Kelet-Magyarország, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-31 / 306. szám

SI. xrrrr magyarob«7A© T. oMa! Galambos Lajos: NAGY HÓ A HEGYEN Fekete István: Kísérteti árás L ent a városban hamar kezdett pocsolyásodni a hó, a járdán nem is maradt meg belőle semmi, latyakká változott, amint le­esett. De odafönt nem ilyen lesz, gondolta a kicsi Gábor Már feküdt. Nem volt más vágya, csak az, hogy a he­gyen érintetlen, vastag hóta­karó legyen reggelre. Az sem ártana, ha a teteje kissé megérdesedne. Az még jobb lenne. Átnézett a másik szobába, ahonnan csak a mélységes csend jött át hozzá. Apja olvasólámpája még égett, anyja elfordulva, összehú­zódva feküdt. Hogy alszik-e. nem tudhatta Gábor. Már elbúcsúzott a szüleitől, nem lehetett szólni. Pedig ez a csend kibírha- tatlanná kezdett válni. Amit érzett, annak nem volt meg­fogható oka. Minden olyan volt. mint régen, reggel úgy keitek, úgy reggeliztek, úgy ment ki-ki a maga dolgára, <5 az iskolába, szülei pedig a hivatalba. Az esték is úgy múltak el, mint azelőtt, néz­ték a televízióban a műsort, ha kártyapartnerek jöttek a szülőkhöz, ment a játék és Gábor látta, hogy senki más nem érez semmit, egyedül csők ö Édesapja foglalkozott vele mostanában is rendesen. Szakszerűen beszélték meg a jégkorong-meccseket, birkóz­tak a heverőn, ha arra jött kedvük, keresztrejtvényt fej­tettek, esetleg megtárgyalták részletesen a tankönyvben éppen csak fölemlített rigó- mezei csata lefolyását. Ilyen­kor a nagy világtörténelem- könyvet vették elő, úgy bön­gészgettek Gábor tizenegy éves volt, de apja egyenrangú vitapart­nernek tartotta őt, adott a véleményére, de okosan ta- nítgatta is, ha szükség volt rá. Az anyja nem. Az anyja ingerlékenyebb lett vele az utóbbi időben. így jött el ez a szombat Az elviselhetetlennek tetsző csöndet a két szülő között érzékelte Gábor egész dél­után. Aztán megszólalt a te­lefon Garami Győző jelent­kezett, édesapja hivatali fő­nöke és azt kérdezte, nem lenne-e kedve a családnak, velük együtt kirándulni a hegyre? Vinnék a szánkót, a férfiak a sít, és jól éreznék magukat odafönt egész nap. — Várj — mondta a tele- forha az apja —, megkér­dem a feleségemet. — És el­takarva a kagylót, Gábor anyjára nézett: — Van ked­ved ? — Ha nektek van — mond­ta a mama. — S neked, lurkó? f \ abban a pillanatban '.udta, hogy erre a kirándulásra most nagyon nagy szükség van. Di. azért csendesen mondta. — Menjünk, apa. kérlek. És végighallgatta a prog­ram megbeszélését, hogy ki­lenckor találkoznának a Moszkva téren, fölmennének Csillebércig, onnan aztán át­vágnának a r.agy lejtőkre Persze. ha megéheznének vagy megszomjaznak, az se baj nem kell messzire men­ni se ételért, se italért. így beszélgetett az apja meg Ga­rami Győző, miközben ő már oldalra húzódott. Úgy tett. mintha a televíziót nézné, de a körmét rágta közben és gondolkodott. Az anyja a kezére ütött, hogy már me­gint az a ronda köröm, mi- kor fogsz leszokni róla? A műsor a televízióban vé­get ért, a csönd megmaradt és békésen lefeküdtek. Csak már reggel lenne, gondolta Gábor, mielőtt elaludt, csak már ne lenne ez az éjszaka. Persze, mint mindig, elkö­vetkezett a reggel, talán ha­marabb is, mint ahogy a test kívánta volna, de a lélek Sürgetett. Alig evett valamit, felhozta a pincéből a szán­kót, letörölgette róla a port. a talp vaslemezét smirgli - papírral dörzsölgette, hogy eltűnjön róla a tavalyi rozs­da. Apja nevetett rajta: a gomba előtt áesorogtak és már messziről integettek, Győző bácsi karon ragadta apát mindjárt, hogy indulás előtt a gombában felhajtsa­nak egy féldecit. Gábor to- porzékolt, ott szeretett volna már lenni. Garamiék kislá­nyával sem volt kedve be­szélni, holott a két asszony is javában trécselt. Aztán megindultak a vil­lamossal, átszálltak a fogas­ra, a hófehér, havas hegyek a vasszürke fákkal és bok­rokkal kitárulkoztak előttük, a hideg megcsípte az arcu­kat, hahózni lett volna jó, kiabálni és belehemperegni a hóba, de ha a szüleire nézett, érezte közöttük a csendet. P edig megvolt a han­gulat, a férfiak szájá­ból ömlött a gőz, az asszonyok a csizmácskáikról hetyerésztek, kívülről jó­kedvű társaságnak látszottak és ugyan kinek van kedve ilyen napon a másikba nézni, hogy ott vajon mi van? Az első lesiklás remekül sikerült. A két apa kormá­nyozta a két szánt, és az ő tisztük volt természetesen visszacammogni vele a ge­rincre. Gábor hólabdákat gyurmolt, nézte, milyen a hó. Eléggé tapadt, az érintet­len mezőnek sem volt érdes a teteje — Nem baj — gondolta. Amikor már harmadszorra értek vissza, Garami Győző- né megkérdezte: — És az asszonyok? Mi­kor következnek? Mi csak álljunk itt? Győző bácsi máris fölaján­lotta feleségének a szánt. Gábor az apjára nézett aztán odafordult az. anyjához: — Menj helyettem, mama. — Jó nekem itt — mondta az anyja. — Szórakozzatok csak. K edvteleniil indult le újra Garami Győzőék nevettek. kiabáltak, kacarásztak és odalent, a hajlatban nagyot bukfencez­tek. Olyanok lettek a sok hó­tól, mint két megtermett hó­ember Csak éppen párát fúj­tattak s éltek. Gábor szeret­te volna a saját szüleit is így látni. Nem értette, ők miért nem lehetnek ilyenek, holott fiatalabbak, mint Garamiék. Fölfelé menet azt mondta az apjának meg Győző bá­csinak: — Kicsi ez a lejtő, keres­sünk nagyobbat. — Gondolod? — Én is benne vagyok. Aznap igv szólt hozzá az agronómus: — Boldizsár, fel kellene tárcsázni az utat, hogy járni lehessen rajta. .Vállalod? Boldizsár rövid gondolko­dás után beleegyezett. Hiszen a traktorosoknak is érdekük, hogy az út járható legyen. Még délután kihúzhatta a tárcsát az út rnelié, hogy este. majd ha leváltja a sógorjelöl- tet, ne kelljen keresgélni. Este pedig. villanygyújtás után könnyű szívvel indult menyasr.zonyáéktól a sötétbe burkolózó határba. Nem érezte terhesnek az éjszakai műszakot Kereshet, ki kell használni az időt. U—23-as gépével vígan, döcörészett a faluból kifelé, az előkészített tárcsához. Jól emlékezett a helyre, ahol hagyta, de most nem lel­te ott. Leszállt a nyeregből, nézegette a nyomokat. Igen, semmi kétség, elvitte valaki déli irányba. Szétnézett a határban, s amerre villogni látta a többi­ek traktorának a fényét, ar­rafelé irányította saját gépét Sok kérdezősködés után ta­lált rá a tárcsára. Boldizsái nem volt haragos természetű ember. Egy-kettőre megnyu­hogy keressünk nagyobbat, az lesz csak az igazi — mond­ta Győző bácsi felesége. — Hát keressünk. Fölértek, körbepillantottak, hogy merre induljanak. Gá­bor akkor már kinézte ma­gának azt a helyet, amely az ő külön, szegény kis akciójá­nak legjobban megfelelne. S arra vette az irányt. Meredek, szánkózásra és síelésre alkal­matlan lejtő volt az. — Vigyázz, meg ne csússz' De ő éppen akkor csúszott meg, elterült, s még lendített is magén, hogy gyorsabban pörögjön lefelé. Még hallotta Garami kiál­tását, aztán apjáét, s majd csak harmadszorra, de két­ségbeesetten az anyjáét. Az arcát szabadon hagyta, nem takarta, nem védeke­zett. Merő forgás volt mái körülötte a világ, szeme, füle, szája, orra telement hó­val, s gurult egyre sebeseb­ben. V ilamlnek nekiütődött. Fatörzsnek, vagy kiál­ló sziklának, nem tudhatta. Akkor már Gara­mi ott is volt mellette és felemelte magához. Akkorra ér oda az apja, ugyancsak gurulva, mint ő. Hószilánko­kon át látta közeledni az anyját is. Garami öleléséből bújt is mindjárt az apjához, meg az anyjához. S azok most őfe­lette összehajoltak: — Kisfiam — mindketten azt mondták. Egymásra néztek, úgy kér­dezték: — Nem tort el valamije? Nem, nem tört el semmije. A nagy ijedelemben bevitték őt a közeli vendéglőbe, meg­tisztították a hótól s akkor feltűnt az orrán, ez nroosont ián. a kezén és a térdén a horzsolás. Ennyi baja esett mindössze S ő mosolygott a legjobban, amikor szülei össze-összenéző, aggódó pil­lantásait látta Ottmaradtak a vendéglő­ben, s megebédeltek. Ebéd után mindjárt kije­lentette: — Mehetünk vissza, szán­kózni. — Hát visszamegyünk? Már indult is Mért n mennének vissza, amikor lát ta eltűnni azt a kibirhr.trI lan csöndet? Boldog volt Csak azt nem tudta, medclir fog tartani a csöndnélkü-i- ség. De ez őt, ezen a napon elváltaián nem érd-'-^’te. kinyitották a szemüket, csu­pán nyugaton az ég alján pis­logott még néhány kései ven­dég, mint a lusta ember, ha felköltik álmából. Nem messze, balkéz felől a Duna sietett délnek. A víz nesze- zését elnyomta a traktor zaja, de ő azért tudta, hogy a fo­lyón már megindult az éjsza­kai élet. Csukák raboltak ap­ró halakat, varsák lesték a zsákmányt éhes szájjal. Ö pedig hajtott az úton, morzsolta a géppel a görön- ■ „vöket. A lámpák fényében látta, hogy kis akácos között kell elhaladnia. Nem gondolt rosszra. Akkor éppen nem is gondolt semmire. Hirtelen csak azt vette észre, hogy meg­reccsent valami és a gép ol­dalra dőlt. Eszébe villant: — ki kellene ugrani az ülésből! De csak egy pillanatig. Nem hitte, hogy felborulhat. A következő másodpercben már nagv buppanással maga alá temette a gép. Nem tudta, mi történt. A '.is hídra nem is emlékezett. Korlát nem jelezte, a mély árokból kidobált föld pedig eltakarta előle a keskeny szá­ndékot. A traktor négy kereke a csillagos égre bámult, ő meg alul szorult az árok legmé­lyére. Ha a csatorna széle­sebb, azonnal agyonnyornja a A badányi dékány, azaz sekrestyés júliusban halt meg, ami nem olyan világ­rengető dolog, hiszen a dé- kányok is több-kevesebb évek után beadják a kulcsot — je­len esetben a templomkul­csot. Hogy mégis megemlí­tem ezt az eseményt, oka egyszerűen az, hogy a dé­kány nélkül nem lenne a le­gendából semmi és Futó Kati néni semmiképpen nem lát­hatta volna a sánta harango zót, halála után három nap­pal az öreg harangláb alatt, amely őrtorony volt még a török időkben. A valóság pedig az, hogy látta! Fényes nappal, abban a ruhában, amiben eltemet­ték. Egyik kezében füstölő, másik kezében a harangkötél, melyet néha megrántott, erőtlenül persze, de egy szel­lemtől többet kívánni nem is lehetett. A harang apró kondulá- sait az egész falu hallotta. A sírásó is! További kételynek tehát helye nincs. Kati néni később még hoz­zátette, hogy a boldogult szel­leme igen bánatosan nézett rá, — csodálatos, hogy tud az ilyen kísértet nézni! — kezét ájtatos mozdulattal összetet­te, ami kérés volt egyúttal, ámbár, hogy mi kellett volna a boldogultnak, ez nem de­rült ki. Ezt még Kati néni sem értette meg. Ezek után a szellem köddé vált, csak a kötél hirnbálódzott egy ki­csit a torony alatt, de szél nem volt már egy leheletnyi sem. Én ezen a nevezetes napon szintén Badányban jártam. Véletlenül, mondhatnám aka­ratom ellenére. Apám süldő­ket akart venni a badányi tanítótól és felülíetett maga mellé, hegy szem előtt le­gyek, egyszóval: ne rontsam otthon a levegőt. — Húzz cipőt is — mond­ta, hogy elkeseredésem teljes legyen, holott ebben az idő­ben minden rendes gyerek már régén mezítláb járt És apa nélkül... Az út egyébként kellemes lett volna, ha apám — micso­da szokás? — nem tett volna fel kényelmetlen kérdéseket számtanból, meg hogy milyen hosszú a Balaton? Én a Ba­latont akkor még nem láttam és sem hosszúsága sem szé­lessége nem érdekelt. örültem, amikor megér­keztünk. Megbámultam a mester kecskeszakállát, a hegyes ga­sokmázsás gép. A két keske­nyebb part azonban vissza­tartotta egyelőre a halált. — Most meghalok — ez volt első gondolata, miután fájdalmában felordított. Ké­sőbb már ordítani sem tudott, mert a gumiülés kegyetlenül szorította szívét, tüdejét. Má­sik oldalon a kormány be­nyomta oldalbordáját. Ha ereje nem hagyja el, ordított volna kínjában. — Szerencse, hogy nincs víz a csatornában! — ez jutott eszébe, hogy a halál rémképét elhesegesse Hogyan szabadul­hatna innen ? Nem lakik erre egy lélek sem. és kiabálni sem bír. — A duda! A bilux! — mondta magának reményked­ve. Rászorította tenyerét a du­dára és nyomta hosszan, bi­zakodva. Azután a lámpát villogtatta. Hátha meghalla­ná vagy meglátná valaki... Megismételte úira és újra. A kimerülésig És várt. A csend olyan nagy volt hogy szinte megfojtotta. Semmi válasz, semmi zaj. Hátha, talán utoljára! Sikított a duda, kettéhasi- íotta az őrjítő csendet. Mind­hiába. A menyasszony béké­sen fekszik az ágyban. nem messze a faluban, talán róla álmodik. A barátok se messze, — Majd leviszi a ho. A Moszkva térig valamics- :ét késtek, de nem történ' :mmi baj, Garami Győzőék godott most is. hamar tehette magát a tárcsakeresés bosszú­ságain. A csillagok már mind lombokat a háztetőn, s ami­Gerő János: Tíz körűmmel kor megalkudtak, apám az iskolaajtóra mutatott. — Eriggy be, nézd meg 8 fali képeket. ök pedig bementek egy kis áldomásra. A kis poros iskolateremben fonnyadt virágszag úszkált, a falakon még ott voltak a vizsga régi koszorúi — s az ablakon éhes legyek ostro­molták az érthetetlen üve­geket. Megnéztem a fali képeket, de mivel a krokodi- lus és paradicsommadár is ugyanaz volt, mint a mi is­kolánkban, elkezdtem unat­kozni. A táblára firkáltam volna, de nem volt kréta. A szekrény zárva volt... A mester asztalában egy jó vastag mogyorópálca. Ahá! Hát itt is!... Különben a kecskeszakállból nem is néz­tem ki semmi jót. Az ablak alatt gágogtak a ludak. Ez mindjárt elterelte gon­dolataimat a pálcáról. Csen­desen kinyitottam az egyik ablakot és elővettem a csúz­lit, melyet a finomabb embe rek gumipuskának neveznek De a finomabb emberek nem is értettek hozzá, én pedig értettem. A csúzliba folyami kavics van előírva, de kör­nyékünkön nem volt sem folyam, sem kavics. A badá­nyi legények ugyan azt éne­kelték sorozáskor, hogy: „A badányi kikötőben áll egy hadihajó”... Ez azonban csak merő és felfokozott képzelődés volt. A badányi patak gólyahírt és nefelejcset termett, — min­den valamire való béka át­ugrotta, — de kavicsot nem termett Igv az'án öregszem 0 söréttel lövöldöztem, ami jobb, mint a kavics ésmesz- sze még a tél, amikor a sö­rét hiányát a vadásztarisz­nyában észreveszik. A libák azonban messze voltak. Nézelődtem. A mes­ter szobájából harmeniumszó szivárgott át, tehát apámat szórakoztatja — az én sze­mem pedig megakadt a ha­rangon Ott állt az öreg to­rony alig húsz lépésre egy kis gyep közepén, s már a máso­dik lövésemre megszólalt a kis harang: — Kiing! Csendes, széna szagú nyári délután volt. A harmonium fuvolás zsongása szétáradt a házban, tehát semmiképpen sem hallhatták, amikor a kis harang megint ijedten fel- jajdult: — Kiing... itt a határban. Meg se hallják. Mi lesz vele? Percről percre süllyed, ereszkedik a puha földbe. — Ha magamon nem tudok segíteni, itt halok meg! — mondta ki végső kétségbeesé­sében... De nem! Ki kell sza­badulni. A szívét szorító gumiülést markolta. Mi ez? Alul sza­kadt a bőr. Talán itt lehetne. Jól belemarkolt, minden ere­jét összeszedte. Millimétere­ket csúszott az ülés. Ez is va­lami. Csak tovább. Azután egy másik. Már lélegzetet birt szedni, többet az éltető leve­gőből. Az ülés megadta magát. Si­került eltávolítani. Pihent egy keveset. Nem tudta, mennyi idő telt már el, ta­lán félóra, talán másfél. Vagy talán mér éjfél is elmúlt? Nem számít, tovább kell cselekedni, amíg meg nem csúszik a föld a gép súlya alatt. A zsebében bicska van! Ha azt ki tudná venni! Bal kéz­zel piszkálta a kést. aprán­ként feljebb tornáztatta. Ne­gyedórák vánszorogtak tova. amíg végre sikerült megka­parintania. Kinyitotta. S azonnal ka oarni kezdte a földet maga alatt, hogy kibújhasson gép alól. Minden fellazított marik földet óvatosan koto: az árok mélyére. Tíz körmi vei készítette az életet jelen tő kis gödröt. Csak a bicska el ne törjön Mintha megcsúszott volna a gép! Az olaj valahonnan csurogni kezdett, az arcába De meghallották a faluban. A fiatalok ugyan a mezőn dolgoztak, de a kis kertajtó­ban itt is megjelent egy öreg­asszony, ott is, és tenyerüket a szemük fölé emelték, hogy jobban lássanak és fejüket megcsóválták. Halk harmóniumszó, ba­zsarózsámat, pókháló fent a padlásokon, öreg szivek es titkos álmok, melyeket meg­pendítettek a rejtelmes kis kondulások. — Ting — mondta úr a a kis harang — ting..., \ ala­rm megüt engem... De az öregasszonyok ezt nem értették és borzongva elindultak az öreg torony fe­lé, ahol Futó Kati néni már várta őket. Másnap ebéd után Görblc Pista barátom és mesterem csizmában jelent meg ka­punkban, ami nyár derekán és hétköznapon megdöbbentő tünemény volt. — Gyere! — mondta igen komolyan. — A badányi dé­kány megjelent az öreg to­rony alatt. Előbb egy verset harangozott, aztán kérte a népeket, hogy imádkozzanak érte, mert kivett a persely­ből három forint tizenkét krajcárt... Gyere, mindenki odamegy Hát azt nem lehetett mon­dani, hogy mindenki oda­ment, de egy-két öregasszony arrafelé ballagott az úton és nem is válaszoltak a legé­nyeknek, akik szénát kaszál­tak, és azt üzenték a meg­halt harangozónak, ha talál­koznak vele. hogy szó! ion azon a másvilágon egy kis száraz időért, csak amíg a széna megszárad... Az öregasszonyok szemé­ben azonban mintha valami bűvölet lobogott volna, s én, aki tudtam a kísértetjárás okát, magam is belceslem ennek a bűvöletnek lehetet­len valóságába. A torony körül csend, né­ha halk suttogás, a föltísza- gú fekete szoknyák sui. a- sa, összekulcsolt, száraz, eres kezek és szemek, melyek fel­felé néznek a végtelenbe. Kamillaszag és néma há­zak, a házak mögött árnyék, a temető felől nehéz dél­utáni porfelhő... Szinte rázott a borzongás és este mély részvéttel gon­doltam a megtévedt dékány- ra, aki három forint tizenkét krajcárért ilyen bajba került. Ámbár az ilyen kis összeget — úgy véltem,— igazén visz- szaadhatná a rokonsága is. folyt, olyan lett, mint egy csúf ördög. Gyorsabban kell küzdenie az élétért. Minden marék föld közelebb hozza a szaba­dulást. Sercent a penge, koppan- tak az árok mélyén az apró, félretolt rögök. A teknő na­gyobbodott. Tíz körme ka­part, s vérzett. Talán már kifordulhatna a préselő korr dny alól. Még néhány mozdulat, azután ne­in fohászkor’ott. Sikerült! Kezével húzta magát előre, ki az árokból. Ott rogyott le a feje is. a tárcsa mellett. Lábát nem érezte. Csipkedte, majd ütötte, de nem érzett fájdalmat. Be kellene jutni a faluba. Megpróbált, felállni, összero­gyott Várt. pihent. Előbb mozgatni próbálta érzékeden lábait. S mintha megindult volna a vérkeringés. Líra megpróbálkozott. Lassan lé­pegetett. Csak a szélső házig jusson el. Furcsa színe van az 'ének. Megfakult Azt hitte, rosz- szul lát. Hajnalodott... Nem is emlékezett rá. ho­gyan és. mikor, de elérkezett az első házig. Bekopogott. Megismert’-1: azómnk B?.tá­mogatták. lefektették. Azután ’ött az orvos, és hívták a aent éket.. Egv h 'i’g feküdt o kór­házban. Amikor talp Hit, nyoma se maradt annak az estének. De azt a hidat, utána min­dig elkerülte. Pedig nem volt babonás.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents