Kelet-Magyarország, 1969. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-05 / 3. szám
Tflfilt 1atv.iV %. drrr err-x,tőr arorütag _ *,rr r*"r' m T tirin'. Új kőnyv: Forradalmárok, katonák Ez a kis életrajzgyűjte- tné iy szerény keretek közt nagy feladatra vállalkozik Huszonöt olyan ember port réját kívánja méltóan meg örökíteni, akik sokat tettei-, népük, nemzetük boldoguló sóért. Többnyire azokról szól. akiknek inkább csak a neVé Vagy tálán még a nevét serr ismerjük, s legfeljebb egy egy ünnepi megemlékezes időzi alakjukat. Sorsuk küzdelmes korbar formálódott: szocialista fórra dalom Oroszországban, majo Magyarországon, a fasizmu uralma Európában, kontinen Éti; háborúja és at antlfaslsz ta harc győzelme, népi de fnukratikus forffeclálmak és ellenforradalmi lázadás Ma gyarországon. .. S a sorsoi; rr.indegyike valahol vagy ep pen mindvégig, összekapcso lód ott ezzel a küzdelemmel. Egyikük sem született fői fadalmárnak, de- a környeze’ n felismerés és az eszmék azzá formálták őket. Sőt vol tak köztük olyanok, akiket a születés és a környezet sokáig távol tartott az esemé nyéktől, s csak a történelem válságos pillanatában dob bentek rá a nép és a nemzei érdekére. Mindannyiuk sorsá ban közös vonás, hogy életük legjelentősebb tettével az em béri haladást szolgálták, a humanizmus, a társadalmi igazság és a felemelkedés védelmében a barbárság, a meg Btáztatás és az elnyomás e' len ragadtak fegyvert, s éle tűket áldozták. Az élet legne hezebb perceiben megérezték, megértették a társadalom ki vánságait, s aszerint cselekedtek. (A Kossuth és Zrínyi Kiadó közös kiadása.) Élet más bolygókon a címe annak a cikkgyűjteménynek, amely a technika és az űrkutatás eredményei iránt érdeklődő fiataljaink között bizonyára népszerű lesz. A könyv azt mondja el, hogy meddig jutottunk a más bolygók értelmes lényei után Való kutatásban. Ismerteti az eddigi eredményeket, a kutatás módszereit és azokat a feltételezéseket, amelyek igazolása még a jövőre vár. E cikkgyűjtemény is bizonyíték. hogy a természet felülmúlja képzeletünk alkotásait B tudomány eredményeit, gazdagabb fantáziáról tanúskodik, mint az írók művei. (Móra Könyvkiadó.) Th/ery Árpád:. Nyitroy Péter: Az idő lásd... (ÉDESANYÁMNAK) Lásd idejutottam az út elejére és konok dühöm és konok éhem láthatatlan bilincsébe téve életem megszabatott mint a kör Végső -pontját a kezdet adja meg de mit tehet aki. egyedül van » n r. és mégis millió kézzel és karral ölelne ölne túlnő magánya csontig síoritő korlátjain Az idő lásd megsokszorozott engem is éveket vett könnyű szappanbuborékokat de éveket is adott ahol járni tanultam a gerendák meghajoltak a kótom megvastagodott ám tavaszonla most i.-. a kertekbe virágot plántál aki tudja hogy szívós 6 föld s önmagát szépre jóra kibontja s íme a kertecskék a gyár körül a fű kizöldül bármi mostoha salak rossz felhő fojtogatja így remélek én napra nap egyre bevallom fájok is szenvedek de tudom aki láng és korom közt növekedett idáig acél lesz bicska vagy kasza gyógyító kés serénységré űz minden most máé a sebek egészséget adnak heggedt emlékeket Szérétetre hajt a magány s melegségre a fagy. Levél vonalas füzetlapon A gazdaság igazgatóját — miután az udvaron szokása szerint végignézte a reggeli munkakészülődést, a napi jelentéseit alapján adott egy-két tanácsot az agronómusoknak, majd a terepjárón végiglátogatta a fontosabb munkaheteket — az íróasztalán a márvány tin- tatartóhoz támasztva egy kék színű boríték várta. Meglepődve forgatta a borítékot: ..Hogy kerül ez ide, hisz este tizenegy után mentem haza, akkor még nem volt itt, a postát pedig csak dél felé szokták meghozni a faluból?" A borítékon nem volt posta- bélyegző. A halastavak felől zivatar készülődött. Az iroda előtt a bukszusok közt időkként meg-megliboentek a kerti díszgömbök, az épület ereszén egy meglazult bádoglemezt makacsul zörgetett a szél. „Még ma szólok, hogy szögelje meg valaki" — határozott az igazgató, aztán a világossághoz lépett, és felbontotta a borítékot A vonalas füzetlapon rendetlenül Kanyarogtak a tintabetük. „Én Beeze Gáspár takar- mányos, a mai napon felmondom a munkahelyemet. A felmondási idő után más munkára szeretnék menni. Kérem az igazgató elvtársat, hogy távozásomat engedélyezze. Elvtársi tisztelettel, Beeze Gáspár állattenyésztő.” A * igazgató a papírt visszatette a borítékba. A kis rézlóra pillantott, mely az öreg irodaszekrény polcáról kényeskedve nyúj-* tóttá ki a nyakát. Mi üthetett ebbe a Beeze Gáspárba? — tűnődött az igazgató az arcát babrálva, s maga előtt látta Beeze Gáspár tagbaszakadt, nehéz alakját, amelyhez mérten a szerszámok játékszerű semmiségek voltak, áotdtil villanó sötét pillantását, s a fontoskodó mozdulatot, amellyel ki szokott lépni áz Istállóból, ha vendégeket vitt hozzá. Beeze Gáspár székely telepes volt. A háború utolsó hónapjaiban egy végeláthatatlan szekérkara- vánnal vetődött erre a környékre. A karavánból néhá- hyan ittmaradtak, a többiek továbbmentek. Az igazgató emlékezett egy-két éjszakára a nehéz időkből, amikor heteken át el se mozdult a pestissel fertőzött sertéstelepről. Az emberek kétségbeesne jártak-keltek a gazdaságban, s az arcukra volt írva. hogy semmibe se bíznak már. Akkor egy éjszaka a csüggedt. virrasztó csendből megszólalt mellette Beeze Gáspár cigarettától összemart hangja. — Az újért meg kell fizetni tandíjat, igazgató elvtárs — mondta. — Csak az a fontos, hogy ha már belefogott, mindhalálig higgyen benne. Mégegyszer elolvasta a felmondólevelet Nem talált magyarázatot. A Keresettre nem lehet panasza, töprengett. a brigád vezetője pedig a földije, soha egv hangos szó nem volt közöttük. Vajon mi bánthatja ez! »» embert: Csaknem harag:* betűkkel ráírta a levélre: „Nem engedélyezem!” Rögtön ki akarta adni az adminisztrátor lánynak, de meggondolta magát. A levelet zsebretette. M ásnap az irodaépület hosszú, ablaktalan folyosóján. amelynek csak a két végén világított be a fény, megpillantotta Beeze Gáspár feleségét. A fehér arcú. lapos asszony, amikor észrevette az igazgatót. gyorsan be akr. ‘ lépni a könyvelésbe, de az igazgató utána'zólt. — Jöjjön csak be hozzám egy perére! Az asszony zavartan lépegetett az igazgató utál/. ’ ügy sejtette: Valami szörnyű perc vár most rá, ami tulajBon- képpen nem Is az övé, az Ura helyett igazságtalanul neki jutott. „Amit n»Ti mondhatok meg, azt nem fofaom megmondani” — biztatta magát, s a száját makacsul összeszorította, mintha ezzel növelni akarta volna magában az elhatározás súlyát. Az öreg rugók megnyikkantak alatta, amikor az irodában leereszkedett a kerevetre. — Az ura felmondott _ mondta az igazgató. Az asszony felemelte a kezét, s kissé előre is tartotta. — Tudok róla, de én semmit se tehetek. — Dohát, mi történt maguknál? — Kérdezze meg tőle az igazgató elv tárá — Pedig én nem engedem el az urát. — Nem engedi el? — Szükség van rá a gazdaságban. — Az biztos — helyeselt az asszony. — Nem tetszik neki a tehenészet? — kérdezte az igazgató. — Nem a munkával vafi baja. — Hanem? Az asszony az igazgatóra pillantott. Hírtőle-íi elvörösödött, mintha tetten érték volna. — ö jobban el tudná ezt mondani. — Mondja el maga! — Én? — bizonytalanodott el a2 asszony. — Mondja csak! — Megmondhatom. Á vasárnapok nem tetszenek neki. — A vasárnapok? —- csodálkozott az igazgató. Mi baja van a vasárnapokkal? — Áz, hogyha az uram vasárnap nem öltözhet fel, néni mehet le a vendéglőbe, és nem több, de legalább ogy pohár sort meg nem ihat, tenor vége. Ha ez nincs, a. . r egész héten ideges, nem falvija a helyét. A brigácive;: tő ugyanis hónupok óta rn:n. en vasárnap munkára ren i. Azt mondja neki: Gáspár, le már nem vagy fiatal! Ne ed úgyis mindegy... Nem fia: 1? Valóban de egy 50 éves embernek Is vasárnap a vasárnap. — Szóval a vasárnapok miatt akar elmenni a gazda-' ságból? — Látni kellene őt vasárnap pirkadatkor, igazgató elvtársi — mondta az asz- szony. — Az én uram életunt még hem volt soha, de rcisz nézni, amikor készülődik. ís még rosszabb. amikor este megjön Egyébként nag;, on szereti a gazdaságot. — Szereti...' — bólintott az Igazgató. Fürkészve nézet', az asszonyra, mintha azt szaret- te volna tudni, mennyi Volt ebből az asszonyi túlzás. — Elengedi? HAGYATÉK Anyám istenes asszony volt. De mivel mi a felvégen, a református részen laktunk, s legalább hat kilométert kellett gyalogolnia az alvégi nagytemplomba, s már öreg is volt, csak ritkán jutott el az istentiszteletre. Tagja volt a Mária kongregációnak s emlékszem téli estéken egy- egy alkalommal Erzsébet, Jolán és Katalin napokon magával is Vitt. Ilyenkor eszeni-iszom és imádkozás volt az alvégi kától ’kus házaknál. Erzsi né- riéknél voltunk éppen, amikor megtudta, hogy van egy eladó Mária-szobor. Emlékszem esős őszi dél- titán volt. Otthon kérdeztem, hol van anyám. Nővérem újságolta. hogy lement az alvégre valami szoborért. Nád- fed.eleé házunk kicsiny ablakából az útra lehetett látni. Ömlött az esó, amikor megláttam görnyedő anyá- frat. egy taligát tolt Csurom Víz volt rajta a ruha. A taligád egy zsákba bugyolálva hbzott valamit. — Mit hoztál mama? — kérdeztem. — Egy Máriá-szobrot — válaszolt kihevülten, — Akkora mint te vagy. Égetett kő. Majd meglásd milyen szép Ámultam, s örültem magam is. Bámultam anyámat, aki hat kilométert képes volt ci- pekedni. Tudtam, csak azért tette, hogy otthon imádkozhasson, ne kelljen olyan messzire mehnie a templomba. Üggyel-bajial klbugyolál- tuk a zsákból a szobrot. Anyám odaállított mellé. — Ugye, majd akkora fhint te vagy — mondta csillogó szemmel Szép szobor volt csak egyik kezefeje hiányzott — Ezért adták olcsóbban — mondta anyám. — De itt van, elhoztam, majd felragasztjuk. Úgy döntött ágya mellé, a szekrényre állítjuk, s a virágnak soha nem szabad elfogyni előle. Erről leginkább maga gondoskodott. Esténként eléje térdelt, Itt mormolta el imáját, könyörgéseit. Bámulták a szomszédok is a szobrot, esténként ide tér- deltetett elé. Legtöbbször arra kértem, hogy ne kelljen felelnem, vagy mentsen meg a bezúgástól. Persze, hiába. De anyám kívánságát teljesítettem, nem akartam megszegni, amit mondott. Imádkozott, könyörgött anyám De olyan szegények voltunk mint a templom egere. Csak kellett mosni járnia a gazdag parasztokhoz. Akkor voltunk boldogok, ha este azzal tért haza, hogy most Szekereséknél vágtak disznót, * kapott egy szál hurkát, kolbászt, néhány szem tepertőt, pogácsát. Vagy Csa- tóéknál, ha karácsonyra készültek, s mivel anyám segédkezett a nagytakarításban kapott egy kis lekvárt, mákot az ünnepi kalácsba. Ilyenkor mint éhes malac, nővéremmel. s két unokatestvéremmel Tibivel és Rózsival nekiestünk a kosárnak, s újjonsva soroltuk mi minden van benne. Volt vacsoránk. Nővérem. Annuska naponta Irta a tábori levelet a frontra. Anyám imádkozott, hogy segítse az isten sógoromat, két unoka- testvérem apját. Ott voltunk kereső férfi nélkül. Tengettük az életünket, s hiába volt minden könyörgés. Sógorom meghalt, árván maradtunk. Anyám ócska’-' tartott bennünket. Járta az uradalmakat, s abból jutót* nekünk is kevés liszt, kenyér, krumpli, amit a cselédeknek mértek. Szegény anyám tíz-húsz kilométereket gyalogolt, S mindig tudta mikor van kommendőmérés. s akkor indult egyedül vagy velem útnak. De az esti Imádságról soha nem feledkezett meg. Már közel járt a front, hallottuk az ágyuk dörgését. A szomszédok beszélték rá anyámat, hagyjuk el a viskót, s menjünk ki a tanyájukra. Anyám ráállt, de fájó szívvel hagyta ott a Máría-szcbrot. Amikor visszajöttünk, s belépett a házba, első pillantása a szobrot kereste. — Jézus Máriám* — kulcsolta imára két kezét, amikor meglátta, hogy a szoboi a földön áll. Értették? Nem? De néhány pillanat múlva már újra ott állt a szobor a helyén A katonák állították fel, s anyám letérdelt eléje. Imádkozott, hogy életben maradtunk. Hónapok teltek el. Anyámmal vonultam fel az első szabad május 1-én. ö vitt el a kerületi pártházba, s Íratott be a kultúrgárdába: 1945- ben maga is belépett a pártba. De a szobor ott állt halála napjáig az ágy melletti éjjeliszekrényen. Most, halottak napján virágot vittem a sírjára. Ekkor láttam ismét anyám Mária- szobrát. Nem a régi, nincstelensori nádvityillóban, hanem az azóta férjhezment, s községbe költözött unoka- testvérem, Rózsiira cserépte- tős, két nagyablakú kertes házában. Ött megváltozott minden Modernek a bútorok, s Rózsiira cserépmáza: csészében tette elém a gőzölgő duplát. Kinn a konyha ban húst sütöttek, kacsát vágtak tiszteletemre. Farkas Kálmán — Nem én, Beeze Gáspár- né. A z asszony felállt. A szája furcsán elmozdult, mintha akart volna mondani valamit, de nem szólt. Az igazgató kedvenc tája a völgy hosszában elterülő halastórendszer volt Ha bántotta valami, • vagy szeretett volna jól kigondolni Valamit — körüljárta a vizet. Aznap estefelé kigyalogolt a tóhoz. Egy ideig a halőrrel beszélgetett mindenféle dolgokról, aztán beszállt a ladikba és még sötétedéskor is a vizen égetett. Azt gondolta: „Mondhatnám most, hogy én pedig két éve nem vbltam szabadságon. 45 éves vagyok és a vasárnap ie csak egy olyan munkanap nekem, mint a többi. De fezt nem mondhatom nekik. Sokszor féltem, hogy elfáradnak az emberek, hiszen hagy dologba kézd tűrik. Esetleg lesa aki nem látja á célt, csak a napi fáradtságot éréi...” Vasárnap délelőtt egy darabig az új telepítésű gyümölcsösben nézelődött, aztán legyalogolt a faluba. A fehér kőtemplom körül nézei lődött, köszöngetett, mintha keresett volna valakit Végül benyitott szemben a vendéglőbe. A befüstözött sontésben Beeze Gáspár könyökölt a pult bádogján. Zavartan köszönt, s elhúzta korsóját az útból. Fekete rfal haja kissé feszült rajta, mintha kinőtte volna. Az igazgató is kért egy korsó sori Beeze Gáspárra RSfbWh és megemelte az ltált. Beeze Gáspár nyaka Izzadni kezdett és úgy gon. dolta: iehet, hogy vörösödik is. Megitták a sört. Egv fej. perdült szélű biztosítási platt4 .SSP töbfcen kártyáztak. Közülük valaki fnegcsörgefcte a pénzét. ~ Egy rundó rumot! — szolt át a vendéglősnek. A misének is vége voh, nehanyan áttörtettek a tempómból. A söntéspult előtt jókedvűen dobogtak lábukkal, mintha egy hosszú téli útról érkeztek volna meg a kályhameleg szobába. ^ ~ Jön felfelé a telepre? —. kérdezte az igazgató. — Mehetek — mondta Be- cze Gáspár, és megint izzadni kezdett Fent jártak már a dombon, ahol hajdan a rossz efnlékű cseledlakások sorakoztak, amikor Beeze Gáspár megs zó- iáit. — Milyen embernek tart most engem? — kérdezte. A t igazgató nem szólt Mentek egy darabig. — Mondja meg, hogy milyen embernek tart engem? — makacskodott Beize Gáspár. — Megírtam azt a .elmondást. Biztos, meg1, an a véleménye. Nem? Az igazgató megállt. Néhány szál szőke haja vidáman hajladozott a fején. — Láthatja! — mondta de- í rüsen. s elindult tovább. Huszár Islván SRÁC
