a történelemtudo­mány elvi és módszertani kér­déseivel. Tagjai ■ sorában a történészeken kívül filozófu­sok, néprajzkutatók, régészek is vannak. Közös tevékenységük ered­ménye tovább mélyíti a né­peink között meglévő a törté­nelmi múltú kapcsolatokat (a.) alakjairól, s méltatja az em­lékezetes 133 nap történelmi jelentőségét. Az Akadémia Kiadó jelenteti meg a közeljö_ vőben az „Ausztria és a Ma­gyar Tanácsköztársaság” cí­mű monográfiát, s ugyancsak ennél a kiadónál van már az 1919—1921 cím közötti ma­gyar—csehszlovák kapcsola­tok feldolgozott története. Az év végére készül el a magyar forradalmi munkás­mozgalom történetének har­madik kötete, amely az 1944 októberétől szinte napjainkig terjedő időszakot elemzi, s a téma első feldolgozásaként adja közre a magyar szak- szervezeti mozgalom százé­ves történetének összefogla­lását Tanulmánykötetek a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulójára Emlékidéző kőszínházunk múltjából

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents