Kelet-Magyarország, 1969. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-05 / 3. szám

Tflfilt 1atv.iV %. drrr err-x,tőr arorütag _ *,rr r*"r' m T tirin'. Új kőnyv: Forradalmárok, katonák Ez a kis életrajzgyűjte- tné iy szerény keretek közt nagy feladatra vállalkozik Huszonöt olyan ember port réját kívánja méltóan meg örökíteni, akik sokat tettei-, népük, nemzetük boldoguló sóért. Többnyire azokról szól. akiknek inkább csak a neVé Vagy tálán még a nevét serr ismerjük, s legfeljebb egy egy ünnepi megemlékezes időzi alakjukat. Sorsuk küzdelmes korbar formálódott: szocialista fórra dalom Oroszországban, majo Magyarországon, a fasizmu uralma Európában, kontinen Éti; háborúja és at antlfaslsz ta harc győzelme, népi de fnukratikus forffeclálmak és ellenforradalmi lázadás Ma gyarországon. .. S a sorsoi; rr.indegyike valahol vagy ep pen mindvégig, összekapcso lód ott ezzel a küzdelemmel. Egyikük sem született fői fadalmárnak, de- a környeze’ n felismerés és az eszmék azzá formálták őket. Sőt vol tak köztük olyanok, akiket a születés és a környezet so­káig távol tartott az esemé nyéktől, s csak a történelem válságos pillanatában dob bentek rá a nép és a nemzei érdekére. Mindannyiuk sorsá ban közös vonás, hogy életük legjelentősebb tettével az em béri haladást szolgálták, a humanizmus, a társadalmi igazság és a felemelkedés vé­delmében a barbárság, a meg Btáztatás és az elnyomás e' len ragadtak fegyvert, s éle tűket áldozták. Az élet legne hezebb perceiben megérezték, megértették a társadalom ki vánságait, s aszerint csele­kedtek. (A Kossuth és Zrínyi Kiadó közös kiadása.) Élet más bolygókon a címe annak a cikkgyűjte­ménynek, amely a technika és az űrkutatás eredményei iránt érdeklődő fiataljaink között bizonyára népszerű lesz. A könyv azt mondja el, hogy meddig jutottunk a más bolygók értelmes lényei után Való kutatásban. Ismerteti az eddigi eredményeket, a kuta­tás módszereit és azokat a feltételezéseket, amelyek iga­zolása még a jövőre vár. E cikkgyűjtemény is bizonyí­ték. hogy a természet felül­múlja képzeletünk alkotásait B tudomány eredményeit, gazdagabb fantáziáról tanús­kodik, mint az írók művei. (Móra Könyvkiadó.) Th/ery Árpád:. Nyitroy Péter: Az idő lásd... (ÉDESANYÁMNAK) Lásd idejutottam az út elejére és konok dühöm és konok éhem láthatatlan bilincsébe téve életem megszabatott mint a kör Végső -pontját a kezdet adja meg de mit tehet aki. egyedül van » n r. és mégis millió kézzel és karral ölelne ölne túlnő magánya csontig síoritő korlátjain Az idő lásd megsokszorozott engem is éveket vett könnyű szappanbuborékokat de éveket is adott ahol járni tanultam a gerendák meghajoltak a kótom megvastagodott ám tavaszonla most i.-. a kertekbe virágot plántál aki tudja hogy szívós 6 föld s önmagát szépre jóra kibontja s íme a kertecskék a gyár körül a fű kizöldül bármi mostoha salak rossz felhő fojtogatja így remélek én napra nap egyre bevallom fájok is szenvedek de tudom aki láng és korom közt növekedett idáig acél lesz bicska vagy kasza gyógyító kés serénységré űz minden most máé a sebek egészséget adnak heggedt emlékeket Szérétetre hajt a magány s melegségre a fagy. Levél vonalas füzetlapon A gazdaság igazgatóját — miután az udvaron szokása szerint végig­nézte a reggeli munkakészü­lődést, a napi jelentéseit alap­ján adott egy-két tanácsot az agronómusoknak, majd a te­repjárón végiglátogatta a fontosabb munkaheteket — az íróasztalán a márvány tin- tatartóhoz támasztva egy kék színű boríték várta. Meg­lepődve forgatta a borítékot: ..Hogy kerül ez ide, hisz este tizenegy után mentem haza, akkor még nem volt itt, a postát pedig csak dél felé szokták meghozni a faluból?" A borítékon nem volt posta- bélyegző. A halastavak fe­lől zivatar készülődött. Az iroda előtt a bukszusok közt időkként meg-megliboentek a kerti díszgömbök, az épület ereszén egy meglazult bádog­lemezt makacsul zörgetett a szél. „Még ma szólok, hogy szögelje meg valaki" — hatá­rozott az igazgató, aztán a világossághoz lépett, és fel­bontotta a borítékot A vona­las füzetlapon rendetlenül Kanyarogtak a tintabetük. „Én Beeze Gáspár takar- mányos, a mai napon felmon­dom a munkahelyemet. A fel­mondási idő után más mun­kára szeretnék menni. Ké­rem az igazgató elvtársat, hogy távozásomat engedé­lyezze. Elvtársi tisztelettel, Beeze Gáspár állattenyész­tő.” A * igazgató a papírt visszatette a borítékba. A kis rézlóra pillantott, mely az öreg irodaszekrény polcáról kényeskedve nyúj-* tóttá ki a nyakát. Mi üthetett ebbe a Beeze Gáspárba? — tűnődött az igazgató az arcát babrálva, s maga előtt látta Beeze Gáspár tagbaszakadt, nehéz alakját, amelyhez mérten a szerszámok játék­szerű semmiségek voltak, áotdtil villanó sötét pillantá­sát, s a fontoskodó mozdula­tot, amellyel ki szokott lépni áz Istállóból, ha vendégeket vitt hozzá. Beeze Gáspár székely telepes volt. A hábo­rú utolsó hónapjaiban egy végeláthatatlan szekérkara- vánnal vetődött erre a kör­nyékre. A karavánból néhá- hyan ittmaradtak, a többi­ek továbbmentek. Az igazga­tó emlékezett egy-két éjsza­kára a nehéz időkből, amikor heteken át el se mozdult a pestissel fertőzött sertéstelep­ről. Az emberek kétségbees­ne jártak-keltek a gazdaság­ban, s az arcukra volt írva. hogy semmibe se bíznak már. Akkor egy éjszaka a csüg­gedt. virrasztó csendből meg­szólalt mellette Beeze Gáspár cigarettától összemart hang­ja. — Az újért meg kell fizetni tandíjat, igazgató elvtárs — mondta. — Csak az a fontos, hogy ha már belefogott, mindhalálig higgyen benne. Mégegyszer elolvasta a felmondólevelet Nem talált magyarázatot. A Keresettre nem lehet panasza, töpren­gett. a brigád vezetője pedig a földije, soha egv hangos szó nem volt közöttük. Vajon mi bánthatja ez! »» embert: Csaknem harag:* betűkkel ráírta a levélre: „Nem enge­délyezem!” Rögtön ki akar­ta adni az adminisztrátor lánynak, de meggondolta ma­gát. A levelet zsebretette. M ásnap az irodaépület hosszú, ablaktalan fo­lyosóján. amelynek csak a két végén világított be a fény, megpillantotta Beeze Gáspár feleségét. A fehér arcú. lapos asszony, amikor észrevette az igazga­tót. gyorsan be akr. ‘ lépni a könyvelésbe, de az igazgató utána'zólt. — Jöjjön csak be hozzám egy perére! Az asszony zavartan lépe­getett az igazgató utál/. ’ ügy sejtette: Valami szörnyű perc vár most rá, ami tulajBon- képpen nem Is az övé, az Ura helyett igazságtalanul neki jutott. „Amit n»Ti mondha­tok meg, azt nem fofaom megmondani” — biztatta magát, s a száját makacsul összeszorította, mintha ezzel növelni akarta volna magá­ban az elhatározás súlyát. Az öreg rugók megnyikkantak alatta, amikor az irodában le­ereszkedett a kerevetre. — Az ura felmondott _ mondta az igazgató. Az asszony felemelte a ke­zét, s kissé előre is tartotta. — Tudok róla, de én sem­mit se tehetek. — Dohát, mi történt ma­guknál? — Kérdezze meg tőle az igazgató elv tárá — Pedig én nem engedem el az urát. — Nem engedi el? — Szükség van rá a gazda­ságban. — Az biztos — helyeselt az asszony. — Nem tetszik neki a te­henészet? — kérdezte az igazgató. — Nem a munkával vafi baja. — Hanem? Az asszony az igazgatóra pillantott. Hírtőle-íi elvörö­södött, mintha tetten érték volna. — ö jobban el tudná ezt mondani. — Mondja el maga! — Én? — bizonytalanodott el a2 asszony. — Mondja csak! — Megmondhatom. Á va­sárnapok nem tetszenek neki. — A vasárnapok? —- cso­dálkozott az igazgató. Mi baja van a vasárnapokkal? — Áz, hogyha az uram va­sárnap nem öltözhet fel, néni mehet le a vendéglőbe, és nem több, de legalább ogy pohár sort meg nem ihat, te­nor vége. Ha ez nincs, a. . r egész héten ideges, nem falvi­ja a helyét. A brigácive;: tő ugyanis hónupok óta rn:n. en vasárnap munkára ren i. Azt mondja neki: Gáspár, le már nem vagy fiatal! Ne ed úgyis mindegy... Nem fia: 1? Valóban de egy 50 éves em­bernek Is vasárnap a vasár­nap. — Szóval a vasárnapok miatt akar elmenni a gazda-' ságból? — Látni kellene őt vasár­nap pirkadatkor, igazgató elvtársi — mondta az asz- szony. — Az én uram életunt még hem volt soha, de rcisz nézni, amikor készülődik. ís még rosszabb. amikor este megjön Egyébként nag;, on szereti a gazdaságot. — Szereti...' — bólintott az Igazgató. Fürkészve nézet', az asszonyra, mintha azt szaret- te volna tudni, mennyi Volt ebből az asszonyi túlzás. — Elengedi? HAGYATÉK Anyám istenes asszony volt. De mivel mi a felvégen, a református részen laktunk, s legalább hat kilométert kel­lett gyalogolnia az alvégi nagytemplomba, s már öreg is volt, csak ritkán jutott el az istentiszteletre. Tagja volt a Mária kongregációnak s emlékszem téli estéken egy- egy alkalommal Erzsébet, Jo­lán és Katalin napokon ma­gával is Vitt. Ilyenkor eszeni-iszom és imádkozás volt az alvégi ká­tól ’kus házaknál. Erzsi né- riéknél voltunk éppen, ami­kor megtudta, hogy van egy eladó Mária-szobor. Emlékszem esős őszi dél- titán volt. Otthon kérdeztem, hol van anyám. Nővérem új­ságolta. hogy lement az al­végre valami szoborért. Nád- fed.eleé házunk kicsiny ab­lakából az útra lehetett lát­ni. Ömlött az esó, amikor megláttam görnyedő anyá- frat. egy taligát tolt Csurom Víz volt rajta a ruha. A tali­gád egy zsákba bugyolálva hbzott valamit. — Mit hoztál mama? — kérdeztem. — Egy Máriá-szobrot — válaszolt kihevülten, — Ak­kora mint te vagy. Égetett kő. Majd meglásd milyen szép Ámultam, s örültem magam is. Bámultam anyámat, aki hat kilométert képes volt ci- pekedni. Tudtam, csak azért tette, hogy otthon imádkoz­hasson, ne kelljen olyan messzire mehnie a templom­ba. Üggyel-bajial klbugyolál- tuk a zsákból a szobrot. Anyám odaállított mellé. — Ugye, majd akkora fhint te vagy — mondta csil­logó szemmel Szép szobor volt csak egyik kezefeje hi­ányzott — Ezért adták olcsóbban — mondta anyám. — De itt van, elhoztam, majd felragasztjuk. Úgy döntött ágya mellé, a szekrényre állítjuk, s a vi­rágnak soha nem szabad el­fogyni előle. Erről leginkább maga gondoskodott. Estén­ként eléje térdelt, Itt mor­molta el imáját, könyörgé­seit. Bámulták a szomszédok is a szobrot, esténként ide tér- deltetett elé. Legtöbbször ar­ra kértem, hogy ne kelljen fe­lelnem, vagy mentsen meg a bezúgástól. Persze, hiába. De anyám kívánságát teljesí­tettem, nem akartam meg­szegni, amit mondott. Imádkozott, könyörgött anyám De olyan szegények voltunk mint a templom ege­re. Csak kellett mosni járnia a gazdag parasztokhoz. Ak­kor voltunk boldogok, ha este azzal tért haza, hogy most Szekereséknél vágtak disznót, * kapott egy szál hur­kát, kolbászt, néhány szem tepertőt, pogácsát. Vagy Csa- tóéknál, ha karácsonyra ké­szültek, s mivel anyám se­gédkezett a nagytakarításban kapott egy kis lekvárt, má­kot az ünnepi kalácsba. Ilyen­kor mint éhes malac, nővé­remmel. s két unokatestvé­remmel Tibivel és Rózsival nekiestünk a kosárnak, s újjonsva soroltuk mi min­den van benne. Volt vacsoránk. Nővérem. Annuska naponta Irta a tá­bori levelet a frontra. Anyám imádkozott, hogy segítse az isten sógoromat, két unoka- testvérem apját. Ott voltunk kereső férfi nélkül. Tenget­tük az életünket, s hiába volt minden könyörgés. Só­gorom meghalt, árván ma­radtunk. Anyám ócska’-' tartott bennünket. Járta az uradalmakat, s abból jutót* nekünk is kevés liszt, ke­nyér, krumpli, amit a cselé­deknek mértek. Szegény anyám tíz-húsz kilométere­ket gyalogolt, S mindig tudta mikor van kommendőmérés. s akkor indult egyedül vagy velem útnak. De az esti Imádságról soha nem feledkezett meg. Már közel járt a front, hallottuk az ágyuk dörgését. A szomszédok beszélték rá anyámat, hagyjuk el a viskót, s menjünk ki a tanyájukra. Anyám ráállt, de fájó szívvel hagyta ott a Máría-szcbrot. Amikor visszajöttünk, s be­lépett a házba, első pillantása a szobrot kereste. — Jézus Máriám* — kul­csolta imára két kezét, ami­kor meglátta, hogy a szoboi a földön áll. Értették? Nem? De néhány pillanat múlva már újra ott állt a szobor a helyén A katonák állították fel, s anyám letérdelt eléje. Imádkozott, hogy életben ma­radtunk. Hónapok teltek el. Anyám­mal vonultam fel az első szabad május 1-én. ö vitt el a kerületi pártházba, s Íra­tott be a kultúrgárdába: 1945- ben maga is belépett a párt­ba. De a szobor ott állt halála napjáig az ágy melletti éjjeli­szekrényen. Most, halottak napján vi­rágot vittem a sírjára. Ekkor láttam ismét anyám Mária- szobrát. Nem a régi, nincs­telensori nádvityillóban, ha­nem az azóta férjhezment, s községbe költözött unoka- testvérem, Rózsiira cserépte- tős, két nagyablakú kertes házában. Ött megváltozott minden Modernek a búto­rok, s Rózsiira cserépmáza: csészében tette elém a gő­zölgő duplát. Kinn a konyha ban húst sütöttek, kacsát vágtak tiszteletemre. Farkas Kálmán — Nem én, Beeze Gáspár- né. A z asszony felállt. A szája furcsán elmozdult, mintha akart volna mondani valamit, de nem szólt. Az igazgató kedvenc tája a völgy hosszában elterülő ha­lastórendszer volt Ha bán­totta valami, • vagy szeretett volna jól kigondolni Valamit — körüljárta a vizet. Aznap estefelé kigyalogolt a tóhoz. Egy ideig a halőrrel beszél­getett mindenféle dolgokról, aztán beszállt a ladikba és még sötétedéskor is a vizen égetett. Azt gondolta: „Mondhatnám most, hogy én pedig két éve nem vbltam szabadságon. 45 éves vagyok és a vasárnap ie csak egy olyan munkanap nekem, mint a többi. De fezt nem mondhatom nekik. Sokszor féltem, hogy elfáradnak az emberek, hiszen hagy dolog­ba kézd tűrik. Esetleg lesa aki nem látja á célt, csak a napi fáradtságot éréi...” Vasárnap délelőtt egy da­rabig az új telepítésű gyü­mölcsösben nézelődött, aztán legyalogolt a faluba. A fe­hér kőtemplom körül nézei lődött, köszöngetett, mintha keresett volna valakit Vé­gül benyitott szemben a vendéglőbe. A befüstözött sontésben Beeze Gáspár kö­nyökölt a pult bádogján. Za­vartan köszönt, s elhúzta korsóját az útból. Fekete rfal haja kissé feszült rajta, mintha kinőtte volna. Az igazgató is kért egy korsó sori Beeze Gáspárra RSfbWh és megemelte az ltált. Beeze Gáspár nyaka Izzadni kezdett és úgy gon. dolta: iehet, hogy vörösödik is. Megitták a sört. Egv fej. perdült szélű biztosítási pla­tt4 .SSP töbfcen kártyáztak. Közülük valaki fnegcsörgefcte a pénzét. ~ Egy rundó rumot! — szolt át a vendéglősnek. A misének is vége voh, nehanyan áttörtettek a temp­ómból. A söntéspult előtt jó­kedvűen dobogtak lábukkal, mintha egy hosszú téli útról érkeztek volna meg a kály­hameleg szobába. ^ ~ Jön felfelé a telepre? —. kérdezte az igazgató. — Mehetek — mondta Be- cze Gáspár, és megint izzad­ni kezdett Fent jártak már a dombon, ahol hajdan a rossz efnlékű cseledlakások sorakoztak, amikor Beeze Gáspár megs zó- iáit. — Milyen embernek tart most engem? — kérdezte. A t igazgató nem szólt Mentek egy darabig. — Mondja meg, hogy milyen embernek tart en­gem? — makacskodott Beize Gáspár. — Megírtam azt a .elmondást. Biztos, meg1, an a véleménye. Nem? Az igazgató megállt. Né­hány szál szőke haja vidáman hajladozott a fején. — Láthatja! — mondta de- í rüsen. s elindult tovább. Huszár Islván SRÁC

Next

/
Thumbnails
Contents