Kelet-Magyarország, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

* oMaT »TTffT wXí7TAnnn«7/Uf ÖW8 üecemtier S9.' Rényi Péter: Sötét vagy világos ? Jegyzetek a korszerű, művészetről Tudom, a kérdés nagyon egyszerűen van feltéve: de mit tegyünk, ha az életben is így vetik fel? Arra gon­dolok, hogy az emberek nagy tömege ahhoz a művé­szethez vonzódik, amely fé­nyesnek. könnyűnek, világos­nak mutatja a valóságot és talán a legáltalánosabb for­rósa kulturális elégedetlensé­günknek, hogy sok modern alkotás — különösképpen az új művek közül — nyomasz­tónak, nehéznek. sötétnek ábrázolja a világot. Nem akarnak tragédiákat látni, elegük van a szerencsétle­nek, az elesettek sorsából, vidámságra, jókedvre, főként- kacagtató humorra szomiu- hoznak: olykor úgy tűnik, ez az igényük már-már ki­elégíthetetlen, míg az élet komoly oldalai iránti figyel­mük mintha napról napra fogyna... Lehetséges ez? S ha igen, mi következne be­lőle? — ezen szeretnék ez alkalomból kicsit elmeditál­ni. Valóban ez az uralkodó tendencia még ma is, 1968- ban Magyarországon, ez a •úlytalan szórakozni vágyás, ez az egyoldalú törekvés a »kikapcsolódásra”, egyfajta menekülés a realitásból az Illúziókba? Ennek kétségte­len ellentmond, hogy ezzel párhuzamosan és talán még nagyobb ütemben növekszik azoknak a tábora, akiknek műveltsége és ezzel kulturá­lis igénye emelkedik, akik a múlt és jelen művészetében egyéni létük, népük és a kor igazi kérdéseire keresnek vá­laszt. De ennek a kisebbség­nek a szaporodása még nem ad választ arra, hogy miért növekszik a másik póluson is az igény, miért nagy és egy­re nagyobb a közönség „nyo­mása”, hogy feledtetve szó­rakoztassák, hogy elvezessék egy irreális, vágyakból szőtt világba, vagy könnyű má­morba ringassák, amelyben néhány óráig gondtalanul le­beghet? Van erre egy, ma már talán többé-kevésbé köztudott magyarázat: »az •ivart időszak az emberiség és az egyes népek történeté­ben, amikor soha nem lá­tott dilemmák tornyosulnak elénk, a béke kilátásaitól a nemzetek jövőjéig, a harma­dik világ félelmetes problé­máitól a szocialista országok további perspektívájáig. Olyan tömege halmozódott itt fel a meg nem oldott, ki nem tisztázott kérdéseknek, olyan számban ütköznek itt össze félúton lévő folyama­tok, mint korábban talán so­ha. Mindez közvetve és köz­vetlenül kihat az egyénre, legalábbis olyan közvetlenül, mint ahogy a televízió hír­adója estéről-estére odatá- ialja millióknak a nap felka­varó, választ követelő esemé­nyeit. S hatásuk alól nem vonják k; magukat az em­berek, ezt ne felejtsük el. Statisztikák bizonyít jak, ná­lunk is, más országokban is, hogy minden szórakoztató műsornál nagyobb a híradók közönsége, a napi sajtó hí­veit olvasók száma. Ha nhér­ieget készítünk arról, hogy hányán, mikor és miért for­dítanak hátat a „komoly” dolgoknak, illetve mikor fi­gyelnek rájuk — ezt a szá­mot nem lehet figyelmen kí­vül hagyni. Itt valami na- c n mély és lényeges ősz- iizeíüggés van Ha megenged­tetik nekem, hogy egy kicsit elnagyoltan fogalmazzak, azt mondanám: az egyik nagy szám — a híradókat nézőké összefüggésben és köl­csönhatásban van a másik - kai, azokéval, akik valami habkönnyű sztorira vágynak, tgjr jó kis mulatságra”, emberek a moziban, a szín­házban, a könyvben egy pót­életet keresnek, a szürke hétköznapok ellensúlyát, hogy így szerezzék meg maguk­nak mindazt, szépséget, színt, bájt, jókedvet, amit az élet­ben nem kapnak meg, ami hiánycikke még egyéni éle­tünknek.” Művészek, írók, literátorok, akik — aligha­nem e népszerű műfajok „konkurrenciája” miatt is sokszor indulatosan — rámu­tatnak erre, legtöbbször ki is mondják azt az aggályu­kat. hogy egy kulturális gya­korlat, amely eleget tesz ezeknek a kívánságoknak, a ma verébért odaadja a hol­napi túzokot, feláldozza a nép eljövendő felemelkedé­sének ügyét, azért, hogy ele­get tegyen a jelen kívánal­mainak. A vita ekörül újra és újra fellángol, hol a tánc­dalfesztiválok, hol az olvasó­mozgalom témája körül, hol a könnyű műfaj, vagy a krí­midivat váltja ki, hol meg egy különösen nehéz, sokak számára érthetetlennek tűnő film. Nem vonom kétségbe, több­ször magam is írtam róla: ez az illúzióéhség létezik, hat, a kulturális szükségle­teknek nem elhanyagolható tényezője. De úgy érzem, a dolognak van más oldala is, amelyről érdemes beszélni és ez az oldala nem kevésbé fontos, mégha nehéz is szól­ni róla, mert nagyon kényes és egyhamar abba a hírbe keverheti az embert, hogy védelmébe akarja venni az illűzióhaihászást, a realitást nem számba vevő, felületes szemléletet. Ez pedig az, hogy a kor, amelyben élünk, nagyon igénybe 'részi az em­bereket, mellesleg az intel­lektuálisan képzett embere­ket is; ez a kor sűrű, nehéz, nagy konfliktusoktól feszülő kor, amelyben a világrend­szerek között és azokon be­lül éles és nem egyszer drá­mai harc zajlik, ez a kor az átmenet kora, bizonyos ér­telemben minden egyén szá­mára La: amelyen lehet nevetni, mi­közben el lehet hessegetni a híradóból ránk meredő és gyakran bizony megoldha­tatlannak tűnő kérdéseket. Mondom, kényes erről az oldalról beszélni, az ember­nek könnyen vágják majd a fejéhez a franciák mondá­sát: tout comprendre c’est tout pardonner — mindent megérteni annyi, mint min­dent megbocsátani. De hadd tegyem hozzá: nem hiszek ennek a bölcsességnek az igazában. Abból, hogy min­dent meg akarunk érteni, még egyáltalán nem követ­kezik, hogy mindent meg is bocsássunk, mindennek he­lyeseljünk. Ellenkezőleg: ha komolyan tenni akarunk va­lami ellen, előbb tökéletesen meg kell, hogy értsük, fel kell, hogy tárjuk okait, ma­radéktalanul. Annál inkább, mivel az a reakció, amellyel a mai közönségnél találko­zunk, sok tekintetben más, mint amit általában kritikus időkben tapasztalhattunk, társadalmi krízisek idején. Közismert, hogy az első vi­lágháborút követő években, a forradalmi hullám apálya idején egy szórakozási, fő­ként tánchisztéria söpört vé­gig Európán és Amerikán; az is köztudott, hogy a fa­sizmus és a háború közeled­te elől Magyarországon a Meseautóba és a vele rokon giccsek áradatába húzódtak az emberek, mint ahogy a háború végén a rendszer kö­zeledő összeomlásának is megvolt a maga menekülési formája a kultúrában, az ál­tragikus Karády-slágerek szentimén talizmusa. De kinek jutna eszébe eze­ket a nyilvánvalóan hamis reagálásokat, ezt a strucc- kultúrát védelmébe venni ? Semmiképpen sem szeretnék azok közé számítani, akik ilyen mentegetőzésekre vál­lalkoznának. S egyébként is, előbb arra kellene válaszol­ni, hogy az a kelletlenség, az a kényelmetlen érzés, amely elől a közönség a puszta szórakozásba mene­kül, azonos-e azoknak az időknek válságérzetével? Van-e ma nálunk — azok­ban, akikről itt szólunk — egyáltalán válságérzet, úgy érzik-e, hogy a világ egy kataklizma felé rohan, feltar­tóztathatatlanul és hogy nem tehetnek mást, jobbat, mint­ha a hátralévő időt vala­hogy kellemesen agyoncsap­amely meg is igézte őket, ki­váncsivá is tette őket, ez a valóság azonban olyan labi­rintusnak mutatkozik, hogy menekülnének is előle. És abban a különös ket­tősségben, amely az úgyne­vezett nagyközönséget ma jel­lemzi, ezt az ellentmondást látom: az illúziókba az em­berek ma nem azért mene­külnek, vagy nem elsősor­ban azért, mert az életűk nehéz, nyomasztó, elviselhe­tetlen, az illúzióvilág pedig szép és kívánatos; inkább azért vonzódnak az illúziók­hoz, mert azok egyszerűek, egyértelműek. Igen, így is mondhatnám: számukra en­nek az illúziónak a világa az ésszerűség világának tű­nik, még a valóság ésszerűt­lennek, ködösnek, talánynak. Ha az elején arról szóltunk, hogy a sötét helyett a vilá­goshoz vonzódnak, akkor ez a szó átvitt értelemben is áll: a sötéttől idegenkednek, mert homályos, a világost azért szeretik, mert érthető. Hamis ez a logika? Igen, ha­mis, tökéletesen hamis. De van, létezik, tehát számolni kell vele. Számolni pedig igen sokféle értelemben. Elő­ször is abban az értelemben, hogy itt korántsem egyértel­mű, még kevésbé megfordít­hatatlan tendenciáról van sző, vagy valamiféle „hibás” gyakorlat következményéről, amely ellen elsősorban ad­minisztratív rendszabályok­kal kellene fellépni. Mi sok mindent tehetünk a magunk körében, de a mai világot, a mai bonyolult, olykor bizarr ellentmondásaival, nem mel­lőzhetjük, merthogy nekünk nehézségeket okoz a kultu­rális orientálásban. De ez nyilvánvaló is, ezt csak a nagyon szűk látókörűek nem értik, akik Szaltikov-Scsed- rin bürokratájaként azt kö­vetelnék, hogy a nekik nem tetsző földrészeket „csukják be.” A világot — valahogy így mondja Marx — a filozófu­sok eddig csak magyarázták, mi viszont meg is akarjuk változtatni. Ezt valljuk ma is, ezt tesszük ma is; az, hogy olyan bonyolult lett, amilyen, az nem utolsósor­ban, sőt mindenekelőtt a szocialista forradalom követ­kezménye, az forgatta ki a régi világot sarkaiból. De ah­hoz, hogy megváltoztassuk és miközben megváltoztatjuk, meg is kell érteni, magya­rázni a valóságot. Ha csak a legutóbbi évek ' meghatározó nemzetközi eseményeit vesz- szük, a kérdések légióját vethetnénk fel. amelyekre keresni kell a választ, amely­nek rugói, indítékai, össze­függései csak fokozatosan vi­lágosul nak meg. Ezt a hely­zetet, ha tetszik, ha nem, úgy érzem, tudomásul kell venni Vagy úgy is mondhat­ják? Meggyőződésem, hogy az ő esetük — a mi esetünk — lényegesen más: ma a nagy igény a szórakozás iránt, amennyiben ebből az irányból származik, nem egy effektiv válságtól, háborútól, vagy a hazai rend felbomlá­sától való félelem terméke: nem a rettegés a jövőtől, az egzisztenciális, vagy más bi­zonytalanság fejeződik ki benne, hanem egy intellek­tuális krízis: az emberek a világról ma többet tudnak, mint bármikor előtte, de nem eleget, hogy ez a plusz ki­egyenlítse azt a mínuszt, amit a megválaszolatlan kérdések tömege jelent Ettek a tudás fájából, de nem ju­tott nekik annyi, hogy jól is lakjanak belőle, láthatóvá vált előttük egy nám: az emberek előtt elő­ször is világossá kell tenni, hogy olyan korban élnek, amely nem nagyon világos. Nem azért nem világos, mert megvilágíthatatlan, mert megfejthetetlen, hanem mert még nem sikerült átvilágíta­ni. S itt nagyon pontosan kell fogalmazni, ugyanis az a művészet, amellyel a mi közönségünk elégedetlen, mert sötétnek, nyomasztónak érzi alkotásait, valami ha­sonló csengésűt mond. Nem, tévedés ne essék, nem ugyan­azt mondja. Ez a művészet arról beszél, hogy ez a világ maga a káosz, az áthatolha­tatlan sötétség, és ezért ilyennek is kell ábrázolnia A különös, a szinte kísérte­ties ebben a játékban az, hogy ez a művészet tulajdon­képpen azt fejezi ki, amit az a közönség gondol a mai vi­lágról, amely éppen ezt a művészetet — elutasítja, és ax illúziók egyszerűsége, azimplasága felé fordul. Valósággal abszurd drá­mába illő szituáció! Mind­ketten ugyanazt mondják és az ellenkező irányba indul­nak. .. De ellenkező-e ez a két irány? Másfelé visz-e valóban ez a két út? Az egyik az illúziókhoz, a másik a realitáshoz? Nem, éppen- hogy nem: mindkettő, a dermesztőén sötét is, a ra­gyogóan világos is egyfelé visz, ha lehántjuk mindket­tőről a külső burkot; mind­kettő tagadja a világ meg­ismerhetőségét, és ezzel együtt átalakíthatóságát, sőt a nihilizmushoz vonzódik, a társadalmi aktivitást értel­metlennek érzi, nem hisz az emberben, az emberi cselek­vésben. Nem hisz abban, hogy a tásadalom formálha­tó és hogy az egész látszóla­gos káoszban is munkálnak a haladás objektív törvényei. Pedig — ezt se tagadjuk! — egyik sem akar belenyugodni ebbe a kilátástalanságba; mind a kettő keres valamit, akar valamit, és ki útnak gondolja azt, ami pedig csak zsákutca. Ebből a külö­nös azonosság-ellentétesség­ből persze következik, hogy ezt a két pólust nem sza­bad úgy felfogni, mint egy­más ellenszerét, nem sza­bad azt gondolni, hogy az egyik csillogó derűjét a má­sik hiteszegett komorságával lehetne gyógyítani, vagy for­dítva. Ellenkezőleg, ez a két szemlélet nem egyenlíti ki, nem korrigálja egymást, ha­nem fokozza, kiélezi egymás szélsőségeit. Azt a nézőt, akit Beckettel még más ab­szúrd drámákkal akarnak „kigyógyítani” a csak haho- táztató vagy giceses vígjá­tékból, egy újabb érvet nyer majd arra, hogy eddigi haj­lamainak hódoljon: hisz ha olyan a világ, ahogy ne­az útkereséssel járó vergődések és vívódások kora, hallatlanul bonyolult valóság, Virágvasárnap Filmet forgatnak 1919 es témából Film készül névtelen falusi emberekről, akikből oly sok volt mindig a nagy mozgások, a forradalmak sűrűjében. Gyöngyösi Istvánt, a fiatal írót és rendezőt egy 1919-es téma — Simon pap balladája — ihlette a Virágvasárnap megírására. Nem csoda, hi­szen már a ballada első stró­fája is megragadja a képze­letet: „Akácfára rászállott a vad­galamb Hármat kondult toronyban a nagyharang Hej, Simon pap, Simon pap Komenista Simon pap Krisztus Jézus árulója nem te vagy.” Olykor 300—400 statisztá­val, 96 színésszel dolgozik a rendező és Széchenyi Ferenc operatőr. A film magvát két testvér — Urénusz kommu­nista tanító és Simon pap, a „Nyitott kapu” szekta vezető­je — párharca képezi. Velük együtt, mellettük mozdul a falu népe. S amikor arra ke­rül a sor, sok-sok tiszta szán­dékú, becsületes ember felál­dozza magát az eszméért. A film talán legizgalma­sabb jelenetét Eger fölött egy homokbányában forgatták. Az összefogdosott emberek, hívők és kommunisták egy csoportban tartják a csigáról lógó farönkök kötelét A rön­kök alatt 10—12 ember van egymáshoz kötve. Fejük fö­lött ott lóg a borzasztó teher, amely minden pillanatban rájuk szakadhat Csak az kell, hogy a kötelet tartók kö­zül valaki ne bírja tovább. Az egyensúlyt ravaszul úgy számították ki