Kelet-Magyarország, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-23 / 45. szám

••

Öregek és a népművelés

Egymilliárd őrzője

Hammel Józseí felvétele

IM őst is fülemben van egyik falusi művelődési otthon igazgatójának és a gazdag helyi tsz főkönyvelőjének párbeszéde:

— Adhatnátok kétezer forintot meg két szekér fát az öregek szobájának fönntartásához — így az igazgató.

— Jó ló kétszer hűz — felelt a főkönyvelő. — Nem elég, hogy adtunk a kultúr- házra, most ezt az öregfoglalkoztatást is kitaláltátok a zsebünkre.

Ma sem tudom, adott-e segítséget a tsz az öregek körében végzendő népművelő munkához, vagy sem. A nézetek e rövid összecsapása azonban emlékezetes számomra. Egyszerre juttat eszembe valami jót és keserűt is.

Jó, hogy mind több falusi népművelő ismeri fel, fontos v teendők várnak rájuk a nyugdíjas korú öregek érdekében. De nem kevés az olyan ember sem a falusi irányító posztokon, aki úgy vélekedik: régen is megvoltak az öregek úgy, hogy pi- pázgattak, jó időben kiültek a ház elé — minek gondot és méginkább költséget csinálni abból, hogy az öregek eltöltsék valahogy az időt... múlik az magától is.

1VT os, az utóbbi dolognak ' van egy erkölcsi és van egy tulajdonjogi része is.

Az erkölcsi:

Ha mindenben természetesnek tartjuk, hogy túlléptünk a tegnapon (kármentős korcsma helyett étterem; krejzleráj helyett nagyválasztékú bolt; gémeskút helyett hidroglóbus; apostolok lova helyett autóbusz stb.) miért éppen az öregekkel való bánásmód maradna a régi?

A tulajdonjogi:

A község művelődési eszközeinek, intézményeinek nemcsak néhány korosztályt kell szolgálniok. A hetven- esztendős nyugalmazott tsz- kocsisnak legalább annyi — ha nem sokkal több — része van abban, hogy a faluban ma művelődési ház van, mint annak, a tizennyolc éves legénynek, aki legszívesebben egyetlen táncteremnek látná az egész épületet. Társadalmunk nem nagylelkűségéről tesz tanúságot, amikor idős honfitársaink művelődési igényeinek kielégítésére törekszik, hanem alkotmányában vállalt kötelezettségének tesz eleget

Több száz öregek klubja működik már falun. Ezek a klubok általában sikerrel segítik át tagjaikat életük egy

A távirat késő este érkezett. A postás kétszer is elmondotta: mennyire fáradt és tulajdonképpen még előttte az egész éjszaka. Előfordult ugyanis, hogy egyes helyeken kávét kapott.

A szomorú hír az ágyban érte a házaspárt. A televíziót nézték. Helyesebben, a készülék be volt kapcsolva. A férfi szundikált, az asszony pedig egy kémtörténetből olvasott.

Bodenmüllerné vacsora után ugyan kijelentette, hogy aludni szeretne, egész nap dolgozott, nagyon sokat dolgozott, ma este ne kapcsolják be azt a francos tévét. Ügy sincs jó műsor! Boden- müller azonban megmakacsolta magát, bár a legszívesebben pihent volna ő maga is.

A képernyőn a sötét-világos képek egymást űzték. Bo- denmüllerék pedig egy szót sem szóltak egymáshoz felkavart ingerültségükben.

Megcsörrent a csengő, majd hosszan szólt.

— Na, jól nézünk ki, ha vendég érkezik — sóhajtott

kritikus szakaszán. Mert ki tagadhatná, a nyugdíjba lépés egy kicsit azzal is együttjár, hogy a napi munkából kivált ember elveszti a világhoz fűződő kapcsolatainak egy részét. Van, aki fölöslegesnek érzi magát. Hirtelen megváltozik az életritmusa, többet foglalkoztatják a betegségek és így tovább. A nyugdíjas korúak nagy része ilyenkor a szokásosnál több tapintatot, figyelmet, gondoskodást érdemel és igényel környezetétől.

Ezért volt helyes és jó dolog, hogy a múlt év végén a Népművelési Intézet felnőttnevelési osztályának kezdeményezésére kétnapos értekezletre hívták össze a nyug- dijasklubok legtapasztaltabb vezetőit.

E* találkozó rendezője és

■*""* több résztvevő igen jól fogalmazta meg az ilyen klubok másodlagos hasznát is:

„ ... Hatással lehetnek a jövő generációra, a fiatalok pályaválasztására, a családon belüli harmónia biztosítására is... ”

Természetesen, ha minden községben működne egy nyugdíjasok klubja, mégpedig a legokosabb, leghasznosabb programmal — az sem oldhatna meg minden ilyennemű népművelési gondot.

Tudok egy falusi könyvtárosról — magányos pedagógusnő, aki szemérmesen tiltakozott nevének közlése elí’ontos szakkönyvek sokasága szerepel az idei programban a közgazdasági és jogi kiadónál, ahol 1968-ban 4200-as átlagpéldányban tizenhat féle témakörben száznál több mű jelent meg. Kéziratban, illetve már nyomdában levő könyveiknél a kiadó a példányszámot igyekszik továbbra is optimálisan megszabni. Adott esetben magasabbra, mint amennyit a terjesztő vállalatok igényelnek, az elmúlt évi tapasztalatok bizonyítják, hogy a köz- gazdasági, jogi szakkönyvek az utolsó példányig elfogynak. Készülőben van a KGST- országok együttműködéséről, továbbfejlesztésének fő irányairól szóló tanulmány Ausch Sándor tollából. Megjelenik „Vita a gazdasági fejlődésről, a tervezésről, az életszínvonalról” címmel a

nagyot a férj, aztán kiugrott az ágyból.

— Mihozzánk soha nem jönnek vendégek — csúszott ki az asszonyka száján a szemrehányás.

Bodenmüller megmerevedett és döbbenten nézte feleségét. ki világoskék hálóingben állt előtte. Magasabb is volt majdnem egy fejjel.

— Mit mondasz — kérdezte zavartan,/ fölszökkenő nyugtalansággal.

Az ajtót mégis az asszony, Bodenmüllerné nyitotta meg. Amikor elolvasta a táviratot a székre csuklott, kezéből kiesett a kemény papír.

— Anyát bevitték a kórházba — mondotta hangosan.

Kint, a folyosón ezt még a postás is hallotta. Bosszúsan szidta a fukarságot.

Bodenmüller a szoba ajtaja előtt vakarta a fejét.

— Nagy beteg — folytatta,

len — 6 hetenként kétszer egy-egy órát fölolvas tíz-tizenöt i öregnek egyelőre a Toldiból. Szeretettel és türelemmel végzi ezt a munkát.

— Én nem, de Arany János csak meghódítja valamelyiküket az olvasásnak.

Tudok olyan termelőszö. vetkezetről, ahol évente többször rendeznek műsorral egybekötött „öregek napját” s ilyenkor a vacsorát a tsz. elnöke és a vezetőség tagjai személyesen szolgálják fel a nyugdíjasoknak, példázván ezzel, hogy aki vezet, az náluk szolgál is.

A z öregekkel való foglal■^kozás nem tehertétel a magyar művelődésügyön, ha. nem e fontos tevékenység természetes része. Ám az, amit minderről pozitív értelemben elmondtam — csak első helyes lépésként fogható fel. Falvainkban sok még a magányos öreg. Sok a „társadalmon kívüliség” lelkiállapotát szenvedő nyugdíjas. Sok az, akinek minden lelki és gazdasági oka megvan arra, hogy „elhanyagoltnak” érezze magát.

Becsületünk és jövőnk rajta, hogy mindennap keve. sebb legyen az ilyen gondokkal küszködő megöregedett honfitársunk. S hogy ez így történjék, az nem kis mértékben a falusi népművelőkön múlik.

Magyar Közgazdasági Társaság 1968. évi közgyűlésének teljes anyaga. A mezőgazdaság fejlődésének jelenéről és távlatairól készült összeállítás az MTA Közgazda&ágtu dományi Intézetében. Ránki Györgv és Berend Iván a szerzője a „Délkelet-Európa gazdasági fejlődése a 19—20. században” című kötetnek. Közvetlenül a gazdasági mechanizmus gyakorlatával kapcsolatos munkák egész sora szerepel a tervekben. Már a boltokban van a kiadó idei egyik legígéretesebb kötete, a „Vállalati munkajogi kézikönyv”, amely Bogyay Géza szerkesztésében került ki a nyomdából. Az 50. évfoduló- ra látott napvilágot Sarlós Béla könyve, „A Tanácsköztársaság jogrendszerének ki- alakulásá”-ról. Rövidesen várható újdonság „A szabálysértési kódex magyarázata”.

de inkább önmagának mondta az asszony. — Nincs sok remény. Nyári doktor úr ezt már tavasszal megmondta.

A férj visszament a szobába és kikapcsolta a televíziót. Két hónapja ünnepelték házasságuk tizedik évfordulóját, akkor vásárolták a készüléket. Egyik munkatársa nagyképernyősre cserélte ki a régi készüléket.

— Haza kell utaznom! Holnap szabadságot veszek ki. Este meg jövök vissza.

Bodenmüller még mindig hallgatott. Arcán azonban jól látszott az idegesség.

— Szegény anyám! Lehet, hogy már csak néhány napja van.

— Ezt ki mondta neked? Biztos?

— Nyári tanár úr! Ha még egyszer beviszik, így, mondta — vége. Egy-két nap talán.

— Haza akarsz utazni?

Gyermekeink talán nem ismerik annak a népi mondásnak az eredetét, amely szerint aki a fillért nem becsüli, a forintot nem érdemli.

Pedig ebben a közmondásban sok van apáink, nagyanyáink életéből: benne van a szükség

Nem ismerik a mai fiatalok a bankokat, a régi bankokat, amelyek dobra verhették és hányszor dobra is verték a kisemberek szegénységét, s vittek el mindent. A kis nádas házat, a fejük alól a pár— Igen. Látni szeretném még...

Az asszony hangja meg- csuklott. Leoltották a villanyt.

Lefeküdtek a sötétben.

Az asszony szinte megmerevedett.

— A temetésre is haza kell utazni — szólalt meg Boden- müller később.

— Jajj, szegény anyám!

— De minek fárasztanád magad kétszer! Holnap este kimerültén érkezel haza, és lehet, hogy másnap, vagy harmadnap ismét vonatra kell ülni. Majd együtt lemegyünk.

Reccsent az ágy. Az asz- szony felült.

— Neki már min'd egy!

Bodenmüllernének szaporán

ömlött a könnye.

— Mit mondasz? Nem értem... nem értem... nem értem! Istenem, milyen ember

vagy te?

nát, a gyenge asztalt, amelyen csali ritkán párolgott húsleves. És nem látják már a csődöket, amelyek a kapitalizmus farkastörvényei szerint mentek végbe, a kis halakat megették a nagy halak.

A bank nagyon nagy úr volt valamikor. Élet és halál ura. Mert az embereket is aszerint mérték: kinek milyen a háza, a vagyona, kinek mennyi a pénze. S nem aszerint, hogy kinek milyen a munkája, a becsülete.

A fejlődő nyírségi megye- székhelyen a század elején összegyűlt annyi profit, hogy a Nyíregyházi Takarékpénztár Egyesület elkezdte építeni a Takarék-palotát. A büszke ház hivalkodó külseje sok lakást takart: a legszebb, a legnagyobb, a legkényelmesebb lakásokat a városközpontban. Itt laknak a pénzes emberek. De azt nem felejtették el kiírni a palota bejáratára, hogy „koldulni és kíntornázni szigorúan tilos!”

Az emberek, akiknek pénzük volt, betették a takarékba. A nyíregyházi takarékba is. És nem egyszer húzták le a kisemberek előtt a rollót, mert bekövetkezett a csőd, s odaveszett minden megtakarított krajcár, minden fillér. A kisiparos, a kiskereskedő ugyancsak lehúzta üzlete rol- lőját: jött a vég.

A pénznek nem volt szaga abban a világban. Vérrel, szennyel keresték, mások nyomorúságán gyűjtöttek egyes hatalmasságok óriási vagyonokat? — ezt senki nem kutatta És a Nyíregyházi Takarékpénztár Egyesület hatalmas széfjeiben eltűntek a

pénzek — hogy a manipulá* ■dók szolgálatába álljanak. A3 emberek betették a pénzüket, a bankárok megforgatták a szép ügyfélfogadó párnázott ajtajai mögött. S abból éltek sokan, hogy levágtak egyet* egyet a részvények szelve* nyeiből, s beváltották azt.

Itt és más bankokban dőlt el vagyonok, emberek sorsa, úsztak el és sokszorozódtak meg milliók. Csoda-e, ha az egyszerű ember minden más* nál jobban félt a banktól?

Most pedig úgy hívják az Országos Takarékpénztárt: a lakosság bankja. A lakosságé, amely jogosan érzi a magáé* nak ezt a bankot. Ma már nem lehet szó csődről, s ma* nipulációról. Csak arról, hogy az emberek pénzét hűségesen kezelik, amely után megérdemelt kamatot fizetnek. A mai ügyfeleket is látni kell: nem bundás, szivaros, kövér urak. Hanem szövetkezeti parasztok és egyszerű gyári munkások. Kistisztviselők, alkalmazottak és százhúszezer gyermek.

Egymilliárdhoz közeledik az az összeg, amelyre itt vigyáznak: ennyi lesz hamarosan a szabolcsi nép takarék- betétje. Naponta nagy a forgalom. Hozzák a pénzt, kifizetésre várnak, hitelt kapnak építésre és bútorra, személy- kocsira és televíziós készülékre.

A szép vonalú ügyfélfogadó teremben senki sem érzi becsapottnak, kisemmizettnek magát. Végeredményben azt sem igen veszi észre, hogy bankban van, ahol őt be is csaphatnák.

És éppen ez a bizalom a legnagyszerűbb a mi világunk változásaiban.

K. J.

Bajor Nagy Ernő

Uj közgazdasági könyvek

G. Szűcs László'Bodenmülleiék