a hóhérok, ha egy ember elengedi a kötelet, akkor lezuhan a súly. És várnak. A fehérterroris­ta különítményes főtiszt sé­tálva cigarettázik. Tudja, előbb-utóbb úgyis lezuhan a fa és agyonüt néhány embert Tudják ezt a megkötözöttek is és azok, akik a kötél végét tartják erejük utolsó megfe­szítésével. A főtiszt nyugodt, az em­berek egymást nézik, ö csak szemléli, ellenőrzi a „kísérle­tet” — az emberei biztosítják annak sikerét — tanulmá­nyozza a halálraítéltek lélek­tanát A kötéltartők között ott van Urénusz, a kommunista tanító, a falu paraszt-, cseléd forradalmáraival és a hívők­kel együtt Végül hozzájuk csatlakozik Simon pap is, aki virággal és minden fegyver elégetésével akart jobb vilá­got teremteni. SikertelenüL Bút Katalin, a film Annája Simon pap szerepében Frantisek Velecky a pozsonyi színész. Urénuszt Tóth Benedek alakítja- Simon pap szerepé* ben vendégszínész, a pozso^ nyi Frantisek Veleckyt lát^ Juk majd. Harmadéves főis­kolás lány, Bús Katalin for^ málja a női főszerepet, Barnái Annát, akiről a ballada így szól: „A kínzóknak rakott tőr» de éles Barna Anna keszkenője d« véres. Izgalmas, . lírai-ballada hangvételű film ígérkezik a forgatókönyv és az eddig lá­tottak alapján és várakozáa előzi meg a tavaszi bemuta­tót künk Becket mutatja, akkor — úgymond — még a leg­jobb, ha nevetünk rajta, il­letve nem gondolunk rá. S még dühödtebb reagálások­ra számíthatunk, ha a mo­dem pesszimizmus híveinek a könnyed tingli-tanglit ajánljuk majd hitet, élet- és alkotókedvet adó példának S mindkettőnek ezen a bű­vös körön belül, igaza lesz! A megoldás nem itt van, nem is valami taktikai „kö­zépen”, a kettőnek valami hibrid összeegyeztetésében. (Erre is van példa mellesleg és ez a legrosszabb, az a nyers cinizmus, amely a va­lóság groteszk borzalmaival pimaszul eljátszadozik.) A megoldás, az ellenpólus — az igazi ellenpólus — abban a művészetben van, amely nekiáll a mai világ rejtélyei­nek azzal a becsületes szán- rékkal, hogy feloldja, elosz­lassa a homályt. Az igazi el­lenpólus a felszín mögött meghúzódó erőket feltáró analizáló műrészét, azaz intellektuális művészet, amely demisztifikálja a kor misztikumait, amely magya­rázatot szolgáltat a jelensé­gekre. Az elemista oktatgató- nevelgetó pszeudó-művészei­nek ehhez nem lehet ma semmi köze. Az csak olyan időkben uralkodhatott el, amikor még igen szimplának látszott a világ; ma az ellen­kező a helyzet: mérhetetle­nül sok kérdésre vár választ a közönség, nehéz és bonyo­lult kérdésekre, amelyek lé­tükkel is szkeptikussá, kriti­kussá tették az embereket. S ami talán még fontosabb: nem egyszerűen valami pro- pagandisztikus szándék a mozgatórugója ennek a tí­pusú művészetnek, hanem egy eleve jelenlévő, sokolda­lú és erőteljes érdeklődés. Az olyan művek fogadtatá­sa, mint Kovács András film­jei, vagy Gyurkó László könyve, drámája, az az ér­deklődés, amely a Brecht- bemutatókat ma körülveszi — hogy csak néhány példát ra­gadjak ki — ezt bizonyítja is. Milyenek ezek a művek? Fénylőek, ragyogóak? Vagy sötétek, nyomasztóak? Erre válaszolni sem lehet: ilyen kategóriákba be sem sorolha­tók. A realista művészetnek egyébként sem volt soha mércéje, hogy sötét, vagy vi­lágos színű képet fejtett a valóságról. Hogy milyen az alapszíne egy műnek, azt konkrét tárgya határozza meg, a lényeg, hogy a kép igaz legyen. Semmi máz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